RÉSZLET KÁDÁR JÁNOSNAK,
A FORRADALMI MUNKÁS-PARASZT KORMÁNY ELNÖKÉNEK
AZ ORSZÁGGYŰLÉS 1957. MÁJUS 9-I ÜLÉSÉN
ELMONDOTT BESZÁMOLÓJÁBÓL

(idézet: 1956 júliustól – 1957 júniusig)

Tisztelt országgyűlés! Kedves elvtársak!

A magyar nép békés, szocialista alkotó munkáját megszakító ellenforradalmi támadás sötét és vészterhes napjai után immár békésebb, normális körülmények között mutatkozik be az országgyűlésnek a forradalmi munkás-paraszt kormány.

Népünk szocializmushoz hű tömegeinek harca és munkája eredményeként, továbbá a nemzetközi munkásmozgalom, a szocialista tábor, a Szovjetunió testvéri segítségének eredményeként elmondható, hogy ma már túl vagyunk a legnagyobb nehézségeken. A kormány számot kíván adni az országgyűlésnek tevékenységéről és azokról a körülményekről, amelyek között munkáját megkezdte és végezte, ezért vissza kell pillantanunk az elmúlt hónapok eseményeire.

 

AZ ELLENFORRADALOM TÁMADÁSA
NÉPI DEMOKRATIKUS RENDÜNK ELLEN

Az az ellenforradalmi felkelés, amely hazánkban a nemzetközi imperializmus cselekvő támogatásával 1956. október 23-án kitört, vad gyűlölettel vetette magát népi demokráciánk minden vívmányára, mindarra, amit népünk több mint egy évtized munkájával alkotott. Az ellenforradalom meg akarta dönteni a Magyar Népköztársaság törvényes államrendjét, társadalmi rendjét, a dolgozó parasztsággal szövetséges munkásosztály hatalmát, és helyébe a burzsoá diktatúrák legreakciósabb formáját, a fasiszta diktatúrát akarta állítani. Nemzeti függetlenségünk megsemmisítésével imperialista gyarmattá akarta változtatni hazánkat.

A forradalmi munkás-paraszt kormányt az ellenforradalom elleni harc múlhatatlan és halaszthatatlan történelmi szükségszerűsége hívta életre.

Azok az emberek, akik a tényeket nem ismerik, vagy képtelenek az események lényegét megérteni, és mindazok, akiknek érdeke fűződik hozzá, megkísérelték és részben ma is megkísérlik vitatni a hazánkban kitört fegyveres felkelés ellenforradalmi jellegét. De a tények ereje megtöri a ködösítés minden kísérletét.

Már a fegyveres felkelés kirobbantását megelőző órákban égették a vörös zászlót, törték-zúzták a vörös csillagot, a szocializmus, az emberi haladás és a népek testvériségének szent jelképeit. Rövidesen fellobbantak a fasizmus elmaradhatatlan kísérői: az emberiség kultúrkincseit hamvasztó, barbár könyvégetés máglyái.

Megkezdődött a fasiszta ellenforradalom állatias terrorja, éppúgy, mint az 1919 augusztusában először uralomra juttatott Horthy-fasizmus dühöngésének első napjaiban. A haladó emberek elleni hajsza szervezetten és intézményesen folyt.

Kereszttel megjelölt és jelöletlen lakásokból, házról házra járva, előre elkészített listák alapján hurcoltak el párt- és tanácsfunkcionáriusokat, kiváló munkásokat, termelőszövetkezetek alapító tagjait és elnökeit, rendőröket, államvédelmi és honvéd sorkatonákat és tiszteket. Kínozták és meggyilkolták őket. A fehérterror áldozatai között volt Mező Imre, a Budapesti Pártbizottság titkára, Kalamár József, a csepeli tanács munkáselnöke, Sziklai ezredes, a Hadtörté neti Múzeum igazgatója, Asztalos honvédezredes, Papp tüzérezredes, Bordás Kossuth-díjas vasesztergályos, Lakatos pártiskolai tanár, Sarkadi ügyész¹ és sok más ismert elvtárs, igaz hazafi, esküjéhez hű államvédelmi katona, honvéd és rendőr. Ezeket a fasiszta rémtetteket maguk a gyilkosok „a hosszú kések éjszakájának”, más alkalommal „Szent Bertalan éjszakájának” nevezték el. De amit műveltek, az még csak a kezdet volt.

November 4-ére virradó éjszaka csak Budapesten 1400, az egész országban hozzávetőlegesen mintegy 3000 olyan megkínzott hazafi volt az ellenforradalmár banditák kezében, akiknek kivégzését november 4-re, 5-re, illetve 6-ra tervezték.

Aki ezeket a rémtetteket „véletlen kilengéseknek” nevezi, az a legjobb esetben nem tudja, miről beszél, vagy az ellenforradalmat akarja mentesíteni szörnyű, népellenes bűneitől, vagy a legrosszabb esetben saját, nem egészen tiszta lelkiismerete kényszeríti őt erre.

Ha van jóhiszemű ember a világon, akinek még kétsége van az októberi magyarországi események ellenforradalmi jellegét illetően, az vessen csak egy pillantást a felkelés zászlóvivőire és harcosaira, és akkor minden kétsége eloszlik.

