1959. január 4-én, moszkvai idő szerint 5 óra 57 perckor a szovjet Luna-1D bolygóközi állomás felrepült a Föld műholdjára. 6 ezer km volt hátra a Holdig. Akkoriban ez fantasztikus eredmény volt. A földlakók megtették az első lépést más bolygók felfedezése felé. A szovjet tudósok a világon elsőként indítottak el egy automata állomást, amely megközelítette a Holdat, és új ismereteket adott az űrről . Izvesztyija emlékszik, hogyan történt.

Hogyan készítsünk holdat

1957 októberében az egész világ megtanulta a „szputnyik” orosz szót. Így kezdődött az űrkorszak. És már 1958 tavaszán Szergej Koroljev a Tudományos Akadémia elnökével, Msztyiszlav Keldysh-val folytatott beszélgetésben azt mondta, hogy eljött az idő, hogy elmeneküljünk a Föld-közeli űrből, és megtámadjuk a Holdat. És ez a főtervező szavaival élve „álom a rajzokban”, már-már készen áll a megvalósításra. Keldysh támogatta a holdprogramot, és segített bebizonyítani a Központi Bizottságnak, hogy ez nem pénz- és erőfeszítéskidobás, hanem a tudomány és végső soron a védelem szempontjából is szükséges.

Az amerikaiak sem aludtak. Megértették: csak úgy lehet méltó választ adni a „bolsevikoknak” a Szputnyik és az űrkutyák fellövéséért, ha legalább a Hold közelébe jutottak. Augusztustól decemberig négyszer kísérelték meg apparátusukat odaküldeni. De mindezek a kilövések sikertelenül végződtek – a rakéták egyszerűen nem szálltak fel. A versenyszellem, a csillagverseny szelleme azonban mind a szovjet, mind az amerikai tervezőket ösztönözte. Korolevitáknak is volt tapasztalatuk a sikertelen Hold-kilövésekkel kapcsolatban – 1958-ban több rakétánk sem tudott felszállni. A hibákat elemezték és figyelembe vették a Luna-1 űrszonda kilövésének előkészítésekor.

A leendő űrhajós, Georgy Grechko mérnök, aki a repülési ballisztikát fejlesztette, felidézte, meddig nem tudták eldönteni a tudósok – milyen a Hold felszíne, kemény vagy puha? A főtervező a maga módján félbeszakította a vitát. Fogott egy jegyzettömböt, és nagy betűkkel ezt írta: „A hold szilárd. Koroljev.” És mindenki ebből a feltételezésből kezdett kiindulni, amely még nem bizonyított.

A rakéta sebességét 8-ról 11 km/s-ra kellett növelni. Az első menekülési sebesség elegendő volt a műhold fellövéséhez, most azonban át kellett törni az alacsony földi pályát. A feladat új technikai megoldásokat igényelt. A Vostok konstrukció kiegészült egy harmadik fokozattal, az úgynevezett E blokkkal, RD-0105 oxigén-kerozin motorral, amely segítette a szükséges sebesség biztosítását.

Az útvonal kidolgozása igazi rejtvényté vált. Arra kellett törekednünk, hogy az eszköz pontosan olyan időpontban közelítse meg a Holdat, amikor a Szovjetunió területéről megfigyelhető. Az űrindítás során először kellett figyelembe venni az égitestek helyzetét, gondosan tanulmányozva a csillagászati adatokat. „Lövedékkel kellett eltalálnunk egy repülő verebet, miközben egy mozgó vonat peronján álltunk” – mondta az állomás egyik tervezője.

Külsőleg az állomás az első műholdra hasonlított – ez egy alumíniumgolyó volt, két félgömb lezárt csomópontjával. Felületén négy rúdantenna, egy magnetométerrel ellátott rúd, két protoncsapda és két érzékelő volt a meteorikus részecskék tanulmányozására. De ez a labda majdnem 10-szer nagyobb volt, mint a műhold. A tudósok arra törekedtek, hogy ne szennyezzék be a titokzatos holdfelszínt. Az állomást termikusan sterilizálták.

Benne tudományos berendezéseket helyeztek el: magnetométert, mikrometeorit detektort, kozmikus sugárszámlálót, kamrát, amelyben egy kilogramm nátriumot tároltak, állandó fűtési rendszerrel. Volt helye az állami jelképeknek is: a Holdban két fém zászlónak találtak helyet a Szovjetunió címerével és „Szovjetunió, 1959. január” felirattal. De a legfontosabb dolog az, hogy Mihail Ryazansky vezetésével a tudósoknak sikerült olyan rádiókommunikációt biztosítaniuk, amelyeknek még a leszállás után sem szabad meghibásodniuk.

A Holdnak úgy kellett volna leszállnia a Holdra, mint egy meteoritnak – lezuhan a Hold felszínére, felszereléseket és zászlókat hagyva rajta. Ez a maximális feladat. De először ki kellett fejleszteni egy második kozmikus sebességet, tesztelni a kommunikációt a Földdel maximális távolságban, és információkat kellett szerezni a világűrről, amelyről az emberek szinte semmit sem tudtak. Mindez először történt meg.

Üstökös effektus repülés

1959. január 2-án indult el a Vostok-L hordozórakéta a kozmodromból, amelyet később az egész világ Bajkonurként ismert el. Aztán a rakétás emberek gyakran egy közeli falu – Tyura-Tam – nevén nevezték. Miután a rakéta belépett a számított pályára, levált róla az automatikus bolygóközi állomás (AMS) Luna-1.

