II. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
7
A kommunisták figyelmeztetnek
Elsőként az osztrák kommunisták figyelmeztettek rá: fasizmus fenyeget Ausztriában! Védekezésre szólították fel a munkásokat az akkor még szerény erőt képviselő fasiszta szervezetek szétzúzására. Tüntetőakciókat követeltek a fasiszta provokációk ellen. A párt alapvető problémának minősítette a fasiszta veszélyt, és egységes harcra szólította fel a Szociáldemokrata Pártot.
A párt harca nemzetközi támogatásra talált. A Kommunista Internacionálé 1922. novemberi IV. kongresszusának határozatában figyelmeztetés található „a fasizmus veszélyére”, és a „sok ország” között, amelyekben ez a veszély fennáll, Ausztria is szerepel. A kongresszus ezzel kapcsolatban megállapította: „A kommunista pártok egyik legfontosabb feladata, hogy megszervezzék az ellenállást a nemzetközi fasizmussal szemben, az egész munkásság élén járjanak a fasiszta bandák elleni harcban, s ezen a területen is erőteljesen kihasználják az egységfronttaktikát …”
A Heimwehr és a többi fasiszta szervezet még gyenge volt ahhoz, hogy az olasz fasizmus mintájára az államhatalmat megragadja és fasiszta diktatúrát hozzon létre Ausztriában. A tőkés offenzívát azonban már erőteljesen támogatták terrortámadásaikkal, munkások és munkásfunkcionáriusok meggyilkolásával. A meggyilkoltak hosszú listáját a 44 éves hietzingi szociáldemokrata körzeti munkástanácstag, Franz Birnecker vezeti, akit 1923. február 17-én monarchisták öltek meg. Ezt követően az Arbeiter-Zeitung február 19-én így fenyegetőzött: „A gyilkos pribékek nem kerülhetik el a felelősségre vonást … A munkások megtalálják a módját, hogy újra rend legyen. Aki fegyvert emel a munkásságra, az saját halálos ítéletét írja alá.” De Birnecker gyilkosait jelentéktelen börtönbüntetésre ítélik csupán, és még folyik a per, amikor – 1923 májusában – horogkeresztesek agyonlövik Karl Still fiatal favoriteni vasutast. A bécsi polgármester, Seitz, ismét esküdözött: Still volt az utolsó áldozat! A gyilkosokat mégis felmentik. 1923. szeptember 29-én Korneuburg közelében fasiszták meggyilkolnak két fiatal munkást, Kowarikot és Wimmert, a tetteseket mégis felmenti a bíróság.
A Republikanischer Schutzbund megalakulása
Ausztria Szociáldemokrata Pártja 1923 áprilisában megalakította a Republikanischer Schutzbundot (Köztársasági Védszövetség), amely a korábbi munkástanácsok mellett működő rendfenntartó alakulatok hagyományát folytatta.
Az egykori rendfenntartó alakulatokban ekkor már kommunisták is szolgáltak, jóllehet a Schutzbund eleve és kizárólagosan szociáldemokrata szervezet volt. A Kommunista Párt ennek ellenére kezdettől fogva felszólította tagjait, „okvetlenül vegyenek részt a proletariátus védelmi szervezeteinek tevékenységében”, alakítsák harcos egységfronttá ezeket a szervezeteket.
A Köztársasági Védszövetség fegyveres szervezet volt, ausztromarxista vezetősége azonban felemás jellegűvé tette. Egyrészt az lett a célja, hogy a munkásság hatalmi forrása, fejlődésének záloga legyen, másrészt azonban az az elképzelés alakult ki, hogy a reakció és a fasizmus elleni harc nem az egész munkásosztály ügye, csak egy kiválasztott csoporté. Igaz, részben az volt a feladata, hogy ellenállással fenyegetve riassza el a burzsoáziát a munkásosztállyal szembeni erőszakos lépésektől, ugyanakkor forradalmi szellemű, harcos munkások ellen is bevetették, és a felülről jövő parancsok vak bevárására nevelt, ami az ausztromarxista vezetők kapituláns politikájának következményeképpen végzetessé vált.
