VARSÓ TRAGÉDIÁJA

(idézet: Antifasiszta népfelkelések – Szemirjaga)

Mi történt ezekben a napokban a front túlsó oldalán, milyen volt a helyzet a bal parti Lengyelországban, s főképp Varsóban?

A főváros német megszállói pánikba estek. Polgári közigazgatásuk már július 20-án megszűnt, mert a hivatalnokok Fischer varsói kormányzóval együtt elmenekültek. Szemtanúk elbeszélése szerint a júliusi napokban nagyon feszült volt a légkör Varsóban. A szovjet csapatok átkeltek a Bugon. Egymás után érkeztek a hírek Chelm, Lublin és más városok bevételéről. A németek csendesebbek lettek. Úgy tettek, mintha nem vennék észre a lengyelek örömteli mosolyát, nem hallanák csípős megjegyzéseiket.

Az a tény azonban, hogy a mögöttes területen pánik tört ki, még egyáltalán nem azt jelentette, hogy a német front összeomlott Varsónál. Jó néhány fasiszta magasabb egység megőrizte harcképességét, és a korábban elkészített védelmi vonalakat felhasználva többször ellentámadásba lendült. Erről tanúskodnak a Varsótól keletre lefolyt harcok.

A német hadvezetés tisztában volt azzal, milyen veszélyt jelent az egész keleti front számára a szovjet csapatok előretörése Varsó irányába. Ezért több energikus intézkedést tett — és nem is sikertelenül —, hogy javítson a helyzetén. Olaszországból és a nyugati front más szakaszairól átdobott a keleti frontra két SS harckocsihadosztályt, amelyek július 26-án átvonultak Varsón. A városban újabb légvédelmi ütegeket állítottak fel. Július 25-én Varsóba érkezett Guderian tábornok, a német szárazföldi csapatok vezérkari főnöke. Megparancsolta a polgári hatóságoknak, hogy térjenek vissza a városba. Varsót senki sem hagyhatta el a parancsnokság engedélye nélkül. Az első megrázkódtatástól szétzilálódott helyőrségben rendet teremtettek. A város körül erődítményeket építettek és lövészárkokat ástak.

Mindezek után nyilvánvaló, hogy a lengyel fővárosban nem kedvezett a helyzet egy, a németek ellen irányuló komolyabb katonai-politikai akciónak. A Honi Hadsereg parancsnoksága azonban más következtetésre jutott. Bór-Komorowski július 21-i, Londonba küldött rádiótáviratában azt közölte, hogy a németek, úgymond, nem képesek feltartóztatni a szovjet csapatokat, amelyek hamarosan átkelnek a Visztulán, és tovább nyomulnak előre nyugat felé. Bór-Komorowskinak az volt a véleménye, hogy a július 20-i Hitler-ellenes merénylet és a németek kilátástalan katonai helyzete bármely pillanatban katasztrófába sodorhatja Németországot, ezért a Honi Hadseregnek készen kell állnia a felkelésre.

A fentiekből láthattuk, hogy ez a túlzottan optimista értékelés nem felelt meg a Varsó térségében kialakult reális helyzetnek. A felkelés sugalmazói nyilvánvalóan nem azért sürgették a felkelést, mintha kedvezett volna a katonai helyzet, hanem azért, mert a londoni emigráns köröknek messzemenő politikai céljai voltak vele. A Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottságnak, a néphatalom központi szervének megalakítására azzal akartak válaszolni, hogy a szovjet csapatokat és az 1. Lengyel Hadsereget megelőzve a Honi Hadsereg elfoglalja Varsót, és áthozzák a fővárosba a londoni emigráns kormány tagjait.

A Honi Hadsereg főparancsnoksága még 1944. július 21-én parancsot adott, hogy egységei legyenek készen a varsói felkelésre, s legalább 12 órával a szovjet csapatok bevonulása előtt foglalják el a fővárost, és teremtsék meg az emigráns kormány közigazgatását.

E parancs alapján a Honi Hadsereg varsói körzeti parancsnoka július 25-én 17 órára készültséget rendelt el; arra számított, hogy mivel az emberek rendszerint ekkor térnek haza a munkahelyükről, az utcákon nagy lesz a forgalom, s így a felkelők gyülekezését nem veszik észre a hitleristák.

