(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XX.
Május 7-én távbeszélőn hívott a legfelsőbb főparancsnok és közölte velem:
– A mai napon Reimsben a németek aláírták a feltétel nélküli megadásról szóló jegyzéket. A háború fő terheit – folytatta – a szovjet nép viselte, nem pedig a szövetségesek. Ezért a kapitulációt a Hitler-ellenes koalíció valamennyi országának főparancsnokságai előtt kell aláírni, és nemcsak a szövetséges csapatok főparancsnoksága jelenlétében.
Azzal sem értettem egyet – folytatta Sztálin -, hogy a kapitulációról szóló jegyzéket nem Berlinben, a fasiszta agresszió fészkében írták alá. Megegyeztünk szövetségeseinkkel abban, hogy a Reims városában aláírt jegyzéket a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének tekintjük. Holnap Berlinbe érkeznek a német főparancsnokság és a szövetséges csapatok főparancsnokságainak képviselői.
A szovjet csapatok Legfelsőbb Főparancsnokságának képviseletével Önt bízom meg. Holnap Önhöz érkezik Visinszkij. A jegyzék aláírása után Berlinben marad, mint a főparancsnok politikai helyettese. A szovjet megszállási övezet főparancsnokául Önt nevezem ki; egyúttal betölti a németországi megszálló szovjet csapatok főparancsnokának tisztét is.
Május 8-án korán reggel Berlinbe érkezett A. J. Visinszkij. Magával hozta a Németország kapitulációjára vonatkozó okmányokat és közölte a szövetséges főparancsnokságok képviselőinek névsorát.
Aznap reggel sorban érkeztek meg Berlinbe a világ valamennyi jelentős újságának és folyóiratának tudósítói, fotóriporterei, hogy megörökíthessék azt a pillanatot, amikor jogi formát ölt a fasiszta Németország szétzúzása, amikor visszavonhatatlanul beismerik valamennyi fasiszta terv csődjét, valamennyi népellenes és gyűlöletes cél bukását.
A nap közepén a Tempelhofi repülőtérre megérkeztek a szovjet csapatok főparancsnokságának képviselői.
A szövetséges csapatok főparancsnokságait Arthur W. Tedder, az angol légierő marsallja, Spaatz tábornok, az Egyesült Államok hadászati légierejének főparancsnoka, de Lattre de Tassigny tábornok, a francia hadsereg főparancsnoka képviselte.
A repülőtéren megjelent fogadásukra helyettesem, V. D. Szokolovszkij hadseregtábornok, Berzarin vezérezredes, Berlin katonai parancsnoka, Bokov altábornagy, a hadsereg haditanácsának tagja és a szovjet hadsereg több más képviselője is. A repülőtérről a szövetségesek Karlshorstba indultak, ahol a napirend szerint átveszik a német katonai vezetőktől a feltétel nélküli megadásról szóló okmányokat.
Ugyancsak a Tempelhofi repülőtérre érkeztek meg angol tisztek őrizete alatt a német főparancsnokság képviselői, Keitel tábornagy, Friedeburg tengernagy és Stumpf repülő-vezérezredes, akik Dönitztől felhatalmazást kaptak Németország feltétel nélküli fegyverletételének aláírására. Itt, Karlshorstban, Berlin keleti negyedében, egy kétemeletes épületben, a német katonai-műszaki tisztiiskola volt éttermében készítették elő a jegyzék ünnepélyes aláírását.
A fáradságos út után rövid pihenőt tartva, a szövetséges főparancsnokságok képviselői megjelentek nálam, hogy megbeszéljük e jelentős aktus lebonyolításának kérdéseit.
Még arra sem volt időnk, hogy a megbeszélésre kijelölt helyiségbe belépjünk, amikor az amerikai és angol újságírók hada már körülvett bennünket, és azonnal ostromolni kezdtek különböző kérdésekkel. A szövetséges csapatok nevében barátság-zászlót adtak át nekem, amelyre arany betűkkel hímezték rá az amerikai csapatoknak a Vörös Hadsereghez szóló üdvözlő szavait.
Miután az újságírók elhagyták a megbeszélésre kijelölt termet, sok olyan kérdés megvitatásába kezdtünk, amely összefüggött a hitleristák fegyverletételével.
