(1936—1939)

NEGYEDIK RÉSZ.

(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)

21

XXXVI.

Január 23-án reggel, éppen úgy, mint minden más napon, bementem az irodába. Az újságírók szokás szerint bejöttek hozzám, hogy kérdéseket tegyenek fel nekem. Ám beszélgetéseink csakhamar abbamaradtak, kifogytunk a témából. Munkatársnőim csendben ültek írógépeik előtt. Néha-néha felbúgtak a szirénák, hírt hozva egy újabb légitámadásról, de mi már fel sem keltünk az asztal mellől.

Tizenegy óra felé a propaganda-államtitkár hivatott magához. Alvarez del Vayo államminiszter kilenc nappal ezelőtt ment el Genfbe, hogy a Népszövetségnek benyújtsa utolsó kérvényünket.

— Helyes volna, ha elkezdené becsomagoltatni és összeszedetni osztályának holmijait, — mondotta az államtitkár bizonyos félénkséggel hangjában.

Miközben beszélt hozzám, igyekezett nem az arcomba nézni, és idegesen dörzsölte az állát. Felkeltem a székről és csendben visszamentem a szobába. Míg átmentem az enyémmel szomszédos szobán, ahol több munkatársnőm dolgozott, odaszóltam nekik:

— Gyertek át egy pillanatra hozzám.

Amikor az iroda felelőseit összegyűjtöttem, minden nyugalmamat összeszedve ezt mondtam nekik:

— Össze kell csomagolnunk a legfontosabb okmányokat és el kell égetni mindent, aminek nincs nagy értéke. Kötelességünk az, hogy megbizonyosodjunk afelől: nem hagyunk semmit magunk mögött, amit az ellenség fel tudna használni, vagy ami kárt okozhatna barátainknak.

Munkatársnőim mereven néztek rám és hirtelen észrevettem, hogy amiről én már napok óta tudtam, hogy elkerülhetetlen, nekik még eszükbe sem jutott, hogy megtörténhetik. Lehetetlennek tartották, hogy Barcelona veszélyben legyen, lehetetlennek tartották, hogy a katalán fővárost ki kell űríteni …

És most megtudták.

— Elégetjük a sajtó-iktatót is?

Hálás voltam ezért a kérdésért. Ránéztem az asszonyra, aki feltette: nagyon fiatal volt még. Apja és férje a háborúban estek el, de tekintetében a legcsekélyebb habozást sem láttam.

— Az újságok túl sok helyet foglalnának el és nem vihetnénk mindent magunkkal.

Újabb csönd. Sokezer, talán millió spanyolt is elűzött otthonából az utolsó két évben a fasiszták előrenyomulása. Ezek az asszonyok és fiatal lányok mégsem érezték mindeddig, mit jelent elhagyni mindazt, amit megszerettünk, ami része az életünknek és nekivágni a világnak, hogy menedéket keressünk valami ismeretlen, talán ellenséges új vidéken. De az irodában senki nem mutatott túlzott idegességet. Az első pillanat csendje után munkatársnőim kimentek a szobából. Talán egy kissé komolyabbak voltak a szokottnál, de nyugodtan és szilárdan indultak el, hogy elkezdjék összecsomagolni az okmánytárat és az iratokat. Félórával később jónak láttam, hogy körülnézzek az iroda szobáiban és kivétel nélkül valamennyiüket gyors munkában találtam. Papírokat gyűjtöttek össze, utasításom értelmében eltépték a kevésbé fontosakat. Csendben dolgoztak.

— Barcelona mögött még nagy területek állnak rendelkezésünkre, — mondotta Ignacio néhány nappal azelőtt. — Ez még korántsem jelenti a háború végét.

Szavait most megismételtem munkatársnőimnek és úgy látszott, mintha új remény ébredne bennük. Beszélgetésük ismét természetessé vált.

Amikor a csomagolást és a szükségtelen papírok megsemmisítését elvégezték, a legidegesebbek és legtürelmetlenebbek nem tudták már türtőztetni magukat:

— Mikor indulunk?

