1966. OKTÓBER 24.

(idézet: Apró Antal – A szocializmus építésének útján – 1975)

* 1966 októberében amerikai üzletemberek egy csoportja járt Magyarországon. Itt-tartózkodásuk során felkeresték Apró Antalt, aki válaszolt kérdéseikre.*

Tisztelt uraim! Engedjék meg, hogy itt, a magyar országgyűlés házában kormányunk nevében üdvözöljem Önöket abból az alkalomból, hogy hazánkba látogattak. Nagyon hasznosnak tartjuk az ilyen látogatásokat. A Time tisztelt vezetői nagyon hasznos szolgálatot tesznek az országok közötti együttműködésnek, amikor ilyen tanulmányutakat szerveznek.

Ha mégis megjegyzésem volna ehhez az úthoz, akkor ez az, hogy magyarországi tartózkodásukat túl rövidre tervezték. De megértem Önöket, az idő pénz, mindenkinek dolga van. Azt hiszem, hogy rövid magyarországi tartózkodásuk alkalmával egy kicsit legalább a fővárost meg tudták nézni. Budapest a történelem során sok nehéz napot élt át, és nagy anyagi költséggel hoztuk rendbe a második világháború után. Önök valószínűleg látták, hogy most építettük újjá a háború alatt felrobbantott utolsó dunai hidat. E parlamenti palota építése is részben még a háborús károk helyreállítását jelenti.

Remélem, hogy az itt töltött rövid néhány nap alatt jó benyomásokat szereztek. Az ilyen személyes ismeretség és az országok közvetlen megismerése nagy lehetőséget ad ahhoz, hogy reális képet alkosson magának az ember.

E kis bevezető után engedjék meg, hogy röviden tájékoztassam Önöket néhány kölcsönös érdeklődésre számot tartó kérdésről, megkaptam az Önöket érdeklő kérdéseket is.

Az Egyesült Államok és Magyarország viszonyát egy pesti mondással jellemezném. Az egyik ember kérdezi a másiktól: hogy vagy, mire az illető – aki nem jól van -: köszönöm, nem jól. Ha most Önök megkérdeznék tőlem, hogy az Egyesült Államok és a Magyar Népköztársaság viszonya milyen, akkor azt válaszolnám, hogy köszönöm, de még nem jó. Azt hiszem, világosan kell beszélnünk. Ezért nagyon örülünk annak, hogy találkozhatunk, mi is minden alkalmat felhasználunk, hogy az együttműködést fejlesszük. Tekintélyes amerikai üzleti körök képviselői vannak itt együtt. Úgy gondoljuk, hogy a tények megismerése lehetőséget ad Magyarország és az Egyesült Államok viszonyának, együttműködésének javítására.

Hazánk kis európai ország, nem is egy fél évszázad alatt két vesztett háborút éltünk át. Csak az utóbbi háborúban több, mint 500 ezer embert vesztettünk, anyagiakban pedig öt év teljes nemzeti jövedelmét. És ha Magyarország helyzetét valaki tárgyilagosan meg akarja ítélni, hasznos ebből a nézőpontból vizsgálni a fejlődést.

Ami a mi népgazdaságunkat illeti, az iparban majdnem 2 millió munkás dolgozik. A nemzeti jövedelem 65 százalékát az ipar termeli. Már ezek a számok is mutatják, hogy az ipari fejlődésben évről évre mentünk előre. Magyarország mintegy 3 milliárd dollár külkereskedelmi forgalmat bonyolít le. Ebből 1 milliárd dollárt a Szovjetunióval, 1 milliárd dollár a forgalmunk a nyugati országokkal, 24 millió dollár az Egyesült Államokkal. Európa legkisebb nyugati országával ugyanennyi a forgalmunk. Úgy gondolom, nincs ez így rendjén. És van reális lehetőség a kapcsolatok bővítésére. Önök is keressék ezeket a lehetőségeket, mi is. Az Önök üzletemberei, szakértői közül sokan tartózkodnak most Magyarországon, tanulmányozzák a helyzetet, a kapcsolatok bővítésének lehetőségeit.