Keitel tábornagy és kísérői ezalatt egy másik épületben tartózkodtak. Tisztjeink jelentették, hogy Keitel és a többi német küldött rendkívül ideges. Környezetének Keitel a következőket mondotta:
– Berlin utcáin áthaladva mélyen megrázott a pusztulás látványa.
Erre a mieink megkérdezték:
– Tábornagy úr, az a látvány nem rendítette meg, amikor parancsára a szovjet városok és falvak ezreit törölték el a föld színéről, és ezek romjai alatt a szovjet állampolgárok milliói, a gyermekek tízezrei lelték halálukat?
Keitel elsápadt, idegesen vállat vont és semmit sem válaszolt.
Amint már előzőleg is megegyeztünk, 23 óra 45 perckor a szövetséges hatalmak katonai vezetői Tedder, Spaatz és de Lattre de Tassigny, A. J. Visinszkij, K. F. Tyelegin, V. D. Szokolovszkij és más vezetők az én dolgozószobámban gyülekeztek, amely a feltétel nélküli fegyverletételről szóló okmány aláírására kijelölt terem szomszédságában volt.
Pontosan 24 órakor léptünk be a nagyterembe.
Mindnyájan helyet foglaltunk a falra erősített szovjet, amerikai, angol és francia nemzeti lobogó alatt elhelyezett asztalnál.
A teremben a zöld posztóval borított hosszú asztalok mellett helyezkedtek el a Vörös Hadseregnek azok a tábornokai, akiknek csapatai a legrövidebb idő alatt zúzták szét Berlin védelmét és térdre kényszerítették a büszke fasiszta tábornagyokat, a fasiszta vezetés főkolomposait és az egész fasiszta Németországot. Jelen voltak a teremben a szovjet és külföldi újságírók, valamint fotóriporterek is.
– Bennünket a Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnokságának és a szövetséges hatalmak Főparancsnokságainak képviselőit – jelentettem ki az ülés megnyitójában – felhatalmaztak a Hitler-ellenes koalíció kormányai arra, hogy átvegyük a német főparancsnokság képviselőitől a Németország feltétel nélküli fegyverletételéről szóló okmányt. Hívják be a terembe a német főparancsnokság képviselőit.
Valamennyi jelenlevő tekintetét az ajtóra szegezte, ahol pillanatokon belül azoknak kellett megjelenniük, akik az egész világ előtt azzal dicsekedtek, hogy villámgyorsan képesek szétzúzni Franciaországot és Angliát, és legfeljebb másfél-két hónap alatt letiporják Szovjet-Oroszországot.
Elsőként, lassan lépte át a küszöböt Hitler jobbkeze, Keitel tábornagy. A közepesnél magasabb termetű tábornagy díszöltözetben, feszes tartással jelent meg. Üdvözlésre emelte kezében a marsallbotot, így köszöntötte a szovjet és szövetséges csapatok főparancsnokságainak képviselőit.
Keitelt Stumpf vezérezredes követte. A zömök tábornok szemeiben gyűlölet és tehetetlen düh tükröződött. Vele együtt lépett be von Friedeburg tengernagy, aki az első pillantásra koránál sokkal idősebbnek tűnt.
Felkértük a német tábornokokat, hogy foglaljanak helyet a számukra külön, a bejárattól nem messze elhelyezett aszalnál.
A tábornagy lassan ült le és felemelve fejét, tekintetét reánk, az elnökségi asztalnál ülőkre szegezte. Keitel mellé ült Stumpf és Friedeburg. A kísérő tisztek székeik mögött állva sorakoztak fel. A német küldöttséghez fordultam:
– Rendelkeznek-e önök a feltétel nélküli fegyverletételről szóló okmánnyal, tanulmányozták-e azt, és van-e felhatalmazásuk az aláírására?
Kérdésemet angol nyelven Tedder, a légierő főmarsallja ismételte meg.
– Igen, tanulmányoztuk és készek vagyunk annak aláírására – válaszolt fojtott hangon Keitel tábornagy, majd átnyújtotta a Dönitz admirális aláírásával ellátott iratot. Az okmány rögzítette, hogy Keitel, von Friedeburg és Stump felhatalmazást kapott a feltétel nélküli kapitulációról szóló okmány aláírására.
