VARSÓ TRAGÉDIÁJA

(idézet: Antifasiszta népfelkelések – Szemirjaga)

1939. augusztus 31-ről szeptember l-re virradó éjjel azok a rádióhallgatók, akiknek készüléke a Lengyelország határa mellett fekvő Gleiwitz néniét város rádióállomásának hullámhosszára volt beállítva, egyszer csak azt hallották, hogy adás közben pisztolylövések dörrennek és lengyel kiáltások harsannak a stúdióban.

Azon az emlékezetes éjszakán senki sem tudta, hogy mindezt Canaris kémfőnök emberei és Himmler gestapósai szervezték meg. Az egyik koncentrációs táborból kihoztak lengyelül tudó bűnözőket, és megtámadtatták velük a gleiwitzi rádióállomást. A bűnözőket ezután agyonlőtték, majd világgá kürtölték, hogy a lengyelek megpróbálták elfoglalni a rádióállomást. Néhány órával a gleiwitzi provokáció után a „Schleswig-Holstein” német sorhajó, amely már korábban a Gdanski-öbölbe érkezett, tüzet nyitott a Westerplatte-félszigeten levő lengyel laktanyákra és raktárakra. Ezek voltak a második világháború első lövései.

A fasizmusnak születése pillanatától fogva a provokáció volt az egyik legfontosabb harci eszköze. Ezúttal is ehhez folyamodott. Himmler megszervezte a provokációt, Hitler kirobbantotta a háborút.

Szeptember l-e után Lengyelországban villámgyorsan peregtek az események. Nagy számú repülőgép és harckocsi támogatásával körülbelül 60, a határon jó előre összevont német hadosztály tört be az országba. A hitleristák, leküzdve a lengyel csapatok helyenként erős ellenállását, Varsó felé törtek. A vezérkarnál Okuliczky alezredes, az ügyeletes tiszt vette az ellenséges betörés hírét, és 5 óra 45 perckor riadót rendelt el. Ezzel az alezredessel később még találkozni fogunk.

A német—lengyel háború Lengyelország teljes vereségével és megszállásával végződött. „1939 szeptembere a burzsoá Lengyelország történetének utolsó lapja volt” — mondotta később Wladislaw Gomulka. A lengyel burzsoázia húszesztendei uralmának mérlege a burzsoázia csődjét mutatta.

Lengyelország azon országok közé tartozott, amelyeknek területén Hitler megindította a népeknek oly sok bánatot és szenvedést okozó hadjáratát. Hitler nem rejtette véka alá azt a tervét, hogy kiirtja a lengyeleket, és Lengyelországot németekkel telepíti be. A 10 milliónyi lakosú nyugati lengyel vajdaságokat a birodalomhoz csatolta, a többit pedig főkormányzóságnak nyilvánította, melynek élére 1939 október közepén a véres kezű Hans Frankot állította. Az általunk ismert ezer német koncentrációs tábornak csaknem a fele lengyel területen volt.

A hitlerista megszállás évei Lengyelországban a terrornak, a lengyel nép emberi és nemzeti megcsúfolásának évei voltak. A német fasiszta gaztettek kivizsgálására alakított lengyel bizottság adatai szerint a hitleristák 300 települést felgyújtottak, egynegyedüket porig égették. Franciaországnak Oradourja volt, Csehszlovákiának Lidicéje, Lengyelországnak pedig hetvennégy Oradourja és Lidicéje …

A nemzeti függetlenség elvesztése megrendítette a lengyel hazafiakat. Tisztában voltak azzal, hogy vissza kell állítani a lengyel államiságot. Az ennek érdekében indított harcban azonban a különböző osztályoknak különböző céljaik voltak, ami viszont meghatározta az ellenállási mozgalom különböző formáit.

A lengyel felszabadító mozgalomban két politikai irányzat alakult ki. Az egyik a polgári és kispolgári csoportok irányzata volt; ezeknek a Párizsban megalakult, majd Londonba áttelepült lengyel emigráns kormány volt a vezetőjük. A másik, ezzel ellentétes politikai irányvonalat a baloldali antifasiszta politikai csoportok által vezetett hazafias és forradalmi erők képviselték; itt döntő szerepet játszottak a kommunisták.

A megszállás első hónapjaiban a lengyel liberális burzsoáziának még nagy befolyása volt a közvéleményre, mert figyelembe vette a lakosság többségének hangulatát, amely harcolni akart a német fasiszta megszállók ellen. A burzsoázia demagóg céllal elítélte a csődbe jutott háború előtti rendszert és annak úgynevezett szanációs politikáját,¹ Pilsudski és hívei az ország szanálását — megújítását, „egészségessé tételét” — ígérték. — Szerk. * amely katasztrófába sodorta az országot. Megalakították az emigráns kormányt, amelynek feje a liberális Wladislaw Sikorski, Pilsudski és a szanációs politika ellenfele lett; ez a kormány előbb Franciaország, majd Anglia felé orientálódott, úgy állítva be ezeket a hatalmakat a lengyel nép előtt, mint felszabadítókat. Az emigráns kormány támogatásával Lengyelországban különleges fegyveres alakulatok szerveződtek, amelyek képzett tisztekkel és bizonyos fegyvertartalékokkal rendelkeztek.