Ötszázezer főt foglalkoztat gépiparunk, exporttermékeinek jelentős részét a járműipar szolgáltatja. A környező országoknak motorvonatokat, Diesel-motorokat, autóbuszokat, dömpereket, teherautókat szállítunk. Nemrég írtunk alá a Szovjetunióval egy szerződést 264 négyrészes motorvonat szállítására, s kötöttünk egyezményeket az autóbuszexport növelésére (1970-ben már csaknem évi 7 ezer darabra).

A híradástechnikában, a műszeriparban nem rossz a hírnevünk. A vegyiparban a fejlődés nálunk lassúbb, mint több nyugati országban. Ez érthető is. Az ipar nyersanyagszükségletének többségét importból elégítjük ki. Abból a 12 alapvetően fontos nyersanyagból, amely az ipari fejlődéshez szükséges, Magyarország eggyel rendelkezik: ez a bauxit. Bauxitvagyonunk elég jelentős, viszont energiagondjaink vannak. Önök tudják, hogy ez a probléma másutt is jelentkezik. A világ számos országában előfordul, hogy nem egy helyen vannak a fontos energiaforrások és a fontos nyersanyagok. Alumíniumiparunk az ország energiatermelésének 12 százalékát használja fel. Ez túl magas arány, különösen olyan országban, ahol gyenge minőségű szenek vannak és a vízi energia kevés. Ezért nekünk nagyon hasznos megoldás az, hogy a magyar alumínium feldolgozását a szovjet alumíniumipar végzi el. A feldolgozásért pedig magyar áruval fizetünk. Ugyanakkor a fém teljes mennyiségben visszakerül az országba.

Most kötöttünk le a Szovjetunióval 16 millió tonna olajat, de más piacokon is vásárolunk; a magyar olajtermelés ugyanis évi 1,7-1,8 millió tonna. Az olaj vezetéken jut el hazánkba. Az egyiket megépítettük – ez mintegy 4 millió tonna behozatalára alkalmas -, és épül a Szovjetunióval közvetlenül összekötő második olajvezeték is.

Villamos energiából szintén jelentős mennyiséget importálunk. Mi is bekapcsolódtunk a nagy energiarendszerbe, amely az európai szocialista országok energiarendszerét köti össze.

A feldolgozó ipar termelésének és exportjának növelése tehát az import bővülésével jár együtt. Ez a perspektíva.

Néhány szót mezőgazdaságunkról. Önöket ez is érdekli. A magyar mezőgazdasági üzemek többsége néhány éve szövetkezeti alapon dolgozik. Azelőtt több mint 1,5 millió kisparaszti parcella volt az országban. Most 3200 termelőszövetkezet és 254 állami gazdaság működik Magyarországon. Ezekből a számokból láthatják, hogy milyen nagy arányú volt nálunk a föld koncentrációja a nagyüzemek kialakítása, a szocialista szövetkezeti gazdaságok létrehozása érdekében. Ezek a szövetkezetek a dolgozó parasztság társulása útján jöttek létre.

A nagyüzemek kialakítására – természetesen más formában, más társadalmi viszonyok között – törekvéseket látunk a tőkésországokban is. Azok nem szövetkezetek, hanem a tőkés gazdálkodásnak megfelelő mezőgazdasági üzemek.

Azért említettem meg a mezőgazdaságot, mert egyrészt ezzel kapcsolatban is kaptam kérdést, és sokfajta rossz, néha jó hír is jelenik meg a tőkésországok lapjaiban a mi mezőgazdaságunkról. Természetesen minden közgazdasági író a maga mellbősége és morális felfogása szerint foglal állást. Ebbe mi nem kívánunk beleszólni. De azt hiszem, hogy az önök mezőgazdasági fejlődése az Egyesült Államokban is azt igazolja, hogy ésszerű és hasznos a termelékenység növelése, a nagyobb hozam érdekében a nagy mezőgazdasági üzemek kialakítása.

