(1936—1939)

NEGYEDIK RÉSZ.

(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)

9

XIV.

Valenciában megtudtam, hogy létezik egy Külföldi Sajtóiroda, amely az államminisztérium fennhatósága alatt áll. Még a háború előtti időkből ismertem a minisztérium vezetőjét, Julio Alvarez del Vayo-t és feleségét.

— Azt hiszem, nagyon, hasznos munkát tudnál végezni a Külföldi Sajtóirodában, — mondta nekem del Vayo felesége.

Másnap reggel meglátogattam Rubio Hidalgo-t, a külföldi sajtócenzúra és az iroda összes osztályainak vezetőjét. Csak nehezen találtam meg az épületet. Egy régi és kopott ház legfelső emelet én volt az iroda. Két rozzant falépcsőn kellett felmenni, hogy az ember a szobákba érjen. Ezekben a padlón szanaszét papírok hevertek, a falakról hullott a vakolat, az asztalokat propaganda-plakátok borították. Összevissza mindenfelé gépíráshoz való másolópapír és a világ minden országának újságjai voltak szertedobálva.

Vagy féltucat alkalmazott csomagolta gondosan a propaganda-anyagot abban a szobában, amelyet csomagolónak használtak, mások az asztalokon ülve korrigálták a sokszorosított íveket vagy adatokat kerestek ki a kartotékokból. Az újságírók — a külföldi távirati irodák és nagy napilapok tudósítói —, a szomszédos szobában várták, hogy külföldről hívják őket telefonon. Magastámlájú pamlagon ültek, amelynek kárpitozása kopott és hiányos volt. Fekete másolópapír, piszkos telefirkált kéziratpapírok hevertek az írógépek mellett, ezekkel volt tele az asztal és a pamlag kárpitozásával egyforma két karosszék. Világosan látszott, hogy mindezt állandóan használják.

Kényelmetlenül éreztem magam ebben a nagy szobában, amíg arra vártam, hogy Rubio Hidalgo úr fogadjon. Egy fiatal és csinos lány jelenléte, akit az ottartózkodó újságírók „Gladys”-nek neveztek, okozta, hogy figyelmes lettem saját ruháimra. Ez a háború kezdete óta nem fordult velem elő. Hónapok óta és szinte anélkül, hogy levetettem volna, ugyanazt az öreg kockás sportkabátot, ugyanolyan szoknyát viseltem és lapossarkú cipőt. Soha nem tulajdonítottam fontosságot a „rongyoknak”, de az igazai megvallva, a háború kezdete óta nem is igen volt időm arra, hogy ilyen kérdésekre gondoljak. „Gladys” nagyon elegánsnak tűnt nekem egyszerű ruhájában. Az újságírók is bizonyos tiszteletet ébresztettek bennem. Madridban és Rómában sok külföldi tudósítót ismertünk, számos barátunk is volt köztük, de mindig mint barátokat kezeltük őket és soha nem álltunk velük „szakmai” kapcsolatban.

Végighallgattam ezeknek a férfiaknak a beszélgetését és különös beszédmodoruk szinte elkábított.

— Már cenzúrázták és a beszélgetést is kérték — jött be egyikük a szoba végében lévő ajtón, amely mint később megtudtam, a cenzorok irodájába vezetett.

— Átengedték az elsőt, de levágták a fejét, — mondta egy másik Gladysnek és hangjában mély csalódás csengett.

Amerikai újságíró-zsargonban beszéltek, amelyet csak nagyon nehezen értettem meg.

Amikor bevezettek Rubio Hidalgo irodájába, aggodalmam csak még jobban növekedett.

Don Luis, amint „feltétlen hívei” az irodában általában nevezték, úgy élt a Cenzori és Külföldi Sajtóirodában, mint egy vakondok. Irodai szobája csaknem teljesen sötét volt, az ablak redőnyei leengedve és a szobába csak az a fény jutott be, amelyet ezek a redőnyök átengedtek. Az íróasztalán álló kékes-zöld lámpa sugárzott kis kerek fényfoltot az előtte lévő papírokra.

Ebben a félhomályban időbe került, míg Rubio alakját ki tudtam venni. Kerek kopasz feje, egészségtelen arcszíne volt, kis bajuszt és kék szemüveget viselt. Kék szemüvege volt az, ami legjobban lekötötte figyelmemet.

— Ért valamit az újságíráshoz? — kérdezte a szája sarkából.