Mindszenty, a középkori kardinális, Nagy Ferenc, a nemzetközileg ismert hazaáruló, az agg Horthy Miklós, a magyar nép világszerte ismert hóhéra, Habsburg Ottó, úgymond „király”, egyszerre mozdultak meg. Ottó, a „trónkövetelő”, sürgető táviratot küldött Eisenhower elnök úrhoz, hogy Szent István királyi koronáját, amit nem tudni, milyen okból az Egyesült Államokban őriznek, küldje el sürgősen neki.

De nézzük a honi vezéreket. Itt van Maléter, az egykori ludovikás, esküjét következetesen mindig megszegő tiszt, Király Béla, Horthy-fasiszta katonatiszt, Dudás, a királyi román Siguranca és Horthy volt besúgója, beugrató ügynöke.²

Az ellenforradalom tiszti kádereit a börtönajtók kinyitásával is kiegészítette. Külön bűnük, hogy 9400 közönséges gyilkost, rablót, tolvajt is rászabadítottak a társadalomra és ezeket felfegyverezték.

De az ezeken kívül kiszabadított több mint 3400 első osztályú, kipróbált háborús és népellenes bűnös, kém, ellenforradalmár, összeesküvő, a vezérkarhoz azonnal hozzácsatlakozó – és a döntő katonai szervekben nagy számmal azonnal aktivizálódott – erőkkel együtt a következő díszes társaság állt Maléter és Király Béla vezetése mögött:

Dövényi Nagy Lajos nyilas újságíró, Littomericzky Zoltán ezredes, horthysta ügyész, Meskó Zoltán és Szakmári Emil nyilas miniszterek, herceg Odescalchi Péter, Atkáry Arisztid, gróf Esterházy Pál, Nagy Dezső, Parádi és Hegedűs nevű horthysta törzstisztek, Kuthi László, gróf Takách-Tolvay József horthysta tábornokok, háborús bűnösök. Íme, ezek voltak az ellenforradalmi felkelés katonai vezetői, és hozzájuk méltó volt táboruk is.

De az ellenforradalom nemcsak őrjöngő fehérterrort szervezett az utcán, nemcsak fegyverrel támadott és gyilkolt – támadott a politika porondján, a politika eszközeivel is. Természetesen a kettő összefüggött és jól össze is volt hangolva. Abban már politika volt, hogy az ellenforradalom a fegyveres erejét, mint legfontosabb célokra, a párt épületeire, intézményeire, funkcionáriusaira és tagjaira irányította, hogy elsősorban a pártot akarta intézményei és hű tagjai megsemmisítésével fizikailag is elpusztítani.

Az októberi ellenforradalmi támadás és terror tényei ismét megmutatták, hogy nemcsak a marxisták-leninisták, hanem az ellenforradalmárok is éppen olyan jól, pontosan ismerik a párt szerepét. Tudták, hogy ha a Magyar Népköztársaságot meg akarják semmisíteni, akkor előbb meg kell semmisíteniük a népköztársaság fő és vezető politikai erejét, a pártot, mert amíg a párt él és harcol, addig a népköztársaság is él. Nagy csapásokat mértek a pártra, mocskolták, gyalázták, rombolták. Ágyúval lőtték szét székházait, gyilkolták városon és falun legjobb fiait, de nem tudták elpusztítani – a párt él és napról napra erősödik. És ahogy annak történnie kellett, a talpraállt párt vezetésével és kisugárzó erejének segítségével talpraálltak, tömörültek a szocializmus ügyéhez hű magyar dolgozó tömegek, és a reá támadó ellenséget lerázva, él és napról napra erősödik drága hazánk, a Magyar Népköztársaság is.

Az októberi ellenforradalom politikai támadásának első sikere az volt, hogy Nagy Imre, régebbi politikai elgondolását megvalósítva, kiharcolta a politikai pártok koalíciójának kormányát és feladta a Magyar Dolgozók Pártja vezető szerepét. Ez az adott történelmi viszonyok között az ellenforradalom első, de döntő jelentőségű politikai győzelme volt. A marxizmus-leninizmus pontosan feltárta, hogy a pártok szövetsége kérdésében a döntő: mikor, milyen feltételek között, kinek a vezetése alatt és milyen célok elérése érdekében létesül a pártoknak egy adott szövetsége.

A második világháború időszakában létrejött már egy pártszövetség, koalíció a Magyar Kommunista Párt vezetése alatt, a Kisgazda-, a Szociáldemokrata és a Nemzeti Parasztpárt részvételével. Ez a pártszövetség akkor a haladást szolgálta, tartalma demokratikus és antifasiszta volt, célja a Hitler-fasiszta iga lerázása, a háború után pedig a fasizmus visszatérésének megakadályozása, a független, demokratikus Magyarország megteremtése volt. Ennek megfelelően külpolitikájának alapja a fasisztaellenes tábor fő erejével, a Szovjetunióval való barátság és szövetség megteremtése volt.