Az emigráns kormány illegális katonai szervezetébe, az úgynevezett Fegyveres Harci Szövetségbe, amely később a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) nevet kapta, beléptek azok a parasztok, munkások, városi kispolgárok és értelmiségiek, akiknek nem volt más lehetőségük a Hitler-ellenes harcban való részvételre. „Nyomatékosan hangsúlyozni kell — mondotta Gomulka —, hogy a Honi Hadsereg katonáinak tömege és az alacsonyabb rangú tisztek nagy része becsületes, hazafias érzelmű és gondolkodású lengyelekből állt, akik mindenáron harcolni akartak a megszállók ellen…”

A hadsereg legfelsőbb és középszintű vezetése azonban a reakciós burzsoá körök kezében volt, amelyek korlátozni akarták az antifasiszta harcot, és nem akarták megengedni, hogy a néptömegek a legcsekélyebb mértékben is gátolják a reakciónak azt a törekvését, hogy visszaállítsa — ha némileg új formában is — a régi reakciós rendszert. A burzsoázia arra intette a népet, hogy törődjön bele a sorsába, és várjon türelmesen jobb időkre. A lengyel burzsoázia ezekben a nehéz napokban sem tanult semmit, s továbbra is szovjetellenes politikát folytatott.

Wladislaw Gomulka helyesen mutatott rá, hogy a szovjetellenes politika nem a szanációs politikusok monopóliuma volt. Ezt a politikát valamennyi burzsoá párt és csoport a magáévá tette, azok is, amelyek a belpolitikában nem értettek egyet a szanációs rezsimmel.

A nép felszabadító harcának kibontakozását igen megnehezítette az antifasiszta erők szétforgácsoltsága. Az országban közel 300 illegális szervezet működött, amelyeknek taglétszáma néhány tucat és több tízezer között váltakozott. Ez a kép még a háború előtti helyzetre utalt, amikor tréfásan azt mondották, hogy minden lengyelre két párt jut.

Nehéz volt Lengyelországban a kommunista mozgalom helyzete. A különböző városok kommunista csoportjainak nemhogy a kommunista világmozgalommal, de gyakran még egymással sem volt semmilyen kapcsolatuk. A lengyel munkásosztályt tragikus helyzetbe sodorta, hogy történetének egyik legnehezebb időszakában megfosztották élcsapatától, a Kommunista Párttól, amelyet a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága 1938-ban indokolatlanul feloszlatott. A lengyel forradalmi mozgalomban politikai válság következett be, amely különösen a hitlerista megszállás első időszakában, vagyis 1941 júniusáig éreztette hatását.

Leküzdve a nehézségeket és a lengyel nép jelentős részén eluralkodott apátiát, a kommunisták jó néhány baloldali antifasiszta szervezetet alakítottak, amelyek megindították a felszabadító harcot. Ezeknek a szervezeteknek azonban nem volt sem egységes központjuk, sem világos politikai programjuk. Ebből fakadtak azok a dogmatikus és szektás tendenciák, amelyek a kommunisták között akkor lezajlott sok vitában — különösen Lengyelország felszabadulás utáni államrendszerével kapcsolatban — felszínre kerültek.

S jóllehet a lengyel nép felszabadító mozgalma spontán és nem tömeges jellegű volt, egyes kommunisták pedig hibákat is követtek el, abban az időben mégis a baloldali antifasiszta csoportok alkották az egyetlen olyan mozgalmat, amely aktív és kompromisszumok nélküli harcot hirdetett az ellenség ellen, és nemcsak általános demokratikus jelszavakat, hanem osztályjelszavakat is kiadott. Ezek az első forradalmi szervezetek előkészítették a talajt a munkásosztály marxista—leninista pártjának mint a hitlerizmus ellen vívott harc vezető erejének létrehozásához.

A lengyel hazafiak elsőként indítottak nyílt fegyveres harcot a hitlerista megszállók ellen, s harcuk kezdettől fogva igazságos, felszabadító harc volt. Más országok antifasisztái, akik később kerültek a német fasiszta megszállók igájába, példát vettek a lengyelekről, lelkesedtek értük, tanulmányozták harci tapasztalataikat. A lengyel hazafiaknak a háború első időszakában vívott felszabadító harca ezért vált nemzetközi jelentőségűvé.

Amikor a hitleri Németország hitszegően megtámadta a Szovjetuniót, teljesen megváltozott a nemzetközi helyzet, és a lengyel nép sorsában is fordulat állt be. A lengyelek felocsúdtak. Felszabadító harcuk megélénkült. A nép hitt benne, hogy a szabadság keletről jön, és lelkesedett azért, hogy a Szovjetunió harcol a hitleri Németország ellen.

Ennek a fordulatnak a maguk módján a londoni reakciós emigráns körök is örültek. Hivatalos lapjuk, a „Biulletyn Informacyjny” 1941. június 26-án ezt írta:

„Azt, ami 1941. június 22-én történt, rendkívüli szerencsénknek kell tekintenünk, mert egyik ellenségünk vereséget mér másik ellenségünkre, és mindkettő, a győztes és a legyőzött is, elvérzik és megsemmisül… Ami június 22-én történt, megment bennünket attól az egyenlőtlen harctól, amelyet holnap, Németország megsemmisítése után kellene Moszkvával vívnunk.”

A lengyel reakció örült a hitleristák keleten elért első sikereinek, és abban reménykedett, hogy a Szovjetuniót hamarosan szétzúzzák. Az emigráns kormány, nyilvánvalóan azt a napot várva, amikor a Szovjetunió összeomlik, utasítást adott lengyelországi szervezeteinek, hogy ne folytassanak aktív harci cselekményeket a hitleristák ellen, hanem „álljanak lábhoz tett fegyverrel”. Ámde a fasizmus igájában senyvedő nép nemcsak azt követelte, hogy harcoljanak a megszállók ellen, hanem azt is, hogy kössenek szövetséget a Szovjetunióval. Sikorski tábornok emigráns kormánya 1941 júliusában egyezményt kötött a Szovjetunióval, amelynek értelmében a Szovjetunió területén Anders tábornok parancsnoksága alatt lengyel hadsereg alakult.

A lengyel hazafiak fokozták harcukat a német megszállók ellen. Azokban a napokban Lódzban egy megölt hitlerista mellén cédulát találtak ezzel a szöveggel: „A szovjet—lengyel egyezmény életbe lépett.”

