II. RÉSZ

(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)

14

A harci jeladás

1934 elején a kormány az addig működő, többségükben szabad szakszervezetiekből álló, választott munkáskamarai tanácsokat saját híveiből kinevezett intéző bizottságokkal váltotta fel. Starhemberg 1934. január 10-i felhívása a további terveket sem titkolta: „Harcunk: a fasiszta eszmevilág korlátlan érvényesítése Ausztriában, hazánk viszonyaihoz illő úton és módon. Harcunk célja: Ausztria teljes megújítása, a pártoskodó, korrupt államrend maradéktalan felszámolása, az ausztrobolsevizmus kíméletlen kiirtása.” Fenyegető szelet kavart Fulvio Suvich olasz külügyminiszter-helyettes bécsi látogatása. Senki előtt nem volt titok, hogy Suvich Mussolini üzenetét hozza, és az sem, mit kíván a Duce: Ausztria fasizálódásának gyorsabb ütemét. Suvich jelenlétében Dollfuss a lóversenytéren tartott nagygyűlésen beszédet mondott, és kifejtette fasiszta programját. Egyidejűleg a „becsületes munkásvezetőknek” együttműködést ajánlott. Nyilvánvalóan a munkásság megosztása volt a célja e nagylelkű indítványnak. A szociáldemokrata párttanács – az üzemek munkásait is tömörítő tanácskozó testület – azonnal összeült, hogy megfogalmazza a választ. Bár, mint Schneidmadl írja, az üzemek képviselői „általános elkeseredésről és elszántságról” számoltak be, és „az általános izgalom és felháborodás légkörében … nehéz volt megtalálni a józan értelem útját”, a párttanács válasza „nyitva hagyta a helyzet békés megoldásának lehetőségét”.

A kormány válasza sem késett. Az Arbeiter-Zeitungot Suvich megsértésével vádolta, s betiltotta példányonkénti terjesztését. A lap ettől fogva legálisan – csak az előfizetőkhöz juthatott el. Az osztrák nagytőke, a Heimwehr és Mussolini most már a végső megoldást sürgette. A bécsi magyar követ, Feyre hivatkozva, 1934. január 18-án közölte külügyminiszterével, miszerint semmi kétség nem lehet afelől, „hogy a megbízhatatlan elemek kiiktatása után, amit Suvich látogatását követően Dollfuss immár kész végrehajtani, megnyílik az út a kormány akaratának minden vonalon történő érvényesítéséhez”. Suvich január 26-án Dollfusshoz intézett levelében közölte, hogy jelentést tett Mussolininak, aki „messzemenő rosszallását fejezte ki a (Dollfuss-) kormány tétlenkedése és a megújulás művében bekövetkezett vontatottság” miatt. Mit kívánt Mussolini? „Harcot a marxizmus ellen, a parlamentet kiiktató, korporatív alkotmányreform megvalósítását, a pártok félretolását és a Hazafias Arcvonal erősítését.” Ellentmondást nem tűrő módon kijelentette, „hogy e döntő fontosságú mű kezdő pillanata nem halasztható tovább”.

Ausztria Kommunista Pártjának Központi Bizottsága 1934. január 20-án és 21-én illegális plenáris ülést tartott, és óvta a munkásosztályt a nyílt fasiszta diktatúra veszélyétől, általános sztrájk előkészítésére szólítva fel.

Támad a Heimwehr

Január 31-én a tiroli Heimwehr azzal az ürüggyel, hogy a helyi lakosságot „megvédi” a náci terrortól, felvonultatta alakulatait. Mintegy 8000 embert mozgósítottak a heimwehresek, állig felfegyverzett csoportokat. Elfoglalták a stratégiai fontosságú pontokat, meggátolták a szociáldemokrata újság terjesztését. Másnap a Heimwehr vezetői ultimátumot intéztek a tartományfőnökhöz, amelynek lényege az volt, hogy a választott tartományi kormány helyére fasiszta szervezetek tagjainak sorából kinevezendő bizottságot kell állítani. Az „államellenes” egyleteket és alakulatokat fel kell oszlatni. A tartományfőnök – tanácskozó testületként – megalakította a kívánt bizottságot, a további kérések teljesítése egyelőre függőben maradt. Ezt követően a Heimwehr más tartományi kötelékei is mozgósították erőiket. Február 5-én a felső-ausztriai Heimwehr akciója következett, 6-án a stájerországi Heimwehr terjesztette be követeléseit, 8-án Burgenland, Salzburg és Karintia „hazafias kötelékei”. A tartományfőnökök megígérték a követelések kivizsgálását. A tartományi kormányzat csak Alsó-Ausztriában utasította el a Heimwehr követelőzéseit.

