II. RÉSZ

(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)

12

Március 15.; a tragikus bohózat

Ausztria Szociáldemokrata Pártjának vezetői görcsösen keresték a kiutat, nehogy valamiképpen mégis akcióra kelljen szólítaniuk az osztrák munkásságot. Rávették a Nemzeti Tanács nagynémet elnökhelyettesét, vonja vissza lemondását és hívja össze március 15-re a Nemzeti Tanácsot.

Túlzás nélkül állíthatjuk, nemcsak Ausztria, de az egész politikailag érett világ figyelme erre a március 15-re irányult. Ausztria Kommunista Pártja március 14-én egységfront-javaslatot tett az osztrák szociáldemokratáknak. Elemezve a helyzet komolyságát,,a javaslat rámutatott: döntő fontosságú pillanat ez, itt dől el, megveti-e lábát Ausztriában hosszú távon a fasizmus, vagy sem. A munkásosztály kezében még a hatalom, hogy általános sztrájkkal és az erőszak bármely más eszközével kényszerítse a kormányt a szükségrendelet visszavonására és a handabanda befejezésére. A Kommunista Párt kijelentette, kész közös harcba indulni a szociáldemokrata munkássággal. A javaslat ezekkel a szavakkal zárult: „A jelenlegi helyzet parancsoló erővel követeli meg a harcos proletár egységfront létrehozását. A burzsoázia Németországban nyílt és brutális fasiszta diktatúrát vezetett be. A Dollfuss-kormány segítségével a burzsoázia Ausztriában is döntő lépésre készül a fasiszta diktatúra létrehozása érdekében … Ha továbbra is tétlenül várakozunk, ha meghátrálunk, az osztrák munkásosztály visszavonhatatlan vereségét idézzük elő … E tények figyelembevételével felszólítjuk a Szociáldemokrata Párt vezetőségét, a szociáldemokrata munkásságot, csatlakozzon a harci egységfronthoz … Az osztrák munkásság ellencsapása messze világító, fényes internacionalista példa lehet … Ausztria Szociáldemokrata Pártján a sor. Mondja ki a döntő szót! Szociáldemokrata munkások, döntsetek!”

Ausztria Szociáldemokrata Pártja nem válaszolt a nyílt levélre. Az osztrák Kommunista Párt Központi Bizottsága 14 nap múlva ismét levelet intézett a Szociáldemokrata Párt vezetőségéhez, leszögezve: „Minden óra, amíg a proletariátus habozik elkezdeni harcát, kapituláció a fasizmus előtt.” Ausztria Szociáldemokrata Pártja csak erre a levélre válaszolt az Arbeiter-Zeitung április 5-i számában, állást foglalva az akcióegység mellett, azzal a kikötéssel, hogy az ilyen akció „vezetése csakis a szociáldemokrácia és a szabad szakszervezetek kezében” lehet. „Ha tehát a kommunista munkások szolidárisán és fegyelmezetten részt kívánnak venni a szociáldemokrata munkástömegek harcaiban, bármikor örömmel látjuk őket.” A tragédia azonban éppen az volt, hogy a szociáldemokrata vezetés semmilyen akciót sem hajtott végre, hanem továbbra is hátrált.

Ugyanez folytatódott 1933. március 15-én. A Szociáldemokrata Párt vezetősége felszólította a munkásságot, álljon készenlétben az általános sztrájkra, amennyiben a kormány a Nemzeti Tanács összeülését megakadályozná. Dollfuss azonban nem ijedt meg. A parlament összehívását törvénytelennek minősítette, és azzal fenyegetőzött: fegyveres karhatalommal állja útját a képviselőknek. A szociáldemokrata pártvezetőség március 13-án határozatot hozott: a kormány minden ilyen irányú kísérlete jeladás lenne az általános sztrájkra. Mindkét fél részéről záporoztak a fenyegető kijelentések és cikkek. A Szociáldemokrata Párt mozgósította a Schutzbundot. Ezúttal elkerülhetetlennek látszott a polgárháború, amely eldönti majd: demokrácia vagy fasiszta diktatúra legyen-e Ausztriában. Az egész ország lélegzet-visszafojtva figyelte a parlamentet, ahol délután 3 órakor a Nemzeti Tanácsnak össze kellett ülnie. Az üzemekben, az utcákon, a Schutzbund-helyiségekben akcióra készen vártak a munkások, várták a jeladást. Később sosem adódott alkalom a tömegek ilyen méretű mozgósítására.