Az 1956. október végén, az ellenforradalom fokozódó támadása és nyomása alatt létrejött koalíció, bár ugyanazok a pártok vettek részt benne, nem a haladást szolgálta. A koalícióban részt vevő polgári pártokat most a kommunistaellenesség, a burzsoá restauráció szándéka és ennek megfelelően a szovjetellenesség vezette. A Magyar Dolgozók Pártja ebben a koalícióban az első pillanattól kezdve nem vezető, hanem alárendelt helyzetben volt, nem elsősorban a külső körülmények, hanem annak következtében, hogy a Magyar Dolgozók Pártja képviselete ebben a koalíciós kormányban nem volt egységes, és a Nagy Imre-Losonczy-csoport kezdettől fogva teljes egyetértésben, egy fronton harcolt a polgári pártok képviselőivel a munkásosztály és forradalmi pártja, a szocializmus állásainak feladása, az ország külpolitikai elszigetelése, a szocializmus táborából való kiszakítása, a Szovjetunióval való szembeállítása kérdésében.

A polgári pártokban kezdettől fogva a szélsőjobboldali elemek ragadták kezükbe a vezetést és kizárták belőle azokat a kisgazda- és nemzeti parasztpárti politikusokat, akik az elmúlt években részt vettek a kommunisták vezetésével a szocializmus építésének munkájában.

Az októberi koalícióban részt vett, akkor újból megszervezett Szociáldemokrata Pártnak puszta létrehozása is az ellenforradalom legveszélyesebb politikai támadását jelentette a munkásosztály hatalma ellen. Célja a munkásosztály kettészakítása, a testvérharc felújítása volt, az ellenforradalmi kommunistaellenes áradat legfontosabb részeként. Hogy céljaikat mindenki félreértés nélkül lássa, élesen elhatárolták magukat azoktól a volt szociáldemokrata elvtársaktól, akiknek pozitív szerepük volt a magyar munkásosztály történelmi vívmányának, a két munkáspárt egyesülésének létrehozásában.

Így az októberi pártszövetségben részt vevő Kisgazda-, Szociáldemokrata és Petőfi Párt Tildy, Csorba, Kéthly, Kelemen, Bechtler, Bibó István³ vezetése alatt, Mindszenty áldását élvezve, minden fellépésével az ellenforradalom kommunista- és népellenes, szovjetellenes céljait támogatta.

Ez az októberi koalíció még így is, minden ellenforradalmi iparkodása ellenére is, csak a beköszöntő és a fügefalevél szerepét játszotta az ellenforradalom számára.

A Horthy-fasiszta burzsoázia gyorsan létrehozta Demokrata Néppárt, Katolikus Népszövetség, Keresztény Magyar Párt, Magyar Függetlenségi Párt, Magyar Élet Pártja, Katolikus Párt, Demokratikus Unió, Keresztény Front, Magyar Forradalmárok Pártja, Magyar Forradalmi Ifjúsági Párt elnevezésű politikai csoportosulásait. Ezek csak az ismertebbek. Egyedül Újpesten 74 politikai párt alakult ezekben a napokban.

Volt ezek között, mint látjuk, néhány egészen jó hangzású, úgynevezett demokrata és forradalmi elnevezésű párt is. De kérdem, forradalmi lesz-e egy párt, amely a kormányhoz írt beadványában Mindszenty miniszterelnökségét követelte, attól, hogy Mindszenty szoknyájától nem messze álló keresztszülői – nagy ravaszul – a „Magyar Forradalmárok Pártja” nevet adták neki? Nem! Ez attól még hamisítatlan ellenforradalmi párt marad.

De a politikai pártok mellett a tőkések újra létrehozták az olyan szolid szervezeteket, mint a Háztulajdonosok Országos Szövetsége, a Kereskedők Központi Szövetsége.

A Kisgazdapárt akkor hirtelen született orvoscsoportja pedig a Kis Újság november 2-i számában már a Horthy-világ hírhedt orvosi kamarájának létrehozását követelte.

Az ellenforradalom meglehetősen óvatos volt céljainak nyílt feltárásával, pünkösdi királysága sem tartott sokáig, de ez a néhány nap is elegendő bizonyítékot nyújt ahhoz, hogy a társadalmi rend ellenforradalmi megváltoztatása sem sokáig váratott volna magára.

Mindszenty homályos nyilatkozatának szavaiból, amelyekkel kinyilatkoztatta, hogy ő a magántulajdon elvének alapján áll, és az egyháznak mindent vissza kell kapnia, tömegek értették meg, hogy a gyárak, a bankok, a bányák és a kiosztott földek magántulajdonáról, azok visszaadásáról van szó.

Mihelics Vid⁴ a Demokrata Néppárt Hazánk című lapja november 1-i számában még csak kártérítést követel az államosított gyárak és a kiosztott földek volt tulajdonosai számára: de már ugyanaznap bent járt a Parlamentben egy küldöttség, amely a 100-nál kevesebb munkást alkalmazó üzemek visszaadását követelte a volt tulajdonosok számára. A Magyar Függetlenségi Néppárt beadványában a „magántulajdon sérthetetlensége”, és a „tiszta, örök és magyar polgári demokrácia” megvalósítását követelte. Mindez, tisztelt képviselő elvtársak, eléggé világos.

Az ellenforradalom kevésbé tapasztalt vezetői azonban nyíltabban beszéltek. Túrkevén megjelent a „Harcos” nevű termelőszövetkezetben egy bizonyos Szepesi nevű ember, és a 200 holdig terjedő birtokok visszaadását követelte. A fehérgyarmati járás „forradalmi bizottsága” még világosabb határozatot hozott. Úgy határoztak, hogy „… egyelőre a 200 holdnál kisebb birtokot kell visszaadni volt tulajdonosának”. Ezek megfelelnek Nagy Ferenc elveinek is, aki tudvalevően a nyugati országokban kóborol, és ott tartott előadásaiban már többször kifejtette, hogy ő a 300-500 holdas birtok típust tartja a legéletképesebbnek.