Ekkor olyasmi történt, amit nem lehetett előre látni. Július 27-re a németek 100 000 varsóit mozgósítottak a város környéki védelmi munkálatokra. A Honi Hadsereg varsói körzeti parancsnoka mégis parancsot adott egységeinek, hogy gyülekezzenek a kijelölt pontokon, és várják a „W” időpontnak, vagyis a felkelés megindításának a jelét.

Másnap Bór-Komorowski hatálytalanította a készenlétre vonatkozó parancsot. Az egységek nem értették a dolgot, harci szellemük lanyhulni kezdett, a városban rendetlen lövöldözés kezdődött. A németek gyanakodtak. A lövöldözés folytatódott a következő néhány napon át.

Július 31-én este a körzet katonai parancsnokságát utasították, hogy a felkelést augusztus 1-én 17 órakor meg kell kezdeni. Minthogy 20 órától életbe lépett a kijárási tilalom, az összekötők nem tudták eljuttatni a parancsot valamennyi egységhez. Erre csak másnap, a felkelés napjának reggelén került sor. Az egységek többségükben délelőtt 10 óráig megkapták ugyan a parancsot, de már nem tudtak alaposan felkészülni. Ráadásul a városon kívül tevékenykedő egységek semmit sem tudtak a parancsról.

Miért éppen ezen a napon indították meg a felkelést?

Nem azért, mintha a felkelés számára kedvező lett volna a katonai helyzet, hiszen közvetlenül július 20-a után kedvezőbb volt, mint augusztus elején. Más játszott itt közre. 1944. július 27-én Mikolajczyk miniszterelnök Moszkvába utazott, hogy tárgyalásokat folytasson a kormány átszervezéséről, s szüksége volt egy nyomós érvre, amellyel bizonyíthatta, hogy kormányának befolyása van az országban. Elutazása előtt Mikolajczyk teljhatalmat adott lengyelországi képviselőjének a felkelés megindítására. Ugyanakkor tájékoztatta döntéséről az angol kormányt, amely mellesleg helytelenítette az elsietett felkelést. A politikai indítékok ismeretében megérthetjük, hogy a felkelés vezetői nem akartak kapcsolatba lépni sem a szovjet hadvezetéssel, sem a Népi Hadsereg varsói egységeivel. A nagy sietségben még saját hadseregük némely egységei sem értesültek a felkelés időpontjáról.

HATVANHÁROM NAP A BARIKÁDOKON

1944 augusztus első napján Varsót mintha kicserélték volna. Kelet felől tüzérségi tűz tompa moraja hallatszott. A város lakói, kicsik és nagyok, az utcákra özönlöttek, s várták, hogy valami történjék. Sokuk karján fehér-piros karszalag volt. Fegyveres harcosok siettek a gyülekezőhelyekre. Lövöldözés kezdődött. A varsóiak összecsaptak az ellenséggel. Mivel nem ismerték a felkelés kezdeményezőinek igazi terveit, szívügyüknek tekintették a gyűlölt megszállók elleni fegyveres megmozdulást. Ezért a felkelés aktív résztvevőinek száma elérte a 45—48 000 főt.

A hazafias lelkesedés magával ragadta a város egész lakosságát. A megszállás évei alatt felgyülemlett harag óriási erővel tört ki az emberekből. Különösen bátran harcolt az ifjúság. A csaknem fegyvertelen ifjú hazafiak példátlan áldozatokat hoztak szeretett hazájukért. A népnek ezeket a magasztos és nemes érzelmeit próbálták a maguk céljaira felhasználni a varsói tragédia sugalmazói és szervezői.

A Honi Hadsereg a nagy sietségben katonailag rosszul készítette elő a felkelést. Az első napon 38 000 felkelő szállt harcba. Fegyverzetük azonban nyomorúságos volt: 1000 puskából, 300 géppisztolyból, 67 gépfegyverből, 1700 pisztolyból és nagyon kevés (harcosonként 10 darab) lőszerből állt, ami összesen két-három napra volt elég.

1944 júliusában a németeknek 40 000 emberük volt Varsóban. A felkelés megindulásakor azonban több német egység Lengyelország más vidékein állomásozott, ezért a városban alig 15 000 jól felfegyverzett katona és rendőr maradt.

