Az első világháborús összeomlás, és az a politikai, katonai, gazdasági, társadalmi és – a spanyolnátha-járvány miatt – egészségügyi válság, amivel szemben a Károlyi-, majd a Berinkey-kormány tehetetlennek bizonyult a sikeres őszirózsás forradalom után.
Az első világháború végén ugyanis Közép-Európában egyszerre azonosíthatók voltak a „pacifista-”, „nemzeti-”, „szocialista-” és „parasztforradalmak”, amelyek aránya változó volt a különböző országokban.
Magyarországon a pacifista polgári kormány konfliktusba került az elszakadni kívánó nemzetiségek nemzeti-, az üzemek szocializálást követelő, munkástanácsokat (vagyis magyarországi szovjeteket) alapító munkások szocialista-, és az 1918 novemberében a vidéket lángra gyújtó, földosztást követelő parasztok „forradalmával”, és végül kezdeti népszerűségét felemésztve a Károlyi-rendszer megbukott.
A hatványozott válsághelyzetben a bolsevikok – az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártból 1903-ban kivált avantgárd párt tagjai –, akiknek vezetői, Vlagyimir Iljics Lenin és Kun Béla sikerrel aknázták ki, hogy a szociáldemokrata politikusokkal szemben ők nem kompromittálták magukat a háborús politika támogatásával.
A végét járó Osztrák–Magyar Monarchia forradalmasításának elősegítésére már 1918 nyarán érkeztek haza Szovjet-Oroszországból egykori hadifoglyokból lett bolsevik párttagok. Ők nagyjából 40-50-en lehettek, de persze jóval nagyobb számban érkeztek haza a nem beszervezett, csak a bolsevik eszmétől „megfertőzött” hadifoglyok. A magyarországi pártalakításra azonban csak 1918 októberében érett meg a helyzet.
Ezt jelezte a hadifogolyból forradalmárrá lett Kun Béla Pravdában megjelentetett „Elvégeztetett!” – című cikke, amelyben kinyilvánította egy magyarországi kommunista párt szükségességét. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar csoportja 1918 márciusában alakult meg Moszkvában, Leninnel egyeztetve ennek tagjai vállalták magukra, hogy hazatérnek megalakítani a Kommunisták Magyarországi Pártját.
Kun Béla november 17-én érkezett meg Budapestre, ahol a mindvégig itt tartózkodó, az antimilitarista akciók miatt 1918 januárjában betiltott Galilei Körben tevékenykedő Korvin Ottónak köszönhetően már egy szervezett csoport várta. A Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) az 1918. november 24-i megalakulása után élesen támadta az őszirózsás forradalom után hatalomra kerülő Károlyi-kormányt, és különösen az abban szerepet vállaló szociáldemokratákat. Míg a szociáldemokraták 1918 novemberében felfüggesztették az osztályharcot, és a „polgári demokratikus” rendszert igyekezték megszilárdítani, a kommunisták a proletárdiktatúra szükségességét hirdették.
Az 1918 decemberében elindított Vörös Újságban a munkások elárulásával vádolták a szocdemeket. A „forradalom vívmányait” – és persze saját hatalmukat – féltő szociáldemokrata miniszterek ezért úgy döntöttek, leszámolnak a kommunista politikusokkal, és 1919 februárjában letartóztatták őket. A börtönben félholtra verték Kun Bélát a rendőrök, de ezzel csak növelték népszerűségét a munkások és a háborús veteránok között, miután a legolvasottabb bulvárlap, Az Est tudósítója interjút készített az összevert Kunnal, és ezzel akaratlanul is a munkásmozgalom mártírjává tette.
Amikor a Vix-jegyzék átadása után 1919 márciusában tetőzött a válság, és a Berinkey-kormány lemondott, a szociáldemokraták már nem mertek egyedül kormányt alakítani, és kiegyeztek a börtönnel lévő kommunistákkal.
Kun Béla az – ismertető „Mi a Tanácsköztársaság?” című írásában foglalt állást a proletárdiktatúra és a tanácsokra épített államszervezet mellett. A kormányt is Forradalmi Kormányzótanácsnak nevezték el. Ebben először csak két népbiztosi pozíciót bírtak a kommunisták, a többi népbiztos szociáldemokrata lett, elnökké is a szociáldemokrata Garbai Sándort választották.
A tényleges vezető azonban a külügyi népbiztos Kun volt. Később felére nőtt a kommunisták aránya a kormányban, amikor a népbiztos-helyettesek népbiztosok lettek.
A Tanácsköztársaságban a 18 éven felüli férfiak és a nők IS választójogot kaptak. Így aztán joggal jelenthető ki, hogy a Tanácsköztársaságban jelentős előrelépés történt a nők emancipálódása terén IS!
Az 1918 előtti legégetőbb „sorskérdésnek” a földkérdés számított Magyarországon. A Tanácsköztársaságban nem folytatták a Károlyi-rendszer utolsó heteiben megkezdett földosztást, hanem állami termelőszövetkezetté alakították a nagybirtokokat, ez azonban csökkentette a proletárdiktatúra támogatottságát a földosztásra váró szegényparasztok között.
Az üzemeket köztulajdonba vették: minden 20 főnél több munkást dolgozó üzemet államosítottak, és az irányításukat a munkástanácsok kezébe helyezték. A kommün idején bevezették a nyolcórás munkaidőt és felemelték a fizetéseket, órabérben fizetve azokat.
A bérek felemelése mellett egyéb szociálpolitikai intézkedések is fontos szerepet játszottak a kommün népszerűségében. Így a magánparkok, a fürdők megnyitása, valamint a proletárok polgárlakásokba költöztetése. A kulturális életben az addig hivatalosan el nem ismert modernista és avantgárd művészek kerültek vezető pozíciókba.
Mindezek kezdete pedig – a magyar Tanácsköztársaság kikiáltása – éppen ma 105 esztendeje volt.
A DICSŐSÉGES 133 NAP KEZDETE! 1919 március 21.