De a jeladásra nem került sor, a szociáldemokrata vezetés a leges-legutolsó pillanatban meghátrált a Dollfuss-kormány elszántsága láttán. Dráma helyett a Nemzeti Tanácsban negyedórás bohózat játszódott le. Híre ment, hogy a szövetségi kormány rendőri erőket küldött ki a parlamenti ülésterem 15 óra előtti megszállására. Ezért a már 14 órakor az épületben tartózkodó szociáldemokrata és nagynémet képviselők azonnal a terembe siettek. (A keresztényszocialisták és a heimwehresek bojkottálták a rendőrségi jelentésben „előírásosan be nem jelentett, a Nemzeti Tanács épületébe összehívandó gyűlés” néven emlegetett parlamenti ülést.) Straffner, a nagynémet alelnök rövid beszédet tartott: „Mivel a rendőrség a többi képviselőt nem engedte be, s mert mi magunk is határozatképes létszámban vagyunk jelen, az ülést megnyitom. Minden olyan esetben, amely a tisztelt Ház tagjainak törvénytelen rendőri zaklatását jelentené alkotmányos kötelességeik teljesítése során, a büntető törvénykönyvben előírt eljárást alkalmazom. A képviselő urakat a Ház soron következő üléséről írásban értesítem. Az ülést ezennel bezárom.” Néhány perccel később a rendőrség kiürítette a termet.

Ez a bohózat is elég volt azonban a Szociáldemokrata Párt vezetőségének ahhoz, hogy kijelenthesse: a parlament mégis összeült, a demokrácia tehát meg van mentve. A március 13-i határozat a múlt süllyesztőjébe merült, a munkásság készenlétét lefújták. Az Arbeiter-Zeitung bizonyos akasztófahumorral még tréfálkozott is: „Jóllehet csak ellenzéki képviselők voltak jelen, a Parlament üléstermében mégis a hála szavai röpködtek a Dollfuss-kormány felé, amely bolondos ötleteivel mindent megtesz e komor napok kedélyhangulatának derítésére.” Csakhogy a Dollfuss-kormányt nem befolyásolta a komédia, a parlament feloszlatása továbbra is tény maradt. Joggal írta a Die Rote Fahne, amely a legszigorúbb cenzúra alatt állt, s ezért csak óvatosan – ahogy Lenin mondta, „átkozott szolganyelven” – fogalmazhatott: „Rendben van hát, a rendőrség és a kormányzat kicselezésével mégis tartottak egy ülést. De a dolog a legjobb esetben is csak demonstráció volt. Mi változott ugyanis a tényleges helyzetben?” A munkások sem hittek a szociáldemokrata vezetőség szemfényvesztésének. A tömegek keserű csalódottságot éreztek a gyalázatos kapituláció láttán. A munkások és a szociáldemokrata középkáderek hangulatát jól jellemzik a Bruck an der Mur-i februári harcos, Wallisch özvegyének, Paula Wallischnak az alábbi feljegyzései: „Munkásaink mégis harcra készülődtek … Három nap, három éjszaka vártak. Nem hallgathatom el, a munkások iszonyúan csalódottak voltak, amikor férjem visszatért Bécsből és közölte, hogy ismét tárgyalási kísérletekre került sor, a Schutzbund készültségét feloldották. A felháborodott schutzbundisták annak rendje-módja szerint fellázadtak, s a férjem minden meggyőző erejére szükség volt, hogy az izgatott embereket csillapítsa. Csalódottan, kedveszegetten vonult el a Schutzbund-gárda. Csalódott volt Koloman is. Az öngyilkosság gondolatával foglalkozott.”