A német parancsnokság és Stachel tábornok, akit július 27-én neveztek ki Varsó katonai parancsnokává, tudott a készülő felkelésről, de az első néhány napban nem sikerült elég erőt összpontosítania, s a felkelők gyorsan elfoglaltak több városnegyedet. A rossz idő miatt nem tudott akcióba lépni a német légierő.

A felkelés a kitűzött időpontnál hamarabb kezdődött. Már 14 és 16 óra között lövöldözés hallatszott Zoliborzban, Mokotówban és néhány más városrészben. Az idő előtti összecsapásoknak végzetes következményei voltak a felkelés további kibontakozására, mert a felkelők elvesztették a meglepetésszerű támadás előnyeit. A német csapatok és a rendőrség felkészültek; így azután, amikor néhány óra múlva harcba bocsátkoztak a felkelők fő erői, a németek szervezett ellenállásába ütköztek. Ennek következtében a város egyes pontjain kifulladtak azok a támadások, amelyeket a felkelők a fontosabb objektumok ellen intéztek. A felkelés első napján a hazafiak mégis elértek némi sikert, elsősorban azért, mert a német hadvezetés figyelmét a Visztulához közeledő szovjet csapatok kötötték le. Amikor a 8. gárdahadsereg egységei Varsótól délre, Magnuszew térségében átkeltek a folyón és a bal parton a németek számára veszélyes hídfőállást alakítottak ki, a német hadvezetés nagy erőket dobott át ide. Augusztus első napjaiban e térségben rendkívül véres harcok bontakoztak ki. Eközben a német hadvezetés nem fordíthatott kellő figyelmet Varsóra.

A harci cselekmények jellegét tekintve a felkelést három szakaszra oszthatjuk. Az első szakasz a felkelés kezdetétől augusztus 4-ig terjedt, s a felkelők legnagyobb aktivitása, legtöbb sikere jellemezte. A második szakasz augusztus 5-től szeptember 14-ig tartott. Ebben az időszakban a felkelők védekezni kényszerültek, a szovjet csapatok pedig előkészítettek és végrehajtottak egy hadműveletet, hogy a legkedvezőbb feltételeket teremtsék meg a felkelők támogatásához és Varsó ezt követő felszabadításához. És végül a harmadik szakaszt, amely szeptember 14-től október 2-ig tartott, az jellemezte, hogy a szovjet csapatok megpróbáltak segítséget nyújtani a varsói hazafiaknak, ennek ellenére tovább rosszabbodott a fővárosban a felkelők helyzete.

A felkelés fészke a proletár Wolában, Ochotában, Stare Miasto (Óváros), Mokotów, Czerniaków területén, a város központjában és Zoliborzban volt. Noha a felkelés időpontját nem egyeztették sem a Népi Hadsereg parancsnokságával, sem a Lengyel Néphadsereg és a Biztonsági Hadtest nevű demokratikus harci szervezetekkel, ez utóbbiak is harcba szálltak.

Boleslaw Kowalski, a Népi Hadsereg varsói körzeti parancsnoka egy július 30-án tartott értekezleten bejelentette, hogy értesülései szerint a Honi Hadsereg parancsnoksága felkelést készít elő a városban anélkül, hogy erről konzultált volna a Szovjetunióval és a Népi Hadsereggel.

A lengyel kommunisták tisztában voltak vele, milyen célokat követ a reakció ezzel a kalandor vállalkozással, de mint igazi lengyel hazafiak nem hagyhatták figyelmen kívül azt a körülményt, hogy a reakció terveit nem ismeri a nép, amely harcra kelt szabadságáért. Ezért a Lengyel Munkáspárt és a Népi Hadsereg tekintélye megfogyatkozhatott volna a dolgozók körében, ha távol maradnak a felkeléstől.

