Megérett a válság 1
(idézet: A polgárháború évei a Szovjetunióban 1917-1922
Első fejezet
Megérett a válság
1
Lenin felkelésre hív
MÁR vége felé járt 1917 ősze. A katonák milliói a fronton, a sáros, szennyes lövészárkokban átkozták az ideiglenes kormányt s hazavágyódva törték a fejüket: hát még a negyedik telet is a lövészárokban kell tölteni? Éjenként tűzvészek fénye festette vörösre az eget a falvakban. Riasztóan kongtak a félrevert harangok. A dolgozó parasztság, amely elvesztette reményét, hogy a burzsoá ideiglenes kormánytól földet kap, felgyújtotta a nemesi birtokokat, elfoglalta az urasági földet, felosztotta a fölszerelést. A városokban egyik sztrájk a másikat követte, mind nagyobbra nőve, mint a hullámok vihar idején. Közeledett az új forradalom, amelyet Lenin megjósolt, várt és előkészített.
Az 1917. júliusi tüntetés vérbefojtása után Lenin, akit az ellenforradalom halálra keresett, illegalitásba vonult. Néhány napig Petrográdon, egy régi bolsevik, Sz. J. Allilujev szerény lakásán bújt meg a 10. Rozsgyesztvenszkája ucca 17.a sz. házában. A bolsevik párt vezére egy kis egyablakos szobát foglalt el az ötödik emeleten. Az ideiglenes kormány díjat tűzött ki Lenin fejére. Kémek jártak minden ismertebb pártmunkás után, aki Leninnel érintkezett, és könnyen nyomra bukkanhattak volna. Július 11-én Vlagyimir Iljics a város környékére költözött, egy nyaralótelepre, Szesztroreck közelében. Petrográdon az állomásra Sztálin és Allilujev elvtársak kísérték ki.
„Az utolsó csengetés előtt — beszéli Allilujev elvtárs —Vlagyimir Iljics kijött az utolsó vagon hátsó perónjára. A vonat megindult. Sztálin elvtárssal együtt az állomáson álltunk és szemünkkel követtük kedves alakját.”
Lenin Razliv község vasúti állomása közelében telepedett le. Az állomás mellett házikó állt, mögötte csűr. A csűr szénapadlására meredek lépcső vezetett. A padlásra asztalt és széket vittek fel, ott helyezkedett el Lenin. De ott, a városon kívül, sem volt veszélytelen a helyzet. Nyaralók, hivatalnokok, tisztek jártak-keltek köröskörül, dühösen újságolták egymásnak, hogy Lenin Németországba szökött. Vlagyimir Iljics elhatározta, hogy biztosabb helyen, az erdőben rejtőzik el. Az állomás mögött, egy kis tó partján, egy kaszáló terült el. Kietlen, puszta hely volt ez. A nyaralók ritkán néztek el errefelé. Közelben csak kaszások laktak. Egy ilyen kaszás gúnyájában, Konsztantyin Petrovics Ivánov névre szóló igazolvánnyal költözött ide Lenin. Egy erdőtisztáson, egy szénakazalban kunyhófélét rendeztek be. Itt helyezték el Lenint legközelebbi munkatársai. Ide vitték újságjait, leveleit. Egy nagy bokor mögött, szabad tűz mellett, melyen a teavíz forrt, írta Lenin cikkeit, amiket rendszeresen beküldtek Petrográdra. Estefelé néha a csendet evezőcsapások zaja verte fel. A tavon keresztül, csónakon igyekeztek Leninhez a Központi Bizottság képviselői.
Sztálin elvtárs megbízásából egyszer Szergo Ordzsonikidze ment ki Leninhez utasításokért. Átkelt a tavon és megindult a sűrű cserjésen keresztül. Amikor kiért a tisztásra, egy szénakazal mögül alacsonytermetű ember lépett ki és üdvözölte. Ordzsonikidze el akart menni mellette, de az ismeretlen a vállára ütött:
— Mi az, Szergo elvtárs, nem ismer meg?
Szakáll és bajusz nélkül Lenin felismerhetetlen volt.
Szergo néhány órát töltött Lenin kunyhójában, részletesen beszámolt a Központi Bizottság munkájáról.
Vlagyimir Iljics számos utasítást küldött Ordzsonikidze elvtárssal a további munkára vonatkozólag.
Lenin rejtekhelyéről fáradhatatlanul irányította a bolsevik párt VI. kongresszusának munkáját.