Nem tudtam, hogy értelmezzem szavait. Feldühített az a gondolat, hogy ez az ember itt esetleg azt hiszi, hogy valami kényelmes irodai munkát keresek és a gyerekektől, meg a kórházaktól menekülök. Mindazok az okok, amelyek arra késztettek, hogy idejöjjek jelentkezni: nyelvtudásom, képességem arra, hogy az idegeneknek saját nyelvükön magyarázzam el a helyzetet, az igazságát és valóságát annak, ami történik, mintha csak teljességgel elvesztették volna fontosságukat ebben a sötét szobában.

Végül Rubio Hidalgo rámnézett a szemüvege mögül — hitetlenkedve és kelletlenül —, majd egy borítékban átnyújtott néhány gépírásos papírlapot és így szólt:

— Olvassa el kérem ezeket a cikkeket és holnap reggel hozza be kijavítva, hogy kimehessenek …

Fogalmam sem volt arról, hogy mit akart mondani ezekkel a szavakkal. De felkészültem arra, hogy ne kérdezősködjem. Az egész délutánt a penzióban töltöttem. Csak nagynehezen sikerült ott egy csöpp kis szobát találnom. Százszor is elolvastam a két amerikai újságíró cikkét: beszélgetésüket Federica Montseny-vel.

Másnap reggel jövendőbeli főnököm sötét irodájában tudtam meg, hogy az előző nap nekem kiosztott munka csak próba volt. Sem korrigálni, sem javítani nem kellett az újságírók munkáját. Még csak az hiányzott volna! A feladatom az volt, hogy „cenzúrázzam” a cikket, ha akad bennük olyasvalami, ami nekem „cenzúrázhatónak” tűnik. Minden további magyarázat nélkül — és anélkül, hogy időt engedett volna arra, hogy elveszítsem önuralmamat —, új főnököm utasított, hogy foglaljam el az egyik asztalt a cenzorok szobájában. A szék lábából le kellett vágatni, hogy az én lábam az asztal alá férjen.

Kineveztek cenzornak. Munkám abból állt, hogy naponta hat órán át az asztalomnál üljek és várjam, hogy az újságírók elémhozzák külföldre küldendő cikkeiket. A cikkek gondos elolvasása után, ha nem volt bennük semmi cenzúrázható, engedélyt kellett adnom, hogy telefonon vagy sürgönyileg továbbítsák azokat. Az újságírók telefonjainkról állandó összeköttetésben álltak Londonnal és Párizzsal. Németország, Olaszország és Portugália kivételével, bármelyik külföldi országgal beszélhettek.

Az első napokban senki sem törődött velem, és minden munkát a többi cenzorok végeztek. Már kezdtem arra gondolni, hogy rosszul tettem, hogy eljöttem San-Juanból és hogy bármi más hasznosabb lett volna, minthogy itt órákon át üljek egy asztal előtt és ne csináljak semmit. Három cenzor volt az irodában, mind férfiak: két lengyel és egy spanyol. Néhány nap múlva spanyol kollégám odajött hozzám és felajánlotta segítségét.

— Nagyon könnyű munka ez, — mondta kedvesen. — Az újságírók azt küldik el, amit akarnak. Egy fontos: igaz legyen és ne adjon felvilágosítást az ellenségnek.

Jól végiggondoltam, amit mondott és kezdtem magam bizakodóbbnak érezni.

— Persze nagyon figyelmesen kell átnéznünk a katonai híreket, — folytatta, — Vannak dolgok, amit a tudósítók nem tartanak fontosnak, vagy ami egyszerűen irodalmi leírásnak tekinthető s ami mégis, ha külföldre kerül, nagyon értékes felvilágosításokkal szolgál az ellenségnek. Ha az újságírók panaszkodnak, hogy miért húzzuk ki az ilyen természetű híreiket, csak arra kell figyelmeztetni őket, milyen volt a cenzúra az első világháború idején. — Bólintottam. — Valójában — tette hozzá —, az én véleményem az, hogy túl engedékenyen kezeljük a katonai jellegű tudósításokat.

— De hát azokkal a tudósításokkal, amelyek nem katonai természetűek, azokkal mit tehetünk? — kérdeztem aggódva.