— Vihetjük magunkkal a ruháinkat és bútorainkat?

— Mi lesz a családunkkal?

— Kell vinnünk ennivalót is?

Nem tudtam, mit feleljek nekik, magam sem tudtam a választ. Ezek a kérdések most már egész nap ostromoltak. Szörnyű gyötrelmet okoztak nekem és bizonyára még súlyos gondokat az államtitkárnak is.

Korán délután ismét felmentem hozzá és megkérdeztem, vajon tudja-e, mikor indulunk. Osztályom személyzete — mondtam, — most, hogy az egész anyagot összecsomagolták és nincs mit tenniük, — idegesség és nyugtalanság jeleit mutatja.

Ám az államtitkár, ez a nagyszerű ember és ragyogó építészmérnök, úgy látszott, teljesen elvész a rá váró váratlan és hatalmas probléma súlya alatt: az államtitkárság háromszáz tisztviselőjét kellett kiürítenie Barcelonából. Ezenkívül mindazokat a dolgokat, amelyeket magunkkal kellett vinnünk: okmányokat, iratokat és kartotékokat, nemcsak a külföldi sajtóiroda anyagát, hanem az egész propagandaosztályét is: filmfelvételeket, fényképeket, stb.

Hálásan fogadta ajánlkozásomat, hogy elmegyek és beszélek nevében a katonai szállítmányozással megbízott ezredessel, akit személyesen is jól ismertem. Kifejtettem az ezredesnek szörnyű nehézségeinket, hiszen csak három régi autó felett rendelkeztünk és ezek a külföldi újságírókat kell, hogy vigyék, noha ők talán el tudják intézni saját kiürítésüket társaikkal, akiknek saját kocsijuk van. E három kocsin kívül azonban semmi közlekedési eszközünk nem volt, az egész személyzet és a propagandaosztály anyaga számára.

— Háromszáz személy? — kérdezte az ezredes.

— És a papírok.

Az ezredes dühös lett. — Papírok! Adhatok ma egy teherautót, talán kettőt is holnap. De többet semmiképpen sem. Miért nem kérnek egy vonatot épp úgy, mint a többi minisztériumok?

Ez volt az első hírem arról, hogy más osztályok már intézkedtek saját kiürítésükről. Az államtitkár nekilátott, hogy vonatot szerezzen. Csakhamar rájöttünk, hogy a propaganda-államtitkárság személyzetének és azok családtagjainak száma csaknem 700 személyt telsz ki. Néhányan barátaik vagy rokonaik autóján is mehetnek, de legtöbbjük minden szállítási eszköznek híjával van.

Az államminiszter távollétében helyettese, a kövér professzor úgy látszik összetévesztette szokott papos nyugalmát — amely ez esetben bűnös előrenemlátásnak volt nevezhető — a hidegvérrel és elfelejtette megtenni a szükséges intézkedéseket az egész államminisztérium kiürítésére, amelynek a propaganda-államtitkárság szerves része volt.

Mégis megtudtuk, hogy másnap reggel egy vonat indul a közalkalmazottakkal és semmi ok nem volt arra, hogy a propaganda-államtitkárság személyzete ne menjen ezen a vonaton, ha időközben nem sikerül más közlekedési eszközt szerezni.

Este tízkor még az íróasztalom előtt ültem, rakosgattam és összetéptem az utolsó papírokat, leszakítottam a falról Luli fényképeit, amelyeket azért raktam fel, hogy munkám közben néha ránézhessek: Luli olvas, Luli játszik, Luli mikrofonba beszél …

Megkaptuk a hírt, hogy a személyzet kiürítésére nincs más vonat, csak az, amelyet a minisztérium már lekötött. Értesíteni kellett az iroda egész személyzetét, hogy másnap reggel kilenckor az állomáson legyenek. Ez is nagy nehézségekbe ütközött, mivel sietségünkben nem akarva jelet vagy neveket magunk mögött hagyni, amely ártalmára lehet azoknak, akik velünk dolgoztak, a személyzet kartotékjait is elégettük. Pedig ezen volt rajta az összes tisztviselők neve és címe. Két munkatársunk segítségével azonban, akik még az irodában tartózkodtak és dolgaikat szedték össze, sikerült mindannyiukat értesítenünk: néhányukat úgy, hogy az emlékezet ezer erőfeszítése után sikerült eszünkbe idéznünk telefonszámukat, másokat úgy értesítettünk, hogy levelet küldtünk nekik a cenzúrairoda kerékpárosaival.