A Heimwehr felvonulásának hírére Ausztria Kommunista Pártja felhívással fordult a munkásokhoz: „Riadójel Tirolból! Döntő napok következnek! Kezdjetek általános sztrájkot a fasiszták ellen … Hozzatok határozatokat az üzemekben, szegezzetek ultimátumot a kormány mellének: elég a szükségrendeletekből! Oszlassák fel a Heimwehrt és a többi fasiszta szervezetet! Kapják vissza a munkások a gyülekezési, egyesülési jogot, a sajtószabadságot! Le a munkásszervezetek tilalmával! Le a Kommunista Párt betiltásával! Támogassátok követeléseiteket tiltakozó sztrájkkal! Válasszátok meg saját harci szerveiteket! Le a Heimwehr- és a Hitler-fasizmussal! Fel, általános sztrájkra, vesszen a Dollfuss-kormány!”

Ausztria Kommunista Pártja megpróbált sztrájkmozgalmat indítani az üzemekben. Együttműködtek velük a baloldali szociáldemokraták, akik elsősorban a stájer bányászokra és papíripari munkásokra, Bécsben pedig – néhány kisebb fémüzem mellett – az Anker kenyérgyárra támaszkodhattak. Mire a sztrájkra szólító röpcédulák elkészültek és terjesztésre vártak, a naptár már február 12-ét mutatott.

A szociáldemokrata pártvezetés jelszava nem változott. Lábnál akarta tartani továbbra is azt a bizonyos fegyvert. A Schutzbund fokozott erővel folytatta ugyan a külföldi fegyvervásárlást, és a legkülönbözőbb módokon – teherautóval, személyautóval, vasúti kocsikban, főként pedig hajóval – csempészte szállítmányait Ausztriába, a Szociáldemokrata Párt reményei mégis inkább a külföldi kormányokban tevékenykedő szociáldemokraták diplomáciai beavatkozásához fűződtek. Gabriel Puaux francia követ például beszámol róla, hogy 1934. február 2-án miniszterelnöke, Edouard Daladier megbízásából felkereste Dollfusst, és tolmácsolta a francia kérést: ne alkalmazzanak erőszakot az osztrák szociáldemokratákkal szemben. Dollfuss 24 órás gondolkodási időt kért, majd közölte a követtel, nem fog erőszakot alkalmazni a Szociáldemokrata Párt, a szakszervezetek és a bécsi városi vezetőség ellen. A szövetségi kormány, a Szociáldemokrata Párt fegyverkezési kampányát is figyelmen kívül hagyva, kizárólag a védekezés álláspontjára helyezkedik. Ezek a biztosítékok diplomáciai játszadozásnak bizonyultak, gyakorlatilag mit sem értek, főként miután február 7-én Daladier baloldali francia kormánya is megbukott.

Házkutatások és letartóztatások

A rendőrség zavartalanul folytatta a házkutatásokat, fegyvereket keresett. Amikor – árulás révén a rendőrség tudomást szerzett egy fegyverszállítmányról, Fey őrnagy február 7-én mozgósította az Önkéntes Védhadtestet, és Schwechatnál elkoboztatta a szállítmányt. A közvéleményt ezek után „hallatlan és példátlan bűnöző szándékú bolsevista-marxista szervezkedésről tájékoztatták, amely a lakosság és az állam biztonsága ellen” irányult.

