II. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
6
A „genfi szanálás”
Amikor a nagy rabló hadjárat befejeződött, és az inflációs politika a normális gazdasági élet összeomlásával fenyegetett, a burzsoázia megpróbálta stabilizálni a pénzt. Ismét kirobbant az osztályharc a nagy kérdés körül: kinek a rovására történjék az úgynevezett „szanálás”. Seipel művének eredményeképpen a szanálás végül a dolgozók rovására történt. 1922. május 31-én Seipel szövetségi kancellár lett, és az elkövetkező tíz évben, egészen 1932-ig, az ő egyénisége nyomta rá bélyegét az osztrák politikára.
A Seipel-kormány számításai szerint 500 millió aranykoronára volt szükség, hogy az államháztartás deficitjét felszámolják és az inflációnak véget vessenek. Ausztria Kommunista Pártja számadatokkal bizonyította, hogy a szükséges összeget a hazai tőkések és nagybirtokosok megadóztatásával lehet előteremteni. A párt ezért azt követelte, vállalják a szanálás költségeit a gazdagok. Seipel azonban úgy döntött, nem bántja a gazdagokat, ehelyett külföldi kölcsönért folyamodik. A Népszövetség támogatásának elnyerése érdekében a genfi jegyzőkönyvben kötelezettséget vállalt, hogy engedélyezi az osztrák politikának a Népszövetség megbízottja általi ellenőrzését. Az osztrák nagyburzsoázia tehát súlyos bűnt követett el, amikor osztályérdekei védelmében külföldi bankárok ellenőrzésének vetette alá az országot.
Egyedül Ausztria Kommunista Pártja folytatott erőteljes, következetes harcot a genfi szanálás ellen. Felhívásában a genfi jegyzőkönyvet „szégyenszerződésnek” nevezte, amely a proletariátus számára az „elképzelhető legszörnyűségesebb munkanélküliséget, éhséget és nyomort” hozza el majd. A Kommunista Internacionálé is az osztrák nép mellé állt az osztrák burzsoáziával és a külföldi imperialistákkal szemben. A Komintern 1922 novemberében Moszkvában ülésező V. kongresszusa kiáltványban szögezte le: „Az osztrák proletariátus nehéz védelmi harcot folytat a nemzetközi tőke és a világ reakciós erői által koholt, rabszolgasorral fenyegető terv ellen; ez a harc minden ország munkásainak fokozott figyelmét kívánja.” A kongresszus felhívta Ausztria munkásait és munkásnőit, vívjanak harcot saját burzsoáziájuk ellen: „Erősek vagytok, csak akarnotok kell” – szögezte le a Komintern dokumentuma. „Ne hagyjátok, hogy szociáldemokrata vezetőitek eltántorítsanak benneteket a rabszolgaterv elleni harc erőteljes folytatásától. Tisztán kell látnotok, országotok Kommunista Pártja az egyetlen erő, amely helyes utat mutat számotokra. Harcoljatok közösen, pártkülönbségekre való tekintet nélkül, a közös veszély ellen.” A Kommunista Internacionálé a világ minden országának munkásait felszólította, ismerjék fel a „proletár szolidaritás kötelességét a súlyos veszélyben levő osztrák munkásság iránt”. „A reakció nemzetközi tőkés frontjával fordítsátok szembe a forradalmi proletariátus nemzetközi frontját!”
A kommunisták helyzetelemzése helyesnek bizonyult. A szanálás költségeit a dolgozó népre hárították; tömegesen bocsátották el a munkásokat és az alkalmazottakat; emelték a vámokat és a közadókat. A munkásság újra szervezkedni kezdett. A szociáldemokrácia előtt újra ott volt a nagy lehetőség, hogy döntő változást idézzen elő az osztrák politikában. A szanálási törvény elfogadásához ugyanis a Nemzeti Tanács kétharmados többsége kellett, s ezt a szociáldemokrata szavazatok nélkül nem lehetett elérni. A szociáldemokrata pártvezetésben heves viták folytak. Otto Bauer az 1922. október 15-i szociáldemokrata pártkongresszuson a jegyzőkönyv tanúsága szerint ezeket mondotta: „… először úgy éreztem … ezt mindenképpen meg kell akadályoznunk, bármibe kerüljön is. És máris azt gondoltam, ebben az országban olyan erős a proletariátus, annyiféle erőforrásból meríthet! Hát nem éppen ez az a pillanat, amikor minden erőforrást ki kell aknázni, hogy az előttünk álló eseményeket akár erőszakkal is megakadályozzuk?” Ausztria Szociáldemokrata Pártja valóban egészen az utolsó pillanatig olyan heves agitációt folytatott a genfi jegyzőkönyv ellen, hogy a munkásságnak semmi kétsége sem lehetett: ebből az egyezményből nem lesz törvény. A Szociáldemokrata Pártnak módja volt rá, hogy a parlamentben a törvényjavaslat ellen szavazzon, nem is beszélve a parlamenti obstrukció és a parlamenten kívüli harci akciók lehetőségéről. Könnyen meg lehetett volna akadályozni tehát a népellenes genfi szanálás megvalósulását. De, mint ilyen esetekben mindig, a szociáldemokraták radikális szólamai a reformista politika leplezését szolgálták csupán. Amikor szavazásra került a sor az egyezményhez szükséges rendkívüli alkotmánytörvény ügyében, a szociáldemokrata képviselők tartózkodtak a szavazástól, és így lehetővé tették a genfi szanálás elfogadását.