A lengyel nép antifasiszta mozgalmának fontos eseménye volt, hogy 1942 januárjában megalakult a Lengyel Munkáspárt, a munkásosztály forradalmi pártja. A Lengyel Munkáspárt megalakulásának napjától fogva egészen a háború végéig elsősorban azon dolgozott, hogy partizánosztagokat szervezzen a hitlerista megszállók elleni harcra, és előkészítse a fegyveres felkelést.

A Lengyel Munkáspárt azonnal hozzálátott a népi fegyveres erők, a Népi Gárda megszervezéséhez. A Népi Gárda szabályzata kimondta, hogy a hadseregnek tagja lehet minden lengyel, minden őszinte hazafi, tekintet nélkül arra, hogy melyik párthoz tartozik; tagja lehet mindenki, aki szereti hazáját, és kész aktívan harcolni a hitleristák ellen.

A Népi Gárda első osztagai és parancsnoksága Varsóban alakultak meg. Ugyanitt volt a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága. Lengyelország megszállása alatt mindvégig Varsó volt a lengyel nép felszabadító mozgalmának központja. 1942 május—júniusában innen indultak el a Népi Gárda első partizánosztagai, hogy felvegyék a harcot a megszállókkal a parczewi és a lublini erdőkben. A fővárosban különösen aktívan működtek a hazafias erők diverziós csoportjai.

Ámde Varsóban, továbbá Lengyelország más városaiban és vidékein léteztek más fegyveres osztagok is. Ezek az emigráns kormány befolyása alatt álltak, s később, 1942-ben beolvadtak a Honi Hadseregbe. Helytelenül tennénk és megsértenénk sok becsületes és bátor harcost, ha a Honi Hadsereg egész tevékenységét ócsárolnánk, ha sok egyszerű harcosának önfeláldozó küzdelmét azonosítanánk a vezetők politikájával és magatartásával. Sok olyan esetről tudunk, amikor a Honi Hadsereg egységei a felső vezetés parancsai ellenére a szovjet partizánokkal és a Népi Gárda partizánjaival együtt harcoltak a német fasiszta megszállók ellen. De nem feledkezhetünk meg más tényekről sem, amelyek szégyenbélyegként égnek a londoni emigráció reakciósainak homlokán. Ezek az urak testvérháborút szítottak. A lengyel nép nem felejti el az 1943 augusztusában Borowónál elkövetett gaztettet, ahol a reakciós bandák megtámadták a Népi Gárda egyik osztagát, és kegyetlenül meggyilkoltak 28 embert. Ugyanilyen esetek fordultak elő a siedlcei, a kielcei, a pulawyi járásban és Varsóban.

1942 második felében még inkább megélénkült a lengyelországi felszabadító mozgalom. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a Vörös Hadsereg a Volga menti sztyeppéken és a szovjet—német front más szakaszain hősiesen védekezett, majd pedig ellentámadásba ment át. A lengyel hazafiak tudták, hogy sorsuk a keleti fronton dől el. Fokozták diverziós tevékenységüket a gyűlölt hódítók ellen. 1942 október elején a Népi Gárda harcosai támadást intéztek a varsói vasúti csomópont ellen, s ennek eredményeként Varsó és más városok között a vasúti összeköttetés hosszú időre megszakadt. Válaszul a németek letartóztatták és felakasztották Varsóban a Lengyel Munkáspárt 50 aktivistáját. A partizánok elhatározták, hogy bosszút állnak elvtársaikért. Felrobbantották a német tisztekkel zsúfolt Café Clubot és a „Nowy Kurier Warszawski” című fasiszta szennylap szerkesztőségét.

A Vörös Hadsereg sztálingrádi győzelme döntő hatással volt mind a második világháború frontjain folyó hadműveletekre, mind az európai népek felszabadító mozgalmára. A Lengyel Munkáspárt lapja, a „Trybune Wolnosci” 1942. december 1-én azt írta, hogy a szovjet csapatok győzelmes előrenyomulása a Vörös Hadsereg megnövekedett erejét mutatja. Nyilvánvaló az is, hogy a Vörös Hadsereg tervszerűen, szisztematikusan újabb nagy hadműveleteket készít elő az egész fronton. A szovjet győzelmek meghiúsították a lengyel reakció terveit, amely arra számított, hogy Lengyelországot az angol—amerikai csapatok foglalják el. A lengyel reakciós körök fokozták szovjetellenes tevékenységüket. 1943 februárjában az emigráns kormány nyilatkozatot tett közzé arról, hogy igényt tart a Szovjetunióval egyesült ukrán és belorusz területekre. Támogatta a hitleristák provokációját, akik Katynban meggyilkoltak több ezer lengyel tisztet, és ezt a gaztettet a szovjet hatóságok számlájára írták.

Ezért a szovjet kormány megtagadta az együttműködést a lengyel emigráns kormánnyal, és 1943. április 25-én megszakította vele a diplomáciai kapcsolatokat.

A lengyel reakciós körök azon voltak, hogy befolyásuk alá vonják Lengyelországban a Hitler-ellenes népi mozgalmat, s hogy ez a mozgalom ne annyira Németország, hanem inkább a győzelmes szovjet csapatok és a Népi Gárda egyre erősödő osztagai ellen forduljon. Az emigráns kormány, hogy végleg el ne veszítse a lengyel nép bizalmát, alulról jövő nyomásra 1943 közepén kénytelen volt a „lábhoz tett fegyverrel állni” jelszót a „korlátozott harc” jelszavával felcserélni. A taktika megváltoztatása egybeesett azzal, hogy a Honi Hadsereg parancsnokává Tadeusz Bór-Komorowskit, a varsói felkelés későbbi „hősét” nevezték ki.