Szólaltassunk meg ismét egy szociáldemokratát. „Ausztria 1934” című könyvében Otto Leichter ezeket írja: „Március tizenötödike jelentősége valójában sokkal nagyobb. Nemcsak a parlament halálát pecsételte meg, hanem súlyos sokkot idézett elő a széles munkástömegekben is. Egész Ausztriában nem volt olyan helység, ahol a mindenre elszánt munkások ne várták volna, hogy vezéreik, azok a vezérek, akiknek szavára ők egészen másképp hallgattak és adtak, mint ügyintézőik szavára a német munkások – hívják őket. Ott ültek szállásaikon, és várva várták a szabadító jelszót. Készenléti körleteikben várakoztak a schutzbundisták. Mind ott voltak, olyan teljes létszámban, ahogyan többé soha, és minden áldozatra készen várták a hívást: itt az idő, hogy kivívjuk a szabadságot! Ausztria minden szögletében figyelt és fülelt a munkásság. A biciklisták és a motorosok ott kuporogtak a nyeregben, mert minden pillanatban jöhetett a parancs, hogy most aztán rajta, neki a hűvös tavaszi hajnalnak, nappalnak, éjszakának, értesíteni az elvtársakat a legeldugottabb völgyben is, mert ők is vártak. Egy egész hadsereg – várakozott. És még délután 3 óra előtt elterjedt a hír országszerte: minden jóra fordult, a nemzetgyűlés összeült. Az első pillanatban talán elégedettség töltött el mindenkit a győzelem hallatára, de azután máris jött a kimondhatatlan csalódás, a sok fiatal ember leírhatatlan kétségbeesése, bizalmatlansága. Megkezdődött a demoralizálódás, kezdett máris széthullni az az erő, amely az imént még készen állt a rendkívüli helyzetben valódi áldozatokra. Ez a március tizenötödike és a rá következő napok ütötték az első rést azon a harci készségen, amely március 7-e után az egész osztrák munkásságot a legmagasabb fokon aktivizálta.”

Március 15. következményei

Évtizedekkel Február után is a legkomorabb színekkel ecsetelik a szociáldemokrata politikusok és történészek 1933. március 15-e győzelmi kilátásait. Az említett hivatalos párttörténetben például ez áll: „Dollfuss ezzel iszonyú válaszút elé állította a szociáldemokráciát: szabad utat enged-e kormányának, búcsút intvén a demokráciának, vagy fegyvert fog. S ez utóbbi esetben a győzelem esélye kétségbeejtően csekély volt.” De a fiatalabb szociáldemokrata történészek, bármilyen jobboldaliak legyenek is, kénytelenek elismerni, hogy a kommunistáknak igazuk volt, amikor harcra szólítottak, s hogy március 15. kedvező alkalom lett volna a demokrácia védelmére. Így például N. Leser azt írja, hogy a harci kilátások „nem is voltak olyan rosszak. A tömegek harckészsége még viszonylag töretlen volt, még nem volt nyoma a későbbi kedvetlenségnek. Dollfuss semmiképp sem lehetett biztos a dolgában, Miklas pedig ingadozott, mint szélben a nád.” A Kommunista Párt nyílt levelet intézett „a szociáldemokrata munkássághoz és a szociáldemokrata pártvezetőséghez”. A nyílt levél megjelent a Die Rote Fahne 1933. március 15-i számának élén. Az állt benne: „proletár egységfrontba tömörülve verjék vissza a munkásság jogai ellen intézett támadásokat”, kényszerítsék ki „a legélesebb szakszervezeti harci eszközökkel” a szükségrendeletek visszavonását. Továbbá, „ha Ausztria Szociáldemokrata Pártja egyetért javaslatainkkal, a Kommunista Párt indítványozza, szüneteljen a közös akció idején minden egymás közti harc …” Erre a javaslatra hetekig nem érkezett válasz. A szociáldemokraták csak áprilisban feleltek rá: elutasították.

A Szociáldemokrata Párt közölte a munkásokkal, hogy a harci felhívást csak a kormány „általános támadása” esetén adja ki. A párt tárgyalni igyekezett Dollfuss-szal. A szövetségi kancellár azonban, következetesen folytatva Ausztria fasizálását, volt olyan ravasz, hogy ne rombolja szét a szociáldemokraták reményeit, miszerint az új „hivatásrendi államban” szintén az eddigieknek megfelelő szerephez jutnak majd, legalábbis törvényes ellenzékként. Sőt, még bátorította is őket a további tárgyalásra. Számos magánmegbeszélésen értésükre adta, hogy a parlament nélküli időszakot csak arra akarja kihasználni, hogy új alkotmánytervezetet dolgozzon ki, s hogy ezt követően a nemzetgyűlés újra szerephez jut majd. Ez elég volt a szociáldemokrata pártvezetőknek a munkásság további kordában tartásához. Dollfuss pedig megelégedett annyival, hogy nap mint nap látszólag csekély, de annál módszeresebb lépésekkel rontotta a munkásosztály pozícióit.

