NEGYEDIK RÉSZ.

(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)

5

VI.

A katonai helyzet komoly volt, de nem tartottuk veszélyesnek. A madridi és barcelonai lázadás leverése után, Spanyolország e két legnagyobb városán kívül a kormány kezében volt a félsziget délkeleti és északkeleti része, valamint a Levante. Azt lehet mondani, hogy az elválasztó vonal középen vágta ketté a Pireneusokat és vagy hetven kilométerre Madridtól észak-keletre vonult el. A lázadók Santander kivételével elfoglalták Ó-Kasztíliát, Navarrát, Alavát, Galíciát és Leont, valamint a délnyugati andaluz tartományokat. Az északi résszel csak Portugálián keresztül tudták a kapcsolatot tartani, ami annyit jelent, hogy a két lázadó zóna között az összeköttetést spanyol területen kívül kellett fenntartaniok. A kormány a maga részéről ugyanezekkel a nehézségekkel küzdött, hogy Viscayával, Guipuzcoával — a két kormányhű baszk tartománnyal — valamint Santanderrel és Aszturiával a kapcsolatot tarthassa. Egyszóval a Kantábriai-tenger partján ezek voltak azok a tartományok, ahol a lázadóknak nem sikerült lábukat megvetniök.

Meg voltunk győződve arról, hogy ez a helyzet nem folytatódhatik sokáig. A nép nagyszerű magatartása volt a legjobb biztosíték arra, hogy győzni fogunk. Az ország lakosai ezrével léptek be a milíciákba és az emberek készen álltak arra, hogy fegyverrel a kezükben védjék meg a törvényes Köztársaságot. Minden lehetőségünk meg volt arra, hogy nagyszerű hadsereget állítsunk fel. Ez a hadsereg még kiképzetlen volt és nem voltak fegyverei, de már nagy embertartalékok felett rendelkezett. Birtokunkban volt a flotta hajóinak legnagyobb része, mellettünk álltak a rendőrség rohambrigádjai, sőt még a csendőrök közül is számosan csatlakoztak a Köztársaság hadseregéhez.

Eszünkbe sem jutott, hogy a demokratikusan megválasztott, törvényesen megalakult és a külföldi nemzetek kormányai által elismert spanyol kormánynak nehézségei támadhatnak abban, hogy a lázadó csapatok legyőzéséhez szükséges fegyvereket megszerezhesse. Puskákat, gépfegyvereket, ágyúkat, lőszer- és repülőgépeket kellett vásárolnunk. Ha ez megvan, a lázadók kénytelenek lesznek megadni magukat a kormánycsapatok erőbeli fölényének és így minden a legkevesebb vérontással folyik majd le … Július 27-én, mint a bomba csapott le Madridra a hír: a francia Népfront-kormány, amelynek miniszterelnöke Leon Blum volt, megtagadta, hogy fegyvereket adjon el nekünk!

De hát miért? Képtelenek voltunk megérteni. Előre tudtuk, hogy az angol uralkodóosztályok és a francia reakció nyomást fognak gyakorolni a francia kormányra. De arra senki nem számított, hogy egy magát szocialistának nevező miniszterelnök megtagadja egy törvényesen megalakult baráti kormánytól a jogot, hogy az fegyvereket vásárolhasson egy fasiszta lázadás elfojtására. „Ez nem lehet igaz!” — mondottuk egymásnak. „Az embernek megáll az esze!” Meg voltunk győződve arról, hogy a francia kormány saját érdekében segíteni fog nekünk védekezni; és képtelenek voltunk elhinni, hogy még törvényes jogainktól is meg akar fosztani bennünket.

Július 31-én Ignacio még rosszabb híreket hozott. Az olaszok nyíltan támogatják a lázadókat. Olasz repülőgépek útban Spanyol-Marokkó felé, benzinhiány miatt kényszerleszállást végeztek a Francia Zónában. Az olasz pilóták kihallgatásuk alkalmával bevallották, hogy július 16-án, azaz a lázadás kitörésének előestéjén kaptak parancsot az indulásra.

