III. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
2
Felkelés volt-e 1934 februárja?
Ausztria Kommunista Pártja kezdetben az osztrák proletariátus forradalmi tömegfelkelésének minősítette a februári harcokat. Ez az értékelés összhangban állt a Komintern Végrehajtó Bizottságának véleményével, amely szerint az ausztriai harcok az antifasiszta ellentámadás és a proletárdiktatúra megteremtéséért folytatandó küzdelem kezdetét jelentették. Csakhogy ezt a felfogást mind a Kominternben, mind Ausztria Kommunista Pártjában fokozatosan leküzdötték, meghaladták, reálisabb értékeléssel helyettesítették. Komoly hatást tett ezzel kapcsolatban az a levél, amelyet a Komintern vezető kádereivel egyetértésben Georgi Dimitrov írt az osztrák munkásoknak. Dimitrov elítélte azoknak a jobboldali szociáldemokrata vezetőknek a kapituláns magatartását, akik azért siránkoztak, hogy mégsem kellett volna fegyvert fogni. Dimitrov ezekre a sirámokra azt felelte: a gyáva kapituláció nem mentsége az osztrák munkásnak a reakcióval szemben, ellenkezőleg, csak bátorítja a reakciót.
Dimitrov döntő jelentőségű megállapítása az volt, hogy a februári harc nem hiba volt, hanem hőstett, csakhogy nem felkelés. „Nem, nem az osztrák munkásosztály fegyveres harca volt a hiba. A hiba az volt, hogy ezt a harcot senki nem szervezte meg, senki nem vezette forradalmi, bolsevik módon. Az osztrák munkások februári harcának legfőbb gyengéje abban állt, hogy a munkásság – a szociáldemokrácia káros befolyásának következtében – nem értette meg: nem elég csupán védekezni a fasizmus támadásával szemben, hanem a fegyveres ellenállást a burzsoázia megdöntésére, a proletárhatalom kivívására irányuló harccá kell változtatni. Az osztrák proletariátus fegyveres ellenállása a fasizmussal szemben nem alakult valóban fegyveres felkeléssé. Ez volt a legfőbb hiba.”
Levertség helyett önbizalom
Hiába hitték az ausztrofasiszták, hogy megsemmisítették a munkásmozgalmat. Az osztrák Szociáldemokrata Pártot természetesen nemcsak betiltották, de maga a párt is széthullt. Széthullt nemcsak a fasiszta diktatúra csapásai alatt, hanem a tagság tízezreinek mélységes csalódottsága következtében. Ezek az egyszerű párttagok végre felismerték vezetőik csődjét. A fasizmus csalogató „hadműveletei” mégis sikertelenek maradtak: nem tudta hálójába fogni a munkásokat. Ausztria munkássága megvetéssel utasította vissza a Dollfussok és Schuschniggok felhívásait, amelyek „a munkásság félrevezetett elemeit” úgynevezett jó útra, a Hazafias Arcvonalba terelgették volna. Nem jártak sokkal nagyobb sikerrel a nácik sem, akik azzal az ürüggyel csábítgatták magukhoz az aktív harcosokat, hogy így majd bosszút állhatnak Dollfusson. Itt-ott kétségkívül sor került schutzbundisták átállására, másutt tárgyalások folytak a fegyverek át- vagy eladásáról, hogy csak Bernaschek példáját említsük, aki a linzi harcokat kirobbantotta, s akit végül a nácik szöktettek el börtönéből Németországba. Ezek jelentéktelen, elszórt esetek voltak csupán. A legnagyobb veszély abban állt, hogy széles munkástömegek válnak passzívvá, mert a csalódottság és az elkeseredés távol tartja őket a politikától.
A Kommunista Párt érdeme
Hogy ez mégsem így történt, az elsősorban az osztrák Kommunista Párt érdeme. A párt, illegalitásba kényszerítve, kiépítette szervezeteit, és a szociáldemokrácia bukása után a munkásság egyetlen szervező és szervezett ereje lett Ausztriában. Korántsem kommunistabarát tanú, dr. Walter Wisshaupt „vallomását” idézzük: „A kommunista káderek az illegalitás első időszakában hősies lendülettel vetették magukat a fasiszta túlerő elleni harcba. Számtalan helyi és üzemi újságot adtak ki és terjesztettek illegálisan. Kommunista röpcédulák borították el az országot.”