Ausztria Kommunista Pártja egységfrontot ajánl
Az osztrák Kommunista Párt Birnecker meggyilkolása után azt követelte, minden munkásszervezet közösen indítson harcot a fasiszta veszély ellen. Az összes munkáshoz és munkásnőhöz intézett felhívás egyebek között azt követelte, hogy a munkásság – szervezetein át – intézzen rövid lejáratú ultimátumot a kormányhoz, követelve minden fehérgárdista és reakciós terrorszervezetnek a munkásság ellenőrzésével történő lefegyverzését és feloszlatását, a monarchista tiszteknek és minden reakciós elemnek a Hadseregből való eltávolítását.
Ausztria Kommunista Pártja azt kívánta, formálódjék a munkástanács akkor még meglevő rendfenntartó szervezete valóban forradalmi védelmi szervvé, fegyverei óvják a munkások szabadságát és életét. A párt nagyszabású tüntető-megmozdulásokat szervezett a fasizmus ellen, miközben az Arbeiter-Zeitung első oldalán kövér betűkkel állt a szociáldemokrata bizalmik határozata, miszerint „jó szociáldemokrata” nem vehet részt ezeken a megmozdulásokon.
Ausztria Kommunista Pártja 1923. május 28-án a szociáldemokrata pártvezetéshez intézett nyílt levélben ismét azt javasolta: alakítsanak „akcióbizottságot a háborús veszély és a fasizmus ellen”. „Ezt a harcot csak akkor vívhatjuk meg eredményesen, ha létrejön a politikai egységfront.” A szociáldemokraták a felhívásra gőgösen azt felelték, „hogy Ausztria Szociáldemokrata Pártja képes minden olyan politikai feladat elvégzésére, amely a háborús veszély és a fasizmus elleni harcban ténylegesen elvégzendő. Ezért nincs szüksége külön »bizottságra« e feladatok ellátására.” Már a következő évek bizonyították, milyen kevéssé lehetett komolyan venni ezeket a szavakat.
A Szociáldemokrata Párt „nagy várakozásai” ugyanis nem a munkásság antifasiszta akcióira irányultak, sokkal inkább arra, hogy a küszöbönálló nemzetgyűlési választások valamelyikén a szavazatok 51 százalékát nyerje el. Ez biztosította volna szerintük a szocializmushoz, „a hatalomhoz vezető békés utat”. 1924-ben kiadott „Út a hatalomhoz” című brosúrájában Otto Bauer leszögezte: „Ha sikerül 320 000 választót elszakítanunk a polgári pártoktól, ha sikerül megnyernünk őket ügyünknek, abszolút többségünk van a parlamentben! Akkor már irányíthatjuk Ausztriát. A számok bizonyítják: néhány év leforgása alatt szavazócédulákkal szerezhetjük meg a többséget, s ezzel a hatalmat a köztársaságban, az uralmat a köztársaság felett.”
Ausztria Szociáldemokrata Pártja úgy gondolta: fontos adu kezében a bécsi többség; azt remélte ugyanis, hogy ezáltal bebizonyíthatja, mire képesek a szocialisták. De a kommunisták jó előre figyelmeztettek: az, amit a bécsi városigazgatás a szociális ellátás, a lakásépítés és a kultúra területén produkál, még nem „egy darabka szocializmus”, sőt biztosítottnak sem tekinthető, amíg a burzsoázia kezén a hatalom.
Ötven évvel később már alighanem felesleges taglalnunk e szociáldemokrata út utópikus voltát. A szociáldemokrácia az Első Köztársaságban nem vívta ki a parlamenti többséget, a szocialista egyeduralom pedig a Második Köztársaságban nem hozta közelebb egyetlen lépéssel sem a szocializmust. Az 51 százalék illúziója viszont megakadályozta a munkásokat abban, hogy még idejekorán szembeforduljanak a fasizmussal. Ezen az úton a szociáldemokrácia hívei nem a hatalomhoz jutottak el, hanem az ausztrofasizmus sötét hatalmába kerültek, s egymás után jöttek a csapások: a függetlenség elveszítése, a fasiszta Németország általi annektálás, végül a második világháború, borzalmas következményeivel együtt.