Ezek az igények és követelések azonban már nem fértek össze a Magyar Népköztársaság alkotmányával. Ezért határozták el már október utolsó napjaiban a magyar országgyűlés feloszlatását. Ezért nyilatkozott Csorba János a Kisgazdapárt terveiről az Igazság című lap november elsejei számában úgy, hogy a Kisgazdapárt az 1945-ös pártarányok alapján akar új koalíciót, követeli az Elnöki Tanács megszüntetését, és „lényegében” népköztársaság helyett köztársaságot. Ez a „lényegében” szó Csorba János kifejezése, és ő jól tudta, hogy ezen, valamint az általa követelt köztársaságon mit értett, az azonban bizonyos, hogy nem a dolgozó nép köztársaságát értette ezen, mert hiszen ez fennállott és népköztársaság volt a neve.

Mindaz, amiről eddig szóltam: a népköztársaság elleni fegyveres támadás, a fehérterror, a burzsoá pártok feltámasztása, a gyárak, a föld visszakövetelése a régi tulajdonosok számára – pontosan megfelel a társadalmi reakció, más szóval az ellenforradalom elveinek és gyakorlatának.

Az a körülmény, hogy a Nagy Imre-Losonczy-csoport egy vonalban harcolt a Horthy-fasiszta burzsoá ellenforradalommal a Magyar Népköztársaság életérdekei ellen, nem változtatja forradalommá az ellenforradalmat. A Nagy-Losonczy-csoport élen járt a párt elleni uszításban, ajtót-kaput nyitott az ellenforradalom számára, de ez nem változtathatja forradalmárrá Mindszentyt, Malétert, Király Bélát, Dudást, hanem inkább azt bizonyítja, hogy Nagy Imréék elárulták a párt, a magyar nép, a népköztársaság, a haza érdekeit.

Vannak, akik szemünkre vetik, hogy mi sokat beszélünk az ellenforradalomról és ezzel összefüggésben a Nagy Imre-féle árulókról. Szemünkre vetik, hogy ehelyett miért nem beszélünk inkább a régi hibákról, a Rákosi-féle vezetés szektás és dogmatikus irányvonala által okozott károkról, a törvénysértésekről.

Világosan meg kell mondanunk, hogy két gyökeresen különböző kérdésről van szó. Ha nem akarunk súlyosan véteni pártunk és népünk érdekei ellen, akkor nem feledkezhetünk meg a múlt hibáiról. Mi nem is feledkezünk meg ezekről. Tudjuk, hogy a volt vezetők hibái hallatlanul ártottak a párt és az állam tekintélyének, és feladatunk e hibák megismétlődésének minden módon való megakadályozása. Azt is tudjuk, hogy ezek a hibák zavarták a fejlődést, gyengítették a magyar proletárdiktatúra erejét, jogos elkeseredést váltottak ki a tömegekből, s így szerepet játszottak abban is, hogy az ellenforradalom éket verhetett a párt és a dolgozók egy része közé. Ezzel viszont az ellenforradalom kedvező feltételeket tudott teremteni a népköztársaság elleni általános támadásra.

De világosan meg kell mondani, hogy a volt vezetés – minden, még olyan súlyos hibája ellenére is – a szocializmus építésének útján vezette a pártot és az országot, nem gyengíteni, hanem erősíteni igyekezett a munkás-paraszt államot, nem gyengíteni, hanem erősíteni igyekezett a Magyar Népköztársaság és a szocialista tábor baráti és szövetséges viszonyát.

Ezzel szemben Nagy Imréék árulók voltak, akik feladták a szocializmus pozícióit és élére álltak az ellenforradalom szovjetellenes uszításainak.

Nagy Imréék mindent megtettek az ellenforradalmárok és az imperialisták azon célja érdekében, hogy a Magyar Népköztársaságot eltávolítsák legigazibb barátjától, a Szovjetuniótól, kiszakítsák hazánkat a szocialista táborból és így elszigetelve odalökjék az imperialista ragadozók zsákmányául. Nagy Imréék a marxizmus-leninizmus tanainak revizionista meghamisításától a párt megsemmisítésére törő csoportharcukig minden tettükkel a front túlsó oldalát, az ellenforradalom oldalát szolgálták.

 

A FORRADALMI MUNKÁS-PARASZT KORMÁNY
MEGALAKULÁSA ÉS TÉNYKEDÉSE

Tisztelt országgyűlés!

Ebben a helyzetben november elején a magyar kommunisták számára a történelem így tette fel a kérdést: az-e a megoldás a proletárdiktatúra gyakorlatában elkövetett hibákra, hogy felszámoljuk a munkásosztály hatalmát? Az-e a megoldás a gazdaságpolitikában elkövetett hibákra, hogy szétromboljuk a szocialista népgazdaságot? Úgy küszöböljük-e ki a kultúrpolitikában elkövetett szektás hibákat, hogy elvesszük a néptől azt, amit a kultúrforradalom nyújtott neki? Úgy küszöböljük-e ki a szovjet-magyar viszony apró-cseprő, a szocialista lényeget nem érintő és függetlenségünket nem csorbító fogyatékosságait, hogy szembefordulunk a Szovjetunióval, szakítunk a proletár internacionalizmussal és átvisszük az országot az imperializmus táborába?