Mussolini persze sietve megcáfolta pilótáinak kijelentéseit, éppen úgy, mint Hitler az első pillanattól fogva egész a spanyol háború végéig tagadta, hogy repülőgépeket, csapatokat, ágyúkat, hadihajókat és mindenféle hadianyagot küldött Spanyolországba. A háború befejezése után mindkét diktátor sietve közölte a nyilvánossággal, hogy résztvettek a lázadás előkészítésében, és emberektől és gépektől egészen kötszerekig, élelmiszerekig és teherautókig minden támogatást megadtak a felkelőknek, attól a pillanattól fogva, hogy az első tábornok fellázadt Marokkóban. Ez a „vallomás” odáig ment, hogy Hitler és Mussolini 1939 április és május havában szinte vetélkedtek egymással, hogy egyre több bizonyítékát adják a spanyol háborúban való részvételüknek. A maga részéről mindkettő igyekezett bebizonyítani, hogy ő állt „elsőnek” a lázadók oldalára. Mindez persze azért történt, mert elérkezett a pillanat, hogy Franconak benyújtsák a számlát. Ám 1936 augusztusában mindent megtettünk, hogy meggyőzzük a világot, de különösen Angliát, Franciaországot és az Egyesült Államokat, hogy országunk a két fasiszta nagyhatalom nyílt beavatkozásának áldozata. A „demokráciáknál” tiltakozásunk süket fülekre talált. Kezüket dörzsölve szemlélték, mint fojtja meg a fasizmus a szabadságot Spanyolországban.

André Malraux egy csapat francia pilótával és néhány olyan ócska repülőgéppel érkezett Spanyolországba, amelyek a francia hadirepülés számára már használhatatlanok voltak. Ekkor azt hittük, hogy Franciaország megváltoztatta álláspontját és most végre el fogja adni nekünk azt a hadianyagot, amelyre oly nagy szükségünk volt, hogy egyszer és mindenkorra végezni tudjunk a lázadókkal, mielőtt ezek a külföldi segítséggel megerősítik soraikat. André Malraux — nem tudom, hogy tudatosan-e vagy öntudatlanul — csak még jobban táplálta ezt a reménységünket. Bizonygatta, hogy a hét-nyolc Potez bombázógép és a tizenkét Dewoitine vadászgép, amely Franciaországból érkezett, csak a kezdet. A francia kormány — mondotta — persze titokban, nehogy szembe kelljen szállnia az ország reakciós elemeivel és az angol uralkodó osztályokkal, mindent el fog adni nekünk, amire szükségünk van.

Természetesen ezt el is hittük, hiszen ekkor már mindenki tudta, hogy Olaszország Savoya, Caproni és Fiat gépeket küld a lázadóknak és hogy a német haditengerészet nyíltan támogatja őket! Augusztus 3-án a Deutschland nevű német zseb-páncéloshajó és egy ugyancsak német torpedóromboló megakadályozták, hogy a köztársasági hadihajók bombázzák a lázadó ceutai kikötőt. Odaálltak a kikötő és a Jaime I, valamint más spanyol hadihajók elé, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy a kikötőt bombázzák. A köztársasági hadihajók kénytelenek voltak kikötőikbe visszatérni anélkül, hogy a támadást végre tudták volna hajtani.

Több mint négy Savoya bombázógép szállt le Algériában és Francia Marokkóban a lázadó zóna felé vezető úton. Német bombavető- és vadászgépek (német pilóták által vezetett JU 52 és Heinkel gépek) érkeztek már Cadizba és Sevillába, és tevékenyen közreműködtek az idegenlégió csapatainak Marokkóból Spanyolországba való átszállításánál. Így növelték a mór- és idegen zsoldoscsapatok tömegét, akik naponta keltek át a Gibraltári-szoroson.

Mindennek ellenére szilárdan hittük, hogy Franciaország észreveszi, milyen veszélyben van és el fogja adni nekünk mindazt, ami védelmünkhöz szükséges. Ekkor még nem tudtuk, hogy Franciaország és Anglia befolyásos uralkodó körei már döntöttek és még mielőtt a háború kitört volna, elhatározták, hogy engednek megfojtani bennünket.

