(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)
2
Sztálingrád — két perccel tizenkettő előtt
Ezen a napon, július 20-án, a „Führer” és legbizalmasabb emberei a kelet-poroszországi Rastenburg közelében levő főhadiszálláson a térképek fölé hajolva megtárgyalták a katonai helyzet sivár kilátásait.
És éppen itt, a fasiszta ordasok féltve őrzött tanyáján, amelynek a neve is „Wolfschanze”10 – Farkastanya.* volt, 12 óra 40 perckor időzített pokolgép robbant. A fülsiketítő robbanás ereje megrázta és romba döntötte a nyári pavilont. Bútortörmelékek és térképcafatok repültek a levegőbe, halálhörgés és rémült ordítozás keveredett egymással.
Ugyanakkor a hadügyminisztérium Bendler Strasse-i hatalmas épületében Witzleben tábornagy, Gerdeler volt államtanácsos, Beck és Hepner vezérezredes, Olbricht tábornok és mások türelmetlenül lesték, hogy milyen hír érkezik a főhadiszállásról. Ezek a náci vezérkari tisztek arra a meggyőződésre jutottak, hogy Hitlertől végleg elpártolt a hadiszerencse, s „a katasztrófa előestéjén … megpróbáltak kiugrani a szakadék felé száguldó vonatból”.11 – W. Ulbricht: A legutóbbi idők történetéhez. Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi 1957. 37. old.*
A robbanás nem érte őket váratlanul. Sőt, bizonyosak voltak a sikerben, s bár türelmetlenül, de bizakodó hangulatban várták a fejleményeket. Mindent már régen alaposan megfontoltak és a legkisebb részletekig kiterveltek. Csak a pokolgép szerkezete ne mondjon csütörtököt! Magát a merényletet igazi német pedantériával készítették elő. Hepner és Olbricht már ittak is az összeesküvés sikerére. A békére. De csak az ő ínyük szerinti békére. A Nyugaton kötendő békére. Keleten azonban folytatódnia kell az erők összemérésének.
Ám a merénylet nem sikerült. Hitlert a robbanás elkábította, de életben maradt.
Véres napnyugtával köszöntött be július 21-ének, éjszakája. Himmler, aki tudott a merénylet előkészítéséről, s kivárta a végét, hogy esetleg ő maga lépjen Hitler helyébe, mozgósította a Gestapót. Megkezdődtek a letartóztatások és a felkoncolások.
Ekkor keletkezett a „Hitler bátor ellenfeleiként” fellépő német tábornokok legendája, amelyet a nürnbergi per folyamán a német vezérkar védői oly messzemenően igyekeztek kihasználni.
Igyekeztek, de a megcáfolhatatlan bizonyítékok hatalmas tömege leleplezte őket.
Voltak-e nézeteltérések Hitler és a tábornokok, helyesebben — a tábornokok egy bizonyos csoportja között, amelynek Beck állt az élén? Igen, voltak, s ezt Nürnbergben sem vitatták.
De Beck és híveinek nézetei nem az agressziós politika általános irányvonala és célkitűzései tekintetében tértek el a náci vezető klikk nézeteitől, hanem csupán a gyakorlati megvalósítás módszerei és határideje tekintetében. „Nem az a rossz, amit csinálunk, hanem az, ahogyan csináljuk” — így fogalmazta meg maga Beck a nézeteltéréseket. Szükségesnek tartotta Németország legmesszebbmenő felkészülését egy nagy háború viselésére, és félt egy erős Hitler-ellenes koalíció kialakulásától.
Ha Beck és más tábornokok józanabbul ítélték meg országuk katonai potenciálját és várható ellenségeit, mint Hitler, s számoltak azzal, hogy az erők küszöbönálló összecsapása nem lesz kedvező Németországra nézve, Hitler viszont jobban látta, mint a tábornokok, hogy a nyugati tőkésországok kormánykörei kapituláns magatartást tanúsítanak, s bármilyen árat hajlandók fizetni azért, hogy Németország a Kelet ellen forduljon.
Az összeesküvők már 1938 őszén akcióba akartak lépni, mert attól tartottak, hogy Hitler Csehszlovákiával kapcsolatos kalandorpolitikája konfliktusra vezet egyidejűleg két fronton: egyrészt a Szovjetunióval, amely Csehszlovákia segítségére siet, másrészt Angliával és Franciaországgal, mert ezek az országok Csehszlovákiának tett ígéretüknek megfelelően hadba szállnak.
Miután Hitler elutasította a nyugati hatalmak kompromisszumos javaslatait, s kijelentette, hogy nem éri be a csehszlovák kormány engedményeivel, a tábornokok a mozgósítás előestéjén cselekvésre határozták el magukat. 1938. szeptember 28-án Witzleben Halderhez ment a Hitler letartóztatásáról és kivégzéséről szóló parancsért. Ekkor váratlanul elterjedt a hír, hogy Münchenben találkozik a négy hatalom vezetője, mire a puccsisták nyomban megváltoztatták tervüket.
Ezért vonta vissza Halder, saját kijelentése szerint, a Hitler letartóztatásáról és kivégzéséről szóló parancsot. Megjött mister Chamberlain, kapitulált Hitler előtt, s a kétfrontos háború veszélye egy csapásra megszűnt. Hitler vértelen hódítóként tért vissza Münchenből.
Gisevius arra a kérdésre válaszolva, amelyet Dix, Schacht ügyvédje tett fel neki, kijelentette:
„Ez szeptember 28-án délben történt…, az akciót az utolsó pillanatban lefújták.
Dix: A müncheni egyezmény miatt?
Gisevius: Magától értetődik.”12 – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 21. köt. 125. old.*
Giseviusnak, az összeesküvés egyik részvevőjének, a nürnbergi per során tett vallomása szerint Witzleben, amikor közölték vele, hogy a nyugati hatalmak titkos egyezmény alapján szabad kezet adnak Hitlernek keleten, vagyis a Szovjetunió ellen, azt mondta, hogy „ha csakugyan van ilyen egyezmény, akkor természetesen nem indíthatja el a puccsot.”13 – Ugyanott, 118. old.*
Ez a lényege a német tábornoki kar annyit emlegetett ellenzéki magatartásának!
1939-ben a német vezérkar támadásra indította a német hadsereget Lengyelország ellen. Megkezdődött a második világháború.
S amikor a hitleri hordák könnyűszerrel lépték át hol az egyik, hol a másik ország határát, amikor már sok európai ország fővárosa fölött horogkeresztes zászló lobogott, akkor még azok is készséggel bizonygatták a világuralmi lázálmok közeli megvalósulását, akik a München előtti aggasztó napokban Hitlert félre akarták állítani az útból. És maga Hitler, amikor 1940 nyarán Párizsban, az Eiffel-torony előtt fényképeztette magát, kajánul mosolyogva mondta udvari fényképészének: „Kapj le, Hoffmann, nemsokára a Buckingham Palotában fogsz felvételt készíteni rólam, majd pedig a felhőkarcolók előtt is …,”14 – Pravda. 1945. december 17.*
A hitleri hordáknak a Szovjetunió ellen indított hitszegő támadása után, a keleten elért sikereknek és annak a körülménynek hatására, hogy nyugaton nem volt második front, sokan még azok közül is, akik Németországra nézve végzetesnek tekintették a kétfrontos háborút, felülvizsgálták álláspontjukat, és türelmetlenül várták azt a szerintük már közeli napot, amikor Hoffmann a Kreml előtt készít felvételt Hitlerről.
Ilyen körülmények között Németországban a Hitlerrel való szembefordulás kérdése hosszú időre lekerült a napirendről, s nem is vetődött fel egészen 1943 elejéig, amikor a német fasiszta hadaknak a négy hónapig tartó, óriási sztálingrádi ütközetben elszenvedett megsemmisítő veresége már jelezte, hogy a második világháború menetében gyökeres fordulat következett be.
Hovatovább nyilvánvaló lett, hogy Hitler elveszti a háborút. S csak ekkor kezdődött az összeesküvés. Az elgondolás az volt, hogy békét kell kötni a Nyugattal és a Nyugattal egyesülve vagy a Nyugat áldásával kell folytatni a háborút a Kelet ellen, s minthogy a Nyugat Hitlerrel nem kezd tárgyalásokat, el kell őt tenni láb alól, s ilyenformán kell egyengetni a különbékéhez vezető utat.
A frontokon a helyzet napról napra romlott. Goebbels 1943. február 18-i beszédében beismerte: a sztálingrádi csata következtében „csak két perc van hátra tizenkettőig”, vagyis a teljes összeomlásig.
S az 1944. évi összeesküvés értelme éppen az volt, hogy a nácik a még hátra levő „két percben” ki tudjanak ugrani a szakadék felé száguldó vonatból, s bármi áron megmentsék a bőrüket.
Laternser cselfogása
Mindez a nürnbergi per során nagyon is nyilvánvaló lett ahhoz, hogy komolyan lehetett volna hivatkozni a tábornokoknak az összeesküvésben való részvételére mint a német katonai klikk békeszeretetének bizonyítékára.
Laternser riadtan látta, hogy a vád képviselői az egymás után előterjesztett dokumentumokkal kíméletlenül lerombolják védelmének egész épületét. Megértette, hogy hiába hivatkozik az irodalomra és a történelemre, mindez nyilvánvalóan még azok számára is kevés, akik a Nemzetközi Katonai Törvényszéken belül a nyugati hatalmakat képviselik. A német vezérkar ellen emelt vádak túlságosan súlyosak és megcáfolhatatlanok voltak. Ezért beszédében egy olyan jogi cselfogáshoz folyamodott, amely azoknak, akik akarták, a bizonyítékok megcáfolása nélkül lehetővé tette, hogy a náci militaristákat megmentsék a kötéltől.
A vád képviselői a német vezérkar bűnös szervezetnek nyilvánítását követelték, s ezzel egyidejűleg a Nemzetközi Katonai Törvényszék elé terjesztették a vezérkarhoz tartozó tábornagyok, tengernagyok és tábornokok listáját, amelyen összesen 107 név szerepelt. S ekkor dobta be Laternser a mérleg serpenyőjébe utolsó, de jelentőségét tekintve legnyomósabb érvét. Ő, mondotta beszédében, nagylelkű, egy pillanatra kész elismerni, hogy mindaz, amit a vád képviselői előadtak, szent igaz, hogy a német tábornokok csakugyan elkövették a per folyamán terhükre rótt bűncselekményeket. De hol vannak ezek az emberek? Természetesen börtönben! A német vezérkar bűnös szervezetnek nyilvánításával a cél az, hogy a vezérkar tagjai elnyerjék büntetésüket. Éppen ezért, nem lenne-e egyszerűbb, ha „a négy győztes hatalom … a szóban forgó 107 ember egyéni bűnösségének vagy ártatlanságának kérdését egyenként, 107 külön bírósági vizsgálat lefolytatásával döntené el?”
A számítás helyesnek bizonyult. A tábornokok tényleg börtönben voltak, de számukra szerencsés véletlen folytán — amerikai és angol börtönökben. Ekkor, 1946 őszén, Stuttgartban már elhangzott Burns amerikai külügyminiszter beszéde, amelyben világosan megmondta, hogy egy militarista Németország kedvesebb az Egyesült Államok számára, mint a nemrégen még szövetséges Oroszország. A vádlottaknak abban az örömben volt részük, hogy olvashatták Churchill fultoni beszédét. Minden arra vallott, hogy az idő Guderian, Manstein, Heusinger, Speidel, Rüge és Kammhuber számára dolgozik. A volt náci tábornokok védői és pártfogói úgy okoskodtak, hogy mindenképpen húzni-halasztani kell az időt. Ki kell várni a „tomboló szenvedélyek” lecsillapodását. Majd „megnyugszanak a kedélyek”, s akkor az amerikai Themisz hallatni fogja szavát.
Hogyan járt el a Nemzetközi Katonai Törvényszék a szóban forgó, igen fontos kérdésben? A német vezérkar bűnösségének bizonyítékai túlságosan nyilvánvalóak voltak ahhoz, semhogy a nyugati bírák egyszerűen figyelmen kívül hagyhatták volna. Ezért a Nemzetközi Katonai Törvényszék megállapította, hogy a német tábornokok „nagymértékben felelősek voltak azokért a bajokért és szenvedésekért, amelyek a férfiak, nők és gyermekek millióira zúdultak. Szégyent hoztak a tisztes katonai hivatásra.” Megállapította továbbá, hogy „az ő katonai vezetésük nélkül Hitlernek és náci cinkosainak agresszív törekvései nem valósulhatták volna meg, és nem vezettek volna eredményre (az én kiemelésem — A. P.).”15 – A nürnbergi per anyaga 7. köt. Goszjurizdat 1961. 434. old.*
Azt hihetné az ember, hogy ilyen megállapítások után a Nemzetközi Katonai Törvényszék a hitleri vezérkart az SS-hez és a náci pánt vezetőihez hasonlóan bűnös szervezetnek nyilvánította. De nem ez történt. Megtagadta a német vezérkar bűnös szervezetnek nyilvánítását, ami ellen a szovjet delegáció nevében I. T. Nyikitcsenko „Különvélemény”-ben erélyesen tiltakozott. A nemzetközi reakció befolyása ebben a sarkalatos fontosságú kérdésben túlságosan nagy volt ahhoz, hogy az amerikai, az angol és a francia bírákra hatás nélkül maradt volna. Végül is a bűnös szervezetnek nyilvánítás elutasítását a következőképpen fogalmazták meg:
„A Törvényszék véleménye szerint a vezérkar és a főparancsnokság bűnös szervezetnek nyilvánítása tárgyában nem kell dönteni. A vád alá helyezett tisztek száma ugyan nagyobb, mint a birodalmi kormány tagjainak száma, mindamellett oly kis számban vannak, hogy egyéni bírósági eljárás alá vonásuk útján jobb eredmény érhető el, mint abban az esetben, ha a Törvényszék a vád követelésének megfelelő döntést hoz.”
Az olvasó könnyen észreveheti, hogy a nyugati bírák teljes egészében magukévá tették Laternser ügyvéd receptjét, sőt, abban az igyekezetükben, hogy a reakciós katonai klikk kedvében járjanak, még tovább mentek. Megállapításuk szerint a hitleri vezérkar nem volt „szervezet” abban az értelemben, ahogyan a vádirat állította. A német vezérkar egységes irányításának rendszere „más fegyveres erőknél alkalmazott … rendszerhez, például az egyesített angol és amerikai vezérkari irányítás rendszeréhez hasonlítható.
Ennek az elméletnek (a vádiratban kifejtett elméletnek — A. P.) értelmében bármely más ország legfelsőbb katonai irányítása ugyancsak szervezet, nem pedig az, ami a valóságban — katonák gyülekezete, amelyet azoknak a személyeknek a száma határoz meg, akik egy bizonyos időszakban magas katonai tisztséget töltenek be.”16 – Ugyanott, 433. old.*
Kell-e mondanunk, hogy a hitleri vezérkar ilyen jóindulatú meghatározása után már nem volt nehéz megfogadni Laternser tanácsát.
Így végződött a náci vezérkar ügyének kivizsgálása. A hitlerista tábornokok ujjongva fogadták a Nemzetközi Katonai Törvényszék döntését. Az amerikai katonai klikk leplezetlen örömmel reagált arra, hogy a Törvényszék elutasította a hitleri vezérkar bűnös szervezetnek nyilvánítását. „Minden törzstiszt — írta ezekben a napokban az amerikai hadsereg „Stars and Stripes” című lapja — helyesléssel fogadja a Törvényszék ítéletét, amely nem teremtett precedenst katonák felelősségre vonására.”
Az „egyéni bírósági eljárások”
Tehát a Nemzetközi Katonai Törvényszék a náci vezérkart nem nyilvánította bűnös szervezetnek, hanem a legjelentősebb hitlerista tábornagyok és tábornokok ügyében „egyéni bírósági eljárások” egész sorát kellett megszervezni.
Nos, hogyan folytak le ezek az „egyéni bírósági eljárások”?
A nürnbergi börtön egyik zárkájában ült Guderian, a hitleri vezérkar egykori főnöke, aki a páncélos „villámháború” elméletét meghirdette és kíméletlenül alkalmazta, s akinek a parancsai alapján megszámlálhatatlan gaztettet hajtottak végre a megszállt területeken. A nürnbergi per befejezése után két amerikai tiszt látogatta meg zárkájában. „Nyilván az egyéni bírósági eljárás miatt jönnek” — gondolta. De fölöttébb elcsodálkozott, amikor a látogatás céljáról értesült…
Abban az időben az amerikai tábornokokat élénken foglalkoztatta az a kérdés, hogy a fegyveres erők irányítását a háború tapasztalatainak figyelembevételével át kell szervezni, s az amerikai parancsnokság úgy vélte, hogy nem lenne rossz megtanácskozni a dolgot — Guderiannal. Így került sor a két amerikai tiszt látogatására. A tanácskozás eredményeként a háborús bűnös Guderian zárkájában igen érdekes tervezet jött létre: „Az amerikai fegyveres erők irányításának átszervezési terve.” Guderian nem sokat gondolkodott azon, hogy mit javasoljon új gazdáinak. Azt ajánlotta, hogy fogadják el az irányítás hitleri struktúráját, azt a vezetési rendszert, amelynek élén mindenható vezérkar áll. Guderian meglehetősen jól ismerte az Egyesült Államok kormányklikkjének ízlését. Tervét Omar Bradler tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke, lelkesedéssel és helyesléssel fogadta. Guderian kijelentése szerint Trumann „ugyancsak erre az álláspontra helyezkedett”.
Így kezdődött az „egyéni bírósági eljárások” sorozata. A nyugati hatalmak, amelyek már a háború utáni első években a német militarizmus helyreállításának útjára léptek, kisütötték, hogy a Nemzetközi Katonai Törvényszék döntése értelmében egyáltalán nem kötelesek elítélni mind a 107 náci tábornagyot és tábornokot. Elég, hogy kötél általi halálra ítélték és felakasztották Göringet, Ribbentropot, Rosenberget, Keitelt, Jodlt és a többieket. Sőt, akadtak olyan politikusok és tábornokok, akik még ezt is helytelenítették. Taft szenátor a kivégzett hitleristák sorsán megrendülve kijelentette, hogy „az Egyesült Államok még sokáig sajnálni fogja a nürnbergi ítélet végrehajtását”.
Eisenhower, miután tudomására hozták, hogy Keitelt és Jodlt halálra ítélték, újságírók érdeklődésére válaszolva megjegyezte: „Csodálkoztam, hogy a bírák oly könnyen lehetségesnek tartották katonaemberek elítélését. Azt hittem, hogy a katonák sorsát a Törvényszék különös gonddal kezeli.”17 – J. Bernstein: Final Judgement (Végső ítélet). New York 1947. 232. old.*
De Montgomery Belgion reakciós angol újságíró sietett megnyugtatni az aggodalmaskodó Eisenhower tábornokot: „Nem lehetett nagyobb tévedés annál a feltevésnél — írta —, hogy akkor, amikor a börtönre ítéltek mögött becsapták a zárkaajtót, illetve amikor a kötél általi halálra ítéltek lába alól kirántották a zsámolyt — elhangzott az utolsó szó.”18 – M. Belgion: Victor’s Justice (A győztes igazságszolgáltatása). London 1949 23. old.*
Igen, a történelem tanúskodása szerint a nyugati hatalmak reakciós kormánykörei mindent elkövettek annak érdekében, hogy megóvják a náci tábornokokat, megmentsék őket a népek haragjától, az igazságos büntetéstől, azoktól az „egyéni bírósági eljárásoktól”, amelyeket a nyugati bírák Nürnbergben megígértek.
Heusingert és Speidelt ügyük kivizsgálása során Hitler „ellenfelei” közé sorolták, s ezen az alapon egyáltalán meg sem büntették, Rundstedtet és Strausst pedig „rossz egészségi állapotukra” való tekintettel helyezték szabadlábra. Amikor Rundstedt — Varsó, Kijev és a Donyec-medence hóhéra — Angliából elutazott, az angol reakciós lapok „igazi gentlemannek és lovagnak” nevezték. Rövidesen szabadlábra került Halder is. Igazolta a „nácitlanító kamara”, ahol szerencsés véletlen folytán barátja és a háborús gaztettek elkövetésében cinkostársa — Oskar von Dewitz náci tiszt elnökölt.
Börtönben volt még Manstein náci tábornagy, aki megparancsolta, hogy az elfogott partizánokat és a szovjet hadsereg fogságba került politikai biztosait ne tekintsék hadifoglyoknak, hanem „lázadóknak” és végezzék ki, s akinek parancsai alapján Lengyelországban a szörnyű gaztetteket elkövették.
A Szovjetunió és Lengyelország „A hitleristák felelőssége az elkövetett gaztettekért” címmel 1943-ban közzétett moszkvai nyilatkozatnak megfelelően követelte az angol kormánytól Manstein kiadását. A választ elutasították, azzal az indokolással, hogy Mansteint Nagy-Britannia kormánya maga szándékozik bíróság elé állítani.
A bírósági eljárás előkészítése során a náci tábornokok angol pártfogói gyűjtést rendeztek Manstein védelmének megszervezésére. Védőnek Paget angol parlamenti képviselőt kérték fel. Ez az ügyvéd a tárgyaláson hetykén visszautasította a Manstein ellen felsorakoztatott vádakat. Különösen felháborította az a „jogtalan” vád, hogy Manstein parancsot adott a szovjet hadsereg fogságba került politikai biztosainak kivégzésére. Cinikusan kijelentette, hogy a szovjet politikai biztosokat „nem lehetett jogszerűen harcolóknak tekinteni, ezért a szokásoknak megfelelően halálbüntetés várt rájuk”.19 – R. Paget: Manstein. His Campaigns and His Trial (Manstein Hadjáratai és bírósági tárgyalása). London 1951. 135. old.* S mindjárt meg is magyarázta, milyen szokásokról beszél. Emlékeztette az angol bírákat, hogy „a lengyelek 1919-ben, s ugyanígy fehérgárdista szövetségeseink az első világháború után nem voltak hajlandók a politikai biztosokat hadifoglyoknak tekinteni”.20 – Ugyanott.* Paget érvelése hatásosnak bizonyult: védencére enyhe büntetést szabtak ki. Manstein rövidesen szabadlábra került, s most Nyugat-Németországban él és virul, könyveket ír, amelyekben magasztalja a német militarizmust, egyszersmind pedig, természetesen, nyugati megmentőit.
Élnek és szorgos tevékenységet fejtenek ki más hitlerista tábornokok is: vezető pozíciókat töltenek be a Bundeswehrben, s újabb agresszív háborúk terveit kovácsolják.
„Vajon azt várták ezek a vádlottak — mondotta Jackson, az Egyesült Államok főügyésze a nürnbergi per során —, hogy az amerikai börtönöket menedékhellyé változtatjuk, amely megvédi őket szövetségeseink jogos haragjától? Vajon azért áldoztunk annyi amerikai életet, hogy ezeket az embereket csupán azért ejtsük foglyul, hogy megmentsük őket a büntetéstől?” Hogyan hangzanak ezek a szavak most, amikor az amerikai katonai klikk az egykori hitlerista tábornokokkal szoros szövetségben újabb háborús kalandokra készül azok ellen a népek ellen, amelyek megmentették az emberiséget a fasiszta igától?
Az „egyéni bírósági eljárások”, mint várható is volt, merő bírósági komédiának bizonyultak. A nürnbergi per egyik vádlójának találó megállapítása szerint a hitleri vezérkar, amikor felelősségre vonták, először a földre szórt játékkockákhoz hasonlóan 107 különálló darabra hullott szét, majd a veszély elmúltával ezek a kockák újra összekerültek, s mintegy varázsszóra előtűnt a korábbi baljós kép.
Nem tellett túlságosan sok időbe, s beigazolódott a Szovjetunió „Különvéleménye”, amelyben tiltakozott azellen, hogy a Nemzetközi Törvényszék megtagadta a német vezérkar bűnös szervezetnek nyilvánítását. A Szovjetunió külügyminisztériuma és a Német Demokratikus Köztársaság külügyminisztériuma által 1959-ben, „Az igazság a nyugati hatalmaknak a német kérdésben folytatott politikájáról” címmel közzétett történelmi megállapítás szerint a reakciós körök már akkor, Nürnbergben célul tűzték maguk elé, hogy „a Wehrmacht kádereit megóvják, később — az új agresszív német fegyveres erők kialakítása során — pedig fel is használják, s ennek igazolására sajátos erkölcsi és politikai alapot hoznak létre”.21 – Az igazság a nyugati hatalmaknak a német kérdésben folytatott politikájáról. Történelmi megállapítás. Goszpolitizdat 1959. 78. old.*
Az olvasó a fentebb mondottak alapján meggyőződhetett, hogy a nürnbergi pert követő történelmi események indokolttá tették ezt a megállapítást.
A nürnbergi per folyamán Keitel és Raeder kihallgatása alkalmával sok időt fordítottak annak tisztázására, hogy milyen titkos úton-módon sikerült a német katonai klikknek a fegyverkezés — a versailles-i szerződés korlátozásai ellenére.
Gondolhatjuk, milyen elégedetten állapítják meg a Bundeswehrt irányító volt hitlerista tábornokok, hogy most egyáltalán nem kell leplezniük fegyverkezésüket. Nem, most már nem lehet azt mondani, amit Hans von Sekt tábornok idején, hogy tudniillik Németország titokban fegyverkezik, vagy hogy megszegi a győztes hatalmak tilalmát. „Vajon az Egyesült Államok és Anglia nem maguk taszítanak bennünket a fegyverkezés útjára?” — mondja Heusinger és Speidel.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: 