Egy iparosodó államnak, amely a technikával is lépést akar tartani, a növekvő szükségleteket ki akarja elégíteni, a mezőgazdasági termelést a régi kisparaszti alapról a nagyüzemre kell átállítania.

Az elmondottak nem azt jelentik, hogy mi csak a nagyüzemek létrehozásával törődünk, s hogy az elért eredmények mellett országunknak nincsenek gondjai. Mi most nagy anyagi áldozatot hozunk azért, hogy növeljük a mezőgazdaság gépesítését, műtrágyaellátását, az állattenyésztésben is nagyüzemeket alakítsunk ki.

Természetesen mindez nem történik máról holnapra. Tudjuk, hogy a fejlett mezőgazdasági nagyüzemek létrehozásáért nagy anyagi áldozatot kell még hozni. Azt is tudjuk, hogy ezen az úton még sok probléma van, de azt is látjuk, hogy Magyarországnál fejlettebb országok gazdasági életében is megvannak ezek a problémák, vagyis a növekedés gondjai nemcsak a szocializmusnak problémái.

Az elmondott számokból, tényekből láthatják Önök, hogy gazdasági fejlődésünk a háború előttihez képest rendkívül felgyorsult. Amíg 1939 előtt évente 2 százalékkal nőtt a nemzeti jövedelem, addig most 6-7 százalékkal emelkedik. Szeretném megemlíteni, hogy ebből az országból a századfordulón hárommillió munkanélküli vándorolt ki. Magyarországot a hárommillió koldus országának is nevezték. Ezeken az évtizedeken régen túl vagyunk. Ma inkább egy sor iparágban, még a mezőgazdaságban is munkaerőgondjaink vannak.

Ha Önök megkérdezik, hogyan értük el ezeket az eredményeket, a következőket tudom válaszolni: először is az ipari és a mezőgazdasági termelés ilyen gyors növekedését, a háború után a népgazdaság gyors helyreállítását a szocialista rendszernek köszönhetjük. A második világháború után a népi hatalom megerősödött, sikerült áttörni Magyarország régi elszigeteltségét. Ma a kis területű, mintegy 10 millió lakosú Magyarország olyan gazdasági, politikai, katonai szövetségnek a tagja, amely biztosítja az ország önállóságát, gyors gazdasági fejlődését. Önök tudják, hogy mi a Varsói Szerződésnek és a KGST-nek vagyunk tagjai. Önök előtt az is ismert, hogy 1945 után az európai szocialista országok el voltak zárva a Nyugattól, a nyersanyagpiacoktól, s fejlődésükhöz, a háborús károk helyreállításához szükséges nyersanyagokat nem kaphatták meg, mert azok embargó-listán voltak.

A szocialista közösség országainak, együtt a Szovjetunióval, már azért is egyesíteni kellett erőiket, hogy feltárhassák saját természeti kincseiket, kivédhessék a velük szemben kialakított embargót, a gazdasági bojkottot. Ma már ennek a gazdasági szövetségnek nagy előnyeiről és eredményeiről beszélhetünk, s olyan nehéz gazdasági problémákat oldottunk meg, mint az országoknak az energiával, energiahordozókkal, nyersanyaggal, színesfémekkel való ellátása. Fő szállítónk ezekből a fontos nyersanyagokból a Szovjetunió.

Nemrég kötöttük meg ezekkel az országokkal az új külkereskedelmi szerződéseket, 5 évre szóló egyezményeket. A növekedéssel együtt járó problémák egész sorát fogjuk megoldani, a KGST-országok gyorsabb iparosítása, műszaki színvonalának emelése végett. A nyugati piacok elzárása kezdetben valóban nehézségeket okozott, de a problémát lényegében megoldottuk. Önök valószínűleg tudják, hogy én kommunista vagyok, és mégis azt mondom: hála isten, hogy így történt.