Ebben a bonyolult helyzetben rendkívül fontos volt a hazafias nemzeti erők összefogása. A kommunisták már a megszállás első napjaiban nemzeti egységfront megalakítását javasolták. 1943 januárjában pedig nyílt levelet intéztek az emigráns kormány lengyelországi képviseletéhez, az ún. delegaturához, amelyben elítélték a provokációs gyilkosságokat, felszólították a kormányt, hogy mondjon le a végzetes szovjetellenes politikáról, és a hitlerista megszállók elleni hatékony harc érdekében fogjon össze a hazafias erőkkel. 1943 második felében a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága „Miért harcolunk?” címmel még egy fontos programnyilatkozatot tett közzé, amelyben leleplezte az emigráns kormány áruló, nemzetellenes tevékenységét, és megfogalmazta azokat a legfontosabb feladatokat, amelyek a lengyel nép előtt álltak történelmének ebben a felelősségteljes időszakában. 1943 január—február folyamán a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának küldöttsége Gomulka vezetésével tárgyalásokat folytatott az emigráns kormány megbízottaival az akcióegység megteremtéséről. A tárgyalások azonban a reakciós körök hibájából nem jártak eredménnyel.

1943-ban a Lengyel Munkáspárt vezetése alatt jelentősen megélénkült a Népi Gárda tevékenysége. Nem teljes adatok szerint több mint 200 akciót hajtott végre, s ezek eredményeként a partizánok megöltek és megsebesítettek több mint 1500 megszálló katonát. A Népi Gárda Lengyelország keleti területein küzdő egységei szoros kapcsolatot építettek ki a szovjet partizánokkal. Több, együtt harcoló lengyel és szovjet partizánegység a parczewi erdőben 1942 december elején lezajlott négynapos harcban és az 1943 április végén lezajlott ütközetben esett át a tűzkeresztségen; az egységek nagy veszteségeket okoztak az ellenségnek emberben és haditechnikában.

Az 1943-as évnek fontos eseménye volt a varsói gettóban kitört fegyveres felkelés, amely csaknem két hónapig, áprilistól júniusig tartott. A lengyel hazafiak, különösen a Lengyel Munkáspárt, támogatták a felkelőket, ahogy csak tudták. A felkelés, bár a németek kegyetlenül leverték, újabb lökést adott az antifasiszta harcnak.

1943-ban a lengyel nép felszabadító mozgalmának jelentős eseménye volt az is, hogy miután a reakciós Anders tábornok hadserege Iránba távozott, a lengyel kommunisták és a Szovjetunióban 1943 tavaszán megalakult Lengyel Hazafiak Szövetségének tagjai a Szovjetunió területén hozzáfogtak a valóban demokratikus lengyel hadsereg megszervezéséhez. Ennek első hadosztálya 1943 októberében Lenino falu mellett bocsátkozott harcba.

A lengyel nép tehát 1943-ban, a súlyos veszteségek és szenvedések ellenére nagy sikereket ért el a felszabadító harcban, és megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy ez a harc a következő évben tovább terebélyesedjék.

1944 az új élet születésének esztendeje lett Lengyelországban. A Vörös Hadsereg csapatai és a lengyel hadosztályok ekkor kezdték el felszabadítani az országot. E kedvező körülmények közepette a Lengyel Munkáspárt indítványozta, hogy az összes demokratikus és hazafias szervezetek képviselőiből hozzanak létre egy olyan széles körű politikai képviseletet, amely vezetné a népnek a nemzeti függetlenségért, a társadalmi és politikai jogokért folytatott harcát.

1944. január l-re virradó éjjel Varsóban a demokratikus pártok és szervezetek húsz képviselője megalakította a lengyel nép illegális parlamentjét, az Országos Népi Tanácsot; elnökévé Boleslaw Bierutot választotta. Az Országos Népi Tanács első teljes ülésén fontos határozatokat hozott: elfogadott egy nyilatkozatot, elfogadta a népi tanácsok ideiglenes működési szabályzatát, a Népi Hadsereg megalakításáról szóló határozatot stb. Az Országos Népi Tanács megalakulása új szakasz kezdetét jelentette annak a harcnak a történetében, amelyet a lengyel proletariátus a nép összes hazafias és demokratikus erőinek egyesítéséért folytatott. A tanács által meghirdetett program összhangban volt a demokratikus forradalom feladataival, és a lengyel nép legszélesebb rétegeinek érdekeit fejezte ki.

Az Országos Népi Tanács megalakulása nagy zavart keltett a burzsoá-földesúri táborban. Az emigráns kormány az őt támogató pártokkal együtt elhatározta, hogy ellensúlyozására megalakítja a Nemzeti Egység Tanácsát, amely sugalmazóinak és létrehozóinak hosszas alkudozása után 1944. március 12-én végre megalakult.

A reakciónak ez a manővere azonban nem tudta megakadályozni, hogy az Országos Népi Tanács egyre nagyobb befolyásra tegyen szert az országban. 1944 májusában a tanács küldöttsége átment a fronton, meglátogatta az 1. Lengyel Hadsereget, tárgyalásokat folytatott a szovjet kormánnyal és a Lengyel Hazafiak Szövetségével; az utóbbiak az Országos Népi-Tanácsot elismerték Lengyelország legfőbb államhatalmi szervének. A szovjet kormány teljesítette a küldöttség kérését, és növelte a fegyverszállítást a Népi Hadsereg részére. A partizánok most már nagy területen hosszan tartó harcokba bocsátkozhattak a hitleristákkal. A lublini vajdaság területén például a német büntetőosztagokkal vívott ütközet két hétig, 1944. június 10-től 24-ig tartott. Ostrów környékén partizánkörzet alakult ki, ahol a hatalom a helyi népi tanács kezében volt. Folytatódott a sikeres partizánharc a janówi erdőben is.