Kommunisták, marxisták csak határozott nemmel válaszolhattak ezekre a sorsdöntő kérdésekre.

A magyar nép nem akart újra kapitalizmust, a paraszt nem akarta visszaadni a földet, a munkás a gyárat, a nép nem akarta elveszíteni verítékes munkával, szívós küzdelemmel megszerzett politikai, gazdasági és kulturális vívmányait.

A kommunistáknak, ha méltók akartak maradni erre a névre, egyetlen feladatuk maradt: megmenteni a magyar népi demokráciát, mert ezt követelték a magyar nép érdekei és a nemzetközi munkásosztály érdekei.

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagjai november első napjaiban szakítottak az ellenforradalom bábjává vált, tehetetlen és széthullóban levő Nagy Imre-kormánnyal. Ilyen körülmények között jött létre és alakult meg a mai forradalmi munkás-paraszt kormány. Ez a kormány úgy döntött, hogy a Szovjetunió fegyveres segítségét kéri az ellenforradalom szétveréséhez és a rend helyreállításához. Ehhez a Szovjetunió testvéri segítsége múlhatatlanul szükséges volt.

Mi volt a cél? Szétverni az ellenforradalmat, rendet teremteni az országban és újjászervezni a szocialista forradalom erőit. Mi ugyanis pontosan tudtuk, hogy a magyar munkásosztály és a dolgozó parasztság alapvető tömegei, s hasonlóképpen az értelmiség nagyobbik és jobbik fele a szocialista forradalom híve.

Ezt bizonyítják az elmúlt hat hónap eredményei.

A kormány a szocialista forradalom erőinek újjászervezésével, a tömegekre támaszkodva, s a jóhiszemű, becsületes, de megtévesztett emberek felvilágosításával, a helyes útra való visszatérítésével látott munkához. Érthető azonban, hogy az ellenforradalom erőivel szemben vívott fegyveres és politikai harc viszonyai között a proletárdiktatúrának a diktatúra oldala került előtérbe. Nem mi alkalmaztunk először erőszakot – a kihívás, a provokáció, a támadás nem a mi részünkről történt. Az ellenforradalom fegyverrel támadt, ezért a kormánynak keménynek kellett lennie, hiszen a magyar nép, a magyar proletariátus történetében már keservesen megismert fehérterrorral szemben kellett megvédeni a munkásosztály, a dolgozó parasztság, a szocializmus legjobb fiait és érdekeit. A nép 12 éves nagyszerű erőfeszítéseinek, verejtékes munkájának eredményeit és további előrehaladásának alapjait védelmeztük.

Mégsem mondhatja senki, hogy nem voltunk a legmesszebbmenőkig türelmesek. Kormányunk megalakulása után ismételten felszólítottuk a harcolókat, hogy hagyják abba a számukra kilátástalan küzdelem folytatását, tegyék le a fegyvert. Nem mindannyian fogadták meg szavunkat. Ezeket kénytelenek voltunk fegyveresen megsemmisíteni. Amikor az ellenforradalom látta, hogy a fegyveres harcban már elbukott, politikai eszközökkel folytatta a harcot. A cél ugyanaz maradt: a kormányt akarta megdönteni. Ennek érdekében úgynevezett Központi Munkástanácsot, különböző „forradalmi bizottságokat” létesített és indított harcba. Mi időt akartunk adni, hogy az ezekben a szervekben részt vevő, esetleg jóhiszemű emberek térjenek vissza a helyes útra. Ezért a kormány november 12-én még csak olyan határozatot hozott, amely kimondotta, hogy a „forradalmi bizottságok” és más, hasonló elnevezésű, újonnan létesült társadalmi szervek mindenütt politikai tanácskozó szervekként működjenek, segítsék a munkát, de ne akarjanak az illetékes vezetők helyett vezetni. Például dolgozók elbocsátására vagy alkalmazására nem jogosultak. Ezek a bizottságok azonban nem hajtották végre kormányunknak ezt a rendelkezését, sőt „Forradalmi Bizottságok Központi Intéző Bizottsága” elnevezéssel új ellenforradalmi központi irányító szervet hoztak létre. Így nem volt más választásunk, mint hogy december 8-án kormányrendelettel megszüntettük a „forradalmi bizottságokat” és a hasonló elnevezésű, de ellenforradalmi tevékenységű szerveket.

Hasonlóan hosszas politikai harcot kellett folytatni a Központi Munkástanáccsal és a területi munkástanácsokkal is. Volt ezekben a munkástanácsokban becsületes, rendes ember, de a lényeg mégis az, hogy ezeket a munkástanácsokat az ellenforradalom a maga céljainak szolgálatába állította. Kormányunk velük szemben is türelmet tanúsított. Ismételten tárgyaltunk a Központi Munkástanács tagjaival. Igyekeztünk megmagyarázni, milyen helytelen úton járnak, kinek segítenek és kit szolgálnak magatartásukkal. Ezek a beszélgetések azonban nem vezettek eredményre. A helyzet – ismét nem a mi hibánkból – annyira kiéleződött, hogy a Központi Munkástanács végül már világosan látható módon a nyugati rádióállomások, a Szabad Európa Rádió utasítása szerint cselekedett.