De még itt, az erdőben, sem hagyták Lenint békében. A kormány ügynökei a szomszédos munkás-kerületben portyáztak. Egy éjjel Lenin közeli lövöldözésre ébredt. Az erdőben hangosan pattogtak a lövések. „Nyomon vannak” — vélte Lenin és otthagyva kunyhóját, elrejtőzött az erdő sűrűjében. De csak vaklárma volt. Kiderült, hogy a hadapródok körülfogták a szesztrorecki gyárat és a munkásoktól fegyvereik kiszolgáltatását követelték.
Július végén a párt Központi Bizottsága elhatározta, hogy Lenint átköltözteti Finnországba. Az utazás megszervezését Ordzsonikidze elvtársra bízták, aki néhány konspirációban jártas elvtársat vont be ebbe a munkába.
Kezdték kidolgozni a határátlépés tervét. Az állandó figyelés miatt nem volt könnyű dolog Lenint átvinni. Eleinte úgy tervezték, hogy gyalog mennek át a határon. Földerítő útra mentek a határvonalra. Az útlevél-ellenőrzés a határon mindenfelé nagyon szigorú volt. Le kellett mondani erről a tervről. Erre elhatározták, hogy a helyiérdekű vonat mozdonyán mennek át a határon, egy finn mozdonyvezető, Hugo Jalava segítségével. Közölték a tervet Leninnel. Vlagyimir Iljics beleegyezett.
A terv a következő volt: gyalog Razliv vasútállomásig, onnan vonattal a Petrográd közelében levő Ugyelnájáig, ott Lenin felszáll a mozdonyra fűtőnek s a mozdony ráviszi a finnországi vasútvonalra. De a legutolsó pillanatban, hogy az utat megrövidítsék, úgy döntöttek, hogy gyalog mennek mintegy tizenkét kilométert, Levasovo állomásig. Az erdőn kellett keresztülmenni. Libasorban mentek a keskenv, alig látható ösvényen.
Alkonyodott. Beállt az éj. A sötétben eltévedtek és egy erdőégés közelébe kerültek. Lélekzetfojtó füst volt. Égett a tőzeg. Sokáig bolyongtak, állandóan azt kockáztatva, hogy belesüppednek az égő tőzegbe. Nagynehezen eljutottak egy kis folyóhoz. Lehúzták cipőjüket és a hideg vízben térdig gázolva átmentek rajta. A sötétségből hirtelen mozdony füttye hallatszott. Vasútállomás. Éjjel egy óra felé járt az idő. Az állomás perónján pislákolva égett egy magános lámpa. Az állomás mellett felfegyverzett gimnazisták és hadapródok hemzsegtek. Lenin megbújt az útmenti árokban. Vlagyimir Iljics kísérői előrementek felderítőbe. Egyiküket feltartóztatták. Az őrjárat igazolványokat követelt és bevitte a letartóztatottat az állomás épületébe. A gyakorlatlan őrök csapatostól a letartóztatott után tódultak. A peron kiürült. Ekkor futott be egy vonat az állomásra. Lenin gyorsan felugrott az utolsó vagonra. Közvetlenül utána felugrott útitársa is, Eino Rachja finn bolsevik. A letartóztatottat pedig igazolványainak átvizsgálása után szabadon bocsátották.
Lenin és útitársa késő éjjel érkeztek el Ugyelnája vasútállomásra. Az éjszakai Petrográd lámpáinak fénye egész közelinek látszott. Egy ismerős finnél töltötték az éjszakát. Másnap, ahogy előre megbeszélték, kimentek az állomásra. Megérkezett a Finnországba menő vonat. A mozdonyon Jalava mozdonyvezető. A szerelvényt messze az állomáson túlra vitte és megállította a vasúti átjárónál. Lenin felszállt a mozdonyra, kezébe vette a lapátot és azonnal hozzáfogott fűtői kötelességének teljesítéséhez.
Bjeloosztrov határállomáson a vonatot az ideiglenes kormány milíciája várta. Végigmentek minden vagonon, gondosan ellenőrizték az útleveleket és figyelmesen megnézték az utasokat. A kormány kopói már egészen közel értek a mozdonyhoz. Még egy-két perc és a spiclik elcsípik Lenint, de Jalava mozdonyvezető gyorsan feltalálta magát; lekapcsolta a mozdonyt, kijelentve, hogy vizet megy felvenni. Néhány kínos perc telt el. Már a második csengetés hangzott fel. A kalauz a peronon futkároz, sürget, fütyül, de a mozdony még mindig sehol sincs. Jalava csak a harmadik csengetés után robogott vissza a mozdonnyal, sebtében összekapcsolta és gyorsan átvitte a vonatot a finn határon. Így aztán Kerenszkij kopóinak nem volt idejük arra, hogy a mozdonyra felmenjenek.