1944-ben a mintegy 55 000 harcosból álló Népi Hadsereg több mint 900 ütközetben vett részt. A hitleristák több mint 19 000 halottat és több tízezer sebesültet vesztettek. A Népi Hadsereg harcosai elpusztítottak sok katonai létesítményt, felrobbantottak több tucat vasúti és közúti hidat, és mindenütt nagy károkat okoztak a megszállóknak. A lengyel partizánok akciói dezorganizálták a német hadsereg mögöttes területét, akadályozták a front normális ellátását, s ezáltal elősegítették a Vörös Hadsereg győzelmeit.

1944 elején a szovjet—lengyel határhoz közeledő szovjet csapatok Lengyelország felszabadítására készültek. A Lengyel Munkáspárt és az Országos Népi Tanács vezetésével 1944 nyarára Lengyelországban igen nagy méreteket öltött a nemzeti felszabadító harc, és jellegében mindinkább népi demokratikus forradalommá vált.

Milyen politikát folytatott a londoni emigráns kormány, amikor a szovjet csapatok a lengyel határhoz közeledtek? Képes volt-e józanul számolni azzal a ténnyel, hogy a Vörös Hadsereg az egyetlen reális erő, amely felszabadíthatja Lengyelországot, s hogy elsősorban Lengyelország számára előnyös, ha békében és megértésben él nagy szomszédjával, a Szovjetunióval?

Az emigráns kormánynak alárendelt illegális fegyveres erők parancsnoka, „Grot”-Rowecki tábornok még 1941 szeptemberében kidolgozta egy fegyveres felkelés tervét. A terv szerint a felkelésnek Lengyelország középső részén, a Krakkó és Varsó közötti területen kellett volna kirobbannia, s mindössze két-három hétig tartania. A felkelés támogatására az emigráns kormánynak csapatokat kellett partra szállítania Gdansk térségében, és a felkelőket ellátni a szükséges mennyiségű fegyverrel és lőszerrel.

Az emigráns kormány elfogadta Rowecki tábornok tervét, és alapul vette a további megbeszélésekhez. Ettől kezdve egészen, 1943 májusáig többször javasolta Anglia és az Egyesült Államok vezérkarának a terv végrehajtását, de nem kapott tőlük semmilyen ígéretet. A szovjet hadvezetéssel viszont nem akart kapcsolatot teremtem, noha nyilvánvaló volt, hogy kudarcra van ítélve minden olyan terv, amely nem számol a szovjet csapatokkal való együttműködéssel.

Ezt a gondolatot egyébként Angliának és az Egyesült Államoknak a képviselői is elég világosan kifejezésre juttatták. 1944 januárjában a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága a lengyel megbízottnak adott hivatalos válaszában leszögezte, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok „nem vállalnak semmilyen felelősséget a Honi Hadsereg korábbi akcióiért és a fegyveres felkelés előkészítéséért, mert Lengyelország területe kívül esik hadászati irányukon”.

Az 1943 második felében és 1944-ben történt események azt bizonyították, hogy a Szovjetunió iránti gyűlölettől elvakult londoni emigráns körök nem vontak le semmilyen tanulságot a történelmi tapasztalatokból. Ha a miniszterelnökök cserélődtek is, a politika lényegében nem változott. 1943 júliusában, Sikorski tábornok miniszterelnök halála után Stanislaw Mikolajczyk, a Parasztpárt vezetője lett a miniszterelnök, a főparancsnok pedig Pilsudski egyik közvetlen munkatársa, Kazimierz Sosnowski. 1943 június végén a Gestapo letartóztatta „Grot”-Rovecki tábornokot; helyette Bór-Komorowski lett a Honi Hadsereg parancsnoka. A kormány szovjetellenes politikája azonban változatlan maradt, sőt, még inkább kalandor és reakciós jelleget öltött.

A németek Volga menti veresége után, körülbelül 1943 közepéig, a londoni emigráns körök és a Honi Hadsereg parancsnoksága arra számítottak, hogy keleten a front stabilizálódik a Dnyepernél, és a németek bármi áron tartani fogják ezt a fontos hadászati pontot; nyugaton viszont a szövetségesek gyorsan magukhoz ragadják a kezdeményezést, és a Balkánon keresztül felszabadítják Lengyelországot, talán a Vörös Hadsereg támogatása nélkül.

Később Bór-Komorowski tábornok így írt ezekről a tervekről: „A keleti front olyan messzinek látszott határainktól, hogy senki sem merte megjósolni sem azt, hogy végül is ki fogja felszabadítani Lengyelországot, sem azt, hogy kontinensünk mely pontján kerül sor a döntő angol—amerikai csapásra. Mi akkor abban az illúzióban ringattuk magunkat, hogy ez a Balkánon következhet be.”

A reakció arra számított, hogy a legrosszabb esetben a szovjet csapatok bevonulnak Lengyelország keleti részébe. A londoni kormány nem gondoskodott a felkelés előkészítéséről, mert arra számított, hogy az ország nagyobbik részét az angol—amerikai szövetségesek fogják felszabadítani. A Honi Hadsereg csak azt a feladatot kapta, hogy egyes diverziós cselekményekkel akadályozza a német csapatok átdobását keletről nyugatra.

A szovjet—német fronton kibontakozott további hadműveletek azonban felborították ezeket a számításokat. A Vörös Hadsereg a nagy kurszki győzelem után gyorsan elérte a Dnyepert, több helyen átkelt rajta, kiszélesítette hídfőállásait, hozzákezdett a jobb parti Ukrajna felszabadításához, és Lengyelország államhatárához közeledett. Ez nagyon nyugtalanította a lengyel reakciós köröket. Most már számolniuk kellett azzal, hogy a Vörös Hadsereg lép lengyel területre. Bór-Komorowski tábornok beismerése szerint 1943 őszén már senki sem vonta kétségbe, hogy a szovjet csapatok érnek elsőként Lengyelország területére. Csupán az volt a kérdés, hogy ez mikor következik be.