A Hold felé vezető úton a technológia hibátlanul működött. A „Vostok” a készüléket a kívánt pályára vitte, a színpadot biztonságosan elválasztva a hordozórakétától. A történelem során először sikerült elérni a második menekülési sebességet. A TASS jelentései nem véletlenül nevezték a tervezést az első űrrakétának.

A kilövés talán legszembetűnőbb és leglátványosabb kísérlete a „Mesterséges üstökös” nevet kapta – és ez január 3-án, moszkvai idő szerint 3 óra 56 perc 20 másodperckor zajlott. A Földtől körülbelül 120 ezer km-re, automatizálás segítségével a Hold embere nátriumgőz felhőt bocsátott ki. Ahogy szertefoszlott, a felhő néhány percig narancssárgán izzott. A Földről kis csillagként lehetett megfigyelni. Ennek a biztonságos robbanásnak az ötletét – valódi teljesítményt az űrben – Joseph Shklovsky és Vladimir Kurt csillagászok javasolták.

Mstislav Gnevyshev csillagásznak sikerült fényképet készítenie erről a jelenségről a Kislovodszk melletti Főcsillagászati Obszervatórium hegyi állomásán. A világ egyértelmű bizonyítékot kapott a tudományos és technológiai győzelemre. Ezek után nehéz volt szkeptikusan értékelni a repülést – és még a hiányosságait is kiemelkedőnek tartották. Január 4-én a Jet Propulsion Laboratory (Kalifornia, Pasadena) amerikai kutatóinak sikerült elkapniuk egy jelet, amely megerősítette a Szovjetunió első bolygóközi állomásának elindítását.

Repülés évtizedekig

Az eszköznek nem sikerült leszállnia a Holdra. 6 ezer km-re repült a Hold felszínétől, ami nem számított soknak, tekintve, hogy a két bolygó közötti átlagos távolság 384 400 km. Valószínűleg a földi radarberendezés beállításainak hibája befolyásolta. Az okosok szarkazmussal konstatálták: a matematikusok mégis úgy döntöttek, hogy megünnepelik az újévet… A minimális üzemzavart azonban nem lehetett kijavítani: az űrhajók repülés közbeni korrigálásának technikáját akkor még csak kidolgozták. Egy másik okot is említenek: a számítások nem vették figyelembe azokat a másodperceket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a kiküldött parancs elérje az állomást. És már az elején elkezdődött a repülési útvonaltól való eltérés.

De a Hold első ember alkotta műholdja mégis megjelent az űrben. Abban az időben a holdfény új, szimbolikus nevet kapott – „Álom”. Minden bolygóközi utazás iránt érdeklődő tudós valóban álmodott egy ilyen repülésről, még ha nem is teljesen pontos, hosszú évek óta. Hamarosan a Szovjetunió édesipari gyárai elkezdték a Dream karamellcukorkák gyártását, amelyek egy automatikus holdállomásra emlékeztettek.

1959. január 5-én 10 óra körül megszakadt a kommunikáció a bolygóközi állomással. Az első holdkutató hosszú szabadrepülésbe kezdett, melynek útvonalait alkotói csak találgatások alapján ismerték. Az állomás azonban hihetetlenül sokat tudott elérni néhány napos megfelelő működés alatt. A Luna-1-ből nyert adatoknak köszönhetően a Föld eddig ismeretlen információkat kapott a külső sugárzási övről, ami segített az első űrhajósok kiképzésében – működött a fedélzeti magnetométer! A kutatók gazdagították ismereteiket a Föld magnetoszférájáról. Kiderült, hogy a Holdnak nincs saját mágneses tere. Emellett a holdkutatónak sikerült elvégeznie az első közvetlen méréseket a napszélről, és kiderült, hogy a bolygóközi tér ionizált gázt tartalmaz. 1959 januárja előtt ezt nem tudták elképzelni, most azonban pontos bizonyítékokat kaptak. Röviden, a tudósoknak először sikerült „kinyúlniuk” egy szomszédos bolygóhoz, és felderíteni a ciszlunáris teret.

Valószínűleg az állomás a mi időnkben rohan át a világűrön – és folytatja útját a Mars és a Föld közötti pályán. Eljön az idő, és talán a kutatók megtudják sorsának részleteit.

A technológia rohamosan fejlődött, és a koroleviták már nem csak műholdak és automata állomások új felbocsátására, hanem emberes űrrepülésekre is készültek. Ezt az utat követően a Szovjetunió több éven át vezette a ciszlunáris űrkutatást, tudományos és technológiai áttörésekkel lepve meg a világot. Koroljev folyamatosan bonyolította a feladatokat – és néha sikerült is zseniálisan végrehajtania azokat. 1959 szeptemberében az új eszköz kemény leszállást hajtott végre a Holdon, majd egy hónappal később az új szovjet holdmisszió továbbította a Földre a történelem első fényképeit a Hold túlsó oldaláról. Ezek mind igazi felfedezések voltak. 1966 telén pedig a Luna 9 volt az első a világon, amely lágy landolást hajtott végre a szerelmesek bolygóján. Tehát a szovjet űrhajók felfedezték a Hold útvonalát. Ez az út 1959. január 4-én kezdődött.

A szerző a „Történész” folyóirat főszerkesztő-helyettese