III. RÉSZ

(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)

3

A Forradalmi Szocialisták jobb szárnyának megtévesztő manővere

Ausztria Kommunista Pártja minden alkalmat megragadott, hogy erősítse a proletariátus egységfrontját Az 1934. július 25-i náci puccs másnapján, Dollfuss meggyilkolását és Schuschnigg szövetségi kancellárrá történt kinevezését követően, az osztrák Kommunista Párt javaslatot tett a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának: hívják fel általános sztrájkra az ország dolgozó népét. A Forradalmi Szocialisták azonban kereken elutasították ezt az indítványt.

Egy héttel később azonban, augusztus 1-én, a közös központi akcióbizottság ülésén nyilatkozatot fogadták el azokkal az ausztrofasiszta rendszerrel való kibékülésre irányuló tendenciákkal szemben, amelyek a Forradalmi Szocialisták vezetőségének bizonyos köreiben július 25-én megnyilvánultak. Megegyezés született, amely a Schutzbundot a proletariátus pártok feletti egységszervezeteként ismeri el. Ezek után a Forradalmi Szocialisták vezetősége fokozta az egységfront rombolását célzó irányvonalát. 1934. szeptember 1-i levelében elutasította a meghívást az egyesülési pártkongresszusra azzal, hogy nem érzi „kompetensnek” magát ilyesmire, majd hozzálátott, hogy az egységes sport- és segélyszervezeteket a Központi Sportbizottság és saját Szocialista Munkássegély létrehozásával próbálja megosztani. Ausztria Kommunista Pártját azonban ez sem tántorította el irányvonalától. Szeptember 5-én a párt így felelt: „Nem törődve a részetekről megnyilvánuló igyekezettel, amely a fasizmus elleni harci front és a fennálló forradalmi munkásszervezetek megosztására irányul, a továbbiakban is kitartunk politikai egységplatformunk mellett, álljuk az egységpárt megszervezésével kapcsolatban adott szavunkat … Megismételjük javaslatunkat: Forradalmi Szocialisták, küldjetek választott vendégküldöttséget a Komintern VII. kongresszusára!” A Forradalmi Szocialisták úgynevezett bécsi konferenciája a meghívásokat „manőverként” elutasította, saját „szervezeti önállóságának ideiglenes megőrzése” jegyében mégis hajlandónak mutatkozott a kapitalizmus és a fasizmus elleni közös harcra. Hasonló magatartásról tett tanúbizonyságot az 1934. december 31-én és 1935. január 1-én megtartott országos konferencia is, állást foglalva „a munkásosztály egysége mellett, amelyet a Kommunista Párttal alkotott becsületes harci közösségben igyekszünk támogatni”.

Mivel a kommunisták az egységnek ezt a formáját is elfogadták, közös akcióbizottság alakulhatott február 12-e első évfordulójának megünneplésére.

Ausztria Kommunista Pártja és a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának közös kiáltványa felszólította a munkásságot, emlékezzék meg a februári hősökről. „A februári harcok első évfordulója alkalmából forradalmi egységfrontban egyesültünk. Emlékezve mártírjainkra, emlékezve a Schutzbund hősi harcaira, mély együttérzéssel a fasizmus börtöneiben sínylődő legjobbjainkkal, félretoltuk az áldatlan testvérharcot és akcióegységre léptünk, abban a meggyőződésben, hogy a fasizmust csak az egységes, forradalmi cselekvésre kész munkásosztály győzheti le.”

A felhívás a továbbiakban leszögezi: „Az orosz forradalom megtanított minket, hogy vörös Februárt vörös Október követhet. A győzelmes vörös zászló hazánkban is ott lobog majd a felszabadított vörös Bécs, a mi vörös Októberünk felett.” Így lett az évforduló a közös harc csúcspontja.

Az évforduló alkalmából Ausztria-szerte nagy hatású illegális gyűlésekre került sor, közös szolidaritási akció indult a politikai foglyok érdekében. Bécs nagyüzemeiben sztrájkok robbantak ki.

