A normandiai partraszállás a második világháború egyik legfontosabb hadművelete volt 1944. június 6-án, amelynek révén a szövetséges csapatok hídfőállásokat foglaltak el a Német Birodalom által megszállt Franciaország normandiai partszakaszán, Caen közelében. – (Wikipédia)
(idézet: Világtörténet)
A második front megnyitása és a nyugat-európai hadműveletek 1944-ben.
Az ellenállási mozgalom
Az Egyesült Államok és Anglia fegyveres erői rendkívül kedvező feltételek között készíthették elő a második front megnyitását. A német fasiszta hadsereg főerői továbbra is a keleti arcvonalon harcoltak. A kontinensen egyre erőteljesebben kibontakozó ellenállási mozgalom ugyancsak megkönnyítette az észak-franciaországi partraszállási hadművelet végrehajtását.
1. Az amerikai és angol csapatok partraszállása Észak-Franciaországban
Az invázió előkészítése
1944 elején Anglia és az Egyesült Államok intenzíven készült a nyugat-európai partraszállásra. A fő csapást Északnyugat-Franciaországban, a La Manche-csatornán át kívánták mérni („Overlord”-hadművelet), ugyanakkor Dél-Franciaországban kisegítő partraszállást terveztek („Anvil”- hadművelet).
A teheráni kormányfői értekezlet után a két nyugati szövetséges hatalom megkezdte a La Manche-csatornán át tervezett inváziós hadművelet közvetlen előkészítését. A szövetségesek európai expedíciós erőinek főparancsnokává Dwight D. Eisenhower amerikai hadseregtábornokot nevezték ki, akit a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának rendeltek alá. Helyettese Arthur W. Tedder, az angol légierők főmarsallja lett. A szárazföldi erők parancsnokává Bemard L. Montgomery angol tábornokot, a haditengerészeti erők parancsnokává Alexander Ramsay angol tengernagyot, a légierők parancsnokává Leigh-Mallory angol repülőfőmarsallt nevezték ki.
A feladatot a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának 1944. február 12-én kelt, Eisenhower tábornokhoz címzett direktívája a következőkben jelölte meg: partra kell szállni az európai kontinensen, és az Egyesült Nemzetek más országaival együtt végre kell hajtani azokat a hadműveleteket, „amelyeknek célja: csapást mérni Németország szívébe és megsemmisíteni fegyveres erőit”.
A direktíva azt is előírta Eisenhower számára, hogy abban az esetben, ha a németek kivonnák csapataikat Észak-Franciaországból, azonnal hajtsa végre a partraszállást a rendelkezésre álló erőkkel, és ne várja meg az invázió kijelölt időpontját, 1944 májusát. A szövetségesek aggódtak a Vörös Hadsereg rohamos támadásának és Közép-, majd Nyugat-Európába való gyors benyomulásának politikai következményei miatt, ezért mindenképp el akarták foglalni Franciaországot és a németek által megszállt többi nyugat-európai országot; be akartak hatolni Németországba, még mielőtt a szovjet csapatok odaérnek. Azt sem szándékoztak engedni, hogy az ellenállási mozgalom legdemokratikusabb szárnyának befolyása megerősödjék.
Az angol—amerikai hadseregek nyugat-európai hadműveleti tervének lényege az volt, hogy Anglia területéről kiindulva partra szállnak a Szajna-öbölben és hídfőállást létesítenek, amely magában foglalja a normandiai és bretagne-i kikötőket. Miután a hídfőre elegendő erőt szállítottak át, támadást indítanak keleti irányban, és elfoglalják Északnyugat-Franciaország területét. Erre az időre végrehajtják a dél-franciaországi partraszállást is. A következő tervbe vett lépés az volt, hogy Északnyugat-Franciaországból kelet felé, a dél-franciaországi hídfőről pedig észak felé támadó seregek egyesülnek, és elvágják a Délnyugat-Franciaországban rekedt német erőket. E hadművelet eredményeképp az amerikai és angol hadseregeknek ki kellett jutniuk Németország határához.