Kedves professzorom elmosolyodott. — Ott legjobb tudása szerint kell cselekednie. De ne ijedjen meg. Ez is elég könnyű. Amikor az újságíró átadja a másolatot, elsősorban is meg kell bizonyosodnia arról, hogy azt akármilyen nyelven, de világosan írták és olyan szavakkal, amelyeknek nem lehet kettős értelme. A mondatoknak világosaknak és tisztáknak kell lenniök. Szóval meg kell győződnie arról, hogy amit olvas, annak nincs titkos tartalma. Miután erről a nagyon fontos előfeltételről meggyőződött, ha a tudósítás politikai jellegű általános híranyagot tartalmaz, meg kell tudnia, vajon a jelentést megerősítették-e vagy csak egyszerűen szállongó hírekről van-e szó. Ez utóbbi esetben nem szabad átengednie, mert ha egy szállongó hírt átengedünk a kormánycenzúrán, az annyit jelent, hogy hivatalos megerősítést adunk annak. Ez nagyon fontos. De sok munkája lesz azzal, hogy ezt megértesse az újságírókkal. Egy-két szót fognak változtatni a szövegben és újra meg újra megkísérlik majd, hogy cenzúráztassák, mert úgy vélik, hogy „joguk van” megszerezni maguknak egy hír elsőségét, amikor még csak szállongó, bizonytalan hírről van szó. Máskor erőskődnek majd, hogy „becsúsztassanak” kávéházi asztalok mellett vagy saját, többé-kevésbé túlzott, képzeletükből kipattant történeteket. Mások olyan egyénektől szereznek cikk-témát, akiket megfizetnek azért, hogy híranyaggal lássák el őket. Ezek azután, ha semmi fontos esemény nem történt, fantasztikus történeteket agyainak ki, hogy az újságírók szenzáció-éhségét kielégítsék és megszolgálják a kapott pénzt.

— Értem …— feleltem lassan.

— És végül is, ne felejtse el, hogy vannak politikai jellegű hírek, amelyeknek egyben katonai fontosságuk is van. Minden olyan hír, ami azt a hitet keltheti az ellenségben, hogy politikai széthúzás vagy belső ellentét merült fel a kormányhű zónában, erősíti a fasiszták katonai helyzetét. És hát ne is beszéljünk arról, ha politikai pártok egymás között tárgyalnak vagy vitatkoznak afelől, hogy ezen vagy azon a fronton kellene-e támadni …

Hát, sok mindent kellett a fejemben tartanom. Reszketni kezdtem, ha arra az első alkalomra gondoltam, amikor egy sajtótudósítás cenzúrázásának felelősségét kell majd magamra vállalnom.

Szerencsémre első „ügyfelem” Burnett Bolloten, az United Press tudósítója volt. Bolloten lelkiismeretesen, szinte személyes érdekének tekintette, hogy mindenről tudjon, ami történik. Híranyagában pontos volt és megbízható. Össze sem lehetett hasonlítani azokkal az újságírókkal, akiket ugyanez a sajtóügynökség később helyette küldött. Bolloten, azonkívül, hogy ismerte a mesterségét, jól tudta, hogy miért folyik a harc Spanyolországban és mindent elkövetett, hogy ez tudósításaiban is visszatükröződjék, noha a sajtóügynökség, amelynek dolgozott, „szenzációsabb” híranyagra vágyódott. De Bolloten egyike volt a legszórakozottabb újságíróknak és ennek köszönhetem, hogy hiba nélkül átestem az első próbán. Átvettem tőle a felém nyújtott kéziratokat és hogy ne vegye észre szorongásomat, bezárkóztam a cenzor-szobába, ahol éppen — ebédidő lévén — nem volt senki. Tízszer is átolvastam, újra meg újra a cikk száz szavát, hogy megbizonyosodjam afelől: nincs semmi benne, ami nem világos angol nyelven íródott és nincs kettős értelme.

Amikor végre felálltam, hogy átadjam neki a cenzúrázott tudósítást, egy újság mögé beásva találtam. Észre se vette, hogy ez volt az én első cenzori kísérletem. Remegve kértem számára a telefonösszeköttetést Párizzsal. A központ azonnal kapcsolt, odahívtam a fülkéhez, én magam pedig szokás szerint, a cenzori asztal telefonjáról hallgattam. Az újságírók tudták, hogy telefonbeszélgetéseiket cikkeik előttünk lévő kéziratából mindig ellenőrizzük, nehogy az előzetesen cenzúrázott szövegtől eltérjenek. Ez is része volt munkánknak és mindannyian úgy végeztük el, mint egy szükséges és megszokott feladatot.