Az egyik forradalmi szocialista funkcionárius árulása következtében a rendőrségnek 1935. január 27-én sikerült letartóztatnia a központi akcióbizottság tagjait. A rendőrség kezére került a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának két tagján, Karl Hans Saileren és a nácik által később meggyilkolt Roman Felleisen kívül Ausztria Kommunista Pártja Központi Bizottságából Franz Honner és Friedl Fürnberg elvtárs. A Schutzbund képviselőjének – szerelőnek öltözve – sikerült megszöknie. Másnap a Forradalmi Szocialisták illegális apparátusának javarészét is letartóztatták, így új emberek vették át a vezetést.

Az egységfrontper

A letartóztatott szocialisták és kommunisták több mint egy évig sínylődtek vizsgálati fogságban. Csak éhségsztrájkkal tudták kivívni, hogy 1936. március 16-ra kitűzték a bírósági tárgyalásuk kezdetét. A Forradalmi Szocialisták 25 funkcionáriusát és a két kommunistát azzal vádolták, hogy „közösen küzdöttek a fasizmus ellen, a demokratikus, szocialista Ausztriáért”, márpedig ez hazaárulást jelentett. A pert a hatalom az illegális munkásmozgalommal való leszámolásnak szánta, a vádlottak azonban szószékké változtatták a tárgyalótermet, ahonnét az osztrák fasizmust vádolták. Figyelemre méltó módon valamennyi vádlott egyhangúan állást foglalt a kommunistákkal közös antifasiszta egységfront mellett; ezt a hitvallásukat később sokan szívesen letagadták volna. Így például egy fiatal diák, Bruno Kreisky – a későbbi osztrák szövetségi kancellár – védőbeszédében azt mondta: „Nem kaptunk utasítást arra nézve, hogyan védekezzünk. Képzett marxisták lévén tudjuk, hogyan kell védenünk magunkat. Ha véres erőszakkal vádolnak minket, le kell szögeznünk válaszul, hogy véres erőszakot mindig a szemben álló fél alkalmazott. A magunk részéről, követve a proletár pártok általános gyakorlatát, mindig elutasítottuk a puccsista módszereket. Ami a kommunista elvtársakkal folytatott tárgyalásokat illeti, nem tudtam róluk, de ha tudok, akkor sem találtam volna semmi kivetnivalót a dologban. Ellenkezőleg, hadd utaljak Franciaország példájára, ahol a szabadságpártok szövetsége … amelyben a kommunisták is részt vesznek … önálló kormányt alakít.”

A kommunista Honner kijelentette: „Mi, osztrák kommunisták, a jelenlegi szakaszban a fasizmus ellen, az osztrák nép szabadságjogaiért, a proletár egységfront létrehozásáért és a széles antifasiszta népfront kialakításáért harcolunk. A munkásszervezetek illegális munkája és egysége azért szükséges, mert az osztrák fasizmus a munkásszervezetek minden szabadságát elfojtotta.”

Friedl Fürnberg a legszélesebb néptömegeket hívta fel a fasiszta diktatúra elleni harcra: „A nép körében roppant elégedetlenség feszül. Könnyen elképzelhető, hogy Ausztriában is széles népi fronttá egyesül minden munkanélküli, aki továbbra sem talál munkát, minden paraszt, akinek nincs pénze vetőmagra, minden diák, aki tanulmányainak befejeztével ott áll a nagy semmi küszöbén, minden tudós, aki nem fejtheti ki szabadon gondolatait. Népfrontot alkotni: ez a szocialisták és a kommunisták legégetőbb közös célja.”

A per nagy feltűnést keltett külföldön, bel- és külföldi szolidaritási akciók indultak a vádlottak érdekében. Tiltakozó levelet küldött egyebek között a nagy francia regényíró, Romain Rolland, valamint az angol H. G. Wells is; mindez arra kényszerítette a kormányt, hogy a hazaárulás vádját elejtse. Így az ítélet viszonylag enyhe volt: 13 vádlottat felmentettek, a többit hat héttől húsz hónapig terjedő börtönbüntetésre ítélték. A két kommunista vádlott, „titkos szervezkedés” címén, a rendőrségi fogdában letöltött időhöz még további négy-négy hónapot kapott. Büntetésük letöltése után azonban az elítélteket egytől-egyig a wöllersdorfi gyűjtőtáborba szállították. Innen szöktette meg azután az osztrák Kommunista Párt határozata értelmében az erős helyi kommunista közösség 1936 nyarán Honnert és Fürnberget.