A rendőrség ekkor letartóztatott minden Schutzbund-vezetőt, akinek nem sikerült illegalitásba vonulnia; a központi vezetés katonai törzsének főnökét, Alexander Eifler őrnagyot, Julius Deutsch szárnysegédjét, Rudolf Löw századost, valamivel később pedig majdnem minden bécsi körzetvezetőt. A Schutzbund politikai vezetőjét, Julius Deutschot is körözték. S mert a Szociáldemokrata Párt a letartóztatások láttán sem mozdult, a Dollfuss-kormány még tovább lépett, és február 8-án reggel házkutatást rendelt el a Rechte Wienzeilén álló szociáldemokrata pártházban. A rendőrök fegyvereket kerestek. Katonai segédlettel körülvették az épületet, géppuskákat állítottak fel, szuronyos, rohamsisakos kettős őrszemek járőröztek. A párt vezetősége már nem tudott bejutni a pártházba. Ülésének színhelyét kénytelen volt áttenni a városházára, Seitz polgármester rezidenciájába. A tanácskozáson, amelyen szabad szakszervezeti vezetők is részt vettek, egyesek azt követelték, hogy amennyiben például Julius Deutschot letartóztatják, csapjanak le végre. „Mások, írja emlékezéseiben Deutsch, ekkor is óvatosságra intettek. Talán úgy vélekedtek, még van rá mód, hogy a Heimwehrt és legalább a keresztényszocialisták egy részét egymás ellen fordítsuk, és akkor jelentősen könnyebb lenne a helyzetünk … Az ülés néhány résztvevője kijelentette: ha engem letartóztatnak, jelentse ez automatikusan a Schutzbund mozgósítását; hiszen ha a kormánynak ezt a lépését megválaszolatlanul hagynánk, elsősorban a Schutzbund harci szellemében következnék be komoly visszaesés. A többség végül úgy döntött, hogy mégis az lesz a legjobb, ha megpróbálom elkerülni valahogy a letartóztatást, hogy ha komolyra fordul a helyzet, a Schutzbund ne maradjon vezetés nélkül. Ugyanakkor létrehoztak egy hattagú végrehajtó bizottságot, amelyet teljhatalommal ruháztak fel: cselekedjék e pillanattól fogva belátása szerint.”

A szociáldemokrata vezetők azt remélték, hogy a Keresztényszocialista Párt polgári demokratikus elemei elutasítják a Heimwehrnek a tartományi kormányok feloszlatására vonatkozó követelését, hiszen – Bécs kivételével – a tartományi kormányokban keresztényszocialista többség volt. Főként Leopold Kunschak keresztényszocialista munkásvezér beszéde keltett illúziókat. Kunschak február 9-én, a bécsi városi tanács ülésén, a rendkívüli időkben tanúsítandó szolidaritás mellett tett hitet. De a döntő szerepet ezúttal is a fasiszta elemek játszották, a budapesti látogatásáról hazatért Dollfuss pedig pénteken, február 9-én tárgyalásokat kezdett a Heimwehrrel követeléseik teljesítéséről. Szombat este Dollfuss közölte a nyilvánossággal, hogy egyetért a Heimwehr-követelésekkel, és kész megvalósításukra. „Előreláthatólag igen hamar hozzálátunk terveink végrehajtásához.” Erre az alsó-ausztriai tartományfőnöknek a kis kancellár máris megtiltotta a Tartományi Gyűlés egybehívását.

A Heimwehr-kurzust ellenző erők akciója csak akkor járhatott volna sikerrel, ha a polgári pártok ellenzéki csoportjait a munkásosztály aktív fellépése támogatja, ahogyan az néhány nappal később Franciaországban a Kommunista Párt kezdeményezésére történt.

A kommunisták figyelmeztetései

Ausztria Kommunista Pártja rendületlenül szorgalmazta ezt az akciót. A Die Rote Fahne február 10-i illegális száma így szólt a munkásokhoz: „Életetekről, egzisztenciátokról van szó! … Verjétek le a fasizmust, mielőtt a fasizmus ver le benneteket! Tegyétek le azonnal a munkát! Sztrájkoljatok! Értesítsétek a szomszédos üzemeket is!

Válasszatok minden üzemben akcióbizottságot harcotok vezetésére! Menjetek ki az utcára! Fegyverezzétek le a fasisztákat! Fegyvert a munkások kezébe! Általános sztrájkot!