Arra az esetre, ha a szovjet csapatok behatolnak Lengyelország területére, a Honi Hadsereg parancsnoksága kidolgozott egy tervet, amely később Burza-terv néven vált ismertté. Ez a terv tele volt ködös kifejezésekkel, ezért igazi értelmét csak úgy hámozhatjuk ki, ha gondosan elemezzük a Honi Hadsereg főparancsnokságának kiegészítő rendelkezéseit és parancsait.

A londoni Sikorski Intézet kiadásában megjelent a lengyel fegyveres erők hivatalos története. E könyv szerint a Burza-tervnek az volt a lényege, a Honi Hadsereg egységei megtámadják a Vörös Hadsereg elől visszavonuló német egységeket, s még mielőtt a szovjet csapatok odaérnének, elfoglalják a városokat, és visszaállítják bennük a régi reakciós rendszert. A Honi Hadsereg varsói körzeti egységeinek a front közeledésekor ki kellett vonulniuk a városból, és a város környékén kellett támadniuk a német közlekedési vonalakat. A terv szerint a városban csak jelentéktelen erők maradtak volna, hogy védelmezzék a lakosságot a németekkel szemben. A város kelet—nyugati irányú főútvonalát szabadon hagyták volna a németek visszavonulására, hogy ne adjanak ürügyet a lakosság elleni megtorlásra.

Bór-Komorowski szerint a Honi Hadsereg parancsnoksága a Vörös Hadsereg bevonulása esetén az események fejlődésének két lehetséges változatával számolt. Ha a Szovjetunió és az emigráns kormány között helyreállnak az 1943 tavaszán megszakadt diplomáciai kapcsolatok, akkor fokozni kell a németek elleni szabotázscselekményeket és diverziós akciókat. Ha viszont a diplomáciai kapcsolatok nem állnak helyre, a Burza-tervet azzal a különbséggel kell végrehajtani, hogy a közigazgatási szervek és a fegyveres erők továbbra is illegalitásban maradnak, és további utasításokat várnak a lengyel kormánytól.

Azt hihetnénk, hogy a Honi Hadsereg parancsnoksága kifejezésre juttatta, hogy hajlandó együttműködni a szovjet partizánokkal, ha a Szovjetunió és Mikolajczyk kormánya között helyreállnak a diplomáciai kapcsolatok. Bór-Komorowski azonban 1943. november 20-án kelt 1300/III. számú parancsában nem szól erről az együttműködésről, csak azt követeli alárendeltjeitől, hogy „kerüljék a súrlódást a szovjet partizánok alegységeivel”. Mindez azt bizonyítja, hogy a Honi Hadsereg parancsnoksága által kidolgozott és az emigráns kormány által jóváhagyott Burza-terv olyan katonai és politikai akciók foglalata volt, amelyek nem annyira a németek, mint inkább a szovjet csapatok ellen irányultak. A terv ezenkívül előírta Ukrajna és Belorusszia nyugati területeinek, valamint Vilnius körzetének erőszakos annektálását is.

Az emigráns kormány azon mesterkedett, hogy közvetlenül a nagyhatalmak kormányfőinek teheráni konferenciája előtt komplikálja a szövetségesek kapcsolatait, s egy memorandumot intézett az Egyesült Államok kormányához. Ebben követelte, hogy Lengyelország felszabadított területén garantálják az emigráns kormány illetékességét. Ellenkező esetben — hangsúlyozta a memorandum — a Honi Hadsereg folytatni fogja földalatti tevékenységét a szovjet csapatok ellen.

Minthogy a kulisszák mögötti mesterkedésekkel nem ért el sikert, Mikolajczyk kormánya 1944. január 5-én követelte, hogy Ukrajna és Belorusszia nyugati területei kerüljenek az emigráns kormány fennhatósága alá. Néhány nap múlva a szovjet kormány nyilatkozatban leszögezte, hogy a Szovjetunió erős és szuverén Lengyelország létrejöttét kívánja, amelynek a Curzon-vonal szerint megállapított szovjet—lengyel határ és a nyugati ősi lengyel területek visszacsatolása útján kell megújhodnia.

Nyilvánvaló, hogy a lengyel emigráns kormány nem merte volna fenyegetni a Szovjetuniót, ha Lengyelország keleti határának kérdésében nem számított volna az Egyesült Államok és Anglia uralkodó köreinek támogatására. Ezt a támogatást meg is kapta többek között Ernest Bevintől, Cordell Hulltől, valamint más angol és amerikai politikusoktól.

1944 tavaszától az emigráns kormány lengyelországi képviselői és fegyveres erői teljesen a Burza-terv szellemében tevékenykedtek. A Honi Hadsereget újabb egységekkel bővítették. (Ebben a hadseregben egyébként az egységek számozása és elnevezése ugyanaz volt, mint az 1939 előtti lengyel hadseregben.) Az egységek parancsot kaptak, hogy a településeket „öt perccel” a Vörös Hadsereg megérkezése előtt foglalják el, és ezzel teremtsenek kész helyzetet.

Ilyen kalandra került sor többek között Vilnius térségében. A Honi Hadsereg itt összevont osztagai 1944. július 6—7-én megpróbálták elfoglalni a várost, de sikertelenül. Hétnapi elkeseredett harc után, július 13-án a szovjet csapatok szabadították fel Vilniust. Ekkor a lengyel reakciósok fokozták rágalomhadjáratukat a Szovjetunió politikája, a Szovjetunióban élő lengyel demokratikus politikusok és az 1. Lengyel Hadsereg ellen.

A Burza-terv elgondolásai alapján készítették elő a varsói felkelést is.