Az észak-franciaországi partraszállás előkészítésének idején Anglia és az Egyesült Államok már teljesen megszerezték az Atlanti-óceán közlekedési vonalai fölött az uralmat. Hajóveszteségük mind kevesebb volt, miközben ők egyre több német tengeralattjárót süllyesztettek el.
A szövetségesek légiereje 1944 elejétől egyre nagyobb méretekben bombázta Északnyugat-Európa közlekedési hálózatát. Arra törekedett, hogy maximálisan szétrombolja a szállítási rendszert ebben a körzetben, és kedvező feltételeket teremtsen a partraszálláshoz és az azt követő angol-amerikai hadműveletekhez. A légitámadások eredményeként Európa északnyugati részén megritkult a vasúti közlekedés; az Észak-Franciaország és Németország közti forgalom 70 százalékkal csökkent. A partraszállásra kiszemelt normandiai területet jelentős mértékben sikerült izolálni Franciaország többi részétől és Németországtól. Az amerikai—angol légierő teljes mértékben megszerezte a légi uralmat. A német hadvezetőség igen korlátozott légierővel rendelkezett nyugaton, minthogy a Luftwaffe főerőit a keleti hadszíntér kötötte le.
A német hadvezetőségnek tudomása volt róla, hogy 1944-ben partraszállás készül a La Manche- csatornán át. De a súlyos és veszélyes keleti helyzet arra kényszerítette, hogy a szovjet—német arcvonalon összpontosítsa főerőit, s ezért képtelen volt komolyan megerősíteni nyugati védelmét. A Franciaországban állomásozó német csapatok létszámát csupán csekély mértékben növelhette, s a part menti védelmi berendezéseket sem tudta kellőképp megszilárdítani. A hitlerista propaganda a nyugati vonal gyengeségének leplezésére forgalomba hozta az atlanti partvidék bevehetetlenségéről, az állítólagos „atlanti falról” szóló mesét. Az „atlanti fal” inkább csak az álmok világában létezett, s azért beszéltek róla annyit, hogy mind a német népet, mind a szövetségeseket megtévesszék.
A fasiszta Németország, minthogy élőerejének és technikai felszerelésének zömét a szovjet— német arcvonalra összpontosította, kénytelen volt minden más hadszíntéren minimálisra korlátozni csapatainak számát. A német szárazföldi haderő 1944 elején 315 hadosztályból és 10 önálló dandárból állt; ebből Nyugat- és Északnyugat-Európában (Franciaország, Belgium, Hollandia, Dánia, Norvégia), valamint a Balkánon 102 hadosztály és 3 dandár állomásozott, a német főparancsnokság tartalékát pedig 15 hadosztály és 1 dandár képezte. A német fasiszta hadsereg zöme — 198 hadosztály és 6 dandár, azaz 63 százalék — a Vörös Hadsereg ellen harcolt.
1944 június elején Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában 60 német hadosztály állomásozott, amelyek a „B” és a „G” hadseregcsoport, valamint a 88. önálló hadtest állományába tartoztak, és Rundstedt vezértábor nagynak, a nyugati főparancsnoknak voltak alárendelve. Hollandia, Észak-Franciaország és Bretagne partvidékét a 88. önálló hadtest, a 15. és 7. hadsereg — vagyis a „B” hadseregcsoport — őrizte, Rommel vezértábornagy vezénylete alatt. A Blaskowitz vezérezredes parancsnoksága alatt álló „G” hadseregcsoport Dél- és Nyugat-Franciaország partvidékén foglalt védelmi állást (alárendeltségébe az 1. és 19. hadsereg tartozott). A nyugati német haderőnek több mint a felét a pas-de-calais-i partvidéken vonták össze. A Szajna-öbölnél, azaz a partraszállás körzetében mindössze két német hadosztály állomásozott.