Ausztria Kommunista Pártja mögött erős szövetséges állt: a Szovjetunió és a Kommunista Internacionálé. „Az orosz Októberi Forradalom példája, a Szovjetunió ereje reményt, programot, támaszt adott a levert tömegeknek … A Kommunista Internacionálé szervezetében erős erkölcsi, szervezeti és anyagi támaszt találtak” – írja Wisshaupt.
Februárban sok szocialista munkás meggyőződhetett róla, hogy a kommunisták útja a helyes út. Az eseményeket nem a Szociáldemokrata Párt, hanem a kommunisták értékelték helyesen, és a megfelelő jelszavak is a kommunistáktól jöttek. A kommunisták agitációja elérte a szociáldemokrata párti tömegeket, áttörte a bizalmatlanság falát, amely azelőtt Ausztria Kommunista Pártját a dolgozók széles rétegeitől elválasztotta. Ezrek léptek át a Kommunista Pártba, a Szociáldemokrata Párt funkcionáriusai, elsősorban a legaktívabbak. További tízezrek kezdték olvasni az illegális kommunista sajtót, ebből merítettek önbizalmat, hogy győzelmük elkerülhetetlen. Ausztria Kommunista Pártja, amely eddig az osztrák munkásosztály marxi-lenini alapokon álló ideológiai előőrse volt, most szervezett ideológiai és politikai élcsapattá vált. Ausztria Kommunista Pártját az illegalitás tette igazi tömegpárttá.
Visszatekintve, az osztrák Kommunista Párt vezetője, Johann Koplenig 1957-ben leszögezte: „1934 februárja az egységfront gondolatának áttörését hozta el … De mindez korántsem jött magától. A párt nem lett volna képes a szociáldemokrata munkásság ilyen széles tömegeit maga köré tömöríteni, ha a kommunisták már kezdettől s főleg a februári döntő napokban nem harcoltak volna vállvetve a schutzbundistákkal. A Kommunista Párt nagy érdeme, hogy 1934 februárja után, a Szociáldemokrata Párt vezetőinek politikája felett érzett óriási elkeseredés és csalódás időszakában, a fasisztáknak nem sikerült a maguk javára hasznosítani a történteket.” Ausztria Kommunista Pártja azt tekintette legfőbb feladatának, hogy a tömegeket harcba vezesse a fasiszta diktatúra ellen, jogaik és a munkásmozgalom szabadságának kivívására szervezze őket.
A kommunisták így buzdították a schutzbundistákat, a szabad szakszervezetek tagjait: „Maradjatok együtt! Ne hagyjátok szétzilálni soraitokat! Védelmezzétek szervezeteiteket, vonuljatok illegalitásba!” Segítettek a proletariátus szétvert tömegszervezeteinek, funkcionáriusaiknak és tagjaiknak, hogy szervezeteiket illegálisan újra felépítsék; rendelkezésükre bocsátották az illegális munkában szerzett gazdag tapasztalataikat.