A linzi program
Az osztrák szociáldemokrácia parlamenti illúziói jutottak kifejezésre az Otto Bauer által megfogalmazott 1926-os linzi programban is. Ez abban különbözött a Szociáldemokrata Párt legtöbb programjától, hogy volt benne egy kitétel, miszerint ha a burzsoázia, „a várakozástól eltérően”, erőszakkal szembeszegülne a tőkés társadalom szocialista társadalommá történő átalakításával, „a munkásosztály arra kényszerülne, hogy a burzsoá ellenállást a diktatúra eszközeivel törje meg”. Ezt a programpontot Seipel és a reakció jócskán felhasználta arra, hogy Ausztria Szociáldemokrata Pártját proletárdiktatúrára irányuló törekvésekkel vádolja, a linzi programot „a bolsevizmus mellett tett hitvallásnak” minősítse. A reakciós történetírás a Dollfussokat és Schuschniggokat ma is úgy próbálja felmenteni február 12. bűne alól, hogy állítólag ilyen diktatúrát kellett elhárítaniuk. Valójában a linzi program a legegyszerűbb polgári parlamenti demokrácia mellett kötelezte el magát, a szavazócédulás döntést fogadta el mérvadónak. Mert szó szerint ez áll benne: „(a Szociáldemokrata Párt – A. R.) az általános választójog döntése alapján szerzi meg az államhatalmat.” A szociáldemokraták „erőegyensúly” esetén programszerűen a polgársággal létrehozandó koalíció mellett tettek hitet.
Ma, amikor a Szovjetunió a világ legerősebb hatalmává alakult, létrejött a szocialista világrendszer, fokozódik az osztályharc a tőkésországokban és az imperialistaellenes harc a fejlődő országokban, adottak a lehetőségei a társadalmi forradalomhoz vezető békés útnak is. Akkoriban azonban az osztrák szociáldemokraták által kijelölt út pusztán illúziót jelentett, annál is inkább, mert kizárólag parlamenti harci módszerekre korlátozódott.
Ehhez jött még a szociáldemokrácia intelme: semmi erőszak! És a szociáldemokraták bőségesen ecsetelték, milyen borzalmakkal járhat a vérontás. Erre a mentalitásra elegendő Otto Bauer beszédének intő szavait idéznünk az 1926-os kongresszuson elmondott beszédéből: „Az erőszak: polgárháború … És aki átélte a háború borzalmait, aki embereket látott meghalni maga mellett a lövészárokban, aki látta a segélyhelyen a szétszaggatott, vérző testeket, az nem egykönnyen beszél a maga jószántából erőszakról.”
Otto Leichter szociáldemokrata szerkesztő és Otto Bauer tanítványa ezzel kapcsolatban azt írta Svájcban „Pertinax” álnéven kiadott „Ausztria 1934” című könyvében: „Bauer olyan szemléletesen ecsetelte a veszélyeket, hogy később, amikor a széles tömegeknek meg kellett volna mozdulniuk, e legmagasztosabb erkölcsi felelősségtudat jegyében elmondott szavak sokakat valóban visszatartottak a vérontástól, s ezek így, a felkelés és a polgárháború rémségeitől rettegve, magukra hagyták a harcoló schutzbundistákat …”
A frázisként emlegetett „diktatúra” fényévekre volt a proletárdiktatúra marxi alapfogalmától; szükségállapotra feljogosító fogalom volt csupán a polgári demokratikus alkotmány védelmében, amiképpen minden állam alkotmánya tartalmaz közvetve vagy közvetlenül ilyen lehetőséget.
Az esetleges diktatúra iránti elkötelezettség kezdettől fogva nem volt egyéb taktikai fogásnál, amellyel a baloldali radikális munkásokat szerették volna megnyerni, nehogy azok átálljanak a kommunistákhoz.
És ennek a célnak a linzi program feltétlenül megfelelt; becsületesen gondolkodó, forradalmár munkások százezreit kötötte az osztrák Szociáldemokrata Párthoz.