A nyugati német hadosztályok harcképessége korlátozott volt. Jelentős részük szervezés vagy újjászervezés alatt állt. A hadosztályoknak mintegy fele helyhez kötött volt, azaz nem rendelkezett közlekedési eszközökkel, és csaknem minden hadosztály ember- és felszerelés-hiánnyal küzdött. Létszámuk 8 és 11 000 között ingadozott. Különösen rosszul állt a német parancsnokság légierő dolgában: alig 500 sértetlen repülőgéppel rendelkezett.
Egészen más helyzetben voltak az Egyesült Államok és Anglia fegyveres erői. A brit szigeteken összpontosított és a partraszállásra felkészített szárazföldi erők a 21. hadseregcsoport és a 3. amerikai hadsereg kötelékébe tartoztak. (A 21. hadseregcsoportba, Montgomery tábornok parancsnoksága alá tartozott az 1. amerikai, a 2. angol és az 1. kanadai hadsereg.) Az inváziós seregek állománya 39 hadosztály, 12 önálló dandár és 10 különleges deszantalakulat — „Commando”-, illetve „Ranger alakulatok — volt. A 39 hadosztály közül 20 amerikai, 14 angol, 3 kanadai, 1 francia és 1 lengyel volt. A további nyugat-európai hadműveletekre újabb 20 angol hadosztály állt készenlétben a brit szigeteken, és 50 amerikai hadosztály az Egyesült Államokban.
A brit szigeteken állomásozó légierő mintegy 11 000 harci gépből, több mint 2300 szállító repülőgépből és 2600 vitorlázógépből állt. Az inváziós hadművelet lebonyolítására kijelölt flotta mintegy 6000 szállítóhajót és speciális partraszállító hajót — köztük 283 nagyméretű partraszállító hajót, 835 partraszállító naszádot — és egyéb partraszállító eszközt foglalt magában. A partraszállást 6 sorhajó, 22 cirkáló, 93 torpedóromboló, 255 aknaszedő hajó és tömérdek kisebb hadihajó támogatta. Az expedíciós erők létszáma június elején 2 876 439 volt, ebből 1 533 000 amerikai.
Ezt a hatalmas haderőt alaposan felkészítették a hadműveletekre. Az egységek egy része már szerzett bizonyos harci tapasztalatokat Észak-Afrikában és Olaszországban.
A szövetséges csapatokat maximálisan feltöltöttek és elegendő mértékben ellátták fegyverrel és technikai felszereléssel. A partraszállásra kijelölt hadosztályok állományába átlagosan 11—18 000 ember tartozott.
Az északnyugat-franciaországi invázióra készülő amerikai—angol haderő egészében véve nagy erőfölényben volt ellenfelével szemben.
Hadműveletek Olaszországban
Az invázió előkészítésével egyidőben Olaszországban is hadműveletek folytak. Miután Olasz ország kilépett a háborúból, területének nagy részét megszállták a németek. A hatalom itt formálisan Mussolini bábkormányának a kezében volt, valójában azonban a német hadvezetőség parancsolt.
1944 elején a két fél csapatai a Sangro- és a Garigliano folyók természet alkotta vonalának két oldalán helyezkedtek el. A németeknek 21 hadosztályuk volt Olaszországban, a 10. és a 14. hadsereg keretében; e két hadsereget a Kesselring vezértábornagy parancsnoksága alatt álló „C” hadseregcsoportban vonták össze. Légierejüket mintegy 400 repülőgép alkotta. A Földközi-tengeren működő német haditengerészeti flotta csupán néhány kisebb hadihajóból és tengeralattjáróból állt, s valójában semmiféle szerephez sem jutott. Velük szemben a szövetségesek 15. hadseregcsoportja állt, Alexander tábornok parancsnoksága alatt; állományába az 5. amerikai és a 8. angol hadsereg tartozott, összesen 19 hadosztály, köztük 2 harckocsihadosztály, 1 ejtőernyős hadosztály és 4 önálló harckocsidandár. Az olaszországi hadműveletekben részt vevő, Olaszországban és a közeli területeken működő amerikai—angol légierő mintegy 4000 géppel rendelkezett. A Földközi-tengeren összevont szövetséges haditengerészeti flotta több mint 3000 különböző típusú hadihajóból állt.