A cenzor kezeügyében volt egy kapcsoló, s ezzel azonnal megszakíthatta az összeköttetést, ha az újságíró olyasmit mondott, ami nem volt leírva. Persze, ha szerkesztőségéből váratlan kérdéseket tettek fel neki, legjobb belátásunk szerint cselekedtünk és el kellett ismernem, hogy a tudósítók legnagyobb része ilyenkor mindig megtagadta a választ, hacsak nem egyszerű ügyviteli kérdésekről volt szó.

Akadtak sajtótudósítók, akiket nem is kellett volna a cenzori telefonon ellenőrizni, mert kiabálásukat magában Párizsban is meghallhatták volna, akár telefonvezeték nélkül is. Kiáltásaik az egész Sajtóirodában visszhangzottak. Mások hangsúlytalan, monoton dörmögését talán még kellemetlenebb volt elviselni. Hány órát töltöttünk így a telefonkagylóhoz ragadva, míg hallgattuk az újságírók végetérhetetlen betűzését, amint Spanyolország minden városának, falujának, folyójának és hegyének nevét közölték a szerkesztőséggel: TERUEL, T mint Tamás, E mint Ernő, R mint Róbert … és így tovább egy ezerszavas cikknek egészen a végéig!

De az első napon nem tudtam a telefonbeszélgetést pontosan figyelni és egyidejűleg olvasni az előttem lévő szöveget. Szörnyen meg voltam ijedve. Amikor végre Bolloten visszaakasztotta a kagylót, kisiettem a cenzori szobából és olyan bőségesen mondtam neki köszönetet, mintha csak nagy szívességet tett volna. Kissé csodálkozva nézett rám és még ő kezdett hálálkodni, valószínűleg attól való féltében, hogy szokásos szórakozottságában valamit nem vett észre. Néhány perccel később már minderről teljesen elfelejtkeztünk és hosszú beszélgetésbe merültünk Spanyolországról.

XV.

Lassanként megismertem az iroda egész működését. A szobákat meglehetősen jószándékú, olyan idegen újságírók népesítették be, akiknek a nemzetközi sajtóban jó nevük volt. Fel voltak háborodva a Hitler és Mussolini propaganda-irodái által kitalált hazugság-hadjárat miatt. Tudták, hogy azokat a népellenes nagytőkés sajtó támogatja. Ezek a külföldi újságírók azért jöttek Spanyolországba, hogy az igazságot írják meg és segítsenek nekünk ellensúlyozni a fasiszták rágalmait. Tulajdonképpen nem is volt szükségünk tanácsaikra. Nagyon helyesen megértettük, hogy a legjobb fegyver, amellyel a spanyol köztársaságról külföldön keringő hazugságok ellen küzdhetünk, maga az igazság. Meggyőződtünk arról, hogy a tények igazsága a legjobb „propaganda”.

Azt kellett elérnünk, hogy az igazság ne maradjon örökké az ismeretlenség homályában. Az igazság terjesztésének legjobb módja kétségtelenül a külföldi újságírók és tudósítók segítsége volt. Minden rendelkezésünkre álló eszközzel meg kellett szereznünk számukra a lehetőséget, hogy megtudják, mi történik. Meg kellett adnunk nekik minden könnyítést, hogy megírhassák azt, amiről ők sajátmaguk győződhettek meg. Mert csak így tudtuk elérni, hogy tudósításaikat külföldön a legnagyobb hírügynökségek és a legnagyobb napilapok közöljék és terjesszék.

Persze később összeütközésbe kerültünk a sajtóügynökségek és az újságírók szándékaival. Ezek nem akartak olyan híreket terjeszteni, amelyek nem a benemavatkozás politikájának céljait szolgálták. Mert végeredményben egyikünk sem volt annyira tájékozatlan, hogy ne tudta volna: milyen érdekek parancsolnak a nagy sajtóügynökségeknek és újságoknak az úgynevezett demokratikus országokban. De ha nem közölték azt, amit a saját tudósítóik küldtek nekik, nagyon nehéz lett volna elérnünk, hogy olyan közleményeket bocsássanak a nyilvánosság elé, amelyet egyenesen a mi sajtóirodánk adott ki, hiszen ezt mindig „propagandának” tekintették.