Egy másik német hadihajót, a Kameroon-t, spanyol felségvizeken a spanyol haditengerészet feltartóztatta, amikor a cadizi kikötőben igyekezett horgonyt vetni. Megállapítottuk, hogy benzint szállított a lázadóknak, amelyre azoknak nagy szükségük volt. A felkelőknél olyan nagy volt a benzinhiány, hogy ha akkor e nyersanyagforrástól sikerült elvágni őket, valószínűleg az egész felkelés összeomlott volna. Nagy-Britannia kormánya ekkor nemcsak, hogy nem támogatta a spanyol kormányt abban az elvitathatatlan jogában, hogy saját felségvizein ellenőrzést, gyakorolhasson, hanem ezt az incidenst arra használta fel, hogy a Spanyol Köztársaság hitelét az egész nemzetközi sajtóban csökkentse.

Ahelyett, hogy a spanyol belügyekbe való egyre szemtelenebb beavatkozásukért Olaszország és Németország fasiszta kormányait vádolta volna, a Foreign Office minden lehetőt megtett, hogy a Spanyolországban folyó háborút teljesen hamis beállításban mutassa meg a világnak. A „demokráciák” sajtója a köztársasági kormányról mint „törvényen és elveken kívül álló gazfickók bandájáról” beszélt. A két fasiszta nagyhatalom beavatkozását és támogatását a legteljesebb mértékben elhallgatták, az esküjüket megszegő, áruló tábornokokat és a törvényesen megválasztott hatalom ellen lázadókat, mint a becsület és a rend lovagjait tüntették fel és persze egy szót sem szóltak azokról az érdekekről, amelyeket ezeknek az országoknak uralkodóosztályai Spanyolországban továbbra is sajátmaguknak akartak biztosítani.

A „demokráciáknak” nevezett országok kormányai — és különösen Nagy-Britannia kormánya, amely a háború alatt a Spanyolországgal szemben követendő politikai irányvonalat megadta — tökéletesen tudták, hogy ha az igazságot megmondták volna és semmi mást, csak az igazságot arról, ami az Ibériai-félszigeten történt, maguk a népek kényszerítették volna kormányaikat és az azokban ülő néhány vezető szociáldemokratát, hogy adjanak el fegyvereket Spanyolországnak. Így segítették volna, hiszen baráti, demokratikus nemzet lévén, elvitathatatlan joga volt ahhoz, hogy minden lehető eszközzel elfojtsa a belső lázadást az országban és védekezzék a külföldi fasiszta nagyhatalmak támadása ellen.

De éppen ez volt az, amit ezek a kormányok és különösen az angol kormány el akartak kerülni és fékevesztett álszentességgel, hazugság- és rágalomhadjáratot indítottak a Spanyol Köztársaság ellen. Amikor az olaszok dicsekedni kezdtek diadalukkal és a német nemzeti-szocialisták biztosnak érezve a zsákmányt, leplezetlen érdeklődéssel fordultak a spanyol ásványi kincsek felé, a Foreign Office és sajtószervei szintén megtették a magukét. Eltörölték a nyomokat és elködösítették azt az igazságot, amelyet maguk a fasiszta támadók saját sajtójukban oly cinikusan hoztak nyilvánosságra.

Csak egyetlen nemzet közölte az első pillanattól az utolsóig a világ nyilvánosságával az igazságot Spanyolországról: a Szovjetunió. Spanyolok, akik eddig alig hallottak még a Szovjetunióról, azokban az augusztusi napokban, amikor a világnak csaknem összes nemzetei magunkra hagytak vagy elárultak bennünket, meglátták honnan érkezik a segély és a támogatás, hogy hazánk demokráciájáért és függetlenségéért folytatni tudjuk küzdelmünket. Az egész spanyol sajtó hatalmas címek alatt közölte a hírt: a szovjet munkások fizetésük egy százalékát ajánlották fel Spanyolország megsegítésére és ez az összeg csak a háború első hónapjaiban tizennégymillió rubelt tett ki!

Egy amerikai országból is nagylelkű segélyajánlat érkezett. Mexikóban Lazaro Cardenas tábornok kormánya ajánlotta fel, hogy könnyű fegyvereket ad el nekünk és megkérdezte, mire van leginkább szükségünk. Az az első húszezer puska, amelyet Spanyolországba küldtek és amellyel az újonnan alakult milíciákat fegyvereztük fel, Mexikóból érkezett. Az így felfegyverzett miliciák állították meg a guadarramai Sierrát uraló lázadó csapatok előrenyomulását Madrid felé.