Az olaszországi német csapatok rendkívül sebezhető hadászati helyzetben voltak. A partvidék biztosítására kevés volt az erejük, s így az angol—amerikai deszantalakulatok több helyütt is partra szállhattak. Komoly veszélyt jelentettek számukra az olasz hazafiak is. Ingatag helyzetbe kerültek a németek Jugoszláviában, Görögországban és Albániában is, ahol nagy sikereket ért el a felszabadító harc. A népi hadseregek és partizánosztagok ezekben az országokban mintegy 400 000 embert tömörítettek.
Az angol-amerikai hadvezetőség 1944. évi terve Olaszországot illetően a következő volt: jelentékeny számbeli és technikai fölényével élve csapatokat tesz partra az ellenség hátában, ugyanakkor frontálisan is támad, beveszi Rómát, elfoglalja Észak-Olaszországot, és megteremti további délkelet-európai előrenyomulásának feltételeit.
1944. január 22-én a szövetségesek 5. hadseregének két hadosztálya és négy különleges alakulata megkezdte a partraszállást Anziónál (Rómától 30 kilométerre délnyugatra), azzal a céllal, hogy a 10. német hadsereg hátába kerüljön, és az arcvonalban támadó csapatokkal együtt szétverje a németeket és elfoglalja Rómát. A partraszállás körzetében mindössze 2 német zászlóalj tartózkodott. A szövetségesek, mivel nem találtak komoly ellenállásra, már az első napon hídfőt tudtak létesíteni, ahol 36 000 embert és több mint 3000 harci járművet tettek partra.
Sikerüket azonban nem tudták továbbfejleszteni. A német parancsnokság új erőket dobott át Anzio körzetébe, és február elején ellencsapást mért a szövetségesekre. A partra szállt csapatok igen súlyos helyzetbe kerültek. A hídfőt mégis sikerült megtartaniuk, mert harcosaik állhatatosan küzdöttek, és segítségükre volt a túlnyomó fölényben levő szövetséges légierő.
Az angol—amerikai csapatok háromszor is megkísérelték – januárban, februárban és márciusban —, hogy áttörjék a németek ellenállását Cassino körzetében. Mindháromszor sikertelenül. 1944. május 11-én azután megindult az 5. amerikai hadsereg és a 8. angol hadsereg döntő támadása a Tirrén-tenger partvidéke és Cassino közti övezetben. A cél Róma elfoglalása volt. A támadásban 17 hadosztály vett részt, 4000 repülőgép támogatásával. A német védelem 5 hadosztálynyi erővel és mindössze 300 repülőgéppel rendelkezett.
Az amerikai és angol csapatok megtörték az ellenség védelmét, és a part mentén lassan északnyugat felé nyomultak. Május 25-ig 60 kilométert jutottak előre, és egyesültek az anziói hídfőt tartó egységekkel.
A német hadvezetőség, számításba véve a számára kedvezőtlen helyzetet, május végén hozzálátott, hogy visszavonja csapatait Közép-Olaszországból az úgynevezett Gót-vonalra, amely az Appennineken át San-Marino—Pistoia—Carrara vonalán húzódott. 1944. június 4-én az amerikai-angol csapatok bevonultak a németek által kiürített Rómába.
A franciaországi invázió
A szövetséges hadvezetőség az észak-franciaországi partraszállás előkészítése során alapos felderítő munkát végeztetett, s ugyanakkor egész sor intézkedést foganatosított, hogy félrevezesse a németeket. Megtévesztésül csapatokat és gépeket vont össze Délkelet-Angliában, hogy az ellenség Pas-de-Calais-nál várja a partraszállást; amellett figyelemelterelő bombatámadásokat hajtott végre a flandriai partvidék ellen.
A német hadvezetőség, légierejének gyengesége következtében, nem végezhetett hatékony légi felderítést, és arra sem volt képes, hogy a felderítés más csatornáin át megszerezze a szükséges adatokat. Ezért téves elképzelései voltak az invázió időpontját és helyét illetően.