Magyarország és a többi szocialista ország bővíti kapcsolatait a nyugati országokkal is, mindegyik a maga lehetősége szerint. Mondjuk Csehszlovákia, amely a világ hatodik-hetedik legfejlettebb állama, sok mindent gyorsabban old meg, mint mi. Önök észre is vehetik, hogy autóink, közlekedési eszközeink nem elég korszerűek. Most dolgozunk azon, hogy az új szükségleteket import útján elégítsük ki, egy kis ország minden termék gyártására nem rendezkedhet be. Gazdaságpolitikánkban ezért nagy súlyt kap a nemzetközi együttműködés, az export növelése. Külkereskedelmi forgalmunk a nemzeti jövedelem 40 százalékát teszi ki. Tehát nemcsak iparosok vagyunk, hanem kereskedők is, több mint 60 országgal vagyunk gazdasági kapcsolatban.

Néhány szót társadalmi körülményeinkről. Azért beszélek erről, mert a 10 évvel ezelőtti események sokfajta interpretálását olvashatták a nyugati lapokban. Ki-ki a maga meggyőződése szerint ítélheti meg az eseményeket. Ez mindenkinek szuverén joga. De ha a tárgyilagos szemlélő szétnéz az országban, és látja a 10 év alatt elért eredményeket, azt hiszem pozitív képet kap. Aki a modern társadalmak történetét ismeri akár Európában, akár az Egyesült Államokban, az tudja, hogy történelmük során politikai, gazdasági nehézségen mentek át. Úgy látszik, a tandíjat a szocializmus körülményei között nekünk is meg kellett fizetnünk, de okultunk a történtekből.

Éppen a múlt héten foglalkozott kormányunk egy új választójogi törvénnyel. Parlamentünk összetétele kifejezi társadalmi céljainkat, a képviselők 42 százaléka munkás, 30 százaléka értelmiségiekből és más rétegekből, az egyházak, a tudomány, a művészet képviselőiből tevődik össze.

Röviden kifejteném még álláspontunkat a mostani nemzetközi helyzet egyik fontos kérdéséről. Azért is említem ezt meg, Uraim, mert valószínűleg nem vagyunk azonos nézeten.

Aggodalommal látjuk, hogy az egész nemzetközi helyzetet beárnyékolja a vietnami háború. Kihat ez a Kelet-Nyugat közötti kapcsolatokra is. Itt keresni kell a kiutat. Nekünk az a véleményünk, hogy a megegyezés alapját a genfi egyezmények képezik. Az Egyesült Államoknak csapatait ki kell vonni Vietnamból, a vietnami háborút minél gyorsabban be kell fejezni. Vissza kell térni a nemzetközi életben a normális gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokhoz. Ez új prosperitást indíthat el. Egy földgolyón lakunk, kereskednünk, dolgoznunk kell – s ennek a feltételeit kell megteremteni.

Természetesen nem törekedtem teljességre, még sok minden van – jó is, rossz is -, amiről beszélhetünk. Amennyiben szükséges, az elmondottakat kiegészítem. Ami az Önök itt-tartózkodását illeti, mi ezt – még egyszer aláhúzom – nagyon hasznosnak tartjuk.

Sajnos kevés időt szántak Magyarországra. Még egyszer üdvözlöm Önöket, s amennyiben további kérdések vannak, szívesen állok rendelkezésükre.

Kérdés: Miniszterelnök-helyettes úr! Nagy érdeklődéssel tapasztaltuk, amikor az Önök kereskedelmi embereivel tárgyaltunk, hogy Önöknél egy bizonyos fajta prémiumrendszert, bónus-rendszert terveznek bevezetni. Ugyancsak örömmel tapasztaltuk, hogy a választórendszer olyan reformjára törekednek, amelyben több jelölt indulhat. Ezek nálunk és Nyugat-Európában már hagyományos dolgok. Vajon Ön, miniszterelnök-helyettes úr, úgy ítéli, hogy ezek a fejlődés jelei Magyarországon ?