Jalkola nevű finn falucskában élt Lenin rövid ideig, tizenkét kilométerre Terioki állomástól. Itt a faluban Lenin nehezen tudott kapcsolatot tartani a pártközponttal. Városban kellett rejtekhelyet keresni. Helsingforsban találtak megfelelő, lakást a munkásmilícia parancsnokánál, aki állásánál fogva a rendőrfőnök első helyettese volt, később pedig a város rendőrfőnöke lett. Ki gyaníthatta volna, hogy egy ilyen magasrangú állami tisztviselő rejtegeti a bolsevikok vezérét?
A házigazda az uccán várta az érkező Lenint. Együtt mentek a ház felé. Vlagyimir Iljics elővigyázatosan körülnézett az uccán. Csak miután meggyőződött arról, hogy senki se követi, lépett be a házba. Lenin mindenekelőtt afelől érdeklődött, hogyan lehet újságokat kapni. Utasítást adott, hogy mindennap szerezzék be az összes petrográdi lapokat és szervezzék meg a rendszeres levélküldést Petrográdra. A friss újságokra vetette magát, gyorsan átolvasta őket és írni kezdett. A fáradt házigazda elaludt, de a szoba csendjében még sokáig hallatszott a toll percegése és az újságok zizegése. Lenin előtt egy füzet feküdt. Címe: „Állam és forradalom”. Vlagyimir Iljics könyvet írt, amely a bolsevizmus egyik legfontosabb dokumentuma lett.
Nagynehezen megteremtették az előfeltételeit annak, hogy Lenin dolgozhasson. Biztos posta-összeköttetést létesítettek a Központi Bizottsággal és elintézték, hogy Lenin rendszeresen kapja az újságokat.
Az illegalitás súlyos viszonyai közt, a kémektől üldözött Lenin figyelmesen követte az események menetét, az ellenség minden lépését. Lenin azonnal észrevette, hogy fordulat állott be a burzsoázia taktikájában. Az ellenforradalom 1917 augusztusában vereséget szenvedett, de még nem volt legyőzve. Kornyilov tábornok próbálkozása, hogy az országban a monarchiát helyreállítsa, csődöt mondott s Kornyilov maga és cinkosai börtönben ültek, de nem hagytak fel azzal a gondolattal, hogy újból a nép ellen lépjenek fel. Ellenkezőleg, a kornyilovisták, miután vereséget szenvedtek, siettek kijavítani hibájukat: augusztusban a forradalmi Petrográd ellen csak egy lovashadtestet küldtek, viszont most sokkal nagyobb erőt készültek összeszedni. Még a „börtön” sem zavarta őket ebben. A bihovi leánygimnázium szolgált Kornyilov „börtönéül”, ahol a „Vad divíziónak” ugyanaz a Tekinszkij-ezrede őrizte, amely még nemrégen Kornyilov testőrsége volt a főhadiszálláson. Ilyen börtön és ilyen „éber” őrizet mellett az ellenforradalmár tábornokok: Kornyilov, Lukomszkij, Markov, Gyenyikin, Romanovszkij és a nemrégen lefolyt lázadás többi részvevői nyugodtan dolgozhatták ki az új összeesküvés tervét. Bihovból a főhadiszállásra, mely Mogilevben volt, szünet nélkül robogtak a futárok, hogy eljuttassák a szükséges információkat. Bihovba utaztak a burzsoázia, a bankkörök képviselői Kornyilovhoz, pénzbeli támogatást ígértek. Azon a címen, hogy a törvényszéki tárgyalásra készül, Kornyilov akármelyik parancsnokot magához hívathatta a front bármely részéről. Az érkezőket megismertették az összeesküvés tervével, megbízták őket, hogy válasszák ki a szükséges embereket. Kornyilov rövid idő alatt tízszer olyan nagy erőt tudott előkészíteni, mint augusztusban: majdnem egy negyedmillió fegyveres embert lehetett újból hadbavetni a nép ellen. Köztük, mint a „Polgárháború története” I. kötetében már megírtuk, több mint 40 speciálisan szervezett, úgynevezett „rohamzászlóalj” volt. Mindegyikben 1100 jól felfegyverzett, a parancsnok által gondosan kiválasztott katona. Ezek a zászlóaljak az ellenforradalom számára a lehető legkedvezőbben voltak elhelyezve: legnagyobb részük az Északi és a Nyugati fronton. Gyorsan előrenyomulhattak, hogy elvágják a frontot a két fővárostól, ha ott bolsevik fölkelés tört volna ki. Kornyilov