A februári harcok utáni első napokban kétségtelenül volt bizonyos zűrzavar a további szervezeti munkát illető jelszavak terén, a helyzet azonban hamarosan tisztázódott. Így például az első időkben egyesek azt harsogták: „Alakítsatok antifasiszta gárdákat” Vagy: „Alakítsatok az üzemekben vörös szakszervezeteket, ott is, ahol a reformisták megpróbálnák illegális szakszervezeteik kiépítését!” De Ausztria Kommunista Pártja igen rövid időn belül visszautasította ezeket a jelszavakat. A schutzbundisták kommunista segítséggel építették újjá szervezetüket, ilyen elnevezésekkel: Autonóm Schutzbund, Forradalmi Schutzbund; ezek pártok feletti, a marxizmus-leninizmus alapjain álló alakulatok voltak. A szabad szakszervezetekben is a kommunisták voltak azok, akik a kezdeményezést az első pillanatban megragadták, s a szociáldemokrata szabad szakszervezeteikkel együttműködve létrehozták a Szabad Szakszervezetek Újjáépítésének Központi Bizottságát, másként az Újjáépítési Bizottságot. A kommunistáknak ekképpen sikerült a legfontosabb üzemekben újjáépíteniük a szabad szakszervezeteket. Mialatt ők a szabad szakszervezetek helyreállításának nehéz munkáját végezték, sok hajdani reformista szakszervezeti vezető passzivitásba süppedt, sőt a fasiszta diktatúrával tárgyalt. Különösen felháborító volt a feloszlatott fémmunkásszövetség és néhány más feloszlatott testület vezető funkcionáriusainak árulása, akik rendőri felügyelettel külföldre utaztak, a szakszervezetek „odamenekített” pénzét visszahozták, majd a hivatalos szakszervezeti szövetségnek utalták át.
A proletár szolidaritás
Az illegális harc roppant segítő- és lendítőereje volt a pártok felett álló Vörös Segély, amely szintén a kommunisták vezetésével működött. Régóta illegálisan tevékenykedő szervezetei azonnal hozzáláttak a bebörtönzött munkások és családjaik – pártállástól független – segélyezéséhez. Az adományok oroszlánrésze a szovjet dolgozóktól érkezett. A Szovjetunió szakszervezetei egymillió schillinget bocsátottak a Vörös Segély rendelkezésére (ez mai pénzértékben körülbelül 20 millió schillingnek felel meg). A pénzekkel különbizottság gazdálkodott. A Vörös Segély nemcsak a politikai foglyokat és családjukat segítette, hanem sok száz veszélyben levő harcos menekülését is megszervezte Csehszlovákiába. Ennek során a Csehszlovák Köztársaság akkori bécsi követe, dr. Zdenek Fierlinger, aki Otto Bauer szökését is segítette és később a csehszlovák népi demokratikus építőmunkában is fontos szerepet vállalt, értékes támogatást nyújtott a Vörös Segélynek. Nem is egy üldözött schutzbundistának a Szovjetunió nyújtott menedéket, lehetővé téve számukra, hogy később fegyveresen is küzdhessenek a fasizmus ellen. Százak harcoltak a spanyolországi nemzetközi brigádok soraiban; később gyakorlatilag az összes menekült belépett a Vörös Hadseregbe vagy a partizánok soraiba.
Ausztria Kommunista Pártjának XII. kongresszusa
A Kommunista Párt illegális sejtjeit hamar felkeresték azok az egykori szociáldemokraták, akik úgy érezték: új kiindulópontra van szükségük. Levonták a reformista szociáldemokrata politika tanulságait, és többé hallani sem akartak róla. A kommunisták elvtársi viták során segítettek nézeteik tisztázásában, így a hajdani szociáldemokraták közül sokan találtak utat a Kommunista Párthoz. Vonatkozott ez elsősorban a baloldali szociáldemokraták legvilágosabb fejű csoportjára, a Vörös Frontra. Rájöttek: az „Egység mindenáron” jelszava hamis és értéktelen, ha reformista, kapituláns vezetőség él – él vissza! – vele. Február nyomatékosan bizonyította: a forradalmiságot nélkülöző párt formai egysége nem pótolhatja az eleven harci és akcióegységet. Ezek a vörös frontos szociáldemokraták a Kommunista Pártban új politikai otthonukra találtak.