Válasz: A kérdés az úgynevezett izgalmas témákhoz kapcsolódik. Magyarországon most is van nyereségrészesedés a gyárakban. Ennek összege háromheti fizetésig terjedhet. A jövőben ezt a rendszert tovább akarjuk fejleszteni, különösen az exportra, a jobb minőségre kívánunk ösztönözni. Az az elképzelésünk, hogy a legkisebb termelőegységig az ott dolgozó mérnököt és munkást anyagilag érdekeltté tesszük a termelés növelésében, a takarékosabb gazdálkodásban. Hogy sikerül-e, az más kérdés. De elhatározott szándékunk, hogy ezt kipróbáljuk.

Magyarországon most néhány ilyen reformot hajtunk végre a gazdasági életben. Az üzemek, vállalatok nagyobb önállóságot kapnak pénzügyileg, a munkabéralapokat, prémiumokat és a kereskedelmi üzletkötéseket illetően. Tudom, hogy ennek Nyugaton visszhangja van. Közgazdasági írók némelykor a reformokat úgy értékelik, mintha Magyarország a tőkés világ gazdasági szisztémájához térne vissza.

Nemrég a Neue Zürcher Zeitung több ilyen elméleti cikket jelentetett meg. Én szeretném megnyugtatni ezeket a közgazdasági írókat, hogy félreismerik a helyzetet. Lehet, hogy a háború utáni tervgazdálkodásban némelykor túlzott centralizáció érvényesült, s ma már ez nem tartható, sőt biztosan nem. De hát, Uraim, akkor szükségállapotok voltak, infláció volt. Nem volt kenyér, nem volt nyersanyag. Magyarország vasúti felszerelésének tekintélyes része Nyugaton volt, a németek elvitték. Tehát, ami volt, azt kézben kellett tartani, a lehető legcélszerűbben elosztani. Ma viszont a piac, a termelés és a nemzetközi kapcsolatok tényezői már nagyobb szerepet játszanak.

A második kérdés a választásokra vonatkozott. Anélkül, hogy ismernénk egymás gondolatait, én is gondoltam erre a dologra. Ez is az úgynevezett kényes kérdések közé tartozik. Nálunk ma még kétfajta – helyi önkormányzati és országos, vagyis parlamenti – választások vannak. A közigazgatási körzetekben már az előző években is több jelölt állítására volt lehetőség. A parlamenti választásoknál a jelöltek listáját a Hazafias Népfront állította össze.

Mi az új?-kérdezhetik Az, hogy a jelölőgyűléseken is felvehetnek a listára a lakosság által alkalmasnak vélt polgárokat. Tehát több jelölt lesz. A szavazásnál arányosan az jut be, aki a legtöbb szavazatot kapta. Az én kerületemben is több jelölt lesz. Hát, uram isten, aki több szavazatot kap, az lesz a képviselő.

Kérdés: Két kérdést tennék fel, feltételezve, hogy folytatódni fog ez a fejlődés, és az embereknek több pénzük lesz, mint amennyi a legszükségesebb igények kielégítésére elegendő, és majd elkezdenek takarékoskodni. Az egyik: hogyan akadályozzák meg, hogy tőkésekké váljanak? A másik: az illetők mit tehetnek megtakarított pénzükkel?

Válasz: Hát kérem szépen, bár már annyi pénzük volna az embereknek, hogy ne tudjanak mit csinálni vele. Sajnos egyelőre nem így van. De ez mégis probléma. Ma is jelentős a bankok betétállománya. Mire gyűjtenek az emberek? Lakásépítésre, autót, hűtőszekrényt és más tartós fogyasztási cikket akarnak venni.