a hadapródiskolákra és a tartalékos tiszti tanfolyamokra támaszkodhatott, amelyek állománya a burzsoá ideiglenes kormányhoz hű, mintegy 50.000 jól felfegyverzett harcost számlált. Lovas és kozák hadosztályokat készítettek elő a megfelelő helyeken — Finnországban, Brjánszk körletében, a Donyec-medencében. Ezek a hadosztályok gyorsan az ideiglenes kormány segítségére siethettek. Kornyilov tervében fontos helyet jelöltek ki a csehszlovák hadtestnek, mely a jobbparti Ukrajnában volt elhelyezve. Fedezete alatt a Délnyugati és a Romániai frontról lehetett csapatokat hozni s magát a hadtestet is fel akarták használni a bolsevikok ellen. Bjelorussziában Dovbor-Musznickij tábornok lengyel hadtestet szervezett, mely elvághatta Bjelorussziát a két fővárostól.
Magától értetődik, hogy Lenin nem tudott és nem is tudhatott az összeesküvés részleteiről, ezek az adatok sok évvel a forradalom győzelme után váltak ismertté, de éppen az mutatta Lenin lángeszét, hogy felismerte az ellenség terveit: az ellenforradalom titokban és sietve szervezte a második Kornyilov-összeesküvést. A burzsoázia készült a polgárháborúra a munkások és parasztok ellen.
A polgárháború az osztályharc legmagasabb formája, amelyben az összes ellentétek kiéleződnek és fegyveres összecsapás formáját öltik. A polgárháború az osztályharc legélesebb formája, mikor az egész társadalom két ellenséges táborra szakad és a hatalom kérdését a fegyver dönti el.
Marx, a párizsi proletariátus 1848 júniusi felkelését tanulmányozva, a polgárháborút a következőképpen jellemezte:
„A júniusi forradalom először hasította az egész társadalmat két ellenséges táborra, keleti és nyugati Párizsra. A februári forradalom egysége többé már nem létezik… A februári harcosok egymás ellen küzdenek és — ami még sohasem fordult elő — megszűnt az előbbi közömbösség, minden fegyverbíró ember harcol a barikád egyik vagy másik oldalán”1.
Lenin, folytatva és továbbfejlesztve Marx tanát, a polgárháború lényegéről a következőket írta:
,,…a tapasztalat… azt mutatja, hogy a polgárháború az osztályharc legélesebb formája, amikor a gazdasági és politikai összeütközések és csaták sorozata ismétlődik, felgyülemlik, kiszélesedik, kiéleződik és odáig megy, hogy ezek az összeütközések egyik osztály fegyveres harcává lesznek a másik osztály ellen”2.
Ilyen kiélezett helyzet elé került az orosz forradalom 1917 szeptember—októberében. A társadalom két, egymással élesen szembenálló táborra oszlott. Az egyik táborban: a burzsoázia, a földesurak, a parasztok és a kozákok zsírosparaszti felsőrétege a kadetpárt vezetése alatt, az eszer-mensevikekkel szövetségben. Ez volt az ellenforradalom tábora, amely sietve készítette elő a polgárháborút a proletariátus ellen. A másik táborban: a proletariátus és szegényparasztság, a bolsevik párt vezetése alatt. Ehhez a párthoz húzódott mind határozottabban a középparasztság zöme is.
A nép körében hatalmas változások jöttek létre, melyek a forradalom közeledéséről tanúskodtak. Mindenekelőtt gyökeresen megváltozott az összes társadalmi osztályok harcának formája. Lenin többízben rámutatott arra, hogy a harci formák történelmi szempontból tekintendők. Különböző időkben, különböző viszonyoktól, politikai és nemzeti viszonyoktól, a mindennapi élet viszonyaitól stb. függően, a harc különböző formái kerülnek előtérbe, válnak a harc főformáivá. A Kornyilov-lázadás után a munkás mozgalomban új elemek jelentek meg: a munkások nemcsak sztrájkoltak, nemcsak gazdasági és politikai sztrájkokat szerveztek, hanem gyakran előfordult az is, hogy a munkások elkergették a gyárak és ipartelepek tulajdonosait és saját kezükbe vették az üzemek irányítását. Ez azt mutatta, hogy a munkásmozgalom felvetette a hatalom kérdését.