Ezek a hírek valamennyire csillapítani tudták Badajoz elvesztése miatt érzett fájdalmunkat. Ez az estremadurai, Portugáliával határos tartományi székhely augusztus 13-án esett el. Ezé a városé volt a „dicsőség”, hogy elsőnek bombázták német és olasz repülőgépek. De a város elestét nemcsak ez okozta. Portugália cinikus segítsége, — épp úgy katonai szempontból a város elfoglalásánál, mint később a köztársasági érzelmű lakosság ellen lefolytatott rendőri tevékenység során — döntő tényező volt a lázadók mellett.

Lassan-lassan hozzászoktunk a fasiszták szörnyű gaztetteihez és öldökléseihez, mert ez minden újabb tartomány elfoglalása után megismétlődött. Spanyol és külföldi szemtanuk leírásából tudtuk meg, ami Badajozban történt és ez barbárságban felülmúlta mindazt, amit a fasiszták addig véghezvittek. A Plaza de Toros-on, a bikaviadalok számára épült arénában a védtelen lakosság ellen elkövetett gaztett, a holttestekkel borított utcák — még napokkal azután is, hogy a várost a lázadók elfoglalták — örök időre gyűlöletessé tették a spanyol nép szemében szokat, akik idegen támadók segítségével akarták kirabolni az országot és bevezetni a fasizmust.

A badajozi arénában végrehajtott öldöklés az egész civilizált világban borzadást keltett.

Badajoz csak újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy mennyire szükségünk van repülőgépekre. Amikor a lázadás elkezdődött, körülbelül hetven öreg gépünk volt. Egy hónap sem telt el és már az utasszállító gépeket is kénytelenek voltunk bevonni a hadiszolgálatba, hogy a Madrid felé nyomuló hadoszlopokat bombázhassuk.

Az Escuadrilla Espana, az a néhány francia repülőgép, keserű édesség volt számunkra. Sem a külföldi pilóták, akiket Malraux hozott magával — legnagyobb részük zsoldban lévén, havi ötvenezer frank fizetést kapott — sem pedig a repülőgépek maguk nem hozták meg a tőlük várt eredményt.

Még hosszú ideig tápláltuk a reményt, hogy repülőgépet fogunk tudni vásárolni külföldről. Továbbra is titkos írással írt táviratok és üzenetek érkeztek külföldi katonai megbízottainktól, amelyek ilyen vagy olyan ajánlatokról beszéltek. Ám megvalósulásuk előtt ezek a lehetőségek mindig füstként szertefoszlottak. Spanyolországban pedig néhány „élelmes” ember kihasználta a konjunktúrát arra, hogy meggyőzze a kormányt:

„ők” majd vesznek repülőgépeket és mindenféle szükséges anyagot! Mindehhez csak arra van szükségük — mondták —, hogy elegendő pénz álljon rendelkezésükre külföldön. Ezek az „élelmesek”, valamint a politikusok protekciósai kimentek külföldre és sokan közülük nem jöttek vissza. A kormány pedig továbbra sem tudta elérni, hogy a demokráciák eladják nekünk azt, ami a védelemhez kellett és aminek vásárlására jogunk volt, hiszen a Köztársaságnak csaknem minden elengedhetetlenül szükséges védelmi eszköze hiányzott. Ezenkívül semmi mást nem kértünk.

A legjobb köztársasági pilóták az első napokban elestek. Veszteségeink ezen a téren százalékban kifejezve elképzelhetetlenül magasak voltak. Lassan-lassan nem maradt pilótánk, nem maradt gépészünk, megfigyelőnk és végül nem maradt több repülőgépünk.