Ez már korántsem volt az a gőgös Keitel, aki a leigázott Franciaországtól a feltétel nélküli megadást fogadta. Most lesújtottnak tűnt, bár megkísérelte, hogy a látszatot fenntartsa.
Felállva szólítottam őket:
– A német küldöttség lépjen ide az asztalhoz. Itt írják alá Németország feltétel nélküli fegyverletételéről szóló jegyzőkönyvet.
Keitel gyorsan felemelkedett, egy rosszindulatú pillantást vetett felénk, majd szemeit lesütötte és lassú mozdulattal felemelve az asztalról marsallbotját, bizonytalan léptekkel az asztalunkhoz indult. Monoklija leesett a szeméről és zsinórján függve maradt. Arcán piros foltok jelentek meg.
Vele együtt lépett az asztalhoz Stumpf vezérezredes, von Friedeburg tengernagy és a kíséretükben levő többi német tiszt. Szemére illesztve monokliját, Keitel az odakészített szék szélére ülve, minden sietség nélkül írta alá az okmány öt példányát, majd Stumpf és Friedeburg is aláírásukkal látták el azt.
Ezután Keitel felállt az asztaltól, jobb kezére felhúzta kesztyűjét és ismét megpróbálta a feszes katonás pózt magára ölteni, ez azonban nem sikerült, és csendben visszatért asztalához.
Május 9-én 0 óra 43 perckor befejeződött a feltétel nélküli fegyverletételről szóló okmány aláírása. Felszólítottam a német küldöttséget, hagyja el a termet.
Keitel, Friedeburg és Stumpf felemelkedett székéről, meghajoltak, majd fejüket leszegve, a törzskarukhoz tartozó tisztek kíséretében eltávoztak …
A szovjet Legfelsőbb főparancsnokság nevében szívélyesen üdvözöltem a jelenlevőket a régen várt győzelem alkalmából. A teremben halk zsongás lett úrrá. Kölcsönösen üdvözölték egymást, kezet szorítottak. Sokak szemében az öröm könnyei csillogtak. Engem körülvettek harcostársaim – V. D. Szokolovszkij, M. Sz. Malinyin, K. F. Tyelegin, N. A. Antyipenko, V. J. Kolpakcsi, V. I. Kuznyecov, Sz. I. Bogdanov, N. E. Berzarin, F. J. Bokov, P. A. Belov, A. V. Gorbatov és sokan mások.
– Drága barátaim – mondottam fegyvertársaimnak rendkívül nagy dicsőségben van részünk. A befejező ütközetben népünk, pártunk és kormányunk bizalmából Berlin ostromára vezethettük a dicsőséges szovjet csapatokat. Ezt a bizalmat a szovjet csapatok és azokat vezetve Önök is becsülettel igazolták. Kár, hogy sokan közülünk ezt már nem érhették meg. Mennyire örülnének a régen várt győzelemnek, amelyért gondolkodás nélkül életüket adták! …
Rájuk emlékezve, ezek a férfiak, akik maguk is megszokták, hogy a legcsekélyebb félelem nélkül nézzenek szembe a halállal, bármennyire tartották is magukat, nem tudták visszaszorítani könnyeiket.
1945. május 9-én 0 óra 50 perckor lezárult az az ülés, amelyen elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli kapitulációjáról szóló okmányt.
Ezt követően fogadáson vettünk részt, amely emelkedett hangulatban zajlott le.
A fogadást megnyitva javasoltam, hogy emeljük poharunkat a Hitler-ellenes koalíciónak a fasiszta Németország felett aratott győzelmére. Ezután Arthur Tedder marsall mondott pohárköszöntőt, ezt követte de Lattre de Tassigny, majd Spaatz amerikai tábornok emelkedett szólásra. Később több szovjet tábornok beszélt arról, milyen fájdalmasan teltek el az elmúlt nehéz évek. Emlékszem, hogy sokat és lelkesen beszéltünk, kifejezésre juttattuk hő kívánságunkat, hogy egyszer s mindenkorra megszilárdítsuk az antifasiszta koalíció országainak baráti kapcsolatait. Erről beszéltek a szovjet tábornokok, ezt mondották az amerikaiak, a franciák, az angolok, és mindnyájan hinni akartunk abban, hogy ez így is lesz.