Gyökeresen megváltozott az országban a parasztmozgalom is. A Kornyilov-mozgalom megmutatta a széles paraszti tömegeknek, hogy a földesurak visszatérnek az „úri fészkekbe” és újból kezükbe kaparintják az egész földet. A Kornyilov-lázadás után a falvakban erősödött a földesúri birtokot romboló mozgalom. A parasztok felgyújtották az udvarházakat, kifüstölték a földesurakat, széthordták a felszerelést. A harc legfőbb formája a romboló mozgalom lett. A parasztok harca is eljutott a hatalom kérdéséhez. A parasztmozgalom parasztfelkeléssé lett.
Új harci forma jelentkezett a katonatömegek körében is. A katonák megtagadták az engedelmességet, nem hajtották végre tisztjeik parancsait. Sok ezredben a katonák elkergették nem kedvelt parancsnokaikat és másokat választottak helyükbe azok közül, akik közelebb álltak hozzájuk, leggyakrabban a közkatonák közül. Szeptemberben a Balti hajóhad matrózai néhány hajóról a tengerbe dobták tisztjeiket. A katonák harca felkeléssé lett. A mozgalom a hadseregben is közvetlenül a hatalom kérdése előtt állt.
Végül jelentékeny fordulat jött létre az elnyomott nemzetiségek dolgozói körében is. A dolgozók tömegei, burzsoá-nacionalista szervezeteik feje fölött, mind gyakrabban léptek összeköttetésbe a bolsevik szervezetekkel. Az elnyomott nemzetiségek dolgozói kezdték megérteni, hogy nem burzsoá szervezeteiktől, hanem a győzedelmes néptől kaphatják meg szabadságukat.
A dolgozó népesség minden rétegében megváltozott a harc formája. Az egész mozgalom közvetlenül a fegyveres felkelés felé haladt.
A forradalom táborában volt az óriási túlerő. De mint a gyakorlat ezt már többször megmutatta, a szervezett katonai erővel, parancsnokokkal, fehérgárdista szervezetek hálózatával rendelkező burzsoázia szétverhette volna ezt a forradalmi tábort. Az orosz burzsoázia ismét erre gyűjtötte erőit. Az ellenforradalom támadását megelőzni csak a munkások és katonák fegyveres felkelésével lehetett.
Szeptember 12-e és 14-e között Lenin két, irányelveket tartalmazó levelet írt a Központi Bizottságnak, valamint a Petrográdi és a Moszkvai bizottságnak. Lenin megjegyezte, hogy
„…miután a bolsevikok mindkét főváros munkás- és katonatanácsában többséget kaptak, kezükbe lehet és kell is venniök az államhatalmat”3.
Lenin rendkívül világosan kifejtette, hogy miért éppen most került a felkelés napirendre.
„A felkelésnek ahhoz, hogy sikeres legyen, — írta Lenin — nem összeesküvésre, nem pártra, hanem az élenjáró osztályra kell támaszkodnia. Ez az első. A felkelésnek a nép forradalmi fellendülésére kell támaszkodnia. Ez a második. A felkelésnek a fejlődő forradalom történetének olyan fordulópontjából kell kiindulnia, amikor a nép élenjáró sorainak aktivitása a legnagyobb, amikor a legerősebb az ingadozás az ellenség soraiban és a forradalom gyönge, határozatlan és habozó barátainak soraiban”4.
Mind a három feltétjei jelen volt.
A proletariátus teljes egészében támogatta a bolsevik pártot. Ezt bizonyította Kornyilov tábornok kalandjának kudarca, amikor a bolsevik párt hívására felkelt az egész munkásosztály. Mindkét főváros szovjetjei megerősítették ezt, elfogadván a bolsevikok határozati javaslatait. Ezt mutatták az új szovjetválasztások az ipari központokban, ahol a vezetés a proletár párt kezébe került.
„Velünk az osztálynak, a forradalom élcsapatának, a néptömegeket magával ragadni képes élcsapatának többsége”5, — írta Lenin.
