(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)

10. Törekvés a ,,nemzeti egység” felülről való létrehozására.
Készülődés a május 1-i tömegtüntetésre.
A Kállay-kormány irtóhadjárata a kommunisták ellen.
Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán mártírhalála

A reakciós és fasiszta rendszerek háborús politikájuk folytatásához általában igyekeztek minél szélesebb „nemzeti egységet” létrehozni.

Hazárdabb játékot azonban jelszóval még nem űztek, mint Kállay Miklós a „nemzeti egység” jelszavával. Aljasabb és szemforgatóbb módon, sunyibb ravaszsággal a független, szabad Magyarország követelését még nem gúnyolták ki, mint ahogyan Kállay tette: „Az egész nemzet lelkére van szükség ahhoz, hogy fenntarthassuk és megingathatatlanná tegyük az igazi magyar rendet” — mondotta a Nemzetvédelmi Egyesület gyűlésén 1942. július 28-án. „A mi belpolitikánk legfontosabb, legnagyobb követelménye és abszolút célja az, hogy a belső békét fenntartsuk.” Vagy: „Az a nemzet nyeri meg a háborút, amelyik kezében tudja tartani és meg tudja tartani saját népe feletti uralmát.” Pontosan ezt így fogalmazta meg: „Annak, hogy jól jöjjünk ki a háborúból, alapfeltétele: a belső rend egy pillanatra meg ne inogjon.”

A „nemzeti egység” megteremtése érdekében Kállay Miklós legfőbb feladata a magyar uralkodó osztályok különböző csoportjainak összefogása volt. És valóban, a magyar arisztokrácia, a nagybirtok és a nagytőke képviselőinek java része az ő miniszterelnöksége alatt biztosítva látta belpolitikai érdekeik megfelelő vezetését, és ugyanakkor azt is, hogy a német fasizmus hatalmi érdekei ne veszélyeztessék vezető szerepüket a magyar gazdasági életben.

A Kállay-kormány másik fő feladata az volt, hogy a függetlenségi mozgalom tömegeit elszakítsa annak éltető erejétől: a Kommunisták Magyarországi Pártjától.

Kállay nem mert s nem is akart nyíltan szembeszállni a függetlenségi mozgalommal. Tudta, hogy ez esetben a tömegekkel kerülne szembe. A nyílt színen maga is a „függetlenségi politikus” fehér tógájában jelent meg, s a független, szabad, erős és gazdag Magyarországról szónokolt. Kállay szövetkezni akart a függetlenségi mozgalom jobbszárnyával, ugyanakkor igyekezett annak balszárnyát politikailag elszigetelni, karhatalmi szervein keresztül felszámolni.

Antal István nemzetvédelmi és propagandaminiszter legfőbb tevékenysége ez idő tájt a kommunisták rágalmazása volt. A habzószájú „magyar Goebbels” úton-útfélen azt kiabálta, hogy a függetlenségi mozgalom a hazaáruló kommunisták műve. Ezzel akarta a tömegeket és a függetlenségi mozgalomban részt vevő polgári pártokat és politikusokat a közös fellépéstől elriasztani.

A reakció ugyanekkor szemérmetlenül azt állította, hogy Kállay politikája az egyetlen helyes magyar politika, hogy az adott helyzetben más politikát folytatni nem is lehet. De Kállay tudta, hogy a függetlenségi mozgalom balszárnyát elszigetelni, a vezetést a jobbszárny kezére átjátszani csak úgy lehet, ha a Kommunisták Magyarországi Pártját megsemmisíti.

Kállay utasítására a politikai rendőrség nyomban meg is kezdte a hajszát a nemzeti függetlenség legbátrabb harcosai, a kommunisták ellen.

A munkásmozgalom ismert vezetőnél házkutatásokat tartottak, a rendőrségi nyilvántartásokban szereplő kommunistákat letartóztatták és megkínozták, hogy vallomást csikarjanak ki belőlük: összeköttetésben állanak-e a Kommunisták Magyarországi Pártjával? Megindult a hajsza a párt vezetőségének és nyomdájának felkutatására.

A Szociáldemokrata Pártban működő frakciósokat és besúgókat felszólították, hogy a szervezeteikben dolgozó kommunistákat szolgáltassák ki a rendőrségnek. A baloldali szakszervezeti vezetőket munkásszázadokba hívták be s a frontra hurcolták, hogy ott elpusztítsák őket. A Kommunisták Magyarországi Pártja, a szimpatizánsok és a baloldali szociáldemokraták ellen általános hajsza indult.