Dollfuss tárgyalási készsége a nácikkal

Dollfuss a magyar miniszterelnök, Gömbös teljes támogatását élvezte, aki már azért is hálával tartozott neki, hogy osztrák területen át olasz fegyvereket próbált Magyarországra csempésztetni. Az akció az osztrák vasutasok éberségén hiúsult meg, akik állítólag a hirtenbergi fegyvergyárnak küldött fegyverszállítmányt nem engedték át Magyarországra. Az úgynevezett „hirtenbergi ügy” fokozta a három fasiszta vezető gyűlöletét az osztályöntudatos munkássággal szemben.

Gömbös tehát helyeselte Dollfuss államcsínyét, és Mussolininál is közbenjárt az érdekében. Sürgette ugyanakkor, hogy a nácikkal való megegyezést se mulassza el. Mussolini a baloldal ellen végrehajtandó újabb támadásra ösztökélte Dollfusst. Ezek után Dollfuss a magyar külügyminiszternek, aki Olaszországból hazatérve felkereste, vázolta további terveit, egyértelműen felfedve kettős játékát. „A legfontosabb cél – mondotta Dollfuss hogy a szociáldemokratákat térdre kényszerítsék. Ebben a harcban a leghatásosabb fegyvere a szociáldemokraták félelme attól, hogy a nácikkal szövetkezik a baloldal ellen.” Dollfuss kifejtette, hogy ezt a félelmet akarja kihasználni a fasiszta alkotmányreform keresztülvitelére, ezt követően pedig egy-két nácit is be akar venni a kormányba. „Mindaddig azonban, amíg az alkotmányreformot nem sikerül tető alá hozni, képtelen a nácikkal tárgyalni, mert ezzel a baloldallal szembeni leghatásosabb fegyverét adná ki a kezéből. Ha előadott terve nem járna sikerrel, akkor megkísérli a nácikkal való kiegyezést, mert két fronton egyidejűleg képtelen tartósan harcolni.” (Kerekes Lajos: Id. mű. 141. old.)

Dollfuss megbízta pártbeli elvbarátait, Schuschniggot, Rintelent és Burescht, kezdeményezzenek közvetlen tárgyalásokat a nácikkal. A Dollfusshoz és Starhemberghez hasonló politikusok akkoriban azt remélték, hogy Hitler, a munkásosztály elleni harcban szerzett érdemeik elismeréséért, helytartókká nevezi ki őket „a második német államban”. Csakhogy Hitlernek esze ágában sem volt ilyesmi. Az osztrák nemzeti szocialisták egyetértettek ugyan leendő miniszteri tárcáikkal, előfeltételül mégis új választások kiírását követelték, s ebbe Dollfuss nem mehetett bele, hiszen akkor elveszítette volna egyfős többségét. Így a tárgyalásokból egyelőre semmi sem lett.

Harc a munkásosztály ellen

A munkások, pártfegyelem ide vagy oda, mégsem voltak hajlandók minden csapást türelmesen elszenvedni. Bruck an der Murban a schutzbundisták fegyveresen szegültek szembe a csendőrség és a Heimwehr közösen végrehajtott razziájával. A kormány ezt az ürügyet használta ki 1933. március 31-én a Schutzbund betiltásához.

A fasiszta kormány azzal számolt, hogy a Schutzbund feloszlatása fegyveres összetűzésekhez vezet. Erre az esetre speciális riadótervet dolgozott ki. Ez volt az a riadóterv, amelyet azután 1934 februárjában alkalmaztak. A kormány különösen fontosnak ítélte a rendőrség gépesítését; növelték a rendőrségi gépkocsiparkot. Utcai riadótelefonokat állítottak fel, s a fontosabb rendőrségi központok áramfejlesztőt is kaptak.