Már éjfél is elmúlt, amikor hazaérkeztem. Minden fel volt forgatva. Szegény szolgálóm csurgó könnyekkel igyekezett teljesíteni az Ignációtól kapott utasításokat.

— Csomagolja be két bőröndbe a legszükségesebbet, — üzente neki telefonon.

A szakácsnő és a mosónő keservesen zokogtak. Mind a ketten barcelonaiak voltak és itt is kellett maradniok, mert itt volt otthonuk, itt volt a férjük, gyermekeik, szüleik.

— Eszükbe ne jusson valakinek is megmondani, hogy ebben a házban dolgoztak — figyelmeztettem őket a búcsúzásnál. — Bajuk lehet belőle … — Ők is tudták ezt, de továbbra is átölelve tartottak, sírtak és aggódtak értünk.

Az ebédlő tele volt; majdnem mind asszony, sok ismeretlen, akikkel Ignacio utasítása szerint nekem is mennem kellett. Köztük egy nagyon idős asszonyság, aki folyton lehetetlen panaszokat hangoztatott. Állandóan sopánkodott, hogy neki a fia azt mondta, csomagolja össze minden holmiját egy kézitáskába és készüljön fel, mert még aznap éjjel indul. Megkértek, hogy törődjem vele az utazás alatt, de jajgatása teljesen kihozott sodromból.

Míg az ebédlő asztala mellett ülve ettünk valamit, igyekeztem meggyőzni Ignaciót, aki egy percre hazajött elbúcsúzni, hogy nem mehetek el addig, amíg a holnap reggeli vonat indulásáról meg nem bizonyosodom, hiszen nem megy az iroda egész személyzete. De senki nem figyelt szavaimra, Ignacio tele volt aggodalmakkal és haragudott rám és Mártára, aki szintén nem akart elmenni.

Amikor még igyekeztem Ignaciót meggyőzni — és hiába — megjelent a propaganda-államtitkár. Egy értekezlet befejeztével parancsot kapott a miniszterelnöktől, hogy aznap éjjel már egyetlen miniszter vagy államtitkár se maradjon Barcelonában.

A mi csoportunk egy Barcelonától hatvan kilométernyire fekvő házba készült, amelyben egy idő óta a szárazföldi hadsereg államtitkárja lakott, aki ott szokta tölteni az éjszakát, hogy amikor alkalma nyílik, aludjon egy keveset. Így legalább abban az illúzióban ringathattuk magunkat, hogy mint máskor, reggel majd ismét visszajövünk Barcelonába. Dr. Negrin utasításához azt is hozzátette, hogy ha semmi zavar nincs, másnap vissza lehet jönni a városba, befejezni a kiürítést.

Ám mindannyian tudtuk, hogy ez lehetetlen.

Hajnali három is elmúlt már, amikor csomagjainkkal felszálltunk az autókra. Ignacio „visszament a vezérkarhoz. Senki nem tudta pontosan, hol van az ellenség, milyen távolságra, és azt sem, hogy mennyi választja el őket Barcelonától. Gyakorlatilag a front már nem létezett, és egy ellenséges hadoszlop, amely a csapatok zömét megelőzte, bármely pillanatban elébevághatott a városból kifelé induló autóknak.

Karavánunk a legteljesebb sötétségben indult útnak. Hold nem volt, csillagok nem ragyogtak, az utcákat nem világították. A város sötéten s nyugodtan feküdt a lábunk előtt. Nem kellett átmennünk rajta, az autók északról kerülték meg és a Vallcarca kórház útkereszteződésénél hagyták el. Csendben mentünk, mereven ültünk a kocsi ülésén és néhányunk arcán könnyek csorogtak végig, hangtalanul.