A Kállay-kormány megalakulása után a Kommunisták Magyarországi Pártja a következőket állapította meg: a reakció a demokratikus nemzeti egységfront ellen mozgósította erejét és támadását, s a független, szabad Magyarország jelszavát imperialista célokra használja fel. A kormány újabb hadsereget küld a frontra és újabb élelmiszer-szállítmányokat Németországba. A magyar ipar a német hadigépezet háborús céljait szolgálja. A kormány Hitlerék legközvetlenebb kiszolgálója, behódoló politikája nyílt hazaárulássá süllyedt. A háború nem magyar érdekekért, hanem a nép érdekei ellen folyik, és éppen ezért az egész népnek a nemzeti függetlenségi frontban a helye. A hazaáruló németbérenc kormányt a legszélesebb tömegek függetlenségi harcának el kell söpörnie a helyéről, meg kell teremteni a nép őszinte és mély bizalmát élvező nemzeti kormányt. A Kommunisták Magyarországi Pártja határozatban mondotta ki: fő ellenségének a kapituláns, hazaáruló Kállay-kormányt tekinti, s a harcot megbuktatására irányítja.

A legfőbb feladat tehát, ami a Kállay-kormány megalakulása után a függetlenségi mozgalomra várt, hogy sorait kiszélesítse, s németellenes harcát fokozza. Meg kellett akadályozni, hogy a magyar katonákat a háború vágóhídjára hurcolják. Meg kellett akadályozni a magyar ipar teljes kiszolgáltatását és a magyar paraszt teljes kifosztását. Sztrájkokra és szabotázsakciókra, utcai tüntetésekre és partizánharcokra volt szükség, hogy a függetlenségi mozgalom minél nagyobb tömegeket ragadjon magával, s a nemzet fegyveres önvédelmi harcának sikerét a fasizmussal szemben biztosíthassa.

A Kommunisták Magyarországi Pártja világosan látta, hogy a függetlenségi harc fokozása csak úgy lehetséges, ha a nemzeti ellenállás kemény és szilárd magva, a Kommunista Párt szervezetileg megerősödik. A Központi Bizottság minden erejét megfeszítette, hogy a párttagság létszámát növelje, hogy előkészítse a pártot az önálló akciókra, alkalmassá és képessé tegye a tömegek vezetésére. A párttagság növelésén túl szükség volt a tagjelöltek, a szimpatizálók, a röpiratterjesztő, rajzoló és más csoportok taglétszámának növelésére, szóval arra, hogy a párt köré nagyobb aktivista- és védőgárda épüljön ki. A munkásosztály vezető szerepének biztosítására és a függetlenségi harc fokozására a párt szükségesnek látta a legális munkásmozgalomban működő összes baloldali csoportok összefogását, nem utolsósorban a Spanyolországból hazatért szabadságharcosok munkába állítását.

Május 1-re a Kommunisták Magyarországi Pártja nagy háborúellenes tüntetést készített elő.

A párt tudta, hogy a március 15-i tüntetésnek milyen nagy hatása volt a tömegekre, az ellenzéki pártokra, a hadseregre és magára a kormányra is. A párt célja a tervezett tüntetéssel az volt, hogy a magyar nép világosan kinyilvánítsa: nem háborút, hanem békét és kenyeret, nem rabszolgaságot, hanem független, szabad és demokratikus Magyarországot akar. És célja volt az is, hogy a magyar nép utcai tüntetéssel harcoljon a kormány nemzetvesztő politikája és a magyar katonák esztelen lemészárlása ellen.

A terv az volt, hogy a munkásság a Nagykörúton sétatüntetést rendez, amelyet az Oktogon téren hangos, jelszavas tüntetés követ. A párt elhatározta, hogy május 1-re röplapokat ad ki, és a Szabad Nép legközelebbi számát teljes egészében a munkásünnep gondolatának szenteli.

A rendőrség a Horthy-korszak egész ideje alatt mindig erősen felkészült május 1-re, de most maximális készenlétet rendeltek el. A megkettőzött rendőrőrszemek és az utcákon cirkáló riadóautók megakadályozták a munkások tervszerű felvonulását, s a röpcédulák terjesztését még veszélyesebbé tették.