A szociáldemokrata pártvezetők kapituláns politikája az osztrák politika újabb fordulópontján segítette ki a burzsoáziát a zsákutcából, szilárdította meg uralmát. A következmények ólomsúllyal nehezedtek a dolgozók vállára, de később a Szociáldemokrata Pártnak is súlyosan kellett fizetnie ezért a politikáért.
Ausztria Kommunista Pártja V. pártkongresszusának (1922. március) megállapítása máig sem vesztette el történelmi érvényét: „A Szociáldemokrata Párt látszatellenzékbe vonult. Szavakkal, néha indítványokkal, szavazásokkal a burzsoázia ellenfeleként lépett fel, valójában azonban jóakaratú semlegességet tanúsított a polgári kormánnyal szemben, sőt néha leplezetlen támogatásig fokozta semlegességét; elsősorban a burzsoá kormányzat lényegbevágó intézkedéseit segítette és támogatta, amelyek pedig – pénzügyi és gazdaságpolitikai lépések lévén – roppant terheket róttak a munkásosztályra. Általában a Szociáldemokrata Pártnak a tőkésosztályokhoz való viszonyát Ausztriában döntően az jellemezte, hogy a munkásosztályt nem a burzsoázia elleni harcra vezérelte, hanem tudatosan, minden erejével távol tartotta e harctól.”
Felismerjük itt azt a taktikát, amelyet Ausztria Szociáldemokrata Pártja egy évtizeddel később is követett, radikális kifejezésekkel csillapítva a munkásokat az erősödő, Dollfuss-féle ausztrofasiszta diktatúrával való szembefordulástól. A burzsoázia természetesen a szociáldemokraták megalkuvó viselkedését sem jutalmazta; ezt a magatartást, érdeme szerint, gyáva kapitulációnak tekintette. Seipel most már láthatta, mit érnek a szociáldemokrata fenyegetőzések, nem kellett félnie, amikor megindította módszeres támadását a szociáldemokrata pozíciók felszámolására. Otto Bauer később „Az osztrák szociáldemokrácia” című könyvében rezignáltan állapította meg: „a genfi jegyzőkönyv egy csapásra visszájára fordította az osztályok hatalmi viszonyát”. Fordulópont volt a genfi szanálás. Megtűrése létrehozta az osztrák kapitalizmus viszonylagos stabilizálódásának feltételeit. 1923 derekán megszűnt az infláció, a korona helyett bevezetett osztrák schilling árfolyama megszilárdult, a költségvetés egyensúlya helyreállt. A mezőgazdasági termelés is növekedett. Az osztrák ipar a racionalizálás jegyében a termelékenység erőteljes fokozódását biztosította; a szénbányászatban például az 1919-es munkásonkénti és műszakonkénti 0,40 tonna 1924-ben 0,52 tonnára, 1927-ben már 0,94 tonnára emelkedett. A vasércbányászat terén ezek a számok így alakultak: 2,10, 2,28 és 3,48 tonna. Az acéltermelés a munkásonkénti évi 178 tonnáról 254, majd 341 tonnára nőtt. Mindemellett Ausztriában tartós munkanélküliség is volt; a hivatalos statisztikai adatok azonban erre vonatkozóan megbízhatatlanok, mert a munkanélküliek tömegét a rövidített munkaidőben dolgozók, a munkanélküli-segélytől megfosztottak, az úgynevezett „egyszer s mindenkorra kifizetettek” tízezrei szaporították. A munkanélküliek hivatalos száma 1927 januárjában 300 000-re rúgott.