A schattendorfi gyilkosság
A linzi program kommunista bírálatára válaszolva Friedrich Adler 1926 novemberében az osztrák Szociáldemokrata Párt elméleti folyóirata, a Der Kampf 1926. novemberi számában ezeket írta: „A pártprogram megértésének egyik legfontosabb előfeltétele az a tény, hogy Ausztriában a burzsoázia már elveszítette fegyveres hatalmát.” Alig fél év telt el, és 1927. július 15. eseményei megmutatták, mit ér ez a politikai axiómává emelt szociáldemokrata képzelgés. Helyesnek bizonyultak viszont Johann Koplenig figyelmeztetései. Koplenig akkoriban vette át Ausztria Kommunista Pártjának vezetését, és az 1925-ös bécsi pártkongresszuson a következőket mondotta: „Ha nem tudjuk mozgósítani a tömegeket a reakció és a fasizmus ellen, fennáll az a veszély, hogy a reakció leveri a még harcba sem indult munkásosztályt.”
Az 1927. július 15-i események azzal kezdődtek, hogy monarchista frontharcosok 1927. január 30-án a burgenlandi Schattendorfban, ebben a kis határ menti helységben, a Schutzbund egyik felvonulása után lelőtték a 40 éves szociáldemokrata hadirokkantat, Matthias Csmaritsot és egy kilencéves kisfiút, Josef Grössinget. Ezután a floridsdorfi FIAT Művek, a Siemens-Schuckert Művek és más üzemek is sztrájkba léptek, Karl Seitz, Bécs polgármestere pedig megesküdött, hogy „ezért a gaztettért valakiknek bűnhődniük kell”. A schattendorfi áldozatok temetésének napjára, 1927. február 2-ra négyórás általános sztrájkot hirdettek, „tiszteletadásul a halottaknak, figyelmeztetésül a reakciónak”. Tirolban azonban olyasmi történt ekkor, ami addig példa nélkül állt az Osztrák Köztársaság történetében: a tiroli Heimwehr bejelentette, hogy az innsbrucki munkások felvonulását fegyveresen akadályozza meg, erre pedig a Szociáldemokrata Párt lemondta a felvonulást! Ez a siker hatalmas lendületet adott a fasiszta Heimwehr mozgalmának. Ausztria Szociáldemokrata Pártja viszont ekkor is fegyelemre szólított.
A fegyverraktárak kiszolgáltatása
Nagy felháborodást keltett Vaugoin hadügyminiszter 1927. március 2-i kísérlete a bécsi fegyverraktárban 1918 óta munkásellenőrzés alatt tárolt fegyverek elkobzására. A rejtekhelyet a szociáldemokrata Marek százados árulta el, aki a bécsi városi rendőrség parancsnokaként az 1919. június 15-i hörlgassei vérfürdő egyik fő bűnrészese volt. A munkások azonban spontán önvédelemhez folyamodtak, fegyveres schutzbundisták sáncolták el magukat az arzenálban. Március 2-án este a Schutzbund és a szövetségi hadsereg egy százada harcra készen állt egymással szemközt. A fémmunkásszövetség főbizalmija, Domes, közölte a rendőr-főkapitánnyal: a villamossági művek dolgozói sztrájkba lépnek, a szövetségi hadsereg azonnal vonuljon el a helyszínről. Ez meg is történt. Ausztria Kommunista Pártja március 4-én röplapon figyelmeztetett: az események megismétlődhetnek. „Semmi sem lehetne veszedelmesebb, mint a fasiszta veszély lebecsülése. De az osztrák munkásság még elég erős, hogy alaposan odasújtson a fasisztáknak.”
Három nap múlva megismétlődött a korábbi eset, ugyanazzal az eredménnyel.
1927. március 8-án Ausztria Kommunista Pártjának Központi Bizottsága újra nyílt levélben szólította fel a Szociáldemokrata Párt vezetőségét a reakció elleni közös harcra: „Schattendorf és az arzenál eseményei meggyőzően bizonyítják, hogy az osztrák fasizmus lecsapni készül.” A kommunisták felajánlották, hogy amennyiben a Szociáldemokrata Párt eltökélt harcra kötelezi magát a fasizmussal szemben, „a kommunisták, agitációs és politikai tevékenységük függetlenségének maradéktalan megőrzésével, de sem mandátumokat, sem más »ellenszolgáltatást« nem követelve”, támogatni fogják a választásokon a szociáldemokrata listát. „Ausztria Kommunista Pártja kizárólag a dolgozó tömegeknek a burzsoázia fasiszta támadásával szembeni egységes, eltökélt harcát kívánja” – hangsúlyozta a nyílt levél.