A parasztság széles rétegei felszabadulóban voltak a földesurak és a burzsoázia befolyása alól. Politikailag ez az eszer párt bomlásában jutott kifejezésre. Erősödtek a „baloldali” eszerek. A mensevikek új támpontot kerestek, a falu kulák-csoportjait képviselő zemsztvó-és szövetkezeti hivatalnokokba kapaszkodtak. A katonák megvonták bizalmuk utolsó maradékait a megalkuvóktól.
Ezt az bizonyította, hogy a bolsevik párt befolyása a hadseregben megnövekedett. A szenvedő, kiéhezett nép megértette, hogy békét, földet, kenyeret csak a proletariátustól kaphat.
„… velünk a nép többsége”6, — írta Lenin.
A burzsoázia legközelebbi szövetségeseinek táborában, az eszerek és mensevikek körében bomlás, saját erejükben való bizalmatlanság volt érezhető. Mind a mensevikek, mind az eszerek között mindenféle „baloldali” áramlatok jelentkeztek.
Az ellenforradalom táborában is volt ingadozás. Bár a kadetok szilárdan gyűjtötték egységes blokkba az összes burzsoá elemeket, mégsem sikerült megszüntetniök az egyes csoportok ellentéteit. A feketeszázasok visszafelé húztak, a régi rendszerhez. A baloldali kadetok még mindig az eszerekkel és mensevikekkel való megegyezéshez tartották magukat.
Mindenekelőtt a német imperializmus igyekezett kihasználni az ingadozást. A német kormány 1917 szeptember elején titokban békeajánlattal fordult Franciaországhoz. Németország hajlandó volt engedményeket tenni Franciaországnak és Angliának Nyugaton, azzal a feltétellel, hogy Keleten kapja ki a részét. A német diplomaták a közelgő forradalom veszélyére spekuláltak, mert 1917 őszén lázadások kezdődtek a francia hadseregben. A katonák békét követeltek. Egész hadtesteket magával ragadott, sőt még angol egységekbe is behatolt a mozgalom. A forradalom lehetőségével fenyegetőzve, Németország igyekezett békéhez jutni Nyugaton, hogy Keleten szabad kezet nyerjen és végezhessen Oroszországgal.
De a tárgyalások elhúzódtak. A németek manővere nem érte el célját. Erre a német diplomácia, amely soha semmilyen eszköztől sem riadt vissza, hirtelen frontot változtatott és a burzsoá ideiglenes kormányhoz fordult azzal a javaslattal, hogy kezdjék meg a tárgyalásokat a külön-békéről. Az ideiglenes kormány hajlandó volt tárgyalásokba bocsátkozni, mert ez lehetővé tette, hogy minden erejével a bolsevikokra vesse magát. De amikor a bolsevik sajtóban értesülések jelentek meg az imperialisták megegyezéséről, az egész burzsoá és megalkuvó sajtó „bolsevik rágalomról” kiabált. A kadetok lapjai a „bolsevikok különös jólértesültségét” kürtölték, s arra célozgattak, hogy az értesülést a bolsevikok állítólag német forrásból szerezték.
Eközben a kulisszák mögötti alkudozásról szóló hírek a külföldi sajtóban is megjelentek. Az entente köreiben beszélni kezdtek az ideiglenes kormány próbálkozásáról, hogy külön-békét kössön Németországgal. Az ideiglenes kormány miniszterei visszagondoltak arra, hogy egy ilyenfajta kísérlet egyszer már meggyorsította egy kormány bukását: II. Miklós igen nehéz helyzetbe került, mikor próbálkozása, hogy külön-békét kössön Németországgal, nyilvánosságra jutott. Az ideiglenes kormány kezdte a nyomokat eltüntetni.
Terescsenko külügyminiszter, aki tegnap még megcáfolta az alkuról szóló „híreszteléseket”, kénytelen volt a sajtóban kijelenteni, hogy Németország valóban békét ajánlott. Amerika oroszországi követe, Francis, csak a polgárháború befejezése után ismerte be, hogy
„Terescsenko, a volt pénzügyminiszter és külügyminiszter Archangelszkbe jött és kétszer ebédelt nálam…
Terescsenko biztosított arról, hogy augusztus elseje körül előnyös békeajánlatot kapott Németországtól. Az ajánlatokat csak Kerenszkijnek mutatta meg”.
Az orosz burzsoázia részt vett ebben a zsivány alkudozásban. A forradalom megfojtásáért Oroszország birtokos osztályai készek voltak eladni az ország egy részét.