A párt új tagjai a kommunistákat új tömegkapcsolatokhoz segítették, általuk könnyebben megnyílt az út a hajdani szociáldemokrata tömegek felé. Alig néhány hónappal a februári harcok után, 1934 szeptemberében került sor Ausztria Kommunista Pártjának XII. kongresszusára. A Prágában tartott kongresszus előtt Ausztria minden területén előkészítő konferenciák ültek össze, amelyek megvitatták a kongresszus platformját, és küldötteket választottak. Wienerwaldban és a lobaui ligetekben, hegyi falvakban, magaslati legelőkön, pásztorkunyhókban, a Duna partján tartották ezeket a gyűléseket, és igen nagy leleményességre volt szükség, hogy a konferenciákra a rendőrség ne figyeljen fel. A prágai kongresszus egyik legfontosabb előkészítő konferenciája a bécsi városi konferencia volt, amelyet a Waxenecken tartottak meg; itt csatlakozott a kommunistákhoz a baloldali szocialisták legerősebb, legkövetkezetesebb csoportja, a Vörös Front.
A párt kongresszusa leszögezhette, hogy a régi és az új káderek egysége mindinkább megvalósult; a párt vezető szerveiben mindenütt az egyenjogúság alapján dolgoztak együtt az elvtársak, korábbi pártállásukra való tekintet nélkül. A Kommunista Párt ezt joggal tekintette másfél évtizedes, a legnehezebb körülmények közepette folytatott harca igazolásának. A kommunista irányvonal helyességének igazolása volt ez a tény. Mindazonáltal az osztrák Kommunista Párt azt is leszögezte, hogy története során olyan hibákat is elkövetett, amelyek nehezítették a szociáldemokrata tömegek megközelítését. Azt azonban kereken visszautasította, hogy a Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt által elkövetett hibákat egyenlően súlyosnak nevezzék. A kommunisták hibái ugyanis csupán elhajlást jelentettek az alapjaiban helyes, forradalmi marxista-leninista irányvonaltól, amíg a szociáldemokraták hibái a vezetőség alapvetően reformista, kapituláns politikájából fakadtak. „Visszatekintve – állapította meg Koplenig a párt büszkén szögezheti le, hogy minden lényeges kérdésben igaza volt, és ez volt a döntő oka, hogy 1934 februárja után Ausztria Kommunista Pártjának tekintélye és befolyása olyan rohamosan megnőtt.” Az osztrák Kommunista Párt nevében Koplenig ugyanakkor elismerte az osztrák Szociáldemokrata Párt soraiból érkezett funkcionáriusok és munkások érdemeit is: „De ha a Kommunista Párt ma az osztrák proletariátus tömegpártjává válik, ez nem kizárólag saját kádereinek érdeme, nemcsak az ő évtizedes fáradságos, szívós munkájuk eredménye, hanem igenis érdeme annak az ezernyi új munkásfunkcionáriusnak és tízezernyi valóban baloldali munkásnak, akik februárig a szociáldemokraták körül tömörültek, ott azonban a reformizmus elleni harcban, illúzióik ellenére, értékes úttörő munkát végeztek a kommunizmus javára. Követtek el politikai hibákat, s ezért gyakran kellett vitáznunk velük, de nálunk is fordultak elő a múltban bizonyos hibák, szektás eltévelyedések, különösen a forradalmi szociáldemokrata munkásokkal kapcsolatban elfoglalt álláspontunk terén.” A régi és az új kommunista káderek pártegysége jutott kifejezésre Ausztria Kommunista Pártja új Központi Bizottságának összetételében is. A Központi Bizottságnak több mint felét új tagok alkották; köztük volt Franz Schuster, a Vörös Front egyik vezetője, valamint Ernst Fischer, az Arbeiter-Zeitung egykori szerkesztője.
A XII. pártkongresszus által meghatározott feladat így hangzott: Ausztria Kommunista Pártját az egész osztrák munkásmozgalom kristályosodási pontjává kell tenni, a munkásosztály érdekeiért, a fasiszta diktatúra megdöntéséért és a munkásmozgalom szabadságának visszaállításáért vívott harc gyújtópontjává. E feladat megvalósítása azt követelte, hogy a kommunisták ne korlátozzák erőfeszítéseiket kizárólag a párt erősítésére, hanem igyekezzenek egységfrontot teremteni minden olyan erő bevonásával, amely kész a fasiszta diktatúra elleni harcra.