A szociáldemokrata vezetőség ismét azzal az indoklással utasította el a Kommunista Párt ajánlatát, hogy Ausztria Szociáldemokrata Pártjában eleve adva van „a munkásosztály egysége”. Otto Bauer az Arbeiter-Zeitungban azt írta, hogy Ausztria Szociáldemokrata Pártja „90 százalékban olyan, mint a bolsevikok”, ezért semmi szükség Ausztriában külön kommunista pártra. A továbbiakban cáfolta a fasiszta veszély meglétét.
Az 1927-es áprilisi választások is mintha Otto Bauer prognózisát igazolták volna. Ausztria Szociáldemokrata Pártja 228 000 szavazatot nyert, megszerezve a szavazatok 42,3 százalékát. Politikája a jelek szerint diadalmaskodott. A Kommunista Párt, amelynek konszolidálódási folyamata még nem fejeződött be, mindössze 16 000 szavazathoz jutott. Másrészt viszont a keresztényszocialistákat gyengülésük arra sarkallta, hogy parlamenten kívüli eszközökhöz folyamodjanak.
A szociáldemokrata vezetők ekkor – meglepő módon – első feladatuknak azt tekintették, hogy most már önként kiszolgáltassák azokat a fegyvereket, amelyeket a munkások nemrég még sikeresen megvédtek. Ezt a kapitulációt szemforgató módon azzal indokolták, hogy Marek százados, aki kevesellte a hallgatás fejében kapott pénzösszeget, azzal fenyegetőzött: „az általa ismert más fegyverraktárakat az antantnak árulja el”, és „most már maguk a keresztényszocialisták is boldogok voltak, hogy megegyezhetnek a szociáldemokratákkal a fegyvereknek az arzenálból való elszállításáról és más rejtekhelyeken való elhelyezéséről”. Csak arról hallgat a krónika, hogy ezek a fegyverek most már a kormány rendelkezésére álltak a munkásság leverésére. Március 2-án12 000 puska cserélt gazdát, 1927. május 17-én, 18-án és 20-án végül „különösebb súrlódások nélkül” 20 000 puskát, 665 géppuskát és 400 000 lövésre való élestöltényt, valamint 20 000 olasz gyártmányú, átalakított karabélyt vett át a szövetségi hadsereg.
A Die Rote Fahne az alábbi címmel tudósított az eseményről: „A szociáldemokrata vezetők és Vaugoin megegyezése alapján az arzenál fegyvereit kiszolgáltatták a kormánynak”. A cikkből idézzük:
„Keddről szerdára virradó éjjel az arzenálban tárolt fegyvereket maradéktalanul megkaparintották és elszállították a kormányszervek. Az arzenál kiürítése a kormány és a Szociáldemokrata Párt egyezményének eredménye. Mindkét fél kötelezettséget vállalt, hogy hallgat a dologról. Felelősségünk tudatában közöljük a gyanútlan munkásosztállyal ezt a szörnyű tényt. Mert mi történt? A szociáldemokraták önként kiszolgáltatták azokat a fegyvereket is, amelyek eddig nem voltak még a munkásság ellenségeinek kezében … Aligha illett eddig bármire is ilyen egyértelműen a könyörtelen és súlyos »árulás« szó, mint erre az esetre, amikor a munkásságot gyalázatos módon kiszolgáltatták a burzsoáziának.”
Az arzenálban tárolt fegyverek kiszolgáltatása fontos láncszemet képviselt azoknak a meghátrálásoknak és kapitulációknak a sorozatában, amelyek a munkásság harci szellemét anyagi és erkölcsi szempontból is gyengítették, végső soron pedig az 1934 februárjában bekövetkezett vereséghez vezettek. Otto Leichter igen pontosan jellemezte e politika lényegét: „Az 1927 tavaszán lezajlott fegyver-ügy jól rámutatott a szociáldemokrata politika egyik alapvonására: eleinte végsőkig menő ellenállással fenyegetőzünk, végül mégis tárgyalunk, az adott – és természetesen megváltozott – helyzetben azután javarészt elfogadjuk mindazt, amiért az imént még olyan hevesen ellenálltunk volna.”