Mindez, ami tulajdonképpen nagyon egyszerűnek látszik, nem is volt annyira egyszerű, amikor a külföldi sajtóirodában dolgozni kezdtem. A háború első napjaiban néhány újságíró csak azért, mert külföldi volt, mindenhova bejutott és katonai titkokat tudott meg. A spanyolok közismert vendégszeretete minden külföldi iránt, nagyon sokba került nekünk. Mr. William Carney, a New-York Times madridi tudósítója, például szabadon közlekedhetett mindenfelé és adatokat szerezhetett mindenről, ami érdekelte, noha mindenki ismerte a fasiszták iránti rokonszenvét. „Kíváncsisága” olyan helyekre is elvitte, ahol külföldi újságíróknak semmi keresnivalójuk nincsen és amikor Madridból eltávozott, cikksorozatban közölte a főváros légvédelmi tüzérségének pontos felállítását. Nehéz volna kiszámítani, hány száz spanyol esett el Carney úr cikkei miatt, amelyet cenzúránk közbelépése nélkül továbbított lapjának. Ám később nyilvánosságra került az a hír, hogy Mr. Carney, a New-York Times tudósítója, Franco Spanyolországában pompázó falangista egyenruhába öltözve sétál. Ezt az egyenruhát Franco személyesen ajándékozta neki. Ez és ehhez hasonló néhány eset váltotta ki aztán az elkerülhetetlen visszahatást. Amikor én Valenciába érkeztem, az újságírók — noha a megfelelő udvariassággal kezelték őket — azt is belátták már, hogy nekik sem kell többet tudniok, mint a többi egyszerű halandónak arról, hol vannak felállítva az ütegek és a repülőterek és arról sem, mikor és hol indul a legközelebbi támadás. Mindennek ellenére minden súlyos nehézségünk közepette is megértettük, mennyire fontos, hogy a tudósítóknak munkájuk elvégzését a legnagyobb mértékben megkönnyítsük.

Nem múlt el sok idő, amíg észrevettem, hogy Rubio, az iroda vezetője, korántsem megfelelő ember arra, hogy az újságírókkal tárgyaljon. Elsősorban azért, mert ő maga is újságíró volt és tiszta szívéből utálta összes külföldi kartársait. Azonkívül azért is, mert, noha gyorsan és tökéletesen olvasott angolul, nem értette, amit az Egyesült Államokból újonnan érkező újságírók inkább cansasi, mint oxfordi kiejtéssel és érthetetlen újságírói zsargonban beszéltek. Így történt, hogy igyekezett távoltartani őket magától. Sötét irodájában, kék szemüvege mögül sugárzó titokzatos pillantásával és a sajtótudósítók felé tanúsított kevéssé szívélyes magatartásával részese volt annak a be nem vallott összeesküvésnek, amely tudatosan a folytonosan kérdezősködők bátorságát akarta csökkenteni. Mindenképpen igyekezett ő is megakadályozni, hogy az újságírók a kormány tagjaival beszélhessenek, megtagadta a frontlátogatási és a Madridba vagy Barcelonába induló autókra a felszállási engedélyeket.

A cenzorok kapcsolatai az újságírókkal meglehetősen hivatalos keretben folytak. Cenzúrázták a cikkeket és tudósításokat, közvetítették Rubiónak azokat a kérelmeket, amelyeket az újságírók nem akartak személyesen benyújtani. Rubio azon nyomban el is feledkezett a soros cenzor által átadott kérelemről. Az újságíróknak hetekig kellett váratok arra, hogy frontlátogatási engedélyt kapjanak vagy helyet egy Madridba induló autóra. Hosszú órákat töltöttek a váróteremben anélkül, hogy valaki is lett volna ott, aki felvilágosítást nyújthatott volna nekik a helyzetről. Nem volt senki, aki ne rejtélyes mondatokkal válaszolt volna kérdéseikre, olyan nyelven, ami nem az újságírók nyelve volt, vagy legalább is nekik úgy tűnt, hogy nem az. Egyedül kartársam, a másik spanyol cenzor vette észre ezeket a nehézségeket, de neki elege volt cenzori munkájával és ő sem tudta magát kivonni az általános hangulatból. Az újságírókat „nehezen kezelhető fickóknak” tekintették, akikkel minél kevesebbet törődünk azután, hogy tudósításaikat cenzúráztuk, annál kevesebbet rágják a fülünket.

