(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
Tíz perc sem telik el, és máris új vendégeim vannak. Két egykori ellenzéki újságíró — akikkel az elnöki palota sajtótermében sokat várakoztunk valamilyen eseményre az elmúlt három esztendőben — keresett most föl. Ők, amikor lapjuk a puccs után újra megjelent, azonnal ott folytatták a munkát, ahol szeptember 10-én abbahagyták. Csakhogy most dicsőítő cikkeket, kommentárokat írnak a katonai hatalomátvételről, és „az új rendbe való beilleszkedésre” hívják föl az embereket, valamint arra, hogy dolgozzanak keményen „az ország újjáépítésén”.
Amikor látják meglepetésemet, rögtön kijelentik: ne értsem félre őket. Búcsúlátogatásuk persze nem a kommunista újságírónak szóló rokonszenv-megnyilvánulás, hanem csupán szigorúan szakmai jellegű: emberi gesztus a távozó kollégának, akivel mégiscsak három esztendőn át mindennap találkoztak, és aki nemegyszer együtt ácsorgott velük az elnöki palota kapujánál az elnökre vagy a kormány tagjaira várva. Mintha bizony a mi hivatásunkban el lehetne választani a politikai hitvallást, a világnézetet attól, hogy újságot írunk …
Némán nézem őket, miközben zavartan fejtegetik, hogy persze rendes körülmények között nem így búcsúztatnak Chilében egy kollégát. Máskor emléklapot és rézből készült plakettet is kapott az itteni újságíró-szövetségtől. De a szövetség most tulajdonképpen nem létezik — ugyanúgy, ahogy a parlament működését is fölfüggesztették —, hiszen voltaképpen ez is választott szerv volt és vezetőségében, ugyebár, marxista újságírók is voltak …
Két kollégám ezután sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a Magyar Népköztársaság kormánya fölfüggesztette diplomáciai kapcsolatait a chilei juntával, hiszen — próbálnak vérszegényen érvelni —, „Latin-Amerika, Észak-Amerika, Nyugat Európa, Ázsia és Afrika mintegy fél száz országa elismerte már a katonai vezetést”. Igen, jól tudom, hogy a szocialista országok következetes elvi magatartása milyen kellemetlen a juntának, amely kényes arra is, hogy mi jelenik meg a fasiszta diktatúráról a világsajtóban. Ezt viszont nem lehet már szó nélkül hagyni, és képtelen vagyok a vendéglátói udvariasság mögé rejteni fölháborodásomat.
— Talán bizony azt várták volna, hogy keblünkre öleljük a munkások és parasztok gyilkosait? — fakadok ki dühösen, amikor újra csengetnek az ajtón.
Egy idegen, tagbaszakadt, negyven év körüli férfi tol félre és ellentmondást nem tűrő hangon közli, hogy sürgősen „telefonálnia kell”, és hogy engedjem meg, hogy az irodámból beszélhessen. Mielőtt egyáltalán meg tudnék szólalni, már ott terem a telefonnál.
— De hiszen ez a telefon süket! — állapítja meg.
— Ha hagyott volna szóhoz jutni, ezt tőlem is megtudhatta volna! — mondom ingerülten. — Már régen kikapcsolták!
Az idegen azonban még marad, és láthatólag csak húzza az időt. Miközben hosszadalmasan cigarettára gyújt, a két újságírót mustrálgatja, majd nehézkesen távozik.
Két vendégem zavartan és körülményesen búcsúzkodik, hiszen, aki tapasztalt újságíró és sok mindent látott, azonnal felismerhette, hogy látogatónk detektív volt, nyilván egyike azoknak, akiktől dr. L. A. óvott. A két újságíró már az ajtó közelében van, amikor az előbbi jelenet megismétlődik, csak éppen egy másik „szereplővel”. Amikor a második detektív is távozik, két leforrázott vendégem szinte menekülésszerűen hagyja el a magyar sajtóirodát.
Az illegális El Siglo
Közeledik elutazásunk napja. Már csak két napunk van Chilében, de még semmi jel a Vörös Segélytől … A takarókat, a ruhaneműket, az élelmiszert már napokkal előbb gondosan becsomagoltuk, úgy, ahogy dr. L. A. meghagyta. Csak nem történt valami bajuk az elvtársaknak? — aggodalmaskodtunk. És egyáltalán, hogyan lehet majd megszervezni ezeknek a dolgoknak az eljuttatását hozzájuk? Házunkat ugyanis változatlanul erősen figyelik.