Fel kellett oszlatnunk a Központi Munkástanácsot és a területi munkástanácsokat.

Türelmesek voltunk az írók iránt is. Mi már november 4-én ismertük az írók egy csoportjának súlyos szerepét az ellenforradalom eszmei előkészítésében, de reméltük, hogy többségük mihamarabb kilábal az eszmei zűrzavarból, belátja, hogy vétett a nép ellen, és igyekszik jóvátenni az okozott súlyos károkat. Nem így történt.

Az írószövetség december 28-i határozata⁵ kihívás volt a kormány felé, egyben nyílt beismerése annak, hogy az ellenforradalom oldalára álltak. És több író, amint ezt megállapítottuk, részt vett a kormány ellen irányuló ellenállás szervezésében. Érthető ezek után, hogy a kormány nem tűrhette az Írószövetség további, népi demokrácia ellenes működését.

A nyugati sajtó beismeréséből tudjuk, arra számítottak, hogy a fegyveres ellenforradalom leverése után tömeges megtorlás következik. Nem következett. Nem teljesítettük volna azonban kötelességünket osztályunk és népünk iránt, ha türelmünk az ellenforradalmi kísérletezésekkel szemben a végtelenségig tartott volna.⁶ Kormányunk végig tartotta magát az első deklarációjában nyilvánosságra hozott álláspontjához, és senkit sem vontunk, nem is vonunk felelősségre amiatt, mert annak idején részt vett valamilyen felvonulásban vagy tüntetésben, amennyiben nem követett el súlyosabb beszámítás alá eső ellenforradalmi cselekményt. Ez tehát egyrészt már akkor sem jelentette azt, hogy a szervezőket és a gyilkosokat nem fogjuk felkutatni és felelősségre vonni. Másrészt a büntetlenség természetesen nem vonatkozhatott azokra, akik november 4-e után is makacsul tovább harcoltak a népi demokrácia ellen, és tovább szervezték az ellenforradalmat. A november 4-e utáni időszakban már nem lehetett azt mondani, hogy jóhiszemű emberek eszmei megzavarodottság folytán támadnak a népi demokrácia, a néphatalom ellen. Ellenkezőleg, nyugodtan megmondhatjuk, hogy a november 4-e utáni fegyveres provokáció szervezői és résztvevői tudatos ellenforradalmárok voltak, akik nem akarták letenni a fegyvert. Emiatt került sor 1956. december 11-én a rögtönbíráskodásról szóló törvényerejű rendelet kihirdetésére. A Szabad Európa Rádió még gúnyolódott, mondván, hogy október 23-a után is hirdettek statáriumot, de nem lett belőle semmi, és ez lesz a sorsa a mi rendelkezésünknek is. Azóta megtanulhatták ők is, az általuk bujtogatott ellenforradalmárok is, hogy megégeti magát, aki a tűzzel játszik. Mi komolyan vesszük intézkedéseinket, olyan komolyan, ahogyan ezt a dolgozó tömegek elvárják tőlünk, és van is erőnk intézkedéseink következetes végrehajtásához.

Tisztelt országgyűlés, kedves elvtársak!

A kormány hozzálátott a Magyar Népköztársaság fegyveres erői, a néphadsereg, a rendőrség, a karhatalom újjászervezéséhez is. A munkás-paraszt kormány felhívására tömegesen jelentkeztek mind a honvédségi, mind a rendőrségi karhatalomba népünk hű fiai, akik keményen léptek fel és szétverték az ellenforradalmi bandákat. Itt jelentem be, hogy a kormány előterjesztésére az Elnöki Tanács határozatot hozott a karhatalom érdemeinek elismeréséről, népünk nevében köszönetét nyilvánította a hősies és önfeláldozó karhatalomnak, a kormány pedig rendeletet hozott a „Munkás-Paraszt Hatalomért” emlékérem alapításáról.⁷

A kormány, híven ahhoz az elvhez, hogy a harcban a dolgozó tömegek aktív támogatására támaszkodik, szükségesnek látta, hogy a népi állam fegyveres erőin kívül fegyvert adjon a proletárdiktatúra kipróbált harcosainak, a munkásosztály legjobbjainak kezébe is, ezért létrehozta a munkásőrséget.

Büszkék vagyunk azokra a munkásokra, férfiakra és nőkre, a munkásmozgalom veterán harcosaira és a fiatalokra, akik önként jelentkeztek a munkásőrségbe, és a termelőmunkában való részvétel mellett fegyverrel is őrködnek népköztársaságunk vívmányai felett.

Büszkék vagyunk népköztársaságunk fegyveres erőire, a néphadseregre, a határőrségre, a rendőrségre, a munkásőrségre. Van tehát fegyveres erőnk. Legyen ez nagyszerű, fegyelmezett erő, csapásra kész ököl az ellenforradalmárokkal, a nép ellen törő minden ellenséggel szemben, és védelmezze a nép demokratikus jogait, a szocialista jövő építését, hazánk függetlenségét, népünk szabadságát.