A kommunisták a szanálás következményei elleni harcra, a reakció elleni egységfront létrehozására mozgósították a munkásokat. Megpróbáltak „alulról” egységfrontot teremteni, eközben azonban a Szociáldemokrata Párt vezetőihez is javaslattal fordultak; indítványozták, hogy Ausztria két munkásnapja 1924. május elsején mindenütt közös tüntetésben fejezze ki harci akaratát a proletariátus egységfrontjával kapcsolatban, a nyolcórás munkanap kérdésében, Szovjet-Oroszország támogatása mellett, a proletariátus új elnyomorodása, a háborús veszély és a fasizmus ellen. Ausztria Szociáldemokrata Pártja nem is válaszolt a kommunisták levelére. Egyik-másik ipari központban mégis sikerült elérni, hogy május elsején egységesen tüntessenek a szociáldemokrata és a kommunista munkások. A dolgozók rovására 1926-ban számos kis és közepes nagyságú bank jutott csődbe; ezeket a bankokat többnyire vidéki üzletemberek és polgári politikusok alapították, s most a betétesek és takarékoskodók pénze úszott el a spekulációkon. Végül a fél tucat kis és közepes nagyságú bankon kívül csak négy nagybank maradt meg: az Osztrák Kereskedelmi és Ipari Hitelintézet, amely a Rothschild bankárcsalád tulajdona volt, az alsó-ausztriai Escompte Társaság, a Bécsi Bankegylet (olasz és német tőkével), valamint az Osztrák Földhitelintézet, amely Rudolph Sieghard, a Monarchia korabeli pénzember, a Habsburgok udvari bankárának tulajdonában állt.
Az osztrák szociáldemokrácia az Első Köztársaság időszakában az osztrák burzsoáziát mindvégig gyengének, jelentéktelennek állította be. A burzsoázia létszámát tekintve valóban gyenge volt, gazdasági befolyása azonban számottevő; ezenfelül a tőke és a vele szövetséges arisztokrácia nemzetközi kapcsolatai is elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a burzsoázia valóban minden eszközzel elérje célját: hatalmon maradjon.
Lenin alapvető művének, „Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foká”-nak már 1917-ben megfogalmazott tanítása ezúttal is érvényesnek bizonyult: ahogy a burzsoázia gazdasági hatalma erősödött, úgy fokozódott az imperializmus korának minden burzsoáziáját eleve jellemző reakciós, antidemokratikus tendencia Ausztriában is. A burzsoázia törekvése arra irányult, hogy a munkásosztály – általa „forradalmi szemétnek” nevezett – politikai és szociális vívmányait eltörölje. A dolog pontosan úgy állt, ahogyan az osztrák Kommunista Párt újonnan megválasztott titkára, Johann Koplenig, 1924. május 1-i beszédében megállapította. „A gazdasági élet területén végrehajtott tőkés offenzívát kiegészíti az egyre inkább előretörő politikai reakció.” A tőkés rend programja nem csekély mértékben arra irányult, hogy a munkásoknak a háború utáni évekből megmarad befolyását felszámolja a Volkswehrben. Az első, tisztán polgári kormány megalakítása után Carl Vaugoin keresztényszocialista hadügyminiszter látott hozzá a hadsereg átszervezéséhez; így a katonaság egyre megbízhatóbb eszközzé vált a kormány kezében a munkásság ellen. Vaugoin kezdetben egyszerű és „törvényes” módszerekkel dolgozott. 1924-től kezdve a leszerelt katonák helyére mind több, úgynevezett „államhű elemet” vettek fel a falusi lakosság vagy a polgári értelmiség köréből. Tisztté ettől fogva nem a hosszú szolgálati idővel rendelkező katonákat léptették elő, hanem a császári és királyi hadsereg egykori kádereit hozták vissza.
A burzsoázia a törvényes és parlamentáris hatalmi eszközökkel párhuzamosan a hatalom parlamenten kívüli eszközeivel is élt. Akárcsak Németországban, Olaszországban és más szomszédos országokban, Ausztriában is sorra alakultak a reakciós, fasiszta fegyveres testületek, amelyek különböző fedőnévvel jelentkeztek a szövetségi tartományokban, szembeszegülve a munkásmozgalommal.