Az ünnepélyes vacsora reggelbe nyúlt, dallal és tánccal ért véget. A szovjet tábornokoknak nem volt versenytársuk a táncban. Én sem tudtam megállni, fiatalságomra emlékezve eltáncoltam az „oroszkát”. Azután ki-ki szállására vagy a repülőtérre hajtatott, a győzelem tiszteletére feldörgő díszsortüzek hangjai kíséretében. Díszsortüzek hangzottak fel Berlin minden kerületében és külvárosában egyaránt. A levegőbe lőttek, de az aknák és lövedékek repeszei a földre hullottak, és május 9-én reggel nem volt teljesen veszélytelen az utcán járni. De mennyire más veszély volt ez, mint amelyben mindnyájan éltünk a háború évei alatt! A feltétel nélküli megadás aláírt okmányát ugyanezen nap reggelén felterjesztettük a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállására.
Az okmány első pontja a következőképpen hangzott.
„1. Alulírottak, a Német Főparancsnokság nevében beleegyezünk abba, hogy egész szárazföldi, tengeri és légi haderőnk, valamint a jelenleg német parancsnokság alatt álló erők feltétel nélkül letegyék a fegyvert a Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnoksága, valamint a Szövetséges Expedíciós Erők Főparancsnoksága előtt.”
Napközben telefonon hívtak Moszkvából. Közölték, hogy a fasiszta Németország feltétel nélküli kapitulációjára vonatkozó okmányt megkapták és felterjesztették a legfelsőbb főparancsnoknak.
Így tehát véget ért a hatalmas véráldozatokat követelő háború. A fasiszta Németország és csatlósai teljes vereséget szenvedtek.
A győzelemhez vezető út rendkívül nehéz volt a szovjet nép számára, sok millió ember életét követelte. És ma minden becsületes ember kötelessége, hogy a második világháború borzalmas napjaira visszatekintve, mély tisztelettel és együttérzéssel gondoljon azokra, akik a fasizmus ellen küzdöttek és életüket adták, hogy az emberiség megszabaduljon a fasiszta elnyomástól.
A kommunista párt és a szovjet kormány, internacionalista kötelezettségeiből és humánus meggyőződéséből kiindulva, mindent megtett azért, hogy kellő időben felvilágosítsa a szovjet katonákat arról, ki tulajdonképpen a háború kirobbantásának és az elkövetett gaztetteknek az igazi felelőse. Még gondolni sem engedtek arra, hogy a német dolgozó népet kárhoztassák azokért a borzalmakért, amelyeket a fasiszták követtek el a szovjet földön. A német dolgozókkal kapcsolatban a szovjet emberek világos álláspontot foglaltak: segíteni kell őket, hogy belássák tévedéseiket, gyorsabban felszámolják a nácizmus maradványait és beilleszkedjenek a békeszerető népek nagy családjába, melyen belül a legfőbb értékmérőnek a jövőben a békének és demokráciának kell lennie.
Berlinben és környékén még dúltak a harcok, amikor a szovjet parancsnokság a párt központi bizottságának és a kormány határozata alapján már hozzálátott, hogy megteremtse a feltételeket a fővárosi lakosság normális életkörülményeihez. A katonai és polgári közigazgatási szervek létrehozásához és működéséhez az 1. Belorusz Front haditanácsának 1945. április 23-i 5. számú parancsa szolgált alapul. A parancs leszögezte:
„A Vörös Hadsereg által megszállt német területeken a teljes igazgatási jogkört a katonai parancsnokság gyakorolja a városok és kerületek katonai parancsnokai által.
Katonai parancsnokokat neveznek ki minden városban. Az igazgatás végrehajtó szerveit a helyi lakosság képviselőiből – a polgármesterekből, a kisebb városokban és községekben az elöljárókból – alakítják meg, akik felelősek a katonai parancsnokok felé azért, hogy a helyi lakosság a kiadott parancsokat és intézkedéseket végrehajtsa …”
A fentiek szellemében látott napvilágot 1945. április 28-án Berlin katonai parancsnokának, N. E. Berzarin vezérezredesnek, a Szovjetunió Hősének 1. számú parancsa, amely leszögezte, hogy Berlin területén minden hatalom a szovjet katonai parancsnokság kezébe megy át.
E parancs tudatta a város lakosságával, hogy betiltják Németország fasiszta pártját és feloszlatják minden szervezetét.