A Schutzbund betiltásának hírére valóban spontán utcai tüntetések törtek ki, Otto Bauer azonban kijelentette: „Ez még nem a döntés órája!” A kormány visszasüllyeszthette a riadótervet páncélszekrényébe. A szociáldemokrata pártvezetés ellenállás nélkül fogadta a betiltást. A Schutzbundot ettől fogva a párt rendész-szervezetének álcázták. Seitz eljátszott még egy komédiát: bécsi tartományfőnöki minőségében elrendelte a fővárosi Heimwehr feloszlatását, ezt a rendeletet azonban a bécsi Heimwehr parancsnoka, Fey őrnagy, belügyminiszteri minőségében, a fasiszták harsány gúnykacaja közepette hatálytalanította. A kormány nem sokkal ezután segédrendőri erőnek minősítette a Heimwehrt, és egyik szükségrendeletet a másik után bocsátotta ki a munkásság ellen. A legfőbb csapások továbbra is a kommunistákra záporoztak. Így például a Die Rote Fahnét 1933 februárjában öt napon belül háromszor kobozták el, és a legszomorúbb az volt az egészben, hogy még az Arbeiter-Zeitung sem törődött az üggyel. A kormány terjesztési tilalmat rendelt el az Arbeiter-Zeitung ellen is, mire a nyomdászok március 25-én valamennyi lapkiadónál vad sztrájkkal válaszoltak. Csakhogy az újságsztrájkok történetében először, a sztrájkolok akarata ellenére megjelent egy „normális” újságszám. A bécsi Heimwehr büszke volt rá, hogy az Österreichische Heimatschutzzsitungot saját erejéből és némi segédlettel mégiscsak kihozta, Ausztria Szociáldemokrata Pártja pedig kénytelen volt eltűrni a sztrájktörést. Amikor a kormány színleg tárgyalásra késznek mutatkozott, a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezetés lefújta a sztrájkot, „nehogy veszélyeztessék” a remélt tárgyalásokat. A cserbenhagyott nyomdaipari dolgozók ettől fogva soha sem léptek sztrájkba. 1934. február 13-án is valamennyi lap megjelent Ausztriában, az egyetlen betiltott Arbeiter-Zeitung kivételével.

A kormány sztrájktilalmat rendelt el minden létfontosságú üzemben. Győzelmétől felbátorodva Dollfuss olyan provokációra vetemedett, amilyenre még a Monarchia idejében sem volt példa: betiltotta a május elsejei ünnepségeket! A Szociáldemokrata Párt vezetősége ezt is lenyelte, megelégedett a május elsejei „bumlizással”, sétálgatással a szögesdróttal lezárt utcák előtt. Az erősen cenzúrázott Die Rote Fahne „Miénk május elseje!” című cikke egységes tüntetésekre szólított. Május elsejét megelőzően országszerte több száz kommunista vezetőt tartóztattak le. A katonaság és a rendőrség ennek ellenére sem tudta megakadályozni a munkásnegyedekben a kommunisták által szervezett május elsejei felvonulásokat.

Dollfuss és Fey azonban további csapásokra készült. 1933. május 14-én a Heimwehr a bécsi schönbrunni kastélyban rendezett találkozójára 40 000 embert vonultatott fel, egy repülőezred és a Heimatschutz gépkocsizó hadtestének kíséretében. Dollfuss már nyíltan hangoztatta: „Ez a parlament ebben a formában nem térhet vissza, de nem is fog visszatérni.” Dollfuss, tömegbázisának megteremtése érdekében, májusban létrehozta a minden kormányhű osztrák tömörülésének szánt Vaterländische Frontot (Hazafias Arcvonal). Gazdasági és politikai nyomással elsősorban az állami alkalmazottakat és a kormányszállításoktól függő üzemek dolgozóit kényszerítették a frontba. Tagjai kötelesek voltak nyilvánosan hordani a Hazafias Arcvonal frissen „feltalált” jelvényét, a talpas keresztet. Szerfölött hasonlított ez a horogkereszthez! A Hazafias Arcvonal megalakítása is az összes párt feloszlatását készítette elő a Harmadik Birodalom példája nyomán. Április 11-én segédcsapatok felállítását határozták el, május 22-én segédrendőrség alakult, amelynek keretei között sor került az első Heimatschutz-alakulatok felfegyverzésére. Ezt követte július 1-én az Önkéntes Védhadtest létrehozása a Heimatschutz-formációkból, az Ostmarki Rohamcsapatokból és más „hazafias” kötelékekből.