A Forradalmi Szocialisták
A régi Szociáldemokrata Párt nem tudta újjáalakítani ausztriai szervezeteit. Alakultak azonban bizonyos csoportok olyan hajdani szociáldemokratákból, akik a Kommunista Párttal való egyesülést nem tartották kívánatosnak. Különböző neveket vettek fel; például voltak „Februáriak”, „Tizennyolcasok”, a leggyakrabban pedig az orosz munkásmozgalom korai korszakából származó elnevezéseket alkalmaztak: „Szikra”, „A Munkásosztály Felszabadításáért Harcoló Szövetség”, „Mi a teendő?” és így tovább, mert már ezekkel a nevekkel is kifejezésre akarták juttatni, hogy semmi közük a csődbe jutott Szociáldemokrata Párthoz.
A Kommunista Párt becsületes együttműködésre törekedett ezekkel a csoportokkal, és már az első hetekben sok helyen létrejött az üzemek kommunistáinak és szocialistáinak szoros közössége. Az említett szociáldemokrata csoportosulások legjelentősebbike a hajdani szociáldemokrata pártapparátus fiatalabb funkcionáriusai által vezetett Forradalmi Szocialisták elnevezésű szervezet volt. Támogatta a Forradalmi Szocialistákat az Osztrák Szocialisták Külföldi Irodája (Alös) is, amelyet Otto Bauer vezetett, s amely az ottani illegális Arbeiter-Zeitungot is kiadta. Az illegális Arbeiter-Zeitung Ausztriába csempészése teremtette meg az osztrák Forradalmi Szocialisták szervezeti alapját.
Az Arbeiter-Zeitung a munkások akkori hangulatának megfelelő forradalmi szóhasználattal élt, hitet tett a proletariátus diktatúrája mellett, bírálta a múlt bizonyos hibáit. Sok forradalmi szocialista azonban ezt a magatartást sem találta eléggé forradalminak, s ezt megpróbálta az Ausztriában kiadott Die Revolution című lapjában is kifejezésre juttatni. Idővel azonban egyre világosabban kirajzolódott az Arbeiter-Zeitung kommunistaellenes irányvonala is. Az 1934. március 25-i számban Otto Bauer még azt írta: „Ugyan mi okozhatna most meghasonlást közöttünk? Afelől már nem lehet vita, hogy a fasizmus ellen csak forradalmi eszközökkel harcolhatunk, a forradalmi harc célja pedig nem lehet más, mint a dolgozó nép forradalmi diktatúrája, amely átmeneti formát képez a szocialista demokrácia felé vezető úton.” Amikor azonban a forradalmár munkások levonták a következtetést és beléptek Ausztria Kommunista Pártjába, az Arbeiter-Zeitung 1934. április 8-i száma már a kommunistákat támadta: „Most azonban jönnek a kommunisták, ott sündörögnek a munkások körül, és a véres februári harcok lángjánál szeretnék megmelegíteni leveskéjüket … Tehát nem kellenek terméketlen viták a múltról, bátor munka kell, azon kell fáradozni, ami új, ami lesz … Nincs szükség kommunista praktikákra, egységes forradalmi szocialista munkáspártra van szükség!”
A Forradalmi Szocialisták azokat a hajdani szociáldemokrata munkásokat tömörítették, akik még sok fenntartással voltak a kommunisták iránt, de a közös harc szükségszerűségét belátták már. A forradalmi szocialista vezetésben mégis akadtak szép számban olyanok, akik ellenérzést tápláltak Ausztria Kommunista Pártja, a Komintern és a Szovjetunió iránt. Az osztrák Kommunista Párt éppen ezért nehéz feladat előtt állt: erősítenie kellett a munkások egységtörekvéseit, vissza kellett szorítania és el kellett szigetelnie az egységet gátló elemeket.
Az első egységfront-megállapodás
A forradalmi szocialista vezetők kommunistaellenes megnyilatkozásaival nem törődve, Ausztria Kommunista Pártja azonnal egységfrontot ajánlott a Forradalmi Szocialistáknak, és az egységfront létrehozását sürgette. A „forradalmiak” jobboldali vezetői kibúvó manőverrel válaszoltak, szemmel láthatóan nem tartottak igényt ilyen egységfrontra.