Az útkereszteződéshez érve hangok morgását hallottuk és ez a vezetőket megállásra kényszerítette. Az út közepén állt a miniszterelnök, dr. Negrin, az autója mellett. Erős és határozott hangon beszélt és amikor a közelébe értünk, a sötétségben nehéz volt megérteni, kikhez intézi szavait. Lassacskán a katonák nagyobb csoportja vált ki az éjszaka homályából. Az utoljára behívott újoncok voltak ezek, érett emberek, akik fejüket és testüket lassú mozdulatokkal burkolták takaróikba. A miniszterelnök akkor találkozott velük, amikor gyalog indultak el Barcelonából ijedten, anélkül, hogy valójában tudták is volna, hogy merre mennek. Aznap délután parancsnokuk otthagyta őket egyedül a kaszárnyában, ahol el voltak szállásolva és ahol türelmesen várták, hogy kiosszák nekik azokat a fegyvereket, amelyek még Franciaországban voltak, hogy így ők is részt vehessenek Barcelona védelmében.

— Katonák, — hallottuk dr. Negrin szavait, amint ezekhez az emberekhez szólt. Úgy látszott, mintha a katonák a miniszterelnök testi közelségében félelmükre és elhagyatottságukra keresnének vigaszt. — Azért, mert parancsnokotok otthagyott benneteket, ez még nem ok arra, hogy meneküljetek vagy féljetek.

A katonák csoportja csendben hallgatta Negrin szavait. A szárazföldi hadsereg államtitkárja, aki a mi autókaravánunk egyik kocsijában ült, sietve odament a miniszterelnökhöz.

— Intézkedjék kérem, hogy egy tiszt gondoskodjék ezekről az emberekről, — utasította Negrin az államtitkárt, míg a katonák nagy figyelemmel hallgatták szavait.

— Igen, uram, — felelt az államtitkár.

A katonák ismét elkezdtek egymás közt beszélni, igyekezve meggyőzni egyik a másikát, hogy vissza kell térniök.

A mellettem ülő idős hölgy egy pillanatig sem maradt nyugton. Valahányszor valami zaj hallatszott az országúton, emberi hang, vagy kerekek zörgése, folyton a fülembe kiabálta:

— Jönnek a mórok! De hát nem hallja?! — és míg Negrin a katonákkal beszélt, egy percre sem hagyta abba nyűgös panaszait.

Nekem nem került fáradságomba, hogy nyugalmam megőrizzem. Még annak ellenére sem, hogy ezt az asszonyságot ültették a nyakamra. Úgy éreztem, mintha álmomban mozognék és ezek a takaróba burkolt katonák, akik az éjszaka árnyai közepette körülvették a miniszterelnököt, furcsa hangjukkal, lehetetlen mozdulataikkal, csak kis részei voltak a rámnehezedő lidércnyomásnak.

A katonák ismét elindultak Barcelona felé és hangjuk morgása elveszett az éjszakában. Negrin felszállt autójára, hogy folytassa az utat Figuerasba, ahol a kormány gyülekezett.

A szárazföldi hadsereg államtitkára visszatért Barcelonába, hogy az országúton talált katonák sorsáról gondoskodjék. Mi pedig folytattuk utunkat a vidéki ház felé.

— Hova megyünk? Mit gondol, mit fogunk csinálni holnap? Hol fogunk most lakni? — kérdezgette a nyugtalan asszonyság és az egész úton képtelen volt egy pillanatra is abbahagyni egyhangú sirámait.

Kis idő múltán végre úgy határoztam, hogy nem válaszolok neki és hagytam, hogy kérdéseit a sötét éjszakának tegye fel.