Betiltják Ausztria Kommunista Pártját

A kormány betiltotta a kommunista vezetés alatt álló Arbeiterwehrt és a nagy, pártok felett álló segélyszervezetet, a Vörös Segélyt, amely a reakció által üldözött munkások ezreinek anyagi és jogsegélyét biztosította. 1934. május 26-án végül – a szükségrendelet alapján – sor került a Kommunista Párt betiltására is. Az indok: „számos esetben bebizonyosodott államellenes illegális tevékenysége”. A kormány attól tartott, hogy a kommunisták – aktivitásukkal és világos jelszavaikkal – további befolyásra tesznek szert és radikalizálják a szociáldemokrata munkásságot. Az osztrák Szociáldemokrata Párt ellenzéki csoportjai egyre nyomatékosabban követelték a kommunistákkal közös egységfrontot; bizonyos helyeken már május elsején közös bizottságok alakultak. A kormány mindenképpen elejét akarta venni a Kommunista Párt további sikereinek. Egyébként a reakció Ausztriában is a Kommunista Párt betiltásával kezdte meg azt a folyamatot, amely valamennyi munkásszervezet betiltásával szokott végződni.

Ez a tilalom a kommunisták tevékenységét természetesen csak fékezhette, de nem gátolhatta meg. A párt már régóta féllegálisan működött csupán: újságjait állandóan elkobozták, röplapjait és brosúráit csakúgy; tilos volt nyilvános és taggyűléseket tartania; aktivistáit és funkcionáriusait sorra-rendre letartóztatták. Ausztria Kommunista Párja az illegalitásban, az egyre növekvő nehézségek és veszélyek ellenére is töretlen lendülettel folytatta munkáját. Lapja, a Die Rote Fahne néhányszor még megjelenhetett mint törvényes magánújság. Amikor azután július 22-én ebben a formában is betiltották, augusztus közepén mégis újra megjelent illegálisan. Ausztria Kommunista Pártja a betiltás után több alkalommal is egységfrontot ajánlott a Szociáldemokrata Pártnak, közös harcra hívott minden addigi és minden tervezett tilalom ellen. A javaslatokat a Szociáldemokrata Párt vezetősége szándékosan figyelmen kívül hagyta. A szociáldemokrata vezetők továbbra is a kormány állítólagos tárgyalási készségével dicsekedtek. Az osztályöntudatos munkásság és a liberális polgárság bizonyos körei is úgy értelmezték a Kommunista Párt betiltását, mint az összes munkásszervezetre mérendő csapás előhírnökét. Az Arbeiter-Zeitung is ezeket írta: „Ausztria Kommunista Pártjának feloszlatása ellen tiltakozva egységfrontban állunk a kommunista munkásokkal.” A Szociáldemokrata Párt bécsi konferenciája egyhangúlag az osztrák Kommunista Párt betiltásával szemben foglalt állást; számos üzemben tiltakozó gyűléseket szerveztek.

A Szociáldemokrata Párt megpróbálta a szükségrendeletek törvényességét megtámadni az alkotmányjogi bíróságnál. A Dollfuss-kormány azonban az alkotmányjogi bíróság keresztényszocialista tagjait lemondatva kijelentette: a bíróság ülései csak valamennyi tag jelenlétében törvényesek. Ezzel a trükkel máris megbénították az alkotmányjogi bíróság tevékenységét, így a szociáldemokrata panaszok elintézetlenül maradtak.

Az osztrák szociáldemokraták és Dollfuss

Hogy a munkások egyre hevesebb akcióvágyát leszerelje, az osztrák szociáldemokraták vezetősége újabb elterelő manővert eszelt ki. Aláírásgyűjtést rendezett egy úgynevezett „népköveteléshez”, amely a Nemzeti Tanács újbóli egybehívását és az alapvető demokratikus jogok helyreállítását hangsúlyozta.

Összesen 1 216 000 aláírást gyűjtöttek. A teherautókon körbehordott aláírásgyűjtő ívek azonban a szövetségi kancellári hivatal pincéjében kötöttek ki; Miklas nem is reagált a helyzet „békés rendezését” indítványozó megmozdulásra.