Személyautót nem gyártunk. Talán feltűnt Önöknek, hogy a körülöttünk levő országok mind gyártanak autót. Ismerik a szovjetek FIAT-tal kötött egyezményét. Csehszlovákiának több évtizedes hagyományai vannak az autóiparban. Nem is rosszak az autóik. Lengyelország szintén gyárt személyautót. Budapesten elég sok lengyel kocsi szalad. A Német Demokratikus Köztársaság gyártja a Wartburg és a Trabant elnevezésű személygépkocsikat.

Most hallottuk, hogy Nyugaton vásárol személyautógyári berendezéseket Bulgária, Románia, Jugoszlávia FIAT-kocsikat gyárt.

Jogos feltenni a kérdést nekem: mi az, hát Önöknél iparilag gyengébben fejlett országok is gyártanak személyautót? Annál könnyebben tudok erre most válaszolni, mert néhány napja a televízió részéről szólítottak fel, hogy válaszoljak erre a kérdésre. Elnézést a humoros hasonlatért, de mi kiszámítottuk, hogy a magyar gépipar leggazdaságosabb terméke az lesz, ha nem gyárt személyautót.

A személyautókat mi a nyugati és a keleti piacokról akarjuk beszerezni. Inkább az autóbuszok, speciális kocsik, nagy teherbírású szállító kocsik, hűtőkocsik, kamionok gyártására specializálódunk. A többi országok autóiparába pedig majd bedolgozunk. Vagyis a magyar személyautó szükségletet exporttal termeljük ki. És akik bankba teszik pénzüket, tudnak majd autót venni.

Tud-e valaki annyit összegyűjteni, hogy tőkéje legyen? A tőkés gazdálkodást nemcsak az jellemzi, hogy valakinek a bankban pénze van. A pénzhez gyárak, kereskedelmi vállalatok is kellenek, de nem akarok az Önök szakmájába beavatkozni. Annyi pénzt össze tud gyűjteni valaki a munkájából, hogy vesz egy házat a fiának, vesz egy házat vagy hétvégi üdülőt, körülbelül ez a norma. Az emberek dolgoznak és felélik a keresetüket. Olyan veszély nincs, hogy nagy tőkéket halmozzanak fel, saját üzemeket, gyárakat építsenek. Nálunk az ilyen üzemeket államosították – ezt Önök is tudják.

Kérdés: Sokan érdeklődnek az Egyesült Államokban az iránt, hogy a gazdasági vezetőket hogyan választják ki, és hogyan értékelik a tevékenységüket.

Válasz: Erre szocialista viszonyaink között többé-kevésbé egységes szisztéma alakult ki. Mindenekelőtt a rátermettség, a hozzáértés, a politikai megbízhatóság számít. Az egyetemekről az új szakemberek kikerülnek a gyárakba, az üzemekbe, a kutatóintézetekbe, tehát munka közben van egy természetes kiválasztódás. A szaktudás, a rátermettség számít. Nem állítom, hogy már mindenütt ennek alapján választották ki a vezetőket. De a gazdasági reform egyik célja éppen az, hogy ilyen legyen a vezetés. Nem kis gond megtalálni a lehető legmegfelelőbb szakembereket, de azon vagyunk, hogy sikerüljön.

Ha Önök összehasonlítják a mi egyetemi képzésünket egy sor nálunk gazdagabb, fejlettebb ország szakemberképzésével, akkor láthatják, hogy Magyarországon a műszaki és a humán tárgyakban igen magas az egyetemi képzés színvonala.