1944. június 6-ára virradó éjszaka a szövetségesek deszantalakulatai megkezdték az átkelést a La Manche-csatornán. Semmiféle ellenállásba sem ütköztek. Éjféltájt az amerikai—angol légierő 2000 gépe nagy erejű bombatámadást intézett a francia partvidék ellen. A légi deszantcsapatok, jóllehet jelentős veszteségeket szenvedtek, megvetették lábukat a kijelölt körzetekben. A tengeri deszantalakulatok partra szállítását másfél-kétórás erős tüzérségi előkészítés után kezdték meg: hadihajók és tüzérséggel felszerelt speciális uszályok lőtték a partot. A nagy erejű légi és tüzérségi bombázás elkábította a német csapatokat, és jelentős mértékben gyöngítette ellenálló képességüket.
Június 6-án reggel 6 óra 30 perckor francia partra léptek az első tengeri deszantegységek. A szövetséges katonák határozottan és bátran küzdöttek. A szövetséges légierő megbízhatóan fedezte az inváziós partszakaszokat, és 11 000 berepülést hajtott végre anélkül, hogy a levegőben komolyabb ellenállásba ütközött volna. Az első napon, június 6-án mindössze 50 német felszállást figyeltek meg.
Aznap estig a szövetséges tengeri és légi deszantcsapatok három hídfőállást foglaltak el, 1,5—10 kilométer mélységben. A parton már megvetette a lábát öt gyalogoshadosztály, három légi deszant-hadosztály, néhány harckocsi különítmény és különleges rendeltetésű egység. Június 12-én sikerült egyesíteni a három hídfőt, amely összefüggő, 80 kilométer széles és 10—17 kilométer mély hídfőállássá olvadt össze. Ekkorra már 16 amerikai és angol hadosztályt tettek partra a Szajna-öböl partvidékén, köztük három harckocsi hadosztálynak megfelelő erőt. Az inváziós sereg létszáma 326 547-re nőtt. Parton volt már 54 183 harci és szállító gép, továbbá 104 428 tonnányi hadianyag és egyéb szállítmány. Már az első napokban megépítettek két mesterséges kikötőt, és benzinvezetéket fektettek le a La Manche-csatorna fenekén Angliától a francia partig.
Az invázió sikerét mindenekelőtt a hadművelet alapos előkészítése és a katonák merész és pontos harci tevékenysége biztosította. Nem kis szerepet játszott az a mozzanat, hogy a német parancsnokságot váratlanul érte a támadás, késedelmeskedve és határozatlanul reagált rá, és nem volt képes hatékony ellenakciókat szervezni. A német csapatok részekre szakadozva közelítették meg a szövetséges hídfőállásokat, és azonnal harcba bocsátkoztak. Június közepén mindössze 12 német egység tartózkodott Normandiában, s ezek sem rendelkeztek elegendő üzemanyaggal, lőszerrel. A német légierő nem tudta megfelelő támogatásban részesíteni a szárazföldi csapatokat.
Június második felében a szövetségesek a normandiai hídfő kiszélesítéséért harcoltak. Az I. amerikai hadsereg északnyugati irányban tört előre, június 26-án elfoglalta Cherbourg-t és kiverte a németeket a Cotentin-félszigetről. A cherbourgi kikötő kézre kerítésének és helyreállításának igen nagy jelentősége volt a normandiai szövetséges erők ellátása szempontjából, mivel a Szajna-öbölben létesített mesterséges kikötőket június 19-én tönkretette a tengeri vihar, és csupán az egyiket sikerült helyrehozni.
A hídfőt június végére 100 kilométer széles és 20 40 kilométer mély területté bővítették. 13 amerikai, 11 angol és 1 kanadai hadosztály — körülbelül 1 millió ember — zsúfolódott már össze rajta. A német hadvezetőség továbbra is azt hitte, hogy az invázió főerői a Calaisi-tengerszoroson készülnek átkelni, s ezért nem vonta el csapatait Calais vidékéről. Normandiában most sem volt több, mint 13 német hadosztály. Az amerikai—angol hadsereg, komoly erőfölénye ellenére, igen lassan szélesítette a hídfőt. Meg július 29-én sem volt több a kezén, mint egy kb. 100 kilométer hosszú és 30—50 kilométer mélységű terület.