Fasizmus Ausztriában
A fegyveres fasiszta szervezetek gyökerei az 1918-as év forradalmi napjaira nyúlnak vissza. A bécsi Neue Freie Presse már 1918. november 2-án, 4-én és 5-én hírt adott a magántulajdon védelmére Bécsben, Salzburgban és Innsbruckban létrejött „polgári védelmi alakulatok”-ról, valamint arról, hogy a bécsi pályaudvarokon 500 polgári származású diákból rendfenntartó erő létesült. Dr. Mataja belügyi államtitkár polgári elemekből toborzott államőrség felállításával próbált ellenjátékot kialakítani a Volkswehrrel szemben. A régi tisztek is reakciós szervezeteket hoztak létre. Vidéken, helyi alapokon, a legkülönbözőbb elnevezéssel alakultak az önkéntes védhadtestek, például a tiroli polgárőrség, a községi védőrség, a helyi véderő, Alsó-Ausztriában az önvédelmi szövetség, Felső-Ausztriában a föld- és mezővéd-szervezetek. Összefoglaló szerveik lettek a honi véderőkötelékek, vagyis a Heimwehr. Ezek mellett léteztek még egyéb törmelék szervezetecskék, például a monarchista Frontharcos Szövetség. Ezek tagsága kispolgári és lumpenproletár elemekből toborzódott; élükön arisztokraták, polgári politikusok, foglalkozás nélküli tisztek álltak, akik politikai pályára léptek, mert a polgári életbe nem tudtak beilleszkedni, s akik számára a Heimwehr bizonyos pótkielégülést nyújtott az elveszített parancsnoki pozíciók helyett.
Kezdetben ezeknek az egyleteknek és szervezeteknek a jelentősége nem haladta meg a helyi szintet, az ipari központokban pedig igen szerény szereppel kellett beérniük. Nem akadályozhatták meg a demokratikus és szocialista fejlődést. Eleinte nem is különültek el a polgári pártoktól, ellenkezőleg, ezek segédcsapataiként működtek. Saját politikai programjuk sem volt, fegyverzetük még a világháborúból származott. Mint a későbbi osztrák szövetségi kancellár, Schuschnigg, „Harcban Hitler ellen” című könyvében egy levéltári dokumentumból idézi: „leszerelési állománybeli gyalogsági fegyverekről volt szó, amelyeket a szövetségesközi katonai bizottság osztott ki a nép- és polgárőrségeknek, üzemeknek, vasúti hivataloknak, katonai hatóságoknak s hasonlóknak. A meglevő alakulatoknak 1918. november 30-i hatállyal egyebek között 1156 géppuskát, 80 345 ismétlőfegyvert, 13 627 karabélyt és tetemes mennyiségű lőszert osztottak.”
Később a reakciós fegyveres testületek illegálisan is kiegészítették készleteiket az állami raktárakból. Julius Deutsch katonapolitikai emlékezéseiben maga is elismeri, hogy támogatta ezt az eljárást, sőt hadügyi hivatala fegyvereket és lőszert osztott a fentebb nevezett szervezeteknek. A Heimwehr-alakulatok azonban illegális úton is folytatták fegyvertáruk bővítését, természetesen a reakciós államapparátus tudtával és hallgatólagos beleegyezésével.
Emlékezéseiben Rüdiger Starhemberg gróf, a Heimwehr vezetője, látható büszkeséggel számol be róla, hogy loptak Tirolban 21 hegyitarackot a Heimwehr tagjai. Julius Deutsch viszont 1936-ban arról tudósított, hogy 22 löveget loptak a Heimwehr számára „egy tiroli állami fegyvertárból”. Az ügy kapcsán Innsbruck szociáldemokrata polgármester-helyettese kötelezettséget vállalt, hogy „azonnal beszünteti a lőszerlopásokról szóló cikkezést, s ennek során az a hazafias gondolat vezérelte, hogy megóvja a szövetségi államot az esetleges antantmegtorlástól!”
A Heimwehr az innsbrucki Hofburgból is „vételezett” hadianyagot. Bajorországból a hatóság szeme láttára csempésztek át mintegy 4000 puskát és sok géppuskát.