Az egy év alatt, amit Barcelonában töltöttünk, megszerettem a várost, utcáit, épületeit és hangulatát. Mégis mindez már nem jelentett semmit. Lehetetlennek látszott arra a millió emberre nem gondolni, aki ottmaradt, legtöbbjük csak azért, mert nem volt hogyan menekülnie. Mások túlságosan kimerültek voltak ahhoz, hogy a jövő továbbra is érdekelje őket. Sokan bizonyára elindultak volna gyalog is, de az egyéves éhínség súlyosan nehezedett Katalónia fővárosának lakosságára.

Az éjszakák még nagyon hosszúak voltak és a vidéki házhoz virradat előtt érkeztünk. Itt az a meglepetés várt bennünket, hogy csaknem az összes szobák el voltak már foglalva. Valaki betett egy szobába, ahol már egy asszony feküdt egy ágyban. Felébredt és míg én levetkőztem, elkezdte mesélni a saját, meg a férje történetét, aki politikai komiszár volt. Kétségtelenül rendes nő lehetett és folyton az a gondolat foglalkoztatta, hogy talán soha többé nem fog találkozni a férjével. Én azonban csaknem összeestem a fáradtságtól és szavai segítettek, hogy minél hamarabb elaludjak.

— Amikor felébredtem — nagyon későn —, kimentem a konyhába, hogy vizet keressek a mosdáshoz és a hallban Ignacióba ütköztem. Mélyen aludt egy karosszékben. Sofőrje, aki a konyhában ivott egy csészével abból a kávénak nevezett folyadékból, elmondotta, hogy most érkeztek és Ignacio egész éjjel nem feküdt le. Vich felé mennek, ahová pillanatnyilag a légihaderő vezérkara költözött.

Azt vártam, hogy majd csak elmegy erre valami autó, amely Figueras felé halad, mivel a propaganda-államtitkár, aki szintén a mi karavánunk tagja volt, előző éjjel folytatta az utat. A házban nem lehetett több embert elhelyezni. Így munkatársaimtól teljesen elszigetelődtem.

Már senki nem beszélt arról, hogy visszatérjünk Barcelonába. Az országutak zsúfoltsága olyan szörnyű volt, hogy csak egyetlen irányba lehetett közlekedni. Egész nap türelmetlenül vártam valami alkalmatosságot, amely Figuerasba vigyen. Noha a kormány összes minisztériumai ott adtak egymásnak találkozót Barcelonából való elindulásunkkor, az államminisztériumon és a miniszterelnökségen kívül a többi minisztériumok máshol telepedtek le és csak a két előbbi kapott helyet a figuerasi kastélyban.

A vidéki ház, amelyben voltam, nem feküdt messze a granollersi országút keresztezésétől. Minden Figuerasba induló autónak itt kellett átmennie. Napjában többször remegett meg alapjaiban a ház és az egész mező visszhangzott körülöttünk azoknak a bombáknak a robbanásától, amelyet a fasiszta repülőgépek dobtak le az autókaravánokra. Tudták, hogy az autók kénytelenek az országútnak ezen a pontján áthaladni. Ezenkívül itt még több benzinállomás is volt.

Úgy hat óra felé érkezett egy nagy gépkocsi, hogy a sofőrök feleségeit és a vidéki házban maradt többi asszonyokat elvigye. Azt remélték, hogy a férfiak Vich-ben közelebb fekvő szállást találhatnak, mert Vich-ben kapott helyet a légihaderők vezérkara.

Velük mentem Villadrau-ba, ahol Márta már berendezkedett azokkal, akikkel Barcelonában éltünk együtt az utolsó hónapokban. A házat üresen találták és ennek az volt az oka, hogy mindezideig egy hatalmas idegen lobogó lengett fölötte. De ezekben a pillanatokban ilyen kicsinységeken nem lehetett fennakadni. Valahol meg kellett húzódniok. A birtokőr felesége, aki kezdetben rossz szemmel nézett bennünket, amikor látta, hogy gondosan söpörjük és tisztogatjuk a házat és úgy hozzuk rendbe, mintha hosszabb időre ott készülnénk lakni, úgy látszik megnyugodott, sőt még segíteni is hajlandó volt nekünk. Ám mi tudtuk, hogy ez a ház is csak néhány napra lesz fedél a fejünk felett.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!