Egy példát szeretnék megemlíteni. Amikor az országban a mezőgazdaság kollektivizálása volt napirenden, akkor nem volt száznál több vezető képes szakemberünk. Kevés volt az agronómus, a mezőgazdasági gépészmérnök. Kit tettünk egy 4000, 5000 vagy 10 000 hektáros termelőszövetkezet élére? Azt a legtekintélyesebb falusi gazdát, akire hallgatott a falu, akinek tekintélye volt. És ez bevált. De előfordult – egy kis túlzással mondom -, hogy neki a legkedvencebb termesztési ága az almatermelés volt, és szeretett volna az egész faluból almáskertet csinálni. De az országnak búzára volt szüksége, meg kukoricára, meg más takarmányra. Ma már az egyetemek, szakfőiskolák több ezer agronómust, mezőgazdasági szakembert bocsátanak ki, akik át tudják tekinteni a gazdaságot, van érzékük a piachoz, a szükségletekhez. Körülbelül így választjuk ki az embereket.

Kérdés: Johnson elnök kifejezte azt a reményét, hogy az Egyesült Államok és több kelet-európai ország között a gazdasági kapcsolatok, a kereskedelem fejlődni fog. Ezzel kapcsolatban két kérdés merül fel. Az első: hogyan reagálnak Magyarországon erre a nyilatkozatra? A második: amennyiben egyetértenek az Egyesült Államok elnökének ezekkel a megállapításaival, van-e bármilyen konkrét javaslatuk a megvalósításra vonatkozóan?

Válasz: Az Egyesült Államok és Magyarország viszonylatában tudok válaszolni a kérdésre. Egyelőre sok korlátozó intézkedés sújt minket az Egyesült Államok piacán. Ön tudja, hogy egy sor diszkriminációs intézkedés van még életben. Egyes árucikkekre 33-35 százalékos vagy még magasabb vámokat vetnek ki. A legnagyobb kedvezmény elvét miránk nem alkalmazzák. Természetesen mi üdvözlünk minden humánus megoldást, minden liberalizálást, ami közelebb hozza az országokat, egymás piacán megteremti az érdekeltséget, a mozgási lehetőséget. Ezt még nem érezzük.

Ha már ezt a kérdést tette fel, szeretném megemlíteni Önöknek, hogy nincs rendezve a megfelelő, nagyköveti szintű diplomáciai kapcsolatok kérdése sem. Mi ezt számos esetben szóvá tettük. Néhány nappal ezelőtt Rusk külügyminiszter úrral folytattunk tárgyalást ebben a kérdésben. Ahányszor szóvá tesszük, mindig mondják: sorra kerül, vizsgálják, tárgyalják. Mindenesetre a megoldást nem mi késleltetjük. De minden olyan javaslatot, ami a liberalizálás irányába hat, örömmel fogadunk. Ezeket kívántam a második kérdésre válaszképpen elmondani.

Mr. Pace: Szeretném megnyugtatni Önt, hogy nincs szándékomban visszatérni Magyarországra, hogy az Ön választói körzetébe jelöltként lépjek fel, már azért sem, mert ezt teljesen reménytelen feladatnak látnám.

De komolyan beszélve, miniszterelnök-helyettes úr! A csoport tagjai egyéni állampolgárokként azért jöttek az Önök hazájába, hogy személyes benyomásokat szerezzenek, mert úgy érezzük, a jobb megértés a nyitja egy jobb világnak. Igen barátságos fogadtatásban részesültünk. Ez már a határon megnyilvánult, ahol az őrök egy kézlegyintéssel tovább engedték az autóbuszt. Ugyanezt tapasztaltuk végig az országút mentén, amikor láttuk az Önök bőségben élő falvait és amikor beszélgetve a lakossággal, mindenütt csak a legmelegebb fogadtatással találkoztunk. Mély benyomást tett ránk országuk szépsége, a csodálatos Duna. De legjobban a magyar emberek tetszenek nekünk. És biztos vagyok benne, hogy valamennyiünk nevében beszélek, amikor megköszönöm Önnek ezt a kimerítő tájékoztatást és azt, hogy ilyen hosszú időn át rendelkezésünkre állt. Szeretném kifejezni azt a reményünket, hogy a legközelebbi jövőben a növekvő melegség fogja az országaink közötti viszonyt jellemezni.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!