Szakítás a kommunistákkal

A Forradalmi Szocialisták vezetését az egykori Sankt Veit an der Glan-i karintiai járási titkár, Joseph Buttinger vette át, „Gustav Richter” álnéven. Buttingert nyílt kommunista- és szovjetellenesség jellemezte, és az általa vezetett Központi Bizottságban is egységfrontellenes irányvonalat valósított meg.

A kommunisták őszintén gondolták az egységfrontot, éppen ezért a legkomolyabb engedményekre is készen álltak az érdekében; a Forradalmi Szocialisták új Központi Bizottsága viszont készen állt a kommunistákkal való egységfront megbuktatására. Az ehhez vezető első lépést 1935-ben tették meg, a Schutzbund ügyében február folyamán kiadott utasításban, amelyben a Forradalmi Szocialisták vezetősége kijelentette: „a jövőben nem ismer el önálló Schutzbundot. Az Autonóm Schutzbundot kommunista alszervezetnek tekinti, s tagjait felszólítja, fordítsanak hátat ennek az alakulatnak és csatlakozzanak a Forradalmi Szocialisták újjászervezett »rohamcsapataihoz«.” Ezt a hadüzenetet 1935. március elején a kommunistákkal kötött egységfrontegyezmény felmondása követte. A tagsághoz intézett utasítások „nemcsak a Schutzbundot ítélték el, de az egységfrontszervezetek minden fajtáját, és az úgynevezett alulról jövő egységet is … A Központi Bizottság megtiltotta a Forradalmi Szocialisták tagjainak a részvételt a helyi egységfronttárgyalásokon. A régi egységbizottságok mindenütt széthulltak, újak alakítását a Kommunista Párttal kötendő központi egyezmény létrejöttétől tettek függővé” – írja maga Buttinger.

A Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának ellenséges magatartását bizonyította, mint Buttinger elismeri, „már az az öntudatos, helyenként öntelt és gyakran igen ellenséges hangnem is, ahogy a Központi Bizottság a Kommunista Párttal tárgyalt”. A kommunisták ennek ellenére sem adták fel igyekezetüket, hogy ne csak a szocialista alapszervekkel, de a Forradalmi Szocialisták vezetőségével is megegyezésre jussanak az akcióegység kérdésében. A kommunisták a munkások közös harcának érdekében felülemelkedtek a kicsinyes konkurencia-manővereken. A Forradalmi Szocialistákhoz intézett válaszlevelükben a „folyamatos egységfront” mellett tettek hitet. Kifejezték készségüket, hogy központi tárgyalásokat folytassanak a Forradalmi Szocialistákkal. Emezek vezetői nem tehettek mást, elfogadták az ajánlatot, mindazonáltal nem hagytak fel manőverező taktikájukkal sem.

Ausztria Kommunista Pártja Pressedienst című sajtótájékoztatójának 9. számában azt az utasítást adta tagjainak: „Soha, semmilyen körülmények között ne hagyják, hogy az egységfront elakadjon, széthulljon. Ha a Forradalmi Szocialisták részéről újra meg újra bizonyos ellenállás is tapasztalható, mi sohase veszítsük el türelmünket … Nekünk, kommunista munkásoknak, csakúgy, mint szocialista testvéreinknek, az egységfront döntő, életbe vágó kérdés.”

A szakszervezeti egység helyreállítása

A kommunisták készek voltak saját pártérdekeiket a harci egységfront kedvéért háttérbe szorítani; ezt bizonyították be akkor is, amikor a hajdani reformista szakszervezetek megpróbáltak szakadást előidézni az illegális szabad szakszervezetekben. Kezdetben csak a kommunisták szorgalmazták a szabad szakszervezetek illegális újjászervezését, s ők maguk láttak munkához. A régi szakszervezeti vezetők – a Forradalmi Szocialisták és Otto Bauer támogatásával – az újjászervezés ellen léptek fel. Otto Bauer ezeket írta az Arbeiter-Zeitungban: „Valódi, államtól és vállalkozóktól független, a munkások és alkalmazottak önigazgatásán, a funkciók szabad választásán felépülő szakszervezeteket, amelyek a munkások és alkalmazottak érdekeit a vállalkozókkal szemben mind gazdasági, mind szociális téren méltóan képviselhetik, csak akkor hozhatunk létre megint, ha forradalmi harcban megdöntjük a fasiszta diktatúrát.” Koplenig erre a Rundscbau 1934. május 24-i számában így válaszolt: „A Dollfuss-diktatúra elleni »forradalmi harc« látszólag baloldali jelszava – frázisa – mögött valójában a szociáldemokráciának a szakszervezeti kérdésben megnyilvánuló kapituláns magatartása húzódik meg, az a tény, hogy a szociáldemokrácia lemond a szabad szakszervezetek teljes szétrombolása ellen, fenntartásuk érdekében megvívandó harcról.”