Határozatokat hoztunk a közbiztonsági őrizetről, a kitiltásról és a rendőri felügyelet alá helyezésről is.⁸ Ezek az intézkedések nem öncélúak, hanem a néphatalom védelmét, a zavartalan termelőmunka lehetőségének biztosítását, a levert ellenforradalom esetleges újabb provokációinak megelőzését szolgálják.

Ugyanakkor a kormány a legmesszebbmenőkig őrködik a törvényesség szigorú betartása fölött. Ami a különböző korlátozó intézkedéseket illeti, nyugodtan kijelenthetjük, hogy azok további fenntartásának szükségessége nem a kormányon, hanem a népi demokratikus renddel szemben fellépett személyek magatartásán múlik.

Tisztelt elvtársak!

Az újjászervezett párt hathatós segítségével a kormány az ellenforradalmárokkal szemben folytatott határozott harccal egyidejűleg szívós munkát folytat az emberek felvilágosítása, a tömegek bizalmának megnyerése érdekében. Ez a munka jelentős eredményeket hozott, és ez visszatükröződött az ország rendjének helyreállításában, a termelőmunka eredményes megindításában és a párt tömegmozgósító erejének növekedésében. Ez a megnövekedett erő jelentkezett a márciusban, majd az április 4-én tartott tömeggyűléseken, s csúcspontja volt a forradalmi erők újjászerveződésének az idei május elsejei ünnepség: Budapesten és az egész országban több százezer ember vonult fel, hogy hitet tegyen a nemzetköziség eszméje, a magyar népi demokrácia, a szocializmus építése, hazánk békéjének és társadalmi rendjének megvédése mellett.

Az elmúlt hat hónap politikai eredményei így foglalhatók össze: van erős pártunk, teljesen helyreállítottuk népköztársaságunk alkotmányos rendjét, szilárd az államhatalmunk, van szervezett fegyveres erőnk, helyreállt az államigazgatás rendje, működnek a minisztériumok, dolgoznak a tanácsok, s ami mindennél fontosabb számunkra, napról napra növekszik a tömegek bizalma, s elszigetelődött politikailag is az ellenforradalom.

A tömegek megnövekedett öntudatának értékes megnyilvánulása valóságos szavazás a néphatalom mellett, és a kormány erőfeszítéseinek aktív támogatása mutatkozik meg abban az örvendetes tényben, hogy ipari és mezőgazdasági termelésünk mind biztatóbban fejlődik. A termelési sikerek sorában az első helyen és az elismerés hangján kell megemlékeznem bányászaink nagyszerű munkájáról. A múlt év szeptemberében 77 500 tonna, közvetlen október 23-a előtt pedig 78 000 tonna volt széntermelésünk napi átlaga. Novemberben ez az átlag 10 000 tonnára esett vissza, és decemberben is csupán 17 500 tonna volt. Most széntermelésünk napi átlaga 66 000-68 000 tonna körül van. Talán érdemes megemlíteni, hogy március 15-e tiszteletére 14-én a szénbányászok 66 800 tonna szenet, a felszabadulás évfordulóját megelőző napon, április 3-án 78 800 tonna szenet, és április 30-án, május elseje tiszteletére 85 200 tonna szenet termeltek.

A széntermelésnek a várakozást jóval felülmúló fejlődése lehetővé tette, hogy ipari munkásaink és műszaki dolgozóink odaadása is jelentős sikereket produkáljon a termelés helyreállításában. Az ipar egészét tekintve az év első negyedében alig 20%-kal termeltünk kevesebbet, mint egy évvel ezelőtt. Nagyon sok könnyűipari termék termelési szintje már az október előttit is meghaladja. A növekvő termelés eredményeképpen valamelyest javult a fogyasztási cikkek választéka és nőtt a kereskedelem készlete. Az ellenforradalom következtében a nagykereskedelem készlete az előző 14,5 milliárd forint értékről 8,5 milliárd forintra csökkent, de az 1957. március 31-i adat szerint már ismét 11 milliárd fölé emelkedett. Megnőtt a kereskedelmi forgalom, mégpedig nem elsősorban élelmiszerekből, hanem szinte kizárólag iparcikkekből. Pamutszövetből az év első negyedében 88, gyapjúszövetből 47, kötöttáruból 37, cipőből 75, motorkerékpárból 55, kerékpárból 58%-kal több fogyott, mint a múlt év azonos időszakában.

Gazdasági életünkben még jelentős nehézségek, komoly problémák vannak, ezekről a beszámoló későbbi részében, a nép és a kormány előtt álló feladatok ismertetése során szólok is majd, de az előbb említett néhány kiragadott számadat is bizonyítja, hogy népgazdaságunk alapjában véve visszajutott a rendes kerékvágásba. Ezekben az eredményekben természetesen szerepe volt annak a testvéri segítségnek, amit a szocialista tábor országaitól, elsősorban legjobb barátunktól, a Szovjetuniótól kaptunk …⁹

 

A beszámoló teljes szövege megjelent: Kádár János: Szilárd népi hatalom – független Magyarország. Kossuth Könyvkiadó 1958. 89-125. old.

 

JEGYZETEK

¹ Papp József tüzér ezredest és Lakatos Péter pártiskolai tanárt a Budapesti Pártbizottság székházának ostromakor gyilkolták meg; Bordás Andrást, a Csepel Művek Kossuth-díjas vasesztergályosát már 1956. október 26-án. Sarkadi Istvánt, a Legfőbb Ügyészség munkatársát 1956. november 1-én munkahelyére menet fogták el, s Dudás József különleges osztaga kivégezte. (Lásd még a 100. old. 1. számú és a 185. old. 2. számú jegyzetét.)