Talán éppen mert kívülről jöttem, előbb megéreztem, mint a többiek, hogy ez a helyzet nem folytatódhatik így tovább. Ha ez még sokáig így tart, ügyünkre kimondottan káros lehet. Mit használ minden propagandánk, ha nem törődünk a legjobb eszközzel, ami ezt a propagandát terjeszti és alapot szolgáltatunk az újságíróknak arra, hogy „a spanyolok sajátos szervezetlenségéről” beszélhessenek. Be kellett bizonyítanunk, hogy ez a mondat éppen olyan rágalom, mint a többi!

Igyekeztem a magam oldalára állítani Valentint, Rubio legbizalmasabb emberét az irodában, aki egyszerre volt titkár és pénztáros. Azt javasoltam neki, hogy segítsük egy kicsit jobban az újságírókat munkájukban és talán ők segítenek nekünk abban, hogy hamarabb megnyerjük a háborút. Miért is ne? Ha azt akartuk, hogy a spanyol polgárháborúról külföldön megtudják az igazságot, kik lettek volna megfelelőbbek erre a célra, mint maguk az újságírók? Ám ahhoz, hogy ők olvasóikat tájékoztathassák, nekünk is meg kellett tennünk a magunkét.

A Sajtóiroda magatartása lassanként kezdett megváltozni. Rubio boldog volt, hogy nem kell személyesen tárgyalnia a külföldiekkel és hogy apró nehézségeiket közvetlenül oldom meg. Semmibe bele nem szólt, amit tettünk és egyszerűen aláírta a kérelmeket, amelyek azelőtt hetekig feküdtek előtte. Hála Valentinnek, sikerült szobákat találnunk a szállodákban az újságírók számára, mert gyakran fordultak hozzánk minden reményüket elvesztve, hogy nem találnak lakóhelyet. Kihallgatást kértünk számukra a kormány tagjainál és minden lehetőt megtettünk, hogy munkaszobáikat legalább a nélkülözhetetlen kényelemmel rendezzük be.

XVI.

Az idő múltával csaknem minden Spanyolországban tartózkodó külföldi sajtótudósítót meglehetősen jól ismertem: szokásaikat, vérmérsékletüket és képességeiket.

Noha mindenféle ember volt köztük, legtöbbjük otthonosan mozgott hírügynökségének vagy lapjának újságírói stílusában, hozzá voltak szokva ahhoz, hogy kihalásszák és ellenőrizzék az úgynevezett szenzációs híreket. A politikai jellegű híranyagot sokkal nehezebben értették meg. Ám néhány kevés kivételtől eltekintve, becsületesek voltak és tudósításaikban igyekeztek mindig az igazságot tükrözni. A hazulról egyenesen Spanyolországba küldött újságírók, a nagy sajtóügynökségek nem egy képviselője — a spanyol problémák megértése és előzetes ismerete nélkül — valószínűleg már azzal a határozott utasítással érkezett, hogy ne engedje befolyásolni magát „propagandánktól”. Ezek kezdetben „szenzációs felfedezéseket” tettek. A milicisták rosszul vannak öltözve; eltűntek a közlekedésből a személyautók; hiányzik az élelem; és vagy féltucat cikket írtak, amelyben kihangsúlyozták a hátország „szervezetlenségének” következményeit. De alig egyhónapos spanyolországi tartózkodás után, amikor már elhagyták Barcelonát vagy Valenciát és felmentek Madridba vagy valamelyik frontra, elfelejtették mindazt, ami az első napokban annyira lekötötte figyelmüket. Tudósításaikban igyekeztek egy külföldi támadás ellen küzdő olyan nép hősiességét leírni, amely mindennek híjával van és amely mégis arra törekszik, hogy egyidejűleg újjáépítse és védelmezze a szétrombolt államgépezetet.

Hittem abban, hogy a Köztársaság ügye attól függ, hogy a világ megtudja a tényeket. A háború elején szinte lehetetlennek látszott elérni, hogy a világ megismerje az igazságot. De lassan-lassan ez az igazság is napfényre került és néha a legváratlanabb helyeken. A világ közvéleményének nagy tömegei győződtek meg ügyünk igazáról. Nem akartunk semmi mást, minthogy ezt az igazságot terjesszük és nemcsak azokat a híreket, amelyek számunkra kedvezőek voltak. Az újságolvasók észrevehették a spanyol háború idején, hogy milyen nehéz elérni, hogy a sima és meztelen igazság a nagy nemzetközi napisajtón keresztül a nyilvánosság elé kerüljön és hogy a fontos sajtóügynökségek a való híreket terjesszék. Az kellett volna, hogy Hitler és Mussolini a legapróbb részleteiben nyilvánosságra hozzák beavatkozásukat a spanyol belügyekbe. Mert amikor mi első naptól kezdve megcáfolhatatlan bizonyítékokkal hirdettük ezt és külföldi támadásról beszéltünk: azzal vádoltak meg bennünket, hogy „propagandát” csinálunk.