Amikor a kommunisták támogatásával az illegális szakszervezeti mozgalom komoly fellendülésnek indult, a régi szakszervezeti vezetők azonnal hozzáláttak a konkurens szervezetek megalakításához. A Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség anyagi támogatásával, a hét iparági szövetség egy-egy képviselőjének bevonása révén „hetes bizottságot” alakítottak, amely az egyik bécsi kávéházban rendszeresen összejárt, szervezeti munkát azonban nem folytatott. A „hetes bizottságot”, mint Buttinger írja, csak a kommunisták és az újjáépítési bizottság előrenyomulása kényszerítette nagyobb aktivitásra. Ezek befolyása különösen a fémmunkások, alkalmazottak és villamosvasúti dolgozók körében ért el komoly sikereket. 1934 szeptemberében a „hetes bizottság” a pozsonyi kongresszuson „Ausztria Illegális Forradalmi Szakszervezeteinek” vezetőségévé nevezte ki magát, ekképpen az illegális szakszervezeti mozgalom kizárólagos jogú képviseletét igényelve. „Komoly pénzráfordítással” megpróbálta útját állni az Újjáépítési Bizottság sikereinek. Ennek során a régi szakszervezeti vezetőket a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség is támogatta, elismervén őket az ausztriai szabad szakszervezetek kizárólagos ideiglenes vezetőinek. A kommunisták erre a szakszervezeti egység követelésével válaszoltak. Ragaszkodtak az egységes szakszervezetek létrehozásához. A „hetes bizottság” vezetői, akik a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának támogatását is élvezték, erre a követelésre merev nemmel válaszoltak. De ők is szembe találták magukat az illegális szakszervezeti tagok egységtörekvéseivel. Az újjáépítési bizottság 1935 márciusában levélben fordult a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetséghez, közbenjárást kérve az osztrák szakszervezeti mozgalom egyesítése érdekében. Az alulról jövő nyomás olyan erős volt, hogy a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség a két szakszervezeti központ azonnali egyesítését rendelte el, s ezek után a szakszervezetek meg is kezdték a tárgyalásokat az egyesülésről. Az egységtörekvés főként az alkalmazottak szakszervezetében és a fémmunkásoknál volt erős. 1935 márciusának végén egyesült a két illegális faipari munkásszövetség. Tárgyalások kezdődtek, amelyek során a kommunisták ismét közeledési készségüket bizonyították. Így sikerült 1935 júliusában végre egyesíteni a két szakszervezeti központot: létrejött az ausztriai szabad szakszervezetek egységes ideiglenes szövetségi vezetése. 1936 novemberében a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség főtitkárának részvételével megtartották az egyesített szabad szakszervezetek illegális konferenciáját. „A Forradalmi Szocialisták Központi Bizottsága az illegális szabad szakszervezetek egységes szövetségi vezetésének megalakulását … vegyes érzelmekkel fogadta … A dolog nem volt kedvére való” – írja Buttinger. A Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának legfőbb gondja az volt, hogy felvegye a harcot a szakszervezetekben mutatkozó kommunista befolyás ellen. E célból a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottsága még a régi reformista szakszervezeti vezetőkkel is lepaktált, holott ugyanakkor éles szavakkal támadta őket: „Támogatjuk őket a kommunistákkal szemben, de ejtjük őket, ha elég erősek leszünk, hogy magunk vegyük kézbe a gyeplőt.” Ez volt a Forradalmi Szocialisták jelszava.