² Nagy Ferenc volt kisgazdapárti miniszterelnök, aki 1947-ben lemondott és emigrált, a nyugati polgári politikai emigráció egyik vezéralakja volt. Az ellenforradalom idején Bécsbe sietett, onnan telefonon tárgyalt Tildy Zoltán akkori államminiszterrel, de habozott Magyarországra jönni. Horthy Miklós 1956-ban Portugáliában élt, ott nyilatkozott az ellenforradalom támogatásáról.
Maléter Pál Ludovika Akadémiát végzett volt horthysta tiszt, 1956-ban honvéd ezredes. Október 25-én parancsot kapott, hogy számolja fel a Kilián-laktanyában és a Corvin közben tanyázó ellenforradalmárokat. Ehelyett átállt a fegyveres lázadók oldalára. Ezután Nagy Imre vezérőrnaggyá nevezte ki, majd honvédelmi miniszteri megbízást kapott a november 2-i Nagy Imre-kormányban. Király Béla volt horthysta vezérkari tiszt a nyilas kormány alatt is tovább szolgált. 1951-ben kémkedés miatt halálra ítélték, ezt életfogytiglani börtönre változtatták. Nagy Imre a belső karhatalom élére állította. Kinevezte Budapest katonai parancsnokává. Az ellenforradalom leverésekor Nyugatra szökött. Dudás József korábban Romániában élt, az ottani titkosrendőrségnek, a Sigurancának a munkásmozgalomba befurakodott ügynöke volt. A negyvenes években Magyarországon végzett hasonló munkát. A felszabadulás után a Független Kisgazdapárt listáján lett budapesti törvényhatósági bizottsági tag. 1946-ban a demokráciaellenes összeesküvésben való részvétele miatt letartóztatták, majd átadták a román hatóságoknak, ahol felszabadulás előtti tevékenységéért elítélték. 1954-ben szabadult és Budapestre jött. 1956-ban fegyveres csoportot szervezett, elfoglalta a Szabad Nép székházát, és a maga teremtette Magyar Nemzeti Bizottmány elnökeként az ellenforradalom egyik vezéri ambícióktól fűtött alakja lett. 1957-ben e tevékenységéért kivégezték.

³ Csorba János, a Független Kisgazdapárt konzervatív szárnyához tartozó politikus, az 1956. évi ellenforradalmi kísérlet idején a Kisgazdapárt újjászervezésének egyik vezetője. Kéthly Annát, mint a jobboldal egyik vezető képviselőjét, 1948-ban kizárták a Szociáldemokrata Pártból, 1949-ben letartóztatták, a rehabilitációk során kiszabadult. 1956-ban részt vett a munkáshatalom ellen irányuló politikai összeesküvésben, s az ellenforradalom idején egyik vezetője a Szociáldemokrata Párt újjászervezésére irányuló kísérletnek. November elején Nyugatra ment, ott folytatta propagandatevékenységét a Magyar Népköztársaság ellen. 1976-ban halt meg. Bechtler Péter szintén az SZDP jobbszárnyához, de a mérsékeltebbekhez tartozott. 1945-1948-ban Budapest alpolgármestere volt, 1952-ben koholt vádak alapján elítélték; 1955-ben szabadult, rehabilitálták. Az 1956. évi ellenforradalom alatt az SZDP egyik szervezője. Kelemen Gyula ugyancsak ismert jobboldali szociáldemokrata volt. Bibó István, a Nemzeti Parasztpárt politikusa, a november 2-i Nagy Imre kormány államminisztere; november 4-e után a forradalmi munkás-paraszt kormány elleni szervezkedés és bizalmas állami dokumentumok idegen hatalom kezére juttatása miatt tartóztatták le.

⁴ Mihalics Vid 1923 óta a katolikus sajtó vezető munkatársa. 1960-tól a Vigilia c. folyóirat szerkesztője.

⁵ Az írószövetség december 28-án taggyűlést tartott, ahol több tagjának tiltakozása ellenére olyan határozatot fogadott el, amely szép szavak burkában ugyan, de lényegét tekintve harcra szólított mindenkit a forradalmi munkás-paraszt kormány és a segítségül hívott szovjet csapatok ellen.

⁶ Lásd e kötet 99-103. oldalán.

⁷ A hivatkozott két dokumentum április 21-én jelent meg. (Magyar Közlöny, 1957. 46. sz.)

⁸ A közbiztonsági őrizetet (internálást) 1956. december 13-án rendelték el (Magyar Közlöny 1956. év 102. sz.), a kitiltást és a rendőri felügyelet alá helyezést 1957. március 19-én. (Magyar Közlöny, 1957. 190. sz.)

⁹ A miniszterelnöki beszámoló ezután a november 4-e után hozott rendelkezések közül ismertetett néhányat; kijelölte a feladatokat a népi állam erősítése, demokratizmusának fejlesztése terén; foglalkozott gazdasági helyzetünkkel és a legfontosabb gazdasági feladatokkal; kulturális és külpolitikai kérdésekkel.

 

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!