Röviden összefoglalva ilyen volt a lengyelországi helyzet és a különböző politikai erők viszonya az 1944 augusztusi varsói felkelést megelőző időszakban. A fenti elemzésből nem nehéz levonni azt a következtetést, hogy a varsói kaland nem lehetett egyéb, mint logikus folytatása a lengyel emigráns kormány egész korábbi reakciós és nyíltan szovjetellenes tevékenységének.

Eközben keleten újabb fontos események érlelődtek. 1944 nyarán a keleti fronton — a második világháború fő frontján — viszonylag csend volt. Ez azonban a vihar előtti szélcsendhez hasonlított.

Az egész világ türelmetlenül várta a jó híreket a szovjet—német frontról. És ezek a hírek hamarosan áradni kezdtek. A rádióállomások híreiben és az újságok hasábjain ismét a keleti eseményekről szóló közlemények foglalták el a központi helyet.

A Szovjetunió Legfelsőbb Főparancsnoksága Főhadiszállásának határozata alapján a szovjet csapatoknak 1944 június—júliusában végre kellett hajtaniuk a második világháború legnagyobb hadműveletét, a belorussziai hadműveletet. Ennek az volt a hadászati célja, hogy szétzúzzák a németek erős „közép” hadseregcsoportját, politikai célja pedig az, hogy megteremtsék a feltételeket a szovjet föld és a szövetséges Lengyelország teljes felszabadításához, s a háborút Németország területén folytassák tovább.

A hitlerista hadvezetés tisztában volt Belorusszia hadászati fontosságával, ezért nagy erőket vont össze területén. A „közép” hadseregcsoport létszáma meghaladta a 1,5 millió főt. Belorussziában a hitleristák körülbelül 17 000 löveggel és aknavetővel, több mint 1500 harckocsival és rohamlöveggel és több mint 2100 repülőgéppel rendelkeztek. Erős és mélyen tagolt, több védelmi vonalból álló, mintegy 250 km mélységű védelmi rendszert építettek ki. Védelmi rendszert létesítettek a folyók nyugati partján, minden településnél, védelmi gócokkal tűzdelték meg az erdős, mocsaras területeket.

A főhadiszállás a belorussziai német fasiszta hadseregcsoport szétzúzását az 1. Balti Frontra, a 3., a 2., és az 1. Belorusz Frontra bízta. A szovjet hadvezetés a szükséges erőfölény megteremtése végett több mint 2,5 millió katonát és tisztet, 45 000 löveget és aknavetőt, több mint 6000 harckocsit és rohamlöveget, körülbelül 7000 repülőgépet vont össze Belorussziában.

A belorussziai hadművelet június 23-án az 1. Balti Front, a 3. és 2. Belorusz Front csapatainak támadásával kezdődött. Másnap támadásba lendültek az 1. Belorusz Front jobbszárnyának csapatai, amelyek Bobrujszk irányában mértek csapást. Bobrujszk fontos közlekedési és védelmi csomópont volt, amely a Minszk és Baranovicsi felé vezető utakat fedezte.

A négy front csapatai hatnapi kemény harcban 500 km-es szélességben áttörték az ellenség védelmi vonalát, Vityebszknél és Bobrujszknál bekerítették és megsemmisítették az ellenséges csoportosításokat, és gyors ütemben törtek előre Minszk felé, hogy bekerítsék a Mogiljov térségéből visszavonuló 4. német hadsereget.

A több mint 100 000 főnyi német fasiszta csoportot július 4-re Minszktől keletre bekerítették, és a következő napokban megsemmisítették vagy fogságba ejtették. A csatatéren ottmaradt több mint 70 000 ellenséges katona és tiszt holtteste, Moszkva fő útvonalain pedig szovjet katonák kíséretében körülbelül 58 000 hadifogoly vonult végig.

A frontok csapatai a szükséges átcsoportosítás után folytatták a visszavonuló ellenség üldözését.

A szovjet csapatok tehát július közepére nagy hadászati sikereket arattak. Az előnyomulást azonban egyre nehezebben tudták a korábbi ütemben folytatni, mert nagy veszteségeket szenvedtek, elfáradtak az éjjel-nappal szakadatlanul folyó harcokban, a hadtáp messze elmaradt, erősödött az ellenség ellenállása, amely más frontokról átdobott több mint két tucat friss magasabb egységet vetett be. Jelentős mértékben megnőtt a frontvonal, és július közepén már elérte az 1300 km-t. Emiatt a szovjet hadvezetésnek egyre újabb tartalékokat kellett bevetnie.

Az 1. Belorusz Front csapatai ilyen körülmények között indították meg a lublin—breszti hadműveletet. A fő csapást a front balszárnyának csapatai mérték az ellenségre, Koveltől nyugatra kiindulva, Lublin és Praga (Varsó keleti elővárosa) irányában. Itt is, akárcsak Belorussziában, az ellenségnek sikerült több hónapon át műszakilag rendkívül erős védelmi vonalat kiépítenie. Az erdős, mocsaras vidék nem tette lehetővé a harckocsik tömeges bevetését.

Noha 1944 július közepén a szovjet haderő aktív támadó hadműveleteket folytatott csaknem az egész szovjet—német fronton, a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása és az 1. Belorusz Front parancsnoksága rendkívüli erőfeszítések árán, az összes erők és eszközök felhasználásával jóval a lublin—breszti hadművelet előtt erős csapásmérő hadseregcsoportosítást hozott létre Lublin irányában. Ugyanitt állt az 1. Lengyel Hadsereg, amelynek Berling altábornagy volt a parancsnoka.