A parancs rögzítette a lakosság magatartására vonatkozó követelményeket és azokat a határozványokat, amelyek betartása szükséges volt Berlin életének normalizálásához.
A központi katonai parancsnokság Berlinnek mind a húsz kerületében katonai parancsnokságot létesített. Ezek állományába szovjet tisztek, elsősorban hadtáp-szakemberek, valamint mérnökök és technikusok kerültek.
A nagyobb kerületek egyes körzeteiben katonai kommendánshivatalokat állítottak föl.
A katonai parancsnokságoknak munkájuk első percétől sok nehéz feladatot kellett megoldaniuk, rendkívül bonyolult viszonyok közepette.
A berlini harcok következtében a város 250 ezer épületéből mintegy 30 ezer teljesen rombadőlt, több mint 20 ezer félig romos állapotban volt, 150 ezer pedig közepesen rongálódott meg.
A városi közlekedés megbénult. A földalatti állomásainak több mint egyharmadát elárasztották, 225 hidat felrobbantottak a német fasiszta csapatok. A városi villamosközlekedés kocsiparkja és felsővezeték-hálózata szinte teljesen használhatatlan volt. Az utcákat, különösen a város központjában, romok borították. A teljes közszolgáltatási rendszer (az elektromos-, víz-, gáz-, és csatornázási művek) beszüntette munkáját.
A Berlinben levő szovjet csapatok mindenekelőtt a tüzeket kezdték oltani, összegyűjtötték és eltemették a holttesteket, aknamentesítették a várost. Meg kellett menteni a berlinieket az éhhaláltól, meg kellett szervezni az élelmiszerellátást, amely már a szovjet csapatok berlini harcai előtt megszűnt.
A szovjet parancsnokság azonban semmiképpen sem oldhatta volna meg ezeket a feladatokat, ha a berlinieket nem vonja be az aktív munkába.
A haditanácsok, a katonai parancsnokságok és a politikai szervek elsősorban a koncentrációs táborokból kiszabadított kommunistákat, az antifasisztákat és más német demokratákat vonták be a kerületi elöljáróságok munkájába, akikkel azonnal baráti, kölcsönös megértést alakítottunk ki.
Így szerveződtek a német önkormányzati szervek – az antifasiszta demokratikus koalíció szervei. Ezek egyharmadában kommunistákból álltak, akik elvtársi egyetértésben dolgoztak a szociáldemokratákkal és a lojális magatartást tanúsító szakemberekkel.
Jelentős munkát végzett Berlinben az A. I. Jelizarov ezredes vezetése alatt álló politikai osztály.
1945 májusában a front haditanácsa Berlin életének normalizálása érdekében egész sor fontos határozatot hozott, többek között:
– május 11-én a 063. számú rendeletben szabályozta Berlin német lakosságának az élelmiszerellátását. Ebben rögzítette az élelmiszerelosztás rendjét és az ellátás normáit;
– május 12-én a 064. számú rendeletben intézkedett Berlin közműhálózatának helyreállításáról és zavartalan munkájának biztosításáról;
– május 31-én a 080. számú rendeletben biztosította Berlinben a gyermekek tejellátását.
Sok más intézkedés is született a lakosság élelmezésének és lakáskörülményeinek normalizálására. Ezek elsősorban a helyreállítási munkálatokban részt vevő dolgozókat érintették.
A szovjet kormány gyorssegélyeként 96 ezer tonna gabona, 60 ezer tonna burgonya, mintegy 50 ezer vágómarha, nagy mennyiségű cukor, zsír és más élelmiszer érkezett Berlinbe.
A gyors intézkedések eredményeként megszűnt a német lakosságot fenyegető éhségveszély.
Fontos szerepet játszottak a német lakosság életkörülményeinek rendezésében a szovjet katonai parancsnokságok, a front politikai szervei, a helyőrségi és a kommendánshivatalok politikai szervei, amelyek körül gyors ütemben nőtt a demokratikus beállítottságú lakosság aktivitása. Fokozatosan megszűnt a bizonytalanság és a megtorlástól való félelem, amellyel annak idején a nácik rémítgették a lakosságot.
(@Aryan_warlord) 2023. október 8.
Fotó: aljazeera.com/
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