A Forradalmi Szocialisták és a Kommunista Párt között elkeseredett harc folyt az illegális szakszervezeti mozgalom helyes taktikájának kérdésében. 1934 februárja után valamennyi munkásszervezet az egységszakszervezet bojkottját hirdette meg, és a jelszó széles körben követésre talált. Idővel azonban a kormány és a vállalkozók nyomására egész munkáskategóriák a kormányszakszervezetbe kényszerültek. Követték őket azok a munkások, akik úgy vélték, nem nélkülözhetik a törvényes szakszervezet védelmét, még ha fasiszták vezetik is azokat. Ez a védelem annál is szükségesebbnek látszott, mivel a vállalkozók – amint azt még a szakági felügyelők 1934-es hivatalos jelentése is megállapítja – a munkások vereségét a szociálpolitikai jogok elleni messzemenő támadásra használták fel. Így az egységszakszervezetnek egyéves fennállás után 200 000, 1936-ban már 353 000, 1937 derekára 400 000 tagja volt. A kommunisták ezeket a munkásokat sem akarták magukra hagyni. Ausztria Kommunista Pártja felszólította tagjait és híveit, hogy – az illegális munkát egyetlen percig sem tévesztve szem elől – dolgozzanak az egységszakszervezetekben, leplezzék le ott is a fasiszta demagógiát. Az illegális Die Rote Fahne már 1934 novemberében ezeket írta: „Nem elég már csupán passzív védelem álláspontjára helyezkednünk a fasiszta diktatúrával és berendezéseivel szemben. Többet kell tennünk. Ma az a lényeg, hogy a bojkottból, a passzív védekezésből támadásba menjünk át az egész vonalon.” A kommunisták elsősorban azt követelték, hogy az illegális szakszervezetek tegyék át működésük súlypontját a legális szervezetekbe. Ausztria Kommunista Pártjának komoly érdeme, hogy ennek során nem vezették olyan illúziók – amint ezt a Forradalmi Szocialisták felrótták nekik -, hogy „meghódítják az egységszakszervezetet”. A kommunista jelszónak inkább az volt az értelme, hogy „a fasiszták ellen fordítsák az arcátlan fasiszta szociáldemagógiát”. A Forradalmi Szocialisták még sokáig nem voltak hajlandók ezt a kommunista taktikát követni, még sokáig nem foglaltak állást a törvényes lehetőségek kihasználása mellett.

Mi több, szembeszegültek a Kommunista Párt által javasolt taktikával, reformizmussal vádolva a kommunistákat. Azt a látszólagos radikális jelszót hangoztatták, hogy előbb a régi szakszervezetek jogait kell visszaállítani, a régi szakszervezeti vezetőket kell visszahozni. Mint már annyiszor, az ilyen „radikális” jelszavak mögött kizárólag reformista passzivitás lapult. A Forradalmi Szocialistáknak és szakszervezeti vezetőinek ellenállása ellenére a kommunisták álláspontja az egyetlen gyakorlatilag megvalósítható megoldásnak bizonyult. A legális lehetőségek kihasználása révén sikerült az üzemekben akciókat szervezni gazdasági, sőt politikai célok érdekében.

Ezt bizonyította például a floridsdorfi FIAT Művek munkásainak bérmozgalma. A gyár dolgozói 1936 januárjában 15 százalékos béremelést követeltek. „Passzív rezisztenciára” került sor az esztergályosoknál, kétszer félórás tiltakozó gyűlésre – munkaidő alatt -, végül február 21-én sztrájkok robbantak ki a FIAT és a Saurer Műveknél. Csak rendőrségi közbeavatkozással sikerült a sztrájkot letörni.

A legális szervezetekben végzett munka helyességét látványosan igazolta az illegális szakszervezetek sikere az 1936. október és december között lezajlott bizalmiválasztásokon. Hivatalos jelentés szerint a mintegy 9000 megválasztott bizalmi közül 4000 a hivatalos személlyel szembeni ellenjelölt volt! A bécsi választásokról szóló bizalmas rendőrségi jelentés nyíltan kimondja: „Köztudomású, hogy ez alkalommal a vörösök túlnyomó többségre tettek szert, mivel az ő küldötteik kerültek megválasztásra.”

Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!