Újpesten két ifjúmunkást röpcédulák szórása közben a rendőrök letartóztattak. Vallatásuk során elmondották, hogy a Rezi Károly és Andrásfi Gyula vezetése alatt álló baloldali csoporthoz tartoznak. Egy-két napon belül az egész Rezi- és Andrásfi-csoportot felgöngyölítették. Rezi Károlyt a főkapitányságon a vallatás során hallatlan kínzások között agyonverték, majd kidobták az emeleti ablakon, s gálád módon azt terjesztették el, hogy öngyilkos lett.

A rendőrség a Kommunisták Magyarországi Pártját kereste, s minthogy tudta, hogy a párt a Szociáldemokrata Párt szervezeteiben és a szakszervezetekben építette ki szervezeteit, tömegével tartóztatta le a baloldali munkásokat. Amelyik szervezethez konkrét nyomozati szálak nem vezettek, ott tömeges letartóztatásokat hajtottak végre, hogy majd a vallatás során tisztázzák, ki tartozik a Kommunisták Magyarországi Pártjához. A sütőmunkások szakszervezetében például csaknem száz munkást tartóztattak le, holott a pártnak ebben a szervezetben csak öt tagja volt.

A letartóztatások május elejétől július végéig, pontosan három hónapig tartottak. Lebonyolításukra a rendőrség politikai osztályának nyomozó apparátusa kevésnek, a főkapitányság épülete szűknek bizonyult. A nyomozást és kihallgatásokat már május közepén a vezérkari főnökség defenzív osztálya vette át, azok a csendőrpribékek, akik Kárpát-Ukrajnában, Délvidéken és Észak-Erdélyben bebizonyították, hogy kitűnően értenek a hóhérmunkához. A letartóztatottakat az Andrássy-laktanya egyik épületébe hurcolták, amelynek szobáit kínzókamrákká alakították át.

A nagyarányú embervadászat súlyos következményekkel járt. Összesen több mint 600 hazafit vettek őrizetbe, köztük a Kommunisták Magyarországi Pártjának két központi titkárát: Schönherz Zoltánt és Rózsa Ferencet, egy központi bizottsági tagot, a területi bizottság két tagját, a szakszervezeti és kerületi pártcsoportok, a sport-, kultúr- és Népszava-bizottságok számos vezetőjét és tagját. A 600 letartóztatott közül 450-et állítottak hazaárulással vádolva a honvédvezérkar főnökének különbírósága elé.

Mindaz az aljasság és bűn, amit a rendőrség politikai csoportja és a vezérkari főnökség defenzív osztálya ekkor és a későbbi letartóztatások során munkásokkal, parasztokkal és az értelmiség színe-javával — írókkal, újságírókkal és művészekkel — elkövetett, a legvérlázítóbb vádirat a Horthy-rendszer ellen. A nyomozást végző csendőrök válogatott, tagbaszakadt vérebek voltak, akiket a kínzás válogatott módszereire külön iskolákban képeztek ki. Nemzeti érzés, lelkiismeret és erkölcs vadidegen fogalmak voltak előttük. Állatok voltak, mint amilyen állati volt a néppel szemben az a rendszer is, amely kitenyésztette őket. Szellemi rothadtságuk olyan mély volt, hogy egy nép szabadságharcát sem tudták már másképp nézni, mint a nürnbergi fajvédelmi törvények alapján.

A letartóztatások elején statisztikát készítettek arról, hogy a lebukottak hány százaléka zsidó származású. Ettől a játéktól azonban hamarosan elment a kedvük, mert egymás után kerültek kezükre a vas-, bőr-, építő-, sütő-, nemesfémipari, textilipari munkások és közlekedési alkalmazottak legjobb vezetői, egyáltalán nem az ő előre elképzelt fajvédelmi statisztikájuk szerint. De ez semmit sem számított. A keresztényeket épp olyan embertelenül megkínozták, mint a zsidókat, hiszen a „bűnük” is ugyanaz volt: nem akarták, hogy a magyar nép elvérezzen Hitler esztelen rablóháborújában, meg akarták menteni az országot a háborús összeomlás katasztrófájától.

Hogy tisztán lássuk, milyen választ adott a Horthy-rendszer a magyar munkások, parasztok és értelmiségiek háború elleni tiltakozására, legjobb lesz, ha azoknak a szabadságharcosoknak a tanúvallomását idézzük, akik az Andrássy-laktanya, a soroksár-újtelepi és csillaghegyi vallatóhelyek kínzókamráiból élve megmenekültek.