Nem a francia nép engedte — és ezt jól tudtuk — hogy védtelenül elbukjunk a lázadók hadianyagbeli fölényével szemben, amelyet azok Hitlertől és Mussolinitól kaptak. Tudtuk, hogy a francia nép velünk van. A párizsi Velo’ d’Hiver hatalmas népgyűlésére francia férfiak és nők ezrei mentek el és lelkesen megtapsolták Dolores Ibárruri, a spanyol nemzetgyűlés képviselőjének és az összes spanyol asszonyok mintaképének szavait, amikor azt mondotta:

— Segítenetek kell a spanyol népet! Vigyázzatok! Ma mi vagyunk soron; de holnap ti kerültök sorra! Fegyverekre, repülőgépre és ágyúkra van szükségünk, hogy itt, közvetlenül a ti határaitokon, leverhessük a fasizmust!

Amikor a Pasionaria szavait befejezte, a hatalmas sokaság felállt és elhangzott a francia nép szava, amely egyhangúan követelte: „Avions et canons pour l’Espagnel” „Repülőgépeket és ágyúkat Spanyolország számára!”

Nem, nem a francia nép tagadta meg tőlünk segítségét, hanem a francia Népfront vezetői, Blummal az élükön, aki ahelyett, hogy a francia nép kívánságait teljesítette volna, hátulról tőrrel döfte le a spanyol demokráciát.

A hadianyag hiányán kívül végtelen sok más nehézséggel is meg kellett küzdenünk.

A háború első hónapjaiban talán legtöbbet az ártott nekünk, hogy jószándékkal, szívélyes kapcsolatokat akartunk fenntartani az összes nemzetekkel, még azokkal is, akik nyíltan támogatták a lázadókat. Madridban nyüzsögtek a kémek. Ezek állandó összeköttetésben álltak a mindenhova szabad bejárással bíró külföldi követségi és konzulátusi személyzettel.

A német Lufthansa légivonal közlekedése továbbra is fennállt és gépei a Madrid melletti barajasi utasszállító repülőtéren szálltak le. Egy reggel, amikor Mártát kísértem ki a repülőtérre, aki Aszturiába ment, hogy ott az északi zóna légiszolgálatához beosztott férjével találkozzék, egy külföldi diplomata fiát láttam óvatosan közeledni a Lufthansa repülőgépéhez. Egy csomagot adott át a pilótának, majd gyors léptekkel kiment a repülőtérről, beszállt a kocsijába és elhajtott. Jelentettem az esetet a szolgálatos repülőtisztnek, de a spanyolországi volt belga követ fia ekkor már eltűnt. De nem is igen hiszem, hogy a repülőtiszt nagy fontosságot tulajdonított volna szavaimnak. Madrid még mindig ugyanaz a vidám és bizakodó város volt, mint azelőtt és ezért nagyon drágán kellett megfizetnünk.

Amikor később Borchgrave báró titokzatosan eltűnt Madridból és a belga kormány nemzetközi botrányt indított emiatt, azt hiszem, elegendő volt néhány komoly bizonyítékot felhozni a báró tevékenységéről, hogy a fenyegető sajtóhadjárat abbamaradjon. Véletlenül nagyon jól ismertem a követnek és feleségének politikai rokonszenvét. Az asszony egy, a diktatúra idején meggazdagodott Pedraza nevű ismert kalandornak volt az özvegye. A legjobb barátságban voltak az összes notórius fasisztákkal és a követ fiának a Lufthansa gépénél tett látogatása akkor reggel bizony komolyan aggasztott.

A nácik oly merészek voltak, hogy egy katonailag felszerelt JU 52 géppel Madridban le is szálltak. A pilóta néhány szót váltott a repülőtéren álló Lufthansa gép pilótájával, majd ismét azonnal felszállt. Ám benzinhiány miatt kénytelen volt köztársasági területen kényszerleszállást végrehajtani. A német kormány ekkor a legcinikusabb módon a gép visszaszolgáltatását követelte és tiltakozott a Spanyol Köztársaság kormányánál azért, amit „német tulajdon jogtalan birtokbavételének” minősített. Persze a német nemzeti-szocialista sajtó egy szóval sem említette, hogy egy katonailag felszerelt bombavető repülőgépről volt szó, amely a fasiszták segélyezésére indult.

Ám amikor Ignacio ezt a repülőgépet hadiszolgálatra akarta felhasználni, a Köztársaság kormánya, tele „törvényesség” gátlásokkal, ezt nem engedte meg.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!