A hadművelet előkészítését nehezítette, hogy a front jobbszárnyán és közepén levő csapatoknak a támadás abbahagyása nélkül, menet közben kellett megkezdeniük az újabb hadműveletet. Ennek érdekében igen rövid idő alatt lőszert, üzemanyagot, élelmiszert kellett ideszállítani, meg kellett javítani a visszavonuló ellenség által teljesen szétrombolt vasutakat és közutakat, rendbe kellett hozni a gépkocsiparkot, közelebb hozni a hadtápot stb.

A lublin—breszti támadó hadművelet július 18-án reggel kezdődött. A támadás első napján a szovjet csapatok áttörték az ellenség védelmét és előrenyomultak; a harmadik nap végén elérték a nyugati Bugot, s még aznap hídfőket létesítettek a szemben levő parton. Sikeresen harcoltak a front középső részének és jobbszárnyának csapatai is, amelyek július 21-re taktikai kapcsolatba kerültek a balszárny erőivel, és bekerítéssel fenyegették az ellenfél csoportosítását Breszt térségében.

Ugyanezen a napon a főhadiszállás parancsot adott a frontnak, hogy maximálisan gyorsítsa meg a támadást, gyorsan mozgó magasabb egységek bevetésével. A parancs hangsúlyozta, hogy ezt követeli a politikai helyzet, és ezt követelik a független demokratikus Lengyelország érdekei.

1944. július 21-én bekövetkezett az az esemény, amelyet évek óta várt a lengyel nép: a Vörös Hadsereg Lengyelország területére lépett. Ugyanazon a napon a szovjet csapatok elfoglalták Chelm várost, július 24-én pedig a gyorsan mozgó egységek felszabadították Lublint. Északabbra a szovjet csapatok elfoglalták Parczewet, Radzynt, Lukówot, s ezzel elvágták a fontos Breszt—Varsó útvonalat. A szovjet csapatokkal együtt lépett hazája földjére a lengyel nép reguláris hadserege, amelyet a Szovjetunióban szerveztek meg és láttak el a szükséges fegyverzettel és felszereléssel.

A szovjet támadás olyan gyorsan bontakozott ki Lengyelország területén, hogy szó sem lehetett arról, hogy a Honi Hadsereg a Burza-terv szellemében helyi felkeléseket szervezzen. A hadsereg egyik vezetője, Okuliczky, a július második felében kialakult helyzetet jellemezve, 1944. december 9-én Raczkiewicz elnökhöz küldött jelentésében hangsúlyozta, hogy a Honi Hadseregnek a visszavonuló német hadsereg mögöttes területén vívott csatái „nem keltettek világvisszhangot”, s ezért „cselekedni kellett, hogy felrázzuk a világ lelkiismeretét”.

A Vörös Hadsereg győzelmeinek nagy politikai jelentőségük volt. A Lengyel Munkáspárt javaslatára az Országos Népi Tanács 1944. július 21-én törvényt hozott a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottságnak, a néphatalom központi szervének megalakításáról. A Népi Hadsereg és az 1. Lengyel Hadsereg a felszabadított területen egyesült a Lengyel Hadseregben. Aláírtak egy szovjet—lengyel egyezményt, amely a Vörös Hadsereg csapatainak Lengyelországba valóbevonulása után szabályozta a Szovjet Főparancsnokság és a népi Lengyelország közigazgatásának kölcsönös viszonyát.

A lengyel nép hosszú harca történelmi jelentőségű győzelemmel végződött. A felszabadult Lengyelország népi állammá lett. Az ország új fejlődési szakaszba lépett. Kialakulóban volt a népi demokrácia, a munkásosztály politikai hatalmának egyik formája.

Varsó irányában még elkeseredett harcok folytak, a felszabadított területen viszont már kezdett helyreállni a normális élet. Az e területen végrehajtott alapvető demokratikus reformok vezető és irányító politikai ereje a Lengyel Munkáspárt volt, amely ekkor már 20 000 tagot számlált.

A szovjet csapatok, miután Lengyelország területének jelentős részét felszabadították, folytatták támadásukat. Július 25-én a harckocsiegységek Dublin és Pulawy térségében elérték a Visztulát. A hamarosan odaérkezett szovjet összfegyvernemi magasabb egységek és az 1. Lengyel Hadsereg megkezdték az átkelést a folyón. A 2. harckocsihadsereg egységei ugyanakkor a front parancsnokának utasítására északkeletre, Praga előváros irányába fordultak. Két nap múlva Garwolin térségébe értek, ahol az ellenség nagy harckocsiegységébe ütköztek. Az ellenség makacs ellenállása és az üzemanyaghiány miatt a 2. harckocsihadsereg támadása lelassult. A hadsereg nehéz helyzetbe került, és nagy veszteségeket szenvedett. A lengyel területen, különösen a Varsó alatt vívott harcokban körülbelül 500 harckocsit és rohamlöveget vesztett.

Ezzel egyidejűleg az ellenség feltartóztatta a szovjet csapatokat Siedlce térségében, ahol az elkeseredett harc váltakozó sikerrel folyt több napon keresztül. Ezen a frontszakaszon rendkívül nehéz helyzet alakult ki. A front balszárnyának csapatai augusztus 1-én Magnuszew térségében (Varsótól 40 km-re délre) átkeltek a Visztulán és hídfőállást építettek ki a folyó bal partján, de további támadásuk az ellenség egyre hevesebb ellenállásába ütközött. A németek Pragától északkeletre mind újabb és újabb egységeket vontak össze, amelyek szakadatlanul ellentámadásokat intéztek a szovjet csapatok ellen. Az ellenség ezen a szakaszon összefüggő védelmi vonalat épített ki, amelynek áttörésére egész augusztusban folytak az előkészületek. A szovjet csapatok csak augusztus végén érték el az Ostrów Mazowiecka—Wiszków—nyugati Bug torkolata—Karcziew-vonaltól nyugatra eső területet, és bocsátkoztak harcba közvetlenül Pragáért.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!