1934-ben, a munkásság véres leverése után, Julius Deutsch „Polgárháború Ausztriában” című brosúrája leleplezi, hogyan fegyverezték fel „már közvetlenül az 1919-es fordulatot követően” a Heimwehr alakulatait. „Akkoriban sokat hallatott magáról a Heimwehr nemcsak Tirolban, de Stájerországban és Karintiában is. Tagjai állami raktárakat fosztottak ki. Mindenki tudta, kik a tettesek. A törvényszékek név szerint ismerték őket, mégsem ítéltek el egyetlen fegyvertolvajt akár 24 órái fogdára sem! Ha viszont munkásnál találtak fegyvert, hónapokra is rács mögé kerülhetett.” Julius Deutsch mindazonáltal elfelejtette itt megemlíteni, hogy mindez annak a kormánynak a szeme előtt történt, amelynek élén saját szociáldemokrata vezető társa, Karl Renner kancellárkádott, ő maga pedig hadügyi államtitkár-helyettes, hamarosan pedig hadügyi államtitkár lett. Renner később így védekezett: „Az alsóbb szintű hatóságok nem engedelmeskedtek, állami kényszerítő eszközök alig álltak rendelkezésre, a megszállók (az antantbizottságok – A. R.) nem vették túlságosan komolyan a dolgukat.”
Mint Deutsch később kiegészítőleg közölte, a karintiai Hermagor állami fegyverraktárból 1921 tavaszán – egyebek között – 12 ágyút, 1400 puskát, 40 géppuskát és megfelelő lőszert loptak a Heimwehr számára.
Emlékezéseiben a később a nácikhoz átállt stájerországi keresztényszocialista tartományi főnök, Anton Rintelen, beszámol egy esetről, amikor a stájerországi Heimwehr számára ő maga szerzett „illegális eszközökkel, de a magasabb eszme által szentesítve”, a grazi katonai parancsnokság koholt parancsa révén „mintegy 17 000 puskát és hozzávaló lőszert, 286 géppuskát, 12 löveget és mintegy 1000 pisztolyt, sőt még repülőgépeket is”.
Ármánykodás kívülről
A reakciós alakulatok kezdettől a hasonló szellemű németországi szervezetek befolyása alatt álltak, onnét kaptak ösztönzést és tanácsokat. Így például a bajor Orgesch, Escherich fehérterrorista szervezete, amely igen aktívan közreműködött a Bajor Tanácsköztársaság leverésében, 1920 elején egy őrnagyot küldött Linzbe, aki ott szakértőként és tanácsadóként segítette a felső-ausztriai „önvédelmi alakulatok” szervezését.
A német birodalomból érkezett Ausztriába a fasiszta alakulatok főszervezője, Waldemar Pabst őrnagy, aki 1920-ban Tirol területén, majd 1922-től 1930-ig egész Ausztriában Heimwehr-alakulatok létrehozásán fáradozott. Pabst volt a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg elleni gyilkos merényletek egyik főbűnöse. Jellemző részletre vet fényt Gustav Stresemann német külügyminiszter életrajzírónője, Anneliese Timme: Pabstot a német külügyminisztérium alapjából pénzelték. De a német Reichswehr, a birodalmi véderő körei is érdekeltek voltak az osztrák Heimwehr megerősítésében.
Az ármánykodó külső erők harmadik szereplője az ellenforradalmi Magyarország volt. A három ellenforradalmi és fehérterrorista erő kapcsolata olyan szorosra fonódott, hogy 1920-ban már közös akciót tervezhettek a berlini és a bécsi kormány ellen. A Ludendorff által kidolgozott akcióterv szerint a Heimwehr-alakulatoknak – az Ehrhardt-dandár Ausztriába csempészett tagjainak támogatásával – jobboldali puccsot kellett volna végrehajtaniuk, majd az országot bajor és magyar csapatok szállták volna meg. Ezek a tervek nemcsak az osztrák munkásmozgalom erőszakos elfojtására irányultak, hanem arra is, hogy siker esetén Csehszlovákia és Lengyelország ellen is katonai akciókat szervezzenek. Új világháború veszélyét rejtették ezek az elgondolások. 1920-ban azonban polgári kormány alakult Ausztriában, 1923-ban pedig meghiúsult a müncheni Hitler és Ludendorff által szervezett „sörpuccs”, ezért e tervek lekerültek a napirendről.