Juhász István csendőrnyomozó népellenes bűnügyének tárgyalásán, 1945. október 1-én Apró Antal építőmunkás többek között a következő tanúvallomást tette:

„Három esetben hallgattak ki Juhászék. Mindhárom esetben összevertek, megtalpaltak, összepofoztak. Juhász volt az, aki azt ígérte: »Agyon fogunk verni, a bőröddel úgysem kell elszámolnia Juhász folytatni akarta a verést, ekkor azonban ájultan estem össze.”

Máté György magántisztviselő ugyanennek a csendőrpribéknek a népbírósági tárgyalásán a következőket mondotta:

„Kilencheti vallatás alatt részem volt a padrafeszítés, tormás zacskó, villanyozás és a kínzás különböző módszereiben, amelyeket Juhász István vezetésével a csendőrnyomozók hajtottak végre.”

Kenéz István építőmunkás tanúvallomásában kitért Schönherz Zoltán megkínzására is:

„Schönherzcel egy szobában voltam, és mint szemtanú láttam kínlódását. Mindennap hívatták és borzalmasan megkínozták. Mikor egy-egy ilyen kihallgatásról visszajött a szobába, kísérni kellett, mert nem tudott a lábán járni. Több ízben előfordult, hogy a bőrt leverték a fejéről és annyira bántalmazták, hogy csak feküdni tudott. Schönherz állandóan meg volt láncolva.”

Hazai Jenő vasmunkás ugyanebben a perben felvett tanúvallomási jegyzőkönyvében ez áll:

„Juhász módszereihez tartozott, hogy mindazokat, akikkel szemben még a gyanú sem merült fel, hogy részt vett valamilyen mozgalomban, csak a neve valahol szerepelt, bevitette és addig verték, amíg valamit magára vállalt. Egy fiatal tüdőbeteg lányt a szó szoros értelmében nyomorékká kínoztatott, veretett és villanyoztatott, s amikor már nem volt hely a testén, melyet ütni vagy kínozni tudtak volna, tormás zacskót húztak a fejére. Juhász módszereihez tartozott, hogyha valakit nem találtak meg, behozták az anyját, apját, bármilyen idős is legyen az, s azt kínozták, hogy mondja meg, hol van a fia vagy a lánya. Juhász megtette azt is, hogyha valaki nem akart vallani, behozta a feleségét, az anyját vagy az apját, s előtte kínozták, hogy hatással legyen a gyanúsítottra és ezzel kényszerítették beismerő vallomásra.”

Egy másik, szintén elítélt csendőrpribék, Koncz Elek népbírósági tárgyalásán, 1946. szeptember 5-én Ligeti Károly kereskedelmi alkalmazott mint tanú, a következőket mondotta:

„Amikor látták, hogy semmiféle adatot sem tudnak belőlem kiszedni, Koncz tanácsára behozták a feleségemet is. Engem az ajtóba állítottak és végig kellett néznem, hogy verik a feleségem talpát, tenyerét, valamint teste különböző részeit gumibottal. Ebben a verésben és megkínzásban maga Koncz járt elöl, aki előttem soha nem látott szadizmussal és szenvedéllyel, valósággal kéjelgett feleségem fájdalmában, amelyet a zuhogó ütések következtében elszenvedett. Koncz felém fordulva több ízben kijelentette: »Vagy beszélsz, vagy agyonverjük az asszonyt, te hazaáruló, rongy kommunista!« Amikor már szinte mozdulni sem tudtam, a már erősen feldagadt és vérrel telített talpamat és tenyeremet Koncz tovább verte, s kijelentette: »Ezt még lehet dádázni.« Egy alkalommal Koncz hasra fektetett, és látva szörnyű állapotban levő lábamat, gúnyosan kijelentette: »No, erre még egy-kettőt lehet ütni.« Ekkor gumibottal verte a talpamat. Az erősen felduzzadt vérhólyagok felrepedtek, s a kiinduló vér elöntötte a padlót. Koncz ekkor kajánul röhögve felkiáltott: »Rothadt zsidó hazaáruló, addig verlek, amíg nem vallasz. Közlöm veled, hogy a bőröddel nem kell elszámolnom.« Nemiszervemet, fülemet és nyelvemet több alkalommal megvillanyozta. Eszméletemet több ízben elvesztettem.”