Az 1927. július 15-i tragédia
Ennek a politikának az volt az alapfeltétele, hogy a munkásosztály szigorúan a Szociáldemokrata Párt fegyelméhez tartsa magát, és ne vegye figyelembe a harcra hívó szavakat. 1927. július 15-én mégsem sikerült a szociáldemokrata vezetőségnek ez a manővere.
Július 14-én ugyanis az esküdtbíróság felmentette a három schattendorfi fasiszta gyilkost. Ezúttal nem volt erő, amely a bécsi proletariátus szenvedélyes kitörését visszafoghatta volna. A konkrét kiváltó ok persze nemcsak a vérlázító eset volt, ez talán csak az utolsó csepp volt a pohárban. Túlságosan sok keserűség gyülemlett fel már amúgy is. Túl sok aggodalmat ébresztett a jövő.
Ezúttal azonban nem akadt erő, amely a tömegek felháborodását mellékvágányra terelte volna. A Kommunista Pártnak nem voltak kellő tömegkapcsolatai, a Szociáldemokrata Párt pedig magukra hagyta a munkásokat. Amikor a villamossági művek üzemi tanácsai éjfél után felkeresték a szociáldemokrata pártvezetést és direktívákat kértek, csak zűrzavart találtak. Bár Otto Bauer ott volt az Arbeiter-Zeitung szerkesztőségében, azt tanácsolták neki, ne fogadja a küldöttséget. Julius Braunthal, aki akkoriban a Das kleine Blatt című szociáldemokrata tömeglap főszerkesztőjeként tevékenykedett, így próbálta meggyőzni: „Ugyan, mit mondhatsz az embereknek? Izgatottak, de hát nem a te dolgod, hogy megnyugtasd őket. Egyébként sem érthetsz egyet velük, ha szakad náluk a cérna. Ilyen dolgokért az ember nem vállalhatja a felelősséget.” A küldötteket így csupán az Arbeiter-Zeitung főszerkesztője, Friedrich Austerlitz fogadta, és felolvasta nekik a lap következő számába írott vezércikkét.
Ez a cikk valósággal olaj volt a tűzre. Jelszót nem tartalmazott, mert Ausztria Szociáldemokrata Pártja ezen a nyári estén nem akart jelszót adni másnapra. „Úgysem történik semmi, ez volt a vélemény …” – írta hét évvel később Otto Leichter. A Schutzbundot sem mozgósították. A Szociáldemokrata Párt vezetősége jól tudta, hogy ezzel spontán, szervezetlen tüntetést idéz elő. Otto Bauer később, a Nemzeti Tanács 1927. július 26-i ülésén azt mondta: „Vagyis kézenfekvő volt a gondolat, hogy azt mondjuk: ne várjuk meg, lesz-e spontán tüntetés, hanem szervezzünk tüntetést mi magunk, biztosítva minden módon, nehogy rendzavarásra kerüljön sor! … De súlyos ellenérvek is akadtak, amelyek egy ilyen tüntetés rendezése ellen szóltak.” Alapjában hamis az az utólagos érvelés, miszerint a tömegeket nem lehetett volna az utcára vinni egy esküdtszék ítélete elleni tüntetésre. Az igazi okot a szociáldemokrata dr. Wilhelm Ellenbogen mondja ki, kiadatlan emlékirataiban. A párt csődjeként szögezi le azt a tényt, hogy a vezetőség a tüntetőket tudatosan magukra hagyta, méghozzá attól való félelmében, hogy egy munkanapon rendezett tüntetés általános sztrájkba, sőt polgárháborúba torkollhat. Vezető szociáldemokrata körökből később még az a szemrehányás is elhangzott, hogy a pártvezetőség meg akarta mutatni a burzsoáziának: a szociáldemokrácia közreműködése nélkül nem képesek fékentartani a tömegeket. „Mintha ezt akarták volna mondani: nem is baj, ha a reakciósok látják egyszer, milyen az, ha a párt fejt ki közvetítő tevékenységet” – írja Hannak. Csakhogy a szociáldemokrata vezetés lebecsülte a tömegek felháborodottságának fokát.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