Az ingadozás az ellenforradalom táborában megbénította a burzsoázia kezdeményezőképességét. Ezzel ellentétben, a forradalom táborában, a bolsevik párt vezetése alatt, növekedtek az erők és megszilárdult a harci készség. A Kornyilov-lázadás idején a bolsevikok az egész nép előtt bebizonyították, hogy vezetni tudják a harcot az ellenforradalom ellen és határozottan meg tudják védeni a dolgozók érdekeit.
Lenin a Központi Bizottsághoz, a Petrográdi és a Moszkvai bizottsághoz írt levelét a következő szavakkal fejezte be:
„A sikeres felkelés összes objektív előfeltételei megvannak. Rendkívül kedvező helyzet előtt állunk, amikor csakis a mi győzelmes felkelésünk fog véget vetni a népet kínzó ingadozásoknak, amiknél nincs gyötrelmesebb a világon; amikor csak a mi győzelmes felkelésünk fogja meghiúsítani a forradalom ellen irányított játékot a külön békével, meg fogja hiúsítani azzal, hogy nyíltan teljesebb, igazságosabb, közelebbi békét fog felajánlani, olyan békét, amely a forradalom érdekeit szolgálja”7.
Lenin felkelésre szólította a pártot. De egyelőre nem volt szó a felkelés napjáról, a felkelés pontos határidejéről. Ezt a kérdést Lenin véleménye szerint azok dönthették el, akik állandó összeköttetésben voltak a munkásokkal és katonákkal, a tömegekkel. A válság megérett — ezt kellett megértetni a párttal. A párt egész munkájának a fegyveres felkelés előkészítésére kellett irányulnia.
De ez a feladat azt követelte a bolsevikoktól, hogy taktikájukat ennek megfelelően megváltoztassák.
Mindenekelőtt okvetlenül szakítani kellett az úgynevezett Demokratikus tanácskozással, amely szeptember 14-én nyílt meg. A Kornyilov-lázadás elleni népmozgalomtól megrémült ideiglenes kormány igyekezett helyzetét megszilárdítani. Elhatározták, hogy kiszélesítik azt az alapot, amelyre a kormány támaszkodott. Petrográdon értekezletet hívtak össze, melyet az eszerek és mensevikek, hogy a népet félrevezessék, Demokratikus tanácskozásnak neveztek. A tanácskozásra meghívták a városi dumák, a zemsztvók, a szövetkezetek, a munkás- és katonatanácsok, a katonai szervezetek, a szakszervezetek és a gyári-üzemi bizottságok képviselőit. De a városi dumáknak és a zemsztvóknak sokkal nagyobb képviseletet biztosítottak, mint a munkások, katonák és parasztok szervezeteinek. Az ideiglenes kormány azt hitte, hogy a Demokratikus tanácskozás ebben a hamisított összetételében a burzsoá kormány mellett foglal állást. A megalkuvók így akarták a forradalomnak elejét venni s az országot a szovjetforradalom útjáról a burzsoá alkotmányos fejlődés útjára terelni. De a néptömegek elégedetlensége a kormánnyal oly nagy volt, hogy még ez a mesterségesen összetákolt tanácskozás is a kadetok részvétele nélkül való koalíciós kormány alakítása mellett foglalt állást.
A bolsevik párt résztvett a Demokratikus tanácskozáson, de nem azért, hogy ott szerves munkát végezzen, mint ahogy ezzel Trockij rágalmazta meg a pártot, hanem azért, hogy leleplezze az eszerek és mensevikek manővereit.
„…az Előparlamentben — olvassuk a Központi Bizottság szeptember 24-i határozatában — tevékenységünk, amely teljes egészében a tömegharc feladatainak van alárendelve, csak mellékes jellegű legyen”.
De a forradalmi fellendülés fokozódása idején, a fegyveres felkelés előkészítése közben még az ilyen mellékes munka is hibás lett volna a Demokratikus tanácskozás keretében. A bolsevikok részvétele a Demokratikus tanácskozáson azt a benyomást kelthette volna a tömegekben, hogy a tanácskozás révén el lehet érni a békét, a földet, a termelés munkásellenőrzését. Továbbra is résztvenni a tanácskozáson annyit jelentett, mint a forradalom békés fejlődésének illúzióját kelteni és elvonni a tömegeket a forradalom útjáról. Lenin azt követelte, hogy a bolsevik frakció tömörüljön, hagyja ott az ingadozókat és távozzon a tanácskozásról.