Fehér Zsuzsanna, egy ötgyermekes, szeghalmi törpebirtokos leánya, aki a Békepárt röpcéduláit eljuttatta a magyar parasztsághoz, a csillaghegyi kínzásokról 1946. augusztus 27-i tanúvallomásában a következőket mondotta:

„1944. július 1-én kerültem Csillaghegyre. Koncz Elek testem különböző részeit gumibottal verte. A verések több napon át folytatódtak, melyekben Koncz szadisztikus hajlamával messze felülmúlta a többi ütlegelőt. A nap minden szakaszában vertek, egy villanyozó géppel próbálták kicsikarni belőlem az őket érdeklő tanúvallomást. A villanyozást úgy csinálták, hogy amíg Koncz hajtotta a gépet, addig Kékkői villanyozott, majd amikor Koncz elfáradt a gép hajtásában, ő vette át a villanyozást, s testem különböző részeit összeégette. Előbb testem úgyszólván minden részét véresre verték, és most ezeket a véres testrészeket villanyozták. A villanyozás alkalmával Kékkői a jobb dobhártyámat kiégette. Mikor a villanyozásban kifáradtak, több alkalommal kikötöttek. Ezt a műveletet Koncz hajtotta végre — segédlettel. Kikötés után több alkalommal gúzsbakötöttek; egy padra fektettek, testemet kinyújtva, illetve kihúzva kötöttek ki. Csaknem minden alkalommal elájultam. Amikor magamhoz tértem, elölről kezdték az egészet. A fenti vallatási módszereken kívül több alkalommal táncoltattak is, természetesen összevert állapotban. Tánc közben 20 kilogrammos homokzsák volt a hátamon.”

Pécsi János vasmunkás 1946. február 11-én felvett tanúvallomási jegyzőkönyvében a következők állnak:

„1944. május 10-én ismét letartóztattak. A csillaghegyi vallatóhelyre vittek, ahol Koncz a kínzásokban ismét részt vett. Több ízben gumibottal, teljesen szadista módon összevert, minek következtében lábamról több helyen lejött a köröm. Mikor nem vallottam, édesanyámat Koncz személyesen behozta, és előttem véresre verte.”

Németi Ernőné textilmunkásnő egy harmadik csendőrpribék, Kékkői Ferenc népbírósági tárgyalásán, 1945. augusztus 11-én a következőket adta elő:

„Kékkői nagyokat kacagott a megvert áldozatok kínján. Előfordult, hogy pár napig nem történt előállítás, s ilyenkor Kékkői, hogy unalmát elűzze, fegyelmezés címén végigverte a foglyokat. Több ízben rá akart venni, hogy legyek az övé, és azzal fenyegetett, hogy »a nagy nem akarásnak nyögés lesz a vége«.”

Különösen kegyetlenül megkínozták a Kommunisták Magyarországi Pártjának két vezetőjét, Schönherz Zoltánt és Rózsa Ferencet.

Schönherzet egész idő alatt láncra verve tartották. Feje és teste eleven seb volt. Ugyanígy Rózsáé. Amikor Rózsa a borzalmas kínzások következtében eszméletét vesztette és már mozdulni sem tudott, a csendőrpribékek lepedőbe csavarva a laktanya mosdó vályújába dobták, s egyszerre három csapból engedték rá a vizet. De Rózsa Ferencen ez a hideg zuhany már nem segített. Dr. Wayand Tibor detektívfelügyelő, akinek csoportja a csendőrpribékekkel együtt folytatta a vallatást, a demokratikus rendőrség előtt tett vallomásában Rózsa haláláról a következőket mondta:

„Előállítása után láttam, hogy Rózsa Ferencet megverték. Láttam, hogy Rózsa Ferenc nap-nap után gyengébben mozog, siralmasabb állapotban van. A vele egy szobában elhelyezett őrizetesek jelentették Juhász Istvánnak, hogy Rózsa már nagyon beteg. Juhász a kaszárnya katonaorvosát hívatta, aki Rózsát megvizsgálva kijelentette, hogy komolyabb baja nincs, nyugodtan lehet vele foglalkozni, mert csak szimulál. Rózsa mind gyengébben mozgott. Egyik napon Juhász közölte velem, hogy Rózsa az előző éjszaka meghalt.”