Végül is azonban minden rendbe jön. Feleségemet ismeretlen asszonyok ölelgetik-csókolgatják a kapuban, és közben a fülébe súgják, hogy mikor, melyik élelmiszer-áruház parkolóhelyén, milyen rendszámú kocsinak kell átadnunk a becsomagolt takarókat, ruhaneműket és a számunkra immár feleslegessé vált élelmiszereket. A parkolóhelyeken mindenki a csomagjaival jön-megy, az átrakodás tehát nem keltheti föl a sokfelé nyüzsgő titkosrendőrök gyanúját.
Az egyik ilyen átrakodásnál stencillel sokszorosított összefűzött papírlapokat csúsztatnak a kezembe, azzal, hogy menjek vissza a kocsimba, és vessek rájuk egy futó pillantást. Három percnél tovább nem lehet nálam — súgják a fülembe —, egyrészt biztonsági okokból, másrészt, mert még sok kézbe kell eljutnia …
Izgatottan veszem elő a kocsiban a zsebembe rejtett papírlapokat. Nagy örömmel vegyes meghatódást érzek, hiszen az El Siglo, a Chilei Kommunista Párt napilapjának első illegálisan megjelent példányát tartom a kezemben. A szöveg egyelőre még elmosódott, nehezen olvasható és magán viseli a kezdeti elkészítési nehézségek minden nyomát. Három perc nem nagy idő, s így inkább csak átfuthatom a lapot, hogy benyomást alkothassak tartalmáról. Az anyagok zöme a junta terrorjának megdöbbentő fényeiről közöl leleplezéseket és a Népi Egység erőinek újjászervezését hirdeti meg az illegalitás körülményei között. Föltámadt tehát az első reménysugár a chilei fasiszta diktatúra kietlen, sötét éjszakájában …
A búcsú…
A hazautazásunk előtti estén kénytelen vagyok kirakni az utcára a felgyülemlett magyar újságokat, bezárt sajtóirodám immár „vörös marxista irodalomnak’’ kikiáltott spanyol nyelvű kiadványait. A háztulajdonos fia ugyanis kikötötte: csakis akkor veszi át a házat, ha onnan előzőleg eltávolítok minden „fölforgató anyagot”. Bár a kiadványokat, újságokat gondosan nylonzacskókba kötve teszem ki az utcára, hogy a szemetes autó elvihesse, negyedóra múlva a környék jobboldali suhancai a lángok körül örömtáncot lejtve égetik „a marxista irodalmat”.
— Mit csinálnak? — kiáltok rájuk haragosan a kerítésen át, de rám sem hederítenek. De amikor figyelmeztetem őket, hogy ha a tűz netán átterjed a kerítésre vagy az utcai fákra, ez az ostromállapot idején gyújtogatásnak minősíthető, gyáván elkotródnak. Vízifecskendővel eloltom a tüzet, de valamennyiünkben fájdalmas nyomot hagy a könyvégetés.
Másnap délután kell kimennünk a repülőtérre a junta hivatalos kilépési engedélyével. A repülőtérre vezető gyorsforgalmi úton géppisztolyos katonák zárják el az utat. Mi azonban olyan magyar hivatalos kiküldöttek vagyunk, akiknek szabad elvonulást ígértek az országból. Tovább mehetünk. Amíg a repülőtéren beszállásra várakozunk, géppisztolyos katonák ránk irányzott fegyvereivel nézünk farkasszemet.
Végre a repülőgéphez mehetünk. A kifutópálya betonján a gép felé haladtunkban látjuk, hogy a lenyugvó nap vörösre festi a Kordillerák még hóborította csúcsait. E látvány akaratlanul is eszembe juttatja azt a régi munkásdalt, melyet a fasiszta Gonzales Videla diktatúrájának sötét évei alatt ismeretlen szerző alkotott, amikor a haladás hívei a sivatagi fegyenctelepeken sínylődtek és megindult végre a küzdelem a szabad, demokratikus Chiléért:
„Új reménység napja születik
A Csendes-óceántól a Kordillerák
hófedte csúcsáig
Aricától, a salétrommezőktől a
rézbányákig
A termékeny völgyeken át, a jeges
délsarki vizekig
Előre dolgozók! Törjük szét a
fasizmus bilincseit!”
De sokszor hallottam ezt a dalt a Népi Egység kormányzása idején! Akkor azonban régi, kemény csaták távolba tűnő emlékét idézték fel éneklésével. Most viszont újra időszerűvé vált. Bizonyosan hamarosan énekelni is fogják ott fenn, a Kordillerák zord hegyvonulatai között, ahol éppen most, kegyetlenül nehéz körülmények közepette, minden percben életüket kockáztatva szerveződnek újjá a Népi Egység erői.
Visszanézek még egyszer a repülőgép ajtajából.
Búcsúzom tőled, Chile. Vajon látlak-e még valaha?
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