Amikor a nagybirtokos Rüdiger von Starhemberg került a Heimwehr élére, nemcsak saját – és kölcsönbe vett – pénzét fektette magánhadserege felfegyverzésébe, de Mussolinitól és Bethlen István magyar miniszterelnöktől is kapott pénzt és fegyvert. Starhemberg Mussolininak úgy jellemezte a Heimwehrt, mint „polgári őr- és zárszervezetet, egyfajta milíciát, amelynek célja az, hogy a polgári és paraszti körök magántulajdonát esetleges csorbításokkal vagy kommunista támadásokkal szemben megvédje”. Bethlennel és későbbi utódával, Gömbössel közösen Starhemberg fegyvereket csempészett Olaszországból Ausztriába.
A fasiszta veszély – és aki nem számolt vele
Az olasz fasizmus megerősödése, majd erőszakos hatalomra jutása 1922 novemberében az ausztriai Heimwehr-mozgalomra is hatással volt. Így például salzburgi heimwehresek olaszul tanultak, hogy közvetlenül tanulmányozhassák a fasiszta irodalmat.
A munkásság ügyének sokat ártott, hogy a szociáldemokrata vezetők nem értékelték helyesen a fasizmus lényegét, a jelenséget a tőkésosztálytól független mozgalomnak tüntették fel. Otto Bauer a lumpenproletariátus uralmának nevezte a fasizmust, Renner pedig az osztrák Szociáldemokrata Párt 1927-es kongresszusán ezeket mondta: „A fasiszta polgárháborút … csak a régi hatalom kiszolgált lakájai akarják, akik így szeretnének visszakapaszkodni hatalmi pozícióikba. Ez az a kis csoport, amely az osztályegyensúlyt mindkét osztály megbuktatására használja fel.” (Kiemelés tőlem. – A. R.) A munkásokat egyedül a kommunisták igyekeztek felvilágosítani a fasizmus osztályjellegéről. Egyedül ők értékelték – helyesen – a fasiszta mozgalmakat a finánctőke szélsőségesen soviniszta és imperialista elemeinek terroruralmaként.
A polgári vezetők közreműködtek a fasizmus térhódításában. Seipel szövetségi kancellár rokonszenvezett a Heimwehr-mozgalommal, mert azt vallotta: ez a reakciós fegyveres erő a polgári államhatalmat erősíti a munkássággal szemben. Seipel a demokratikus köztársaság halálos ellensége volt, ennélfogva rettegett a munkásság hatalomra jutásának lehetőségétől. Mint a katolikus egyház hű és fanatikus szolgája, nem bocsátotta meg, hogy a demokratikus köztársaság detronizálta az egyház leghatalmasabb szövetségesét, a Habsburg-monarchiát, sőt az antiklerikális propagandát is megtűrte. Seipel az olasz fasizmus tekintélyelvű államát tekintette példaképnek, ezért is támogatta minden módon a Heimwehr-mozgalmat. Elsősorban ő volt az, aki a Heimwehr anyagi támogatásáról gondoskodott, természetszerűleg az osztrák nagyburzsoázia közreműködésével.
A szociáldemokrata vezetők fékezték a munkások antifasiszta ellenakcióit. Nemcsak a fasiszta veszélyt becsülték le, de az is előfordult, hogy együttműködtek a Heimwehr szervezeteivel.
Maga Julius Deutsch is nyilvánosságra hozott bizonyos jegyzőkönyv anyagokat az 1925 decemberétől 1926 februárjáig folytatott tárgyalásokról. A téma: a szociáldemokrata Schutzbund és a Heimwehr katonai együttműködése a tiroli katonai vezető szervekkel egy esetleges olasz betörés esetén. Közben a fasiszták a polgári kormány szeme láttára fegyverkeztek. A nagyburzsoázia kezdetben kissé gyanakvóan fogadta a fasiszták mozgolódását, de hamar belátta, hogy hasznot húzhat belőle. Stájerország helyettes tartományfőnökének, dr. Ahrernek a javaslatára 1921 márciusában a Gyáriparosok Szövetsége évi ötmillió korona szubvenciót biztosított a stájer Heimwehrnek; ebből kétmilliót az ipar teremtett elő, kétmilliót a bankok adtak, egymilliót a nagybirtok. Az egykori keresztényszocialista szövetségi kancellár, von Streeruwitz lovag, „Szökőár Ausztria felett” című könyvében beszámol róla, hogyan határozta el a Gyáriparosok Szövetsége 1921. december 1-i konferenciáján a Heimwehr támogatását. Ezeket írja: „Az ipar, minden kertelés nélkül, nyíltan támogatja a Heimwehr-mozgalmat, méghozzá tekintélyes összegekkel.” A nagyipar a munkások béralapjának egy részét használta fel erre a célra.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!