A szociáldemokrata vezetőség nagy reményeket fűzött a Dollfuss-kormány és a nácik egyre élesedő konfliktusához is. Az osztrák nemzetiszocialistákat felbátorította a véres Hitler-diktatúra, ezért terrorcselekményekkel, bombarobbantásokkal és merényletekkel kísért offenzívába kezdtek. 1933. június 19-én a keresztény tornaegyletesek felvonulására a nácik kézigránátot dobtak, minek következtében egy tornaegyletes meghalt, tizenhét súlyosan megsebesült. Dollfuss ekkor betiltotta az osztrák Nemzetiszocialista Pártot. Megtorlásként a hitleri Németország bevezette az 1000 márkás zárlatot. Ez azt jelentette, hogy mindenkinek, aki Ausztriába akart utazni, 1000 márka illetéket kellett fizetnie. Addig Ausztria idegenforgalma nem kis hasznot húzott a német turistákból, akiknek áradata ekkor szinte teljesen elapadt. A német „hátizsákos turisták” elmaradása érzékenyen érintette a kisparaszti portákat, ez pedig a nácik malmára hajtotta a vizet. Németországban az osztrák árucikkek de facto bojkottja valósult meg, s ez kínosan hatott az osztrák export alakulására. Így például teljesen megbénult az Ausztriából Németországba irányuló faáruszállítás. 1932-ben még 27 000 vagon fát exportált a németeknek Ausztria, 1933-ban ez a mennyiség egyetlen egy (!) vagonra csökkent. Mindez további lendületet adott az ausztriai náciknak, akik nem győzték hangsúlyozni, mennyire – s mennyire egy csapásra! – megoldaná Ausztria minden gazdasági nehézségét a Németországhoz való csatlakozás, az Anschluss. Dollfuss védelmezői a kancellárnak a parlamenti demokrácia elleni harcát is a náci hatalomátvétel megakadályozására törekvő akciónak próbálták feltüntetni. Valójában Dollfuss és a Heimwehr ugyanúgy gyűlölte a demokráciát, mint a nácik. Dollfuss a nácikkal kialakult konfliktust úgy állította be, mintha az az osztrák függetlenségért vívott harc lenne, holott az ilyen küzdelem csak akkor lehetett volna eredményes, ha a munkásosztály ereje támogatja, Dollfuss viszont éppen ezt az erőt akarta megsemmisíteni. Sokat beszélt az „osztrák gondolatról”, de minden szónoklatát áthatotta a német-nemzeti szellem, nevezetesen Ausztria „német küldetésének” jelszava. A szociáldemokrata vezetés azonban belekapaszkodott Dollfuss frázisaiba, és minden alkalmat megragadott, hogy „harcostárs” lehessen. 1933 augusztusának közepén, amikor úgy látszott, SA- és SS- csapatok vonulnak fel Ausztria megtámadására, a tiroli Heimwehr vezére, Steidle felajánlotta a Schutzbundnak: védelmezzék közösen a határokat. A Szociáldemokrata Párt örömmel ígérte meg egy „munkáslégió” felállítását, de a Dollfuss-kormány augusztus 18-án elhárította a javaslatot. Ehelyett évi 36 millió schilling adó-hozzájárulást követelt a bécsi községtanácstól a kormány fasiszta politikájának erősítésére. Julius Deutsch, mint később maga számolt be róla, egy hónapra rá felkereste Vaugoin hadügyminisztert, aki a német határt ellenőrizte, és ismételten felajánlotta a Schutzbund közreműködését határőrfeladatok ellátására. Vaugoin nem utasította el az ajánlatot, már csak Fey őrnaggyal való személyes hatalmi versengése miatt sem. Viszont közvetlenül ezután, éppen e kapcsolatai miatt, leváltották a hadügyminiszterségről.

Csak a kommunisták fordultak szembe megalkuvás nélkül a Dollfuss-kormánnyal. Még a máskülönben nem kommunistabarát történész, Ulrich Eichstädt is kénytelen elismerni: „Azon voltak: minden rendelkezésre álló eszközt mozgósítani kell a kormány félreállítására. Elgondolásuk helyessége néhány hónap múltán bebizonyosodott.”

Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár

 

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!