Így bántak, így végeztek ezek az állatokká aljasult Horthy-pribékek a magyar hazafiakkal. És hogy cinizmusuk, képmutatásuk teljes legyen, félig agyonvert áldozataikkal minden jegyzőkönyv végére odaíratták: „Vallomásomat minden fizikai és erkölcsi kényszer alkalmazása nélkül tettem meg.”

Ezekről a letartóztatásokról, agyonverésekről és kivégzésekről a nyilvánossággal természetesen semmit sem közöltek. Horthyéknak — és ez fölöttébb jellemző rájuk — nem volt bátorságuk ahhoz, hogy a függetlenségi mozgalom harcosainak ügyét bírósági úton a nyilvánosság elé vigyék. Féltek, hogy a délvidéki, kárpátukrán és erdélyi letartóztatások, a Margit körúti katonai fegyházban hozott sorozatos halálos ítéletek mindennél hatalmasabb vádirat lenne Horthy népelnyomó rendszere és népgyilkos politikája ellen.

Rózsa Ferenc haláláról hosszú ideig csak azok tudtak, akik az Andrássy-laktanyában egy szobában fetrengtek vele a földre dobott szalmazsákokon. Schönherz Zoltán halálra ítéléséről és kivégzéséről is egy ideig csak azok a kommunisták és baloldali szociáldemokraták, szökött katonák és munkaszolgálatosok, szovjet katonák és szerb partizánok, szabotáló hadiüzemi munkások és terményüket elrejtő parasztok tudtak, akik a kivégzés perceiben a fegyház zárkáiban néma csendben álltak, s mélyen megrendülve érezték, hogy az egész dolgozó népért harcolt az, akinek életét a hóhér keze most kioltja.

Schönherz halálra ítéléséről és kivégzéséről a fegyház falain kívül csak Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szekfü Gyula s még néhány hazafi értesült, akik el mertek menni a tárgyalásra s tanúként hitet tettek a szabad, független, demokratikus Magyarország mellett, s a halálos ítélet kihirdetése után is mindent elkövettek, hogy Schönherz Zoltán életét megmentsék. De Horthy, Kállay és Szombathelyi vezérkari főnök hajthatatlan maradt: a kommunistáknak pusztulniuk kellett! Így halt meg 1942. október 9-én a Kommunisták Magyarországi Pártjának egyik vezetője, a magyar függetlenségi mozgalom nagy harcosa, ajkán a munkásegység, a munkás-paraszt szövetség és a független, szabad, demokratikus Magyarország jelszavával.

A Kommunisták Magyarországi Pártja azonban gondoskodott róla, hogy Horthyék újabb gazságai is a nép tudomására jussanak.

Miközben az Andrássy-laktanyában javában folyt a függetlenségi mozgalom harcosainak kínvallatása, a képviselőházban Keresztes-Fischer belügyminiszter magabiztosan jelentette ki: a kommunista mozgalmat felszámoltuk, ilyen mozgalom nincs többé. — A mindenható belügyminiszter határozott szavaira a magyar reakció nyugodtan hajtotta álomra a fejét.

De nem sokáig.

A Margit körúti katonai fegyházban még meg sem kezdődött a függetlenségi mozgalom harcosainak bűnpere, amikor Budapest utcáin megjelentek a felírások: „Különbékét!” „Hozzák haza honvédeinket!”

A kommunisták hamarosan tettekkel cáfolták meg a belügyminiszter imént elhangzott szavait, s a reakció kénytelen volt belátni, hogy nem képes elérni célját, a kommunisták vezette függetlenségi mozgalom eltiprását.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának mindössze három központi bizottsági tagja kerülte el a letartóztatást, felső- és középkádereinek nagy része a reakció hajtóvadászatának áldozatául esett. A nagyarányú letartóztatások azonban nem rendítették meg, sőt erősítették a munkásság bizalmát a Kommunisták Magyarországi Pártja iránt.

A párt politikája az elmúlt két év harcaiban mély gyökereket eresztett a tömegekben. A párt körül kedvező közvélemény alakult ki. Ezenkívül a pártnak gazdag erőtartalékai is voltak: a Spanyolországból hazajött szabadságharcosok, a tagjelöltek elég nagy számú gárdája, a szimpatizánsok tömege és a rajzoló-, röpiratosztó csoportok. Elősegítette a párt újjászervezését az is, hogy sikerült a nyomdát megmenteni. A párt újjáépítése ezekre az erőkre támaszkodva kezdődött meg. Nemsokára újra kiépült a budapesti területi bizottság, a kerületi bizottságok és a kerületeket összefogó bizottság. Kiegészítették a Központi Bizottságot. A párt tovább folytatta és irányította a harcot a független, szabad, demokratikus Magyarországért.