Folyóiratuk, a Die Revolution első számában, valamint a II. Internacionálé Végrehajtó Bizottságához 1934 júniusában intézett levelükben persze leszögezték: egységes párt létrehozására törekszenek. Megokolásuk is szépen hangzott: „A fasiszta diktatúra elleni harcban semmi sem különbözteti meg a szocialista munkást a kommunisták által szervezett osztályos társától. A munkások közös szenvedéseket, közös üldöztetéseket viselnek el, s amiképpen mindig is közös célt követtek, a fasiszta diktatúra idején sincsenek ellentétek a harci taktika terén.” De az egység feltételeként megnemtámadási egyezmény megkötését követelték a Szocialista és a Kommunista Internacionálé között. Efféle elképzelést sokan tápláltak már, különösen a II. Internacionálé centrista vezetőinek sorában, amiképpen azt Friedrich Adlernak, a Szocialista Munkásinternacionálé akkori titkárának 1934. június 10-én, hivatalos válasz helyett a „forradalmi” vezetőkhöz intézett levele is tanúsítja: „Egy ilyen lépés igen hasznos lehet a kommunisták valódi szándékainak tisztázása érdekében. Valahányszor ugyanis felvetjük a kérdést, kiderül, hogy a kommunisták csak manőverezésből emlegetik az egységet. A magunk részéről készen állunk a tisztességes megnemtámadási szerződésre; ilyesmit azonban a kommunisták, taktikájuk következményeképpen, nem képesek betartani.” A Forradalmi Szocialisták vezetősége valójában időt akart nyerni, hogy az Internacionálé válaszáig akadályozza az egységfront létrejöttét Ausztriában.
Ausztria Kommunista Pártja kifejezésre juttatta azt a véleményét, hogy az osztrák munkásosztályban lejátszódó tisztulási folyamatot tekintve, lényegbevágó véleménykülönbségek nem gátolhatják többé az osztrák munkásság egységes harci pártjának létrehozását. Ezért Ausztria Kommunista Pártja közös bizottság létrehozását javasolta, amely a kommunisták, a forradalmi szocialisták és minden más csoportosulás egyesítésének szervezeti formáiról tárgyalna, és közös pártkongresszust készítene elő. Valóban megkezdődtek a tárgyalások az osztrák Kommunista Párt és a Forradalmi Szocialisták között. Csakhogy a kommunistaellenes elemek aknamunkájának eredményeképpen a tárgyalások vég nélkül elhúzódtak. Az első közös közleményben ugyan még ez áll: „A forradalmi osztálypártba való tömörülés lehetőségeiről és az ezzel kapcsolatos elvi kérdésekről tárgyalások és megbeszélések folynak és folytatódnak.” Végül azonban a „forradalmiak” kommunistaellenes vezetőinek sikerült meghiúsítaniuk az egységes munkáspárt létrehozásáról folyó tárgyalásokat. A kommunisták erőfeszítése a munkások harci egységfrontjának létrehozására ezután sem lankadt, fáradozásuk nem is maradt sikertelen.
Egységfront alulról
A jobboldali forradalmi szocialista vezetők egységfrontellenes manővere saját alapszerveik egységtörekvésein hiúsult meg. Ausztria Kommunista Pártjának javaslatát az illegális szocialista mozgalom legtöbb funkcionáriusa és bizalmija lelkesedéssel fogadta. Ehhez nem kellett megvárniuk Központi Bizottságuk beleegyezését. Örömmel valósították meg az egységfrontot – alulról. Az üzemekben részt vettek a bizottságok megalakításában, amelyek „közös akcióbizottságok”, „pártok feletti akcióbizottságok”, vagy egyszerűen „egységbizottságok” néven működtek. Ezekben a bizottságokban a két párt mellett a Schutzbund, az ifjúsági szervezetek és gyakran a Vörös Segély is képviseltette magát. Ahol az üzemi vezetőségek, mint például a IX. kerületiek a részvételt elutasították, ott a bizottságok még erőteljesebben kommunista befolyás alá kerültek.