Ezt a bonyolult kérdést vitatták meg 1944. augusztus 4-re virradó éjszaka a Lengyel Munkáspárt Varsói Bizottságának vezetői, a baloldali szervezetek és a Népi Hadsereg parancsnokságának képviselői. A tanácskozás néhány résztvevője a felkelés szervezőinek reakciós és népellenes céljaira hivatkozva azt javasolta, hogy ne vegyenek részt a felkelésben, csupán a városon kívül indított partizánakciókkal segítsék azt. A többség azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kommunistáknak kötelességük együtt harcolni a néppel a barikádokon, annál is inkább, mivel a Népi Hadsereg osztagai a város több pontján a felkelés első napjától kezdve harcban álltak. Azt is elhatározták, hogy a Népi Hadsereg alegységei taktikai szempontból a Honi Hadsereg parancsnokságának rendelik alá magukat. Minden egyéb vonatkozásban csak a Népi Hadsereg parancsnokságának parancsait fogják végrehajtani.

A két hadsereg egységei között már a felkelés első napján együttműködés alakult ki. A Népi Hadsereg harcosai megérkeztek a gyülekező helyekre, és egyenesen harcba indultak. Azokban a városrészekben, ahol nem volt kapcsolatuk saját parancsnokságukkal, beléptek a Honi Hadsereg egységeibe, noha a Honi Hadsereg parancsnoksága nem adott nekik fegyvert.

A harc tüzében barátság szövődött a két hadsereg katonái között. Az ádáz ellenség ellen vívott küzdelemben háttérbe szorultak a két hadsereg nézeteltérései. A felkelés egyik aktív résztvevője, a Népi Hadsereg századparancsnoka, Theodor Kufel elmondta, hogy a katonák között testvéri viszony alakult ki. Segítettek egymásnak; az egyik katona nem érdeklődött a másik politikai hovatartozása felől. A közös harc háttérbe szorította az egyéb problémákat. A Honi Hadsereg vezetősége megpróbált ugyan politikai különbségeket tenni a felkelés résztvevői között, a katonák azonban határozottan visszautasították ezt a próbálkozást.

A felkelés napjaiban sok önkéntes csatlakozott a Honi Hadsereghez. Becsületes hazafiak voltak, akiknek semmi közük sem volt az emigráns kormánynak és a Honi Hadsereg parancsnokságának politikájához. Egyetlen cél hozta őket a barikádokra: harcolni akartak a hitleristák ellen, hazájuk felszabadulásáért.

Varsóban felkelt a nép, amely azt hitte, hogy a parancsnokság egyeztette akcióit a Pragához vezető utakon harcoló Vörös Hadsereggel. A pincékben megbúvó lakosság csak erről beszélt. Honnan tudhatta volna akkor a nép, hogy Bór-Komorowski tábornok nemhogy kapcsolatot nem teremtett a szovjet hadvezetéssel, de még csak nem is értesítette a készülő felkelésről, sőt ezt másoknak is megtiltotta. A szovjet vezérkar csak a felkelés megkezdése után, 1944. augusztus 2-án 1 óra 10 perckor kapott értesítést a brit katonai missziótól, hogy a felkelők fegyvert kérnek.

Az első napokban a felkelés vezetősége kezében tartotta a kezdeményezést, mégsem tett meg mindent azért, hogy elfoglalják a fontos katonai objektumokat és Praga irányában akciókat indítsanak a támadó Vörös Hadsereggel való mielőbbi egyesülés végett. Jóval később, a háború utáni években a felkelés szervezői arról próbálták meggyőzni a közvéleményt, hogy a felkelést azért indították meg, hogy segítsenek a Vörös Hadseregnek. A tények azonban megcáfolják ezt az állítást. Aki egy kicsit is ért a katonai dolgokhoz, tisztában van vele, hogy a Vörös Hadseregnek nyújtandó legjobb, leghatékonyabb segítség az lett volna, ha elfoglalják a hidakat, amelyeken keresztül a németek ellátták a frontot, ha fokozzák a harci cselekményeket Pragában, ha elfoglalják a Visztula bal partján fekvő városnegyedeket, a hidakhoz és pályaudvarokhoz vezető főútvonalaikat. Ám semmi ilyesmi nem történt; a hidak elfoglalására és a pragai felkelés kirobbantására tett kísérletet olyan rosszul készítették elő, hogy kudarcba fulladt.

A német hadvezetést aggasztotta a varsói helyzet. Attól tartottak, hogy a lengyel főváros lakosai által indított nagy fegyveres akciónak politikai következményei lesznek nemcsak Lengyelországban, hanem más megszállt országokban is. Ezenkívül a német hadvezetés nem tűrhette, hogy a felkelők veszélyeztessenek egy olyan fontos csomópontot és nagy fontosságú hadászati pontot, mint Varsó.

Guderian tábornok, a vezérkari főnök augusztus 3-án utasította Hans Frankot, Lengyelország főkormányzóját, hogy bármilyen eszköz igénybevételével fojtsa el a felkelést; ha pontosan megállapítják a szemben állá felek közti választóvonalakat, akár a légierőt is vesse be. A felkelés elfojtásával kapcsolatos akciók koordinálására Poznanba érkezett Himmler, aki magához hívatta von Bach-Zelewski obergruppenführert, a partizánok ellen harcoló csapatok parancsnokát, és megparancsolta neki, hogy tisztítsa meg Varsót a felkelőktől. Bach-Zelewski rendelkezésére bocsátottak két dandárt Dierlewanger és Kaminsky vezetésével. Ezenkívül rendőri erőket is küldtek Varsóba Rainevart poznani rendőrfőnök parancsnoksága alatt.

Dierlewanger dandárja német büntetőosztagosokból állt, akikre a legkegyetlenebb terrorakciókat bízták a keleti fronton. Kaminsky dandárja szintén tevékeny részt vett a lengyel partizánok elleni harcokban. Különösen hírhedtté vált Varsóban véghez vitt gaztetteivel; gyilkolta, rabolta a békés lakosságot. A város délnyugati részében, Wola és Ochota körzetében Rohr tábornok csoportja tevékenykedett, a Heibel tábornok parancsnoksága alatt álló varsói rendőri alegységekkel együtt. A felkelés leverésében részt vettek Kellner tábornok 19. páncélos hadosztályának egységei is.

A hitleristák, miután összevonták a rendelkezésükre álló csapatokat, és jelentős számú harckocsit, löveget, aknavetőt és repülőgépet összpontosítottak, tervszerű támadást indítottak a felkelők által elfoglalt városrészek ellen. A fő csapást Wola és Ochota ellen intézték, amelyet elsősorban a Népi Hadsereg 3. és 4. varsói zászlóalja védett. Velük együtt bátran küzdött a Honi Hadsereg egy csoportja. A Wolska utcán a németek harckocsikat vetettek be a barikádok ellen, a felkelők azonban egészen közel engedték magukhoz a harckocsikat és gyújtópalackokkal felgyújtották őket. A Mlinarska és a Wolska utca sarkán feltartóztatott németek nagyon nehéz helyzetbe kerültek. A Honi Hadsereg parancsnoksága azonban visszavonulást rendelt el ezen a szakaszon.

A harc váltakozó sikerrel folyt. Nappal az emberfölényben levő és jobban felszerelt németek nyomultak előre, éjszaka viszont a felkelők újra elfoglalták a korábban elvesztett negyedeket. Az erők azonban egyenlőtlenek voltak. Wola és Ochota védői a csatornákon át visszavonultak az Óvárosba. Augusztus 8-án a Honi Hadsereg lapja, a „Bulletyn Informacyjny” a felkelők nehéz helyzetéről szólva alaptalanul azt állította, hogy „ezeknek a nehézségeknek a nagyobb részét… a Varsó irányában indítandó szovjet támadás érthetetlen késése okozza”. Tegyük fel, hogy a Honi Hadsereg hivatalos lapja nem tudott arról, milyen súlyos harcokat vívott a Vörös Hadsereg a Pragához vezető utakon. Arról viszont tudnia kellett, hogy a Honi Hadsereg parancsnoksága továbbra is akadályozta a szovjet csapatokkal való operatív kapcsolat kialakítását.

Augusztus 6-án Boleslaw Kowalski azt javasolta az emigráns kormány képviselőjének és a Honi Hadsereg vezérkarának, hogy hangolják össze akcióikat a Vörös Hadsereggel. Ám előbb kitérő, majd elutasító választ kapott. Pontosan ezekben a napokban a londoni delegatúra utasítására Varsó utcáin röplapokat ragasztottak ki, amelyeken segítséget kértek Roosevelttől és Churchilltől. A Szovjetunióról szó sem esett.

Az angol—amerikai csapatok franciaországi offenzívájával kapcsolatban olyan hírek terjedtek el, hogy hamarosan Varsóba érkeznek a szövetségesek, hogy légi úton nagy segítséget küldenek, hogy Angliából partra száll Sosabowski tábornok lengyel deszant dandára stb. A „Barrikada Powisla” című lap augusztus 24-én egyenesen azt próbálta elhitetni az olvasókkal, hogy „a németek szétzúzása Franciaországban sokkal jobban megbénítja azok varsói akcióit, mint a szovjet támadás”. A lengyel reakció manőverei nyilvánvalóan provokatív, szovjetellenes célzatúak voltak.

Múltak a napok, a németek egyre jobban szorongatták a felkelőket, nyugatról viszont nem jött segítség. Igaz, hogy néhány Lancaster és „Repülő erőd” ledobott Varsóban bizonyos mennyiségű élelmiszert és fegyvert, de ebből nagyon kevés jutott a felkelők kezébe, mert a nagy magasságból ledobott rakomány a németek ellenőrzése alatt álló területre esett. Ezután szeptember közepéig a szövetségesek repülőgépei nem jelentek meg Varsó fölött.

Churchill ezt azzal indokolta emlékirataiban, hogy a szovjet kormány állítólag tiltakozott amiatt, hogy az amerikai és az angol repülőgépek, miután Varsó fölött ledobták a fegyvert, szovjet területen szálljanak le. Ám elegendő bepillantanunk a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányfőinek a varsói felkeléssel kapcsolatos üzenetváltásába, hogy tisztán láthassuk a dolgokat. A Szovjetunió határozottan elítélte a lengyel reakciós köröket, amelyek bűnös módon, felelőtlenül belebocsátkoztak a varsói kalandba; e véleményének hangot is adott. A szovjet kormány azonban tisztában volt azzal is, hogy Varsó utcáin az egyszerű nép küzd, amely nem viselheti a felelősséget a felkelés vezetőinek gaztetteiért, és segítségre van szüksége. Ezért a Vörös Hadsereg parancsnoksága, az akkori korlátozott lehetőségek ellenére, igyekezett megadni a felkelőknek a szükséges segítséget. A helyzeten azonban már nem lehetett javítani.

Augusztus második felében Varsóban tovább romlott a helyzet. A felkelők, noha rendkívül bátran és önfeláldozóan harcoltak, egyik városnegyedet a másik után adták fel. Csak úgy tarthatták volna magukat, ha azonnal kapcsolatba lépnek a Vörös Hadsereg parancsnokságával. A Népi Hadsereg éppen ezt javasolta Zemski ezredesnek, a Honi Hadsereg képviselőjének, aki azonban azt válaszolta, hogy ehhez Bór-Komorowski beleegyezését kell kérnie, ám vele nem tud kapcsolatot teremteni.

Augusztus 19-től a németek fokozták a nyomást. Hans Frank parancsát teljesítve végigbombázták a felkelők kezén levő negyedeket. Frank a felkelés napjaiban ezt írta naplójába: „Varsó nagy része lángokban áll. A házak felgyújtása a legjobb módja annak, hogy a felkelőket megfosszuk rejtekhelyüktől… A felkelés elfojtása után Varsó a megérdemelt sorsra jut — teljesen megsemmisül.” Hitler a következő parancsot küldte Berlinből: „Varsót el kell törölni a föld színéről.”

Az Óvárosban reménytelenné vált a felkelők helyzete. A többi városrésszel csak a csatornahálózaton keresztül tudták tartani a kapcsolatot. Itt, a Fret utca 16-os számú házban augusztus 26-án 14 órakor operatív megbeszélést tartott a Népi Hadsereg vezetősége. A fasiszta légierő támadást intézett a körzet ellen. Abba a házba, ahol a tanácskozás folyt, négy bomba csapódott be. A vezérkarnak csaknem valamennyi tagja a romok alatt maradt. Életét vesztette Boleslaw Kowalski őrnagy, a Népi Hadsereg varsói egységeinek parancsnoka, a kommunista ifjúsági szövetség vezetője. Kowalski 1939-ben részt vett Gdansk védelmében, majd megszökött a hitlerista hadifogolytáborból, és egy partizánosztag élére állt a krakkói vajdaságban. Az egykori vasmunkás kiváló szervező és vonzó egyéniség volt.

Örökre ottmaradt a romok közt Edward Ljanota kapitány, vegyészmérnök, a szanációs rendszer egykori politikai foglya. A megszállás éveiben sok merész rajtaütést vezetett az ellenség objektumai ellen, s megszervezte azokat a műhelyeket, amelyekben a hazafiak előállították a robbanóanyagot és a bombákat.

Lengyelország szabadságáért áldozta életét Stanislaw Kurland kapitány, a tapasztalt illegális munkás, a belorussziai és a lublini partizánmozgalom résztvevője; Stanislaw Nowoczki őrnagy, a Népi Hadsereg politikai ismeretterjesztő csoportjának vezetője, egyben a „Gwardist” című lap szerkesztője; Anastazy Matweczki, a bátor parancsnok, a tapasztalt antifasiszta politikus és több társuk. A Népi Hadsereg vezérkarának tragikus pusztulása után a varsói osztagok parancsnokává Józef „Sek”-Malecki őrnagyot nevezték ki.

Annak érdekében, hogy valamennyi demokratikus harci szervezet még hatékonyabban vegyen részt a felkelésben, egyesítették a Népi Hadsereget, a Lengyel Néphadsereget és a Biztonsági Hadtestet. E szervezetek egyesített fegyveres erejének parancsnoka J. Skokowski, a Lengyel Néphadsereg tisztje lett. Helyetteseivé a Biztonsági Hadtest részéről Dolina-Koziewnikjanc ezredest, a Népi Hadsereg részéről „Sek”-Malecki őrnagyot választották.

A súlyos veszteségek ellenére az Óváros védői folytatták a harcot egészen szeptember l-ig. A németek is nagy veszteségeket szenvedtek. Forman tábornok adatai szerint augusztusban 28 nap alatt körülbelül 3900 embert, a következő 19 nap alatt (augusztus 29-től szeptember 16-ig) 5100 embert vesztettek.

Szeptember elején a felkelők egyre határozottabban követelték, hogy Bór-Komorowski tábornok teremtsen kapcsolatot a szovjet hadvezetéssel és a Lengyel Hadsereg egységeivel, amelyek makacsul küzdöttek Pragáért. Ezt a követelést nemcsak a Népi Hadsereg katonái támogatták, hanem sokan a Honi Hadsereg katonái és tisztjei közül is, akik látták, hogy milyen végzetes politikát-folytat parancsnokságuk. Bór-Komorowski azonban visszautasította ezt a követelést.

Eközben befejezéshez közeledtek a szovjet és a lengyel csapatok utolsó előkészületei ahhoz, hogy Varsótól keletre felszámolják a németek hídfőállását és felszabadítsák Pragát. A német parancsnokság ismételten felajánlotta Bór-Komorowskinak a tisztes kapitulációt; Tarnowska grófnő közvetítésével már folytak a tárgyalások, amelyeken a Honi Hadsereget Boguslawski ezredes (Hermann), von Bach-Zelewskit pedig Rohr tábornok képviselte. A kapituláció feltételeit ismertetve a német tábornok cinikus nyíltsággal kijelentette: „A lengyel politikusok elérték céljukat, híresek lettek!… Bármit mondjanak is, uraim, előbb vagy utóbb együtt indulunk a bolsevikok ellen…”

Bach-Zelewski a nürnbergi perben a lengyel ügyész előtt tett vallomásában elmondta, hogy szeptember elején lépett kapcsolatba Bór-Komorowskival. Ugyanezt közölte a Honi Hadsereg vezérkari főnöke, Okuliczky tábornok. A fegyverletételről szóló megállapodást akkor három ok miatt nem írták alá. Az első ok — Bór-Komorowski beismerése szerint — az volt, hogy az aláírást megakadályozták a Honi Hadsereg katonái, akik a németek ajánlatára azzal válaszoltak, hogy Zoliborzban rohammal elfoglalták a korábban elvesztett negyedeket. A második ok az volt, hogy Mikolajczyk szeptember 10-i levelében fokozott amerikai segítséget ígért, a harmadik pedig az, hogy Londonból olyan hírek érkeztek, hogy hamarosan várható Németország kapitulációja.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!