Az 1942-es letartóztatások után az első röpiratot a Kommunisták Magyarországi Pártja Schönherz Zoltán kivégzésével kapcsolatban adta ki. A röpcédula 30 000 példányban jelent meg. Ebben leleplezte a rendőrségi kínzásokat. Megállapította, hogy Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán haláláért a németekkel együttműködő kormány a felelős. Kevéssel ezután a párt kimerítő írásbeli politikai tájékoztatóban ismertette a párttagság előtt álló feladatokat. A politikai tájékoztató élén egy Marx-idézet — „Mártírjait a munkásosztály nagy szívébe zárta. Hóhérjait a történelem már odakötözte … az örök pellengérhez …”* Marx—Engels: Válogatott művek. I. köt. Kossuth Könyvkiadó 1963. 537. old. * — és a következő néhány sor állott: „Pártunk meghajtja zászlaját Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán, pártunk két vezetőjének emléke előtt. Hősiesen éltek és hős módjára haltak meg a munkásság és a népek szabadságharcának szolgálatában.”

A röpcédula és a párttagsághoz intézett körlevél főbb jelszavai a következők voltak: „Le a drágasággal! Le a mezőgazdasági munkások bérének maximálásával! Le a kényszermunkával! Le a rekvirálásokkal! Le a fasiszta terrorral! Engedjék szabadon a nemzet szabadságharcosait! Szervezkedési és szólásszabadságot! Egy katonát sem Hitlernek! Hozzák haza honvédeinket! Ki a háromhatalmi szövetségből! Azonnali különbékét! Békét, kenyeret, földet, szabadságot!”

A párt körlevéllel fordult az ellenzék vezetőihez és a közélet minden számottevő tényezőjéhez:

„A Kommunisták Magyarországi Pártja — írta a körlevél — a független, szabad, demokratikus Magyarországért dolgozik minden erejével. Teszi ezt annak ellenére, hogy a Hitlert kiszolgáló Kállay-kormány alatt a legborzalmasabb üldöztetések érik Hitler-ellenes függetlenségi harca miatt. Épp az utóbbi hónapokban vetettek börtönbe és juttattak a Gestapo befolyása alatt álló katonai nyomozók kezére 600 munkást, parasztot és értelmiségit, köztük pártunk sok harcosát. Ezeknek nem volt más bűnük, mint az, hogy jobban szerették hazájukat a német járomnál. Ezért a bűnükért borzalmasan kellett lakolniuk. De bármilyen erőszakkal is üldözik Hitler magyar csatlósai a nemzeti szabadságharc harcosait, bennünket semmiféle áldozat nem tud eltéríteni ettől az úttól. Számunkra a függetlenségi harc nem taktika, hanem a magyar dolgozók érdekeinek szolgálata.”

Az a körülmény, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja az elszenvedett súlyos veszteségek ellenére is töretlen hittel és elszántsággal újra a függetlenségi mozgalom élére állt, a reakciót éktelen dühre ingerelte. Újabb kegyetlen hajsza indult a kommunisták ellen. A rendőrség és a defenzív osztály kopói tömegesen juttatták a kommunistákat és a velük együtt küzdő hazafiakat börtönökbe és internáló táborokba. Többek között letartóztatták Skolnik Józsefet, a Központi Bizottság titkárát. A Kommunisták Magyarországi Pártját 1942—1943 telén az elszenvedett rendőri letartóztatásokkal újabb súlyos veszteségek érték, de a munka nem állt meg. A párt szigorú konspirációs szabályokat léptetett életbe. A letartóztatott elvtársak helyére újak álltak, többek között ekkor vonták be a Titkárságba Kádár Jánost.

Az 1942-es nagy letartóztatásokkal a reakció a függetlenségi mozgalomra igen súlyos csapást mért. A Kommunisták Magyarországi Pártja elveszítette legjobb kádereit. Az ellenzéki pártok vezetői közül többen a mozgalom időleges vereségét ürügyül használták fel arra, hogy nyíltan dezertáljanak. Közülük sokan kezdtek