(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)

3

Köszönet a támogatásért

„Szilárd és megingathatatlan elhatározásunk, hogy megsemmisítjük a német militarizmust és nácizmust, s gondoskodunk arról, hogy Németország soha többé ne bonthassa meg a világ békéjét. Elhatároztuk, hogy lefegyverezzük és feloszlatjuk az egész német haderőt, s hogy végérvényesen szétzúzzuk a német vezérkart, amelynek ismételten sikerült felélesztenie a német militarizmust.”

Az 1945. évi jaltai nyilatkozat e szavait, amelyeket nemes szándék, a békéről való gondoskodás hat át, nehéz elfelejteni. És az emberek hittek bennük. Hittek abban, hogy a józan ész nem engedi meg a történelem sötét éveinek, annak megismétlődését, ami a világnak tengernyi emberáldozatba került. A népek a német militarizmus megsemmisítésében a béke szilárd biztosítékát látták. A szövetséges hatalmak nemes szándéka feljogosított arra a reményre, hogy egyszer s mindenkorra leszámolnak a fasizmussal és a militarizmussal…

1945. augusztus 8-án a népek igazolva látták várakozásaikat. Ezen a napon Londonban a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország képviselői aláírták a német háborús főbűnösök bírósági felelősségre vonásáról és megbüntetéséről szóló egyezményt. A szövetséges hatalmak úgy döntöttek, hogy Hitler cinkosain — Göringen, Ribbentropon és másokon kívül bíróság elé kell állítani és meg kell büntetni a német vezérkart, annak irányítóit, a tábornokokat, akikre ,,a fő felelősség hárul törvénytelen háborúk kiterveléséért, előkészítéséért, megkezdéséért és viseléséért”.

Ez 1945. augusztus 8-án történt.

Most pedig nézzük meg, hogy mi történt pontosan 15 évvel később.

1960. augusztus 8-án Washingtonban az Egyesült Államok fegyveres erőinek legtekintélyesebb képviselői egybegyűltek az amerikai hadsereg bajtársi egyesületének évi ülésére. Valamennyien izgatottak voltak. Érezni lehetett, hogy valami rendkívüli dolog készül. S csakugyan „valami rendkívüli” dolognak tekinthető, hogy az amerikai tábornokok egy olyan ember beszédének meghallgatására készültek, akivel sokan közülük már találkoztak Európában, a második világháború csatamezőin. És ez az ember — Speidel tábornok, rövidesen meg is jelent a szónoki emelvényen.

Speidel nem bocsátkozott történelmi elmefuttatásokba. Jobbnak látta, ha nem emlékeztet a második világháborúra, arra, hogy híven szolgálta a Führert, a haláltáborokra, ahol orosz és francia hadifoglyokon kívül ezer meg ezer amerikai és angol hadifoglyot gyilkoltak halomra. Ugyan mire való ezekről manapság beszélni. Azt mondta el, ami lelkét teljesen áthatotta …

„Engedjék meg, hogy mindenekelőtt szívem mélyéből fakadó köszönetét mondjak … Az a tény, hogy mi, németek, elfoglaltuk helyünket az európai közösségben, s köteleztük magunkat, hogy szövetségeseinkkel együtt megvédjük ezt a közösséget, jelentős mértékben azzal az erkölcsi, szellemi és anyagi támogatással magyarázható, amelyet önöktől, az Egyesült Államoktól kaptunk. E nélkül a támogatás nélkül sohasem hozhattuk volna létre, szervezhettük volna meg és képezhettük volna ki a Szövetségi Köztársaság fegyveres erőit… Örökké hálásak leszünk ezért, és sohasem felejtjük el barátságuk és nagylelkűségük e megnyilvánulását. Azt akarom, hogy tudják ezt, s éppen ezért beszélek róla önöknek mindjárt elöljáróban.”