Ha maguk a nagy londoni, párizsi, newyorki vagy zürichi sajtóügynökségek nem is akarták elhinni, hogy Spanyolországban németek és olaszok harcolnak, azt akartuk elérni, hogy legalább ezek spanyolországi tudósítói előtt álljon világosan és kétségtelenül ez a tény. Mindent elkövettünk, hogy legalább a mi rendelkezésünkre álló eszközök elérhetőek legyenek számukra. Látogatási engedélyt adtunk nekik a frontokra, autókat és benzint bocsátottunk rendelkezésükre. Módot nyújtottunk nekik arra, hogy német és olasz hadifoglyokkal beszélhessenek.

Ezen a télen és ezen a tavaszon valenciai irodánkban számos, az egész világon ismert író és újságíró fordult meg. Bátor férfiak és asszonyok, akik tájékozódni akartak a felől, ami Spanyolországban történik azért, hogy leleplezhessék a be-nemavatkozás párthíveit saját országukban. Szavahihetőségüket a védtelen spanyol nép által elszenvedett bombázásokban való részvételük és résztvevő jelenlétük adta meg.

Nem esett nehezemre, hogy kedves legyek velük, hiszen a mi javunkat szolgálták. Mindenesetre megtanultuk azt, hogy óvatosak legyünk. Be kellett nyújtaniok megbízólevelüket és néha a „hadi-turisták” végtelen soraiban nagyon fontos és értékes személyeket fedeztünk fel, akik kevesebb csinnadrattával, mint a többiek, csak azért jöttek, hogy megtudják, mi történik valójában Spanyolországban. Igyekeztünk autót bocsátani rendelkezésükre és minden lehető módon megkönnyíteni küldetésüket. Ám ahogy múlt az idő, egyre növekedett a szenzációkeresők száma. Hányszor előfordult, hogy akármit adtunk volna azért, ha ezeket a „szenzációkeresőket” sürgősen visszaküldhettük volna oda, ahonnan jöttek. Ezeknek a férfiaknak és nőknek küzdelmeink kellős közepén, nehézségek és megszorítások közepette csak az volt a céljuk, hogy a külföldi sajtóiroda költségén a legjobb valenciai vagy barcelonai szállodában berendezkedjenek. Ezek minden reggel apró-cseprő gondjaikkal bosszantottak bennünket: hogy előző este a vacsoránál nem volt kenyér, hogy az autó félórát késett, vagy hogy a szállodában azt mondták nekik, hogy nem tudják kimosni a ruhájukat, mert nincs szappan.

Szörnyűnek találtam, hogy akadnak emberek, akik életük unalmát azzal próbálják elűzni, hogy eljönnek megnézni, mint hal meg népünk.

A látogatók áradata állandóan növekedett. Jöttek politikusok, akik ugródeszkát kerestek Spanyolországban, hogy honfitársaik szavazatát megkapják. Azt hitfék, hogy így tehetik jóvá kormányaik igazságtalanságát a spanyol néppel szemben. És jöttek politikusok, akik úgy érkeztek meg, hogy nem tudtak semmiről és visszatértek országaikba készen arra, hogy megvédjék a spanyol nép ügyét. Jöttek költők és írók, hogy ihletet merítsenek és megírják az igazságot és jöttek mások, akik csak azért látogattak meg bennünket, mert volt egy pillanat, amikor bizonyos értelmiségi és irodalmi körökben divattá lett Spanyolországot meglátogatni. De elszigetelt esetek és kirívó kivételek ellenére, azok a férfiak és asszonyok, akik a háború két és fél éve alatt végigvonultak irodáinkon, segítő szándékkal érkeztek. Akadtak, akik ezt a segítséget ügyetlenül végezték, voltak mások, akik tudatosan. Noha még így is a maguk módján. És sokan, nagyon sokan voltak, akik visszatértek hazájukba és legjobb „propagandistáink” lettek, így bizonyítva megbecsülésüket a spanyol nép iránt, amely két és fél éven át egymaga folytatta küzdelmét a népek szabadságáért.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!