A második front megnyitása arra késztette a hitleristákat, hogy sietve bevessék új fegyverfajaikat a „megtorlás fegyvereit”, ahogy ők nevezték —: a V-1 szárnyasbombát és a V-2 lökhajtásos lövedéket. A pilóta nélküli V-1 szárnyasbomba 3000 méter magasan, mintegy 600 kilométeres sebességgel repült és 1 tonna robbanótöltetet vitt.
Ezek a fegyverek azonban nem hiúsíthatták meg, s nem is lassíthatták le az inváziót. Az első négy V-1 szárnyasbomba 1944. június 13-án robbant angol földön. Az amerikai—angol hadvezetőséget nem érte váratlanul a V-1 és V-2 bevetése. A rakéták kilövőhelyeit és az előállító üzemeket a szövetséges légierő már hosszú idő óta rendszeresen bombázta.
1944 július közepéig több mint 3000 V-1 csapott be Anglia területére, de az angol légelhárítás hatékonysága és a szárnyasbombák beirányzási pontatlansága következtében viszonylag kis emberáldozatot és anyagi kárt okoztak. 1944. szeptember 8-ától a németek a V-1 mellett a V-2 lökhajtásos lövedéket is alkalmazták, amely ellen még nem volt védekező eszköz. De a V-2 becsapódási pontossága sem volt tökéletes. Összesen 1115 V-2 érte Angliát. A két új fegyver együttesen mintegy 10 000 embert ölt meg, és 23 500-at sebesített meg súlyosan. Az angol nép hősiesen viselte el a veszteségeket és károkat; a hitlerista stratégák abbeli reménye tehát, hogy az új fegyverek megtörik az angolok elszántságát, nem igazolódott be.
Merénylet Hitler ellen 1944. július 20-án
A szovjet—német arcvonalon rohamosan fejlődő események és az észak-franciaországi szövetséges partraszállás kiélezték Németországban a helyzetet. A Hitler elleni összeesküvés szervezői elhatározták, hogy nem várnak tovább. Fellépésüket siettette, hogy terveik lelepleződésétől féltek.
1944. július 20-án Stauffenberg ezredes, aki tanácskozni jött Hitler rastenburgi főhadiszállására, bombát helyezett el az ülésteremben. A bomba felrobbant, de a robbanás ereje a vártnál sokkal kisebb volt. Hitler sértetlen maradt. Az összeesküvőknek nagy esélyük volt a sikerre, minthogy kezükben tartották a Wehrmacht fontos parancsnoki posztjait. A merénylet meghiúsulása azonban teljesen megzavarta őket, és a legkevésbé sem használták ki lehetőségeiket.
A fasiszták a Hitler elleni merényletet azonnal felhasználták arra, hogy az ellenzéki tábornokok mellett mindenkivel leszámoljanak, akit a rendszerrel szemben ellenséges magatartással gyanúsíthattak. Az antifasiszta ellenállási mozgalom súlyos veszteségeket szenvedett. Szakadatlanul működött a hóhérbárd, pusztította a német nép legjobb fiait, az ellenállás önfeláldozó hőseit. A meghiúsult merénylet után nem kevesebb, mint hétezer embert fogtak el. Közülük igen sokat kivégeztek. A Hitler-ellenes mozgalmat ismét hatalmas vérveszteség érte, s éppen akkor, amikor hatékonyan hozzájárulhatott volna a hitleri diktatúra megdöntéséhez. Ebben az időszakban, 1944. augusztus 18-án ölték meg a buchenwaldi koncentrációs táborban Ernst Thälmannt, a német proletariátus hős vezetőjét. Thälmann halála súlyos veszteség volt valamennyi antifasiszta számára.
SaLa