„Miután felolvastuk ezt a nyilatkozatot, — írta Lenin — s arra szólítottunk fel, hogy határozzunk, ne pedig fecsegjünk, cselekedjünk, ne pedig határozati javaslatokat irkáljunk, egész frakciónkkal az üzemekbe és kaszárnyákba kell vonulnunk: ott van most a frakció helye, ott vannak az élet idegszálai, ott van a forradalom megmentésének forrása, ott van a Demokratikus tanácskozás hajtóereje”8.
Lenin különösen hangsúlyozta, hogy az egész bolsevik frakció összpontosítása az üzemekben és kaszárnyákban lehetővé teszi számunkra, hogy helyesen válasszuk ki a pillanatot a felkelés megkezdésére.
A tanácskozáson való részvétel helyett a tanácskozás bojkottja — ezt a változást követelte a párt taktikájában a felkelésre való orientálódás.
A bolsevikok Központi Bizottságához írt második levelét így is nevezte Lenin: „A marxizmus és a felkelés”. Lenin összegyűjtötte mindazt, amit Marx és Engels a felkelés taktikájáról mondtak s amit a világ összes országainak opportunistái évek hosszú során eltitkoltak a tömegek előtt. Marx és Engels tana a felkelésről az 1848-as forradalmak és a hősies párizsi kommün tanulságaiból nőtt ki. A marxizmus nagy tanítómesterei figyelemmel kisérték a forradalom minden kirobbanását, keresték bennük az új tanulságokat, új következtetéseket vontak le belőlük. Lenin általánosította Marx és Engels megállapításait és az irányelvek és tételek szilárd rendszerébe foglalta össze őket. Leveleiben és cikkeiben szüntelenül azt követelte, hogy a felkelést, mint művészetet kezeljék. Rámutatott arra, hogy ha a felkelést már elhatároztuk, akkor végig is kell vinni. Hangsúlyozta, hogy ennek a tervnek végrehajtására a döntő helyen döntő erőket kell összegyűjteni és a felkelés folyamán meg kell őrizni az erkölcsi fölényt az ellenség felett; e célból naponként, óránként, sikert siker után kell elérni, mert a védekezés a fegyveres felkelés halála.
Végül Lenin azt követelte, hogy a bolsevikok pártja a felkelés technikai előkészítését a lehető legkomolyabban vegye. Erről ezt írta:
„…ahhoz, hogy marxista módon, vagyis mint művészetet kezeljük a felkelést, az kell, hogy egy percet sem veszítve, megszervezzük a felkelő osztagok vezérkarát, beosszuk az erőket, a legmegbízhatóbb ezredeket a legfontosabb helyekre küldjük, körülfogjuk az Alexandrinkát (a színházat, ahol a Demokratikus tanácskozás ülésezett. — A szerk.), megszálljuk a Péter-Pál-erődöt, letartóztassuk a vezérkart és a kormányt, a hadapródok és a vad hadosztály ellen olyan csapatokat küldjünk, amelyek inkább meghalnak, semhogy az ellenséget a város központja felé engedjék; mozgósítanunk kell a felfegyverzett munkásokat, felhívnunk őket az elkeseredett végső harcra, azonnal el kell foglalnunk a távíró- és a telefonközpontot, a mi felkelésünk főhadiszállását a telefonközpontnál elhelyeznünk, megteremtenünk a telefonösszeköttetést valamennyi gyárral, valamennyi ezreddel, a fegyveres harc minden pontjával stb.”9.
Ez még nem volt a felkelés terve. Mindezek a megjegyzések, mint Lenin írta, csak illusztrációul szolgáltak ahhoz, hogy a felkelést mint művészetet kell kezelni. De ha összehasonlítjuk az elkövetkező események tényleges menetét ezekkel az illusztrációkkal, akkor láthatjuk, hogy milyen mélyen átgondolta Lenin a felkelés megszervezését, milyen gondosan tanulmányozta a győzelem feltételeit. Lenin nemcsak helyreállította és általánosította Marx megállapításait, hanem tovább is fejlesztette Marx tanait, fényes sikerrel alkalmazta őket forradalmunk konkrét körülményeire.
A párthoz szóló merész felhívása végén Lenin kifejezést adott a győzelembe vetett törhetetlen hitének:
„Egyszerre kell megragadni a hatalmat Moszkvában is, Petrográdon is (nem fontos, hogy ki kezdi, még az is lehet, hogy Moszkva kezdheti) feltétlenül és minden bizonnyal győzünk”10.
Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