Az egység vágya olyan erős volt, hogy a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottsága – saját vezetői némelyikének tiltakozása ellenére is – végül kénytelen volt hitet tenni az ausztriai egységfront mellett. Már a Die Revolution 2. számában, 1934 júliusában arról olvashatunk, hogy a Forradalmi Szocialisták hajlandók „tisztességes egységfront” alakítására „a fasizmus és a kapitalizmus elleni harc jó szándékának kölcsönös elismerése” alapján, a maguk részéről készek „megszüntetni minden egymás elleni harcot”, készek „hitet tenni a Szovjetunió védelme mellett”. A forradalmi szocialisták kijelentették: egyetértenek a „bizonyos feladatok előkészítése és elvégzése céljából” alakítandó „közös akcióbizottságok” gondolatával. Ezt követően a két Központi Bizottság képviselői 1934. július közepén találkoztak, és megkötötték az első egységfrontegyezményt. A Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának reformista elemei természetesen szerették volna elutasítani ezt az egyezményt, ekkor azonban a „Kommunista Párt néhány napon belül, hatásos uszító hadjárat eredményeképpen, a bécsi szervezeteket sorra-rendre fellázította saját Központi Bizottságuk ellen” – írja egy Buttinger nevű szociáldemokrata történész. Az egységfrontegyezményt jóvá kellett hagyni; ez az egyezmény lett a két Központi Bizottság első közös felhívása az egységes harcra, valamint az augusztus 1-én, a Komintern által kijelölt háborúellenes napon tartandó közös tüntetésekre. A felhívás egyebek között a következőket tartalmazta: „Világosan látjuk, hogy az augusztus 1-i közös akció még csak a kezdet. Erősítenünk kell harci egységfrontunkat. Ezen is túlmenően létre kell hozni az osztrák proletariátus egységes, forradalmi harci pártját.”
Hogy az egységfront megalakulása egyik-másik jobboldali szociáldemokrata funkcionáriust milyen kínosan érintett, az kiderül a steyri „forradalmi” funkcionáriusoknak a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságához intézett jelentéséből: „Az akcióegység létrehozása azért vált szükségessé, mert fennállt az a veszély, hogy a Kommunista Párt magához csalogatja legjobb erőinket. Így legalább nincs szemben álló fél, nincs további konkurencia.”
Szociáldemokrata történészek készséggel elismerik, hogy a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottsága csupán azért egyezett bele az egységfront létrehozásába, hogy ellenőrzést gyakorolhasson bizonyos kisebb csoportosulások felett, amelyek valódi akcióegységet kívántak a kommunistákkal. Otto Leichter például azt írja: „Az egyik ok épp az a szándék volt, hogy az együttműködés kétségkívül meglevő tendenciáját szervezetszerűen ellenőrizhető sínekre tereljük. Így kiküszöbölődött a szervezetlenség és az erős kommunista befolyás veszélye. A kommunisták a szokásos módon megpróbálták alulról létrehozni az egységfrontot, s ez különösen veszélyessé válhatott egy olyan, még formálódásban levő szervezet számára, amilyen a Forradalmi Szocialistáké volt.” Leichter sajnálkozott, hogy az egységfront feladása, ami pedig a Forradalmi Szocialisták számára igen „előnyös” lett volna … „ebben az időben Bécsben még nem volt lehetséges”. A Forradalmi Szocialisták vezetősége főleg az ellen háborgott, hogy kénytelen önálló, pártok feletti egységszervezetként elismerni az Autonóm Schutzbundot. Ők az Autonóm Schutzbund feloszlatását, a Forradalmi Szocialisták vezetőségének alárendelt szervezetté való átalakítását követelték, ami a későbbiekben – a „forradalmi” rohamcsapatok (másként a Vörös Rohambrigádok) megalakítása révén – részben sikerült is.
Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!