Le a hóhérkormánnyal!”

Hogy a szociáldemokrácia egyezkedési reményei milyen irreálisak voltak, azt maga Dollfuss bizonyította be február 10-én, amikor minisztertanácsi határozat alapján Bécs város polgármesterét megfosztotta tartományfőnöki jogaitól és közbiztonsági funkcióitól, s ezeket a bécsi rendőr-főkapitányra ruházta át.

A szociáldemokrata pártvezetőség ezen a február 8-án ülésezett utoljára. Kitűzték ugyan február 12-re a következő ülést, „elhatározván, hogy a párt a maga részéről semmiképpen sem ad jelt a polgárháborúra”, de ez az összejövetel már nem valósulhatott meg. A szociáldemokrata vezetők körében levert hangulat uralkodott. Még el sem kezdték a harcot, gondolatban máris vereséget szenvedtek. Letartóztatása után Renner a vizsgálóbíró előtt kijelentette: „Csütörtökön, 1934. február 8-án délelőtt a parlamentben voltam, ahol klubunk ülésezett … Minden értesülés egybevág: Fey az elkövetkező hetekben végrehajtja államcsínyét, csak még az a kérdés, Dollfuss-szal-e vagy nélküle … Lelkiismeretünk tiszta, a történelem előtt másoknak kell viselniük a felelősséget …”

Fey fenyegető beszéde

Vasárnap, február 11-én Fey őrnagy, a Heimwehr langenzersdorfi díszszemléjén kijelentette: „Ezen a héten alapos munkát végzünk”. A jelenlevő Schönburg-Hartenstein herceg megjegyezte: „Remélhetőleg alapos rendet teremtenek majd az emberei.” Starhemberg nyilatkozatot adott egy magyar újságnak, és többek között ezeket mondta: „Ezen a héten győzünk, akár a kormánnyal, akár nélküle.”

Funder, egy keresztényszocialista lap főszerkesztője, utólag megpróbálta ugyan ártatlan színben feltüntetni Fey szavainak értelmét, de minden épelméjű osztrák tudta, miről van szó. A bécsi magyar követ is azonnal megküldte Fey beszédét Budapestnek ezzel a kommentárral: „… alig hinném, hogy ez csak frázis lenne, lévén Fey a nyilvánosság előtt sokkal megfontoltabb, mint Starhemberg.” Fey február 4-én másfél millió élestöltényt kért a magyar kormánytól régi típusú fegyverekhez. Február 6-án meg is kapta a lőszert.

A terrorrendszer 1934. február 12. után

„Vége legyen a marxizmusnak Ausztriában” – hangzott a februári győztesek jelszava. A Dollfuss-kormány, a fasiszta kormányokra jellemző minden eszközzel, féktelen terrorral támadt a munkásságra. Még folytak a harcok, de már sorra hozták ítéleteiket a statáriális bíróságok. Elfogott schutzbundisták álltak előttük. Szerdán, február 14-én, elsőként a 43 éves Karl Münichreiter cipész, három gyerek apja került rögtönítélő bíróság elé. Hétfőn, a hietzingi harcokban sebesült meg a karján és a csípőjén, így került rendőrkézre. Súlyos sérülése nem tette volna lehetővé a tárgyalást, a rendőrorvos mégis „tárgyalóképesnek” minősítette. Münichreitert, aki bátran hitet tett a munkásosztály ügye mellett, kötéláltali halálra ítélték, és 14 óra 41 perckor kivégezték. Utolsó szava is hitvallás volt a forradalmi marxizmus mellett. Mint később még Schuschnigg kancellár is elismerte, a jogtiprás égbekiáltó esete volt ez az úgynevezett „ítélet”.

Szerdán tárgyalta a rögtönítélő bíróság a floridsdorfi tűzoltóparancsnok, Georg Weissel mérnök ügyét is. Weissel felfegyverezte embereit, ez volt a „bűne”. Ő is elismerte tettét, eljárását azzal indokolva, hogy „forradalmi álláspontot foglalt el”. Az ítéletet – kötél általi halál – éjszaka, 0 óra 43 perckor hajtották végre. Élete utolsó pillanataiban Georg Weissel az Internacionálét énekelte és a forradalmi szocializmust éltette.

Égbekiáltó jogtiprás történt a 26 éves steyri kommunista munkás, Josef Ahrer esetében, aki hamis tanúvallomás alapján került a rögtönítélő bíróság elé, majd a bitóra. Ahrert azzal vádolták, hogy február 12-én, az általános sztrájk kitörése után, pisztollyal agyonlőtt egy heimwehrest. Jóllehet azt a fasisztát gyalogsági puskával lőtte agyon egy másik schutzbundista, aki azután maga is elesett a steyri harcokban, Ahrernek mégis meg kellett halnia; mint utóbb kiderült, hamis tanúzás okozta a vesztét.

Szombaton, február 17-én a grazi munkáskamara titkárát, Joseph Staneket a helyi rögtönítélő bíróság halálra ítélte és kivégeztette, mert fegyveresen próbált ellenállni, amikor letartóztatták.

Bécsben a Karl-Marx-Hof osztagparancsnokát, Emil Swobodát állították rögtönítélő bíróság elé, halálra ítélték és kivégezték. Bitófára ítéltek Sankt Pöltenben két munkást, Viktor Rauchenbergert és Johann Hoist, akik Hainfeld melletti kis birtokukon fegyverrel védték magukat a támadó heimwehresek ellen.

Egy héttel a harcok kitörése után került Wallisch a leobeni rögtönítélő bíróság elé. Mivel Wallisch másfél órás vádbeszédet tartott az ausztrofasizmus ellen, a tárgyalás annyira elhúzódott, hogy Dollfuss személyesen a vérbírákra telefonált Bécsből: mi lesz már? Wallischt is halálra ítélték és felakasztották.

Amikor a nyolcadik kivégzést követően már világszerte tiltakozó hangok hallatszottak, Dollfuss megígérte, hogy Bécsben nem lesz több kivégzés, és megszüntette a „felforgatás” ürügyén halált osztó statáriális bíráskodást. Ez az istenhívő, jó keresztény, igen sajátos módon állta a szavát. Az utolsó rögtönítélő tárgyalás nem Bécsben, hanem Linzben zajlott le, és a vád nem felforgatás volt, hanem gyilkosság. Anton Bulgari szeszfőzdei munkást ítélték halálra s akasztották fel, miután gyilkosság címén emeltek vádat ellene.

A kilenc halálos áldozat még korántsem meríti ki a megtorlás rémtetteinek listáját. Munkások százai kerültek rendőri fogdába, „rendes” bíróság elé, kaptak súlyos, hatan életfogytiglani börtönbüntetést.

Hivatalos adatok szerint 1934-ben egyedül Bécsben 7000 kommunistát és 12 000 szociáldemokratát tartóztattak le.

A munkásszervezetek feloszlatása

Különös alapossággal járt el a Dollfuss-kormány a munkások osztályszervezeteivel szemben: egyetlen tollvonással betiltotta valamennyit. A már betiltott szervezetek mellé így felsorakoztak a többiek is; a Kommunista Párthoz, az Arbeiterwehrhez, a Republikanischer Schutzbundhoz, a Vörös Segélyhez ekkor „csatlakozott” a Szociáldemokrata Párt, valamennyi szakszervezet, a munkások minden egyéb szervezete és egylete. Lefoglaltak 107 munkásotthont és nyolc pártnyomdát, tucatnyi szakszervezeti házat, természetbarát-otthont és gyermeknyaraló-tábort; sportpályák és játszóterek, gyermekotthonok, filmfelvevők, hirdetőszekrények, újságárudák százait; zászlók, tornaszerek, írógépek, futball-labdák, filmek és fényképek, lemezek, sokszorosítóberendezések és íróasztalok tízezreit. Hasonló sorsra jutott számos munkáskönyvtár 350 000 kötettel; nemkülönben kilencmillió schilling, amit a győztesek a Munkásbankban zsákmányoltak. Nem kímélték még az utazási irodákat és könyvkereskedéseket sem.

Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!