És hogy a hallgatóság előtt egészen világos legyen, milyen nagymértékben járult hozzá az Egyesült Államok a német hadsereg feltámasztásához, Speidel szemmel látható önteltséggel jelentette ki: a Németországban állomásozó 7. amerikai hadsereget „a taktikai és operatív irányítást illetően az én parancsnokságom alá helyezték”. Magában Speidel arra is gondolt, hogy a Bundeswehr támaszpontokkal rendelkezik Spanyolországban és Görögországban, s de Gaulle is beleegyezett, hogy Franciaországban támaszpontokat bocsássanak a Bundeswehr rendelkezésére. Hamarosan nemcsak beszélni lehet majd területi hódításokról, hanem torkon is lehet ragadni valakit…

A nyugati bírák, mint már mondottuk, többek közt azzal az indokolással tagadták meg a hitleri vezérkar bűnös szervezetnek nyilvánítását, hogy mély meggyőződésük szerint nem volt „szervezet”. Az sem változtatott meggyőződésükön, hogy a hitlerista tábornokok szokásukhoz híven még akkor sem a saját nevükben beszéltek, amikor a Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt tanúvallomást tettek, hanem állandóan hangsúlyozták kasztszerű egységüket, összetartásukat. A vádlók kérdéseire válaszolva mindegyikük szinte az egész tábornoki kar nevében beszélt. „Mi valamennyien olyan embereknek tekintettük magunkat, akikre Németország egysége van bízva…” — jelentette ki Manstein. „Hitler olyan eredményeket ért el, amelyeket mi nagyon kívántunk” — vallotta Blomberg. „A nemzetiszocialista eszmék a régi porosz időkből átvett eszmék voltak, amelyeket mi a nemzetiszocialisták nélkül is régóta ismertünk” — mondta Rundstedt. „Az egyesülés nemzetiszocialista célkitűzése megegyezett a mi nézeteinkkel” — hangsúlyozta vallomásában ugyancsak Manstein.

Tizenöt év telt el. Már régen létrejött az új Bundeswehr, működik a vezérkara is. Az egykori hitlerista tábornokok ideig-óráig inkább csak a bonni politikusok — Adenauer, Strauss és mások révén mesterkedtek, de 1960 nyarán úgy vélték, hogy elérkezett az ő idejük. „Mi nem az ördög katonái vagyunk — jelentette ki Ewerbach tábornok —, mi is hadakoztunk a kommunizmus ellen.” Azt az időpontot, amikor az Egyesült Államok kormánya megtorpedózta a párizsi csúcsértekezletet és a leszerelési bizottság munkája félbeszakadt — a legalkalmasabbnak tartották a német vezérkar létezésének nyílt bejelentésére.

A hitlerista tábornokok arra az elhatározásra jutottak, hogy éppen ez az a helyzet, amikor tizenöt év elmúltával először hallatni kell az újjászületett német militarizmus „dörgő hangját”.

1960. július 11-én Kielben tanácskozásra gyűltek össze a Bundeswehr vezető tábornokai. Ezen a tanácskozáson Heusinger tábornok, a hitleri vezérkar főnökének volt helyettese és a Bundeswehr főparancsnoka, valamint Strauss, egykori hitlerista Wehrmacht-tiszt, a Német Szövetségi Köztársaság hírhedt hadügyminisztere tartott beszédet. A Bundeswehr operatív vezérkara memorandumot terjesztett elő, amelyben ultimátumszerűen három követelést állított fel: vezessék be az általános hadkötelezettséget, legalizálják a Bundeswehr atom- és hidrogén-felfegyverzését, fűzzék még szorosabbra a Német Szövetségi Köztársaság és a NATO kapcsolatait.

Kik készítették, kik írták alá ezt a „memorandumot”, amely már leplezetlenül arról tanúskodik, hogy a náci tábornokok sietnek, s hogy nézetük szerint ütött a cselekvés órája?

Köztük van magától értetődően Heusinger, aki revánsra szomjazik az általa annak idején Lengyelország, Csehszlovákia és a Szovjetunió ellen kidolgozott agressziós tervek kudarca miatt. Zeitzler tábornoknak, a náci Németország volt vezérkari főnökének kijelentése szerint „Heusinger altábornagy Hitler számára pótolhatatlan volt”. Így egészen természetes, hogy Heusinger, a náci háborús bűnös, a következő mondatban foglalta össze programját: „Megőrizzük a jövő számára a régi alapokat.”

Aláírta a „memorandumot” Kammhuber tábornok is, aki a múltban Göring jobbkeze volt, most pedig a Bundeswehr légi haderejének parancsnoka. Jól ismert a harmadik aláíró is — Ruge tengernagy, aki 22 évvel ezelőtt parancsot adott a lengyel partvidék ágyúzására, s ezzel a kalózcselekménnyel elindította a második világháborút.

A vezérkar a „memorandum” első pontjában az általános hadkötelezettség bevezetését, tehát milliós hadsereg létrehozását követelte.

Nincs szükség az utóbbi évtizedek történetének különösebb ismeretére annak megértéséhez, hogy mit jelent a német militaristák számára az általános hadkötelezettség bevezetése. Schacht és Neurath, a náci kormánynak azok a miniszterei, akik 1935. március 16-án „Führerükkel” együtt aláírták az általános hadkötelezettség bevezetéséről szóló törvényt, még életben vannak. Kérdezzék csak meg őket a Német Szövetségi Köztársaság állampolgárai, hány békés évet hagytak Európának e törvény bevezetése után? Most Heusinger és Strauss azzal az indokolással követelte az általános hadkötelezettség bevezetését, hogy „védelmi eszközként” van rá szükség. Mintha Hitler mást mondott volna, mintha 1935. május 21-i beszédében nem Németország békés szándékainak bizonygatásával igyekezett volna megnyugtatni a háborgó közvéleményt. Ám a körülmények különös összetalálkozása folytán ugyanezen a napon, 1935. május 21-én, a hitleri Németországban titokban elfogadták „a birodalom védelméről szóló törvényt”, amely az egyik legjelentősebb mérföldkő lett a hitleristák agresszív háborúra készülődésének útján. Thomas tábornok — a hitleri Németország hadigazdálkodásának és fegyverkezésének irányítója — erről a törvényről kijelentette, hogy a háború előkészítésének sarokköve.

Az 1935. évi és az 1960. évi helyzet között talán az egyetlen különbség az, hogy Hitler az általános hadkötelezettség bevezetése idején nem beszélt Németországnak más országokkal szemben támasztott területi igényeiről, tanítványai — Strauss és Heusinger azonban már régtől fogva féktelen revánspropagandát folytatnak, s ilyenformán nem is titkolják az általános hadkötelezettség bevezetésére vonatkozó követelésük nyíltan agresszív jellegét.

A hitleri Németországban az általános hadkötelezettség bevezetése azt jelezte, hogy a német militarizmus már hozzálátott agressziós programjának konkrét kidolgozásához.

1935. március 16-án fogadták el az általános hadkötelezettségről szóló törvényt, s a német vezérkar már 1935. május 2-án befejezte az úgynevezett „Schulung” hadművelet tervét. Ez a terv az első, nyilvánvalóan a Csehszlovákia elleni agressziós cselekmények végrehajtására vonatkozó utasításokat tartalmazott, s előírta, hogy „a hadműveletet »a Schulungot teljesíteni« szavak vétele után váratlan csapással, villámgyorsan kell lefolytatni…” A továbbiakban a terv a következő igen jellemző utasítást tartalmazta: „A hadművelet előkészületeit fegyverzetünk nem kielégítő állapotára való tekintet nélkül végre kell hajtani.” A hitlerista tábornokok siettek…

Így volt 1935-ben. Így jártak el a volt hitlerista tábornokok 1960-ban. Siettették az általános hadkötelezettség bevezetését, s ezzel egyidejűleg már dolgoztak a konkrét agresszív terveken.

Nemrégiben a Német Szövetségi Köztársaságból elmenekült, s a Német Demokratikus Köztársaságban kapott politikai menedékjogot a Bundeswehr két tekintélyes tisztje. Az egyik Bruno Winzer repülőőrnagy, a légi haderő sajtószolgálatának tisztje, a másik Adam von Gliga, Kammhubernek, a légi haderő tábornokának (a memorandum egyik szerzőjének) segédtisztje.

Strauss teljesen elvesztette a fejét.

Eleinte a bonni „Pentagonban” hallgattak a két tiszt eltűnéséről. Amikor azonban már nem lehetett titokban tartani a dolgot, a bonni sajtó útján közölték, hogy Winzer Svájcban tartózkodik. A svájci hatóságok ezt megcáfolták, mire a bonni lapok helyreigazítás formájában hírül adták, hogy Winzer, egészen pontos értesülés szerint, Argentínában bujkál. Ennek a dél-amerikai köztársaságnak a kormánya már nemegyszer került kellemetlen helyzetbe amiatt, hogy területét „pihenésre” szemelték ki hírhedt nácik, például Adolf Eichmann, S ezért határozottan kijelentette, hogy Winzer nincs Argentínában. Ezúttal az argentin hatóságok igazat mondtak. Bruno Winzer, Adam von Gligával együtt Berlinben, hogy pontosabbak legyünk — a demokratikus Berlinben volt. S a Német Demokratikus Köztársaság hatóságai ezt nem is titkolták. Sőt, nagyarányú sajtókonferenciát hívtak össze, amelyen a Német Szövetségi Köztársaságból elmenekült felelős beosztású Bundeswehr-tisztek elmondták, hogy miért mentek át a Német Demokratikus Köztársaságba. Többek között kijelentették, hogy a nyugatnémet vezérkar biztos tudomásuk szerint háborút készít elő a szocialista országok ellen.

„Az első elgondolás az — mondotta Winzer őrnagy —, hogy elvágják egymástól a Varsói Szerződés tagállamait, s ehhez Ausztria területét is felhasználják. Megmagyarázom, miről van szó. Az első hadseregcsoport délen, a Német Demokratikus Köztársaság és Csehszlovákia határán nyomulna előre az Odera—Neisse-határig, elvágná egymástól ezt a két országot, majd északnak fordulna, Frankfurt am Oder és Berlin irányában nyomulna előre, s ilyenformán elvágná egymástól a Német Demokratikus Köztársaságot és Lengyelországot. Ezt követően megpróbálnák Lengyelországot a Szovjetunió ellen uszítani, s arra kényszeríteni, hogy ütközőállam szerepét játssza a Szovjetunió ellen. Az elgondolás nem új, mondják önök, hiszen ez mindig vonzotta a német militaristákat. A második hadseregcsoportnak Csehszlovákia és Ausztria határán kellene előrenyomulnia azzal a céllal, hogy elvágja egymástól ezt a két országot és bekerítse Csehszlovákiát. Strauss minisztériumában úgy vélekednek, hogy Ausztria elözönlése során nem lesz semminemű ellenállás, mert az osztrák hadsereg gyenge, sőt alakulatai támogatást fognak nyújtani, akárcsak a Wehrmacht egykori katonáinak szervezetei. Ily módon a csapatok gyorsan elérik Magyarországot, ahol Straussék számítanak fegyveres csoportok támogatására. Tehát Csehszlovákiát Magyarországtól is elvágnák. Megkerülő mozdulattal befejeznék Csehszlovákia bekerítését, s Magyarországot elvágnák Lengyelországtól. Mindeme hadműveletekkel egyidejűleg a hajóhad hadműveleteket folytatna Rostock irányában és az Odera torkolatánál. Ezzel a Német Demokratikus Köztársaság bekerítése teljessé válna.”

Ezek szerint a Bundeswehr tábornokai agressziós programjuk kidolgozása során Hitler ütemtervéhez tartják magukat, s az általános hadkötelezettség bevezetését összekapcsolják egy agresszív háború konkrét tervének kidolgozásával.

Érthető tehát, hogy Európa népei oly aggodalommal fogadták a nyugatnémet militaristák arcátlan memorandumáról szóló közleményt.

Az általános hadkötelezettség bevezetése mellett a Bundeswehr vezérkara ultimátumszerűen követeli a nyugatnémet hadsereg atom- és hidrogén-felfegyverzésének legalizálását.

A világ népei tudvalevőleg hosszú évek óta keményen harcolnak a nukleáris fegyver alkalmazásának megtiltásáért és felhalmozott készleteinek megsemmisítéséért. A Szovjetunió a nukleáris fegyver eltiltására vonatkozó javaslataiban állandóan hangsúlyozza, milyen óriási veszélyt jelent ez a fegyver. Egészen nyilvánvaló, hogy agresszív katonai klikk kezében a nukleáris fegyver a tömeges emberirtás eszközévé, s olyan szörnyű provokációk eszközévé válik, amelyek teljesen váratlanul, a békeszerető országok és népek akarata ellenére világégést idézhetnek elő.

Éppen ezért törekednek a nyugatnémet náci militaristák arra, hogy nukleáris fegyvert adjanak a kezükbe.

A Bundeswehr tábornokainak arcátlan követelése ezúttal nagyon világosan megmutatta, hogy mit érnek a „garanciák” és a „kötelezettségek”, ha ők az imperialista agresszív politika útjára lépnek.

Tizenöt évvel ezelőtt írták alá Potsdamban a német militaristák lefegyverzéséről szóló egyezményt. Nyugat-Németországban az egyezmény minden pontját lábbal tiporják.

Tíz évvel ezelőtt a bonni kormány és a nyugati hatalmak kormányai azt bizonygatták, hogy Nyugat-Németországban nem lesz hadsereg. Ma Nyugat-Németországnak már 300 000 főnyi, s a legtökéletesebb fegyverekkel ellátott hadserege van.

Öt évvel ezelőtt a párizsi egyezmények a Bundeswehr fegyverzetét a hagyományos fegyverfajtákra korlátozták. Ünnepélyesen kijelentették, hogy a Német Szövetségi Köztársaság hadseregének nem lesz nukleáris, vegyi, biológiai és más támadó jellegű fegyvere. Ám ki ne tudná, hogy maga a Bundeswehr rakétákkal és különböző típusú irányítható lövedékekkel rendelkezik!

Három évvel ezelőtt a Német Szövetségi Köztársaság kormánya és a nyugati hatalmak ünnepélyesen kijelentették, hogy a Bundeswehrnek nem lesz nukleáris fegyvere. Ma a Bundeswehr már rendelkezik atom- és hidrogénlövedékek célba juttatására alkalmas rakétákkal, a Bundeswehr vezérkara pedig memorandumában olyan nukleáris fegyvert követel, amely „legalább az ellenségének színvonalán áll”. „E fegyver nélkül — ijesztgetnek a Bundeswehr tábornokai — a szabad világnak csak az maradna hátra, hogy kapituláljon… a világkommunizmus előtt.”

Nem nehéz megállapítani, hogy a német militaristák agresszív memoranduma sok tekintetben emlékeztet, még a kifejezések formája tekintetében is hasonlít a náci okmányokra. Hányszor fordul elő benne a „kommunista veszély” kifejezés!

A bonni tábornokok úgy alkalmazzák a goebbelsi propagandának ezt a megtévesztő szólamát, mintha nem is lett volna hitleri rendszer, s maga Goebbels sem létezett volna. A memorandumban azt állítják, hogy a német népet „szüntelenül fenyegeti a harcias kommunizmus”, hogy „az ellenség célja — Németország bolsevizálása”, s hogy „a bolsevizmus fenyegeti a világot”.

Azzal kapcsolatban, hogy mit érnek elcsépelt propagandafogásaik, talán helyénvaló idézni Eden volt angol miniszterelnök szavait, amelyek 1943-ban, akkor hangzottak el, amikor a külügyminiszteri tárcát töltötte be Churchill kormányában. 1943. február 21-én a londoni nagygyűlésen a következőket mondotta:

„Minden lehető módon megkísérelték és meg fogják kísérelni, hogy gyanakvást keltsenek, ellenségeskedést szítsanak a szövetségesek között. Újra előkotortak minden ócska limlomot. Ebben a bábszínházban jelentős szerepet játszik a bolsevizmus mumusa. Szerencsére nekünk nem nehéz felismerni ezt a rikító színekkel kifestett bábut. Régi ismerősünk, még a náci rendszer első napjaiban tűnt fel. Már meglehetősen sok fűrészpor kihullott belőle, nem mindig engedelmeskedik Goebbels manipulációinak, mégis újra meg újra igénybe veszik a szolgálatait.”²² – A Szovjetunió külpolitikája a Nagy Honvédő Háború időszakában. I. köt. Goszpolitizdat 1946. 489. old.*

Napjaink agresszorait érveik gyatrasága arra készteti, hogy ugyanahhoz a mumushoz folyamodjanak, amelyet a nácik már sok évvel ezelőtt alaposan lejárattak.

Ma a német militarizmus feltámasztásának folyamata már annyira előrehaladott stádiumban van, hogy a nyugatnémet hadsereg a legnagyobb erő Nyugat-Európában.

De a német militarizmus feltámasztása a jelenlegi körülmények között nem is annyira a nyugatnémet hadsereg ereje miatt veszélyes, mint inkább a porosz szoldateszka ideológiájában történelmileg meggyökeresedett kalandorszellem miatt. Annál nagyobb felelősség hárul a nyugati hatalmakra, hiszen segítségük nélkül a német militarizmus nem emelhette volna fel a fejét. A német vezérkar történetére a nürnbergi ítélet 15. évfordulójának napjaiban emlékeztettünk, mégpedig azért emlékeztettünk rá, mert újólag leleplezi a reakciós propagandának azt a kísérletét, amellyel mentesíteni igyekszik a nyugati hatalmakat a német militarizmus feltámasztásáért viselt felelősségtől.

Aki átélte a második világháború borzalmait, aki csak valamelyest is ismeri történetét, nem nézheti közömbösen, hogy a német vezérkar ismét a világpolitika színterére lépett, s a legveszélyesebb irányban befolyásolja a nemzetközi viszonyok alakulását.

A Kielben összegyűlt náci tábornokok atomfegyvert követeltek. Vajon nem rejlik-e szörnyű veszély abban, hogy ezt olyan emberek követelik, akik már bebizonyították, hogy képesek bármilyen provokációra? A második világháború előkészítésének és kirobbantásának története már világosan megmutatta, hogy a német militaristák képesek bármilyen kalandra, ha ezzel elérhetik bűnös céljaikat. Erről éppen azoknak a náci tábornokoknak életrajza tanúskodik, akik ma a Bundeswehrt irányítják, és aláírták a „kiéli memorandumot”.

Például Kammhuber elmondhatná életrajzában, hogyan dolgozta ki Göring megbízásából 1938-ban egy gyalázatos provokációnak — a prágai német nagykövet meggyilkolásának tervét, hogy ezzel a gaztettel ürügyet teremtsenek Csehszlovákia megtámadásához. Ugyancsak Kammhuber, aki ma atomfegyvert követel a Bundeswehr számára, életrajzában egy másik épületes tettét is elmondhatná. 1940-ben a német légi haderő tömeges légi terrortámadásokra készülődött békés francia és angol városok ellen. De ürügyre volt szükség. S Kammhuber késedelem nélkül teremtett ürügyet. Az „Edelweiss” repülőszázad az ő parancsa alapján száz meg száz bombát dobott Freiburg német városra, s a náci kormány ezt a kalóztámadást a francia légi haderőre fogta.

És ma a Nyugat atomfegyvert ad ennek az embernek kezébe. Ugyan mit várhat még az emberiség ettől a provokátor tábornoktól? Igen sokat. Hiszen ő maga eléggé szabatosan fogalmazta meg feladatát, amikor kijelentette, hogy ha ő hidrogéntöltetet célba juttató rakétákkal akcióba kezd, akkor „a háború kimenetele gyakorlatilag az első négy napon belül eldől”.

S éppen ez az, amivel a náci tábornokok megnyerik óceánon túli pártfogóik tetszését.

„Olyan országot képviselek, amelynek semmi konkrét oka sincs arra, hogy különösebb jóindulatot tanúsítson a német militarizmus iránt. Az angol nép életem folyamán kétszer szenvedett emberéletben és anyagi javakban súlyos veszteségeket német agresszió következtében.” Ezek Macmillan angol miniszterelnök szavai, s az ENSZ Közgyűlésének XV. ülésszakán hangzottak el. Azt hinné az ember, hogy az angol miniszterelnök megértette, milyen veszélyekkel jár a münchenista politika, amely mellett a nyugati hatalmak napjainkban is oly határozottan kiálltak. Sajnos, Macmillan szavai puszta szavaknak bizonyultak. A német kérdésben követett amerikai és angol politika igazi lényegét beszédének következő, lakonikusabb mondata fejezte ki: „Feltétlenül meg kell szabadulnunk a múlttól, s a jövőbe kell néznünk.”

Ezeket a szavakat vajmi nehezen lehetne államférfiúi bölcsesség megnyilvánulásának minősíteni. A német militarizmus jól ismert múltjában nemcsak a „Barbarossa terv”, hanem Dunkerque meg az „Oroszlánfóka terv” — Anglia megtámadásának terve is szerepel.

A háború idején a német agressziótól szenvedő valamennyi országban bizottságokat hoztak létre, amelyek számon tartották a német militarizmus szörnyű bűncselekményeit. E „hőstettek” néma tanúi az auschwitzi, a majdaneki, a dachaui, a treblinkai koncentrációs tábor és más haláltáborok, amelyekben nemcsak oroszok, csehek, zsidók és szerbek pusztultak tömegesen szörnyű halállal, hanem angolok és franciák is.

Az emberiség történetében először fordult elő, hogy ilyen szörnyű gaztettek elkövetésében bűnös emberek kerültek a vádlottak padjára. És bíróság még sohasem rendelkezett a bizonyítékok akkora tömegével, mint a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék. A világ leghíresebb jogászainak rendelkezésükre állt a náci kormány egész irattára, a náci vezérkar valamennyi haditerve, parancsa és utasítása. S a bizonyítékoknak ezt az óriási tömegét hosszú ideig gondosan és lelkiismeretesen tanulmányozták. Az egész világ népeinek bizalmát élvező emberek előtt tíz hónapon át a tanúk százai vonultak el, maguk a hitleri Németország vezetői tettek vallomást. Senki sem vitathatta, hogy a négy hatalmat képviselő vádlók eléggé illetékesek annak megítélésére, hogy mi a német militarizmus, s mekkora veszély származik az iránta tanúsított elnézés politikájából. Így Shawcross, angol fővádló teljes joggal jelentette ki, hogy a nürnbergi per hiteles és elfogulatlan krónika, amelyhez a jövő történészei az igazság keresése, a jövő politikusai pedig az óvóintézkedések keresése során bizalommal folyamodhatnak.

És, ami nagyon jellemző, a vád képviselői valamennyien jól megértették, hogy a per fő feladata egyáltalán nem a vádlottak padján ülő emberek megbüntetése, hanem az, hogy egész lefolyásával és kimenetelével lehetetlenné tegye annak a szörnyű tragédiának megismétlődését, amelybe a népeket a német militarizmus döntötte. Igen, a vád képviselői a fő veszélyt éppen a német militarizmusban és megtestesítőjében — a német vezérkarban látták. Ezért mondta Jackson amerikai fővádló a per során, hogy a német vezérkarnak és a hitleri Németország más szervezeteinek felmentése „sokkal nagyobb katasztrófa lenne, mint a most e padon ülő valamennyi vádlott felmentése. Ezek a vádlottak most már erőtlenek ahhoz, hogy bajt okozzanak, az említett szervezetek viszont még folytathatják gonosz tevékenységüket.” S mintha előre látta volna, hogy a nyugati bírák meg fogják tagadni a náci vezérkar bűnös szervezetnek nyilvánítását, kijelentette:

„Ha ezeket a szervezeteket itt rehabilitálják, a német nép azt a következtetést vonja le, hogy helyesen jártak el, s könnyen lehet majd ismét vasfegyelemre nevelni egy újonnan alakított szervezetben, amelynek új a neve, de a programja ugyanaz.”

És csakugyan, megváltozott-e valami is a német militarizmus politikájában azáltal, hogy a Reichswehr nevét Wehrmachtra változtatták, ma pedig a Wehrmachtot Bundeswehrnek nevezik?

R. A. Rugyenko szovjet fővádló vádbeszédében leleplezte a német militarizmust, s kimutatta bűnös mivoltát. „Mindenki, aki csak valamelyest is figyelemmel kísérte Európának az első világháború utáni politikai fejlődését, jól tudja, hogy a császári tisztek és tábornokok azonnal késznek mutatkoztak az elvesztett játék újrakezdésére. Németország katonai vereségéért mindenkit, csak éppen magukat nem okolva, illegális katonai szervezeteket hoztak létre, revánsról álmodoztak, s készek voltak felajánlani kardjukat és becsületüket bármely jöttmentnek, aki hajlandó volt egy újabb világmészárlást kezdeményezni.” Kell-e mondanunk, hogy e jellemzés minden egyes szava teljes mértékben alkalmazható a német militaristáknak a második világháború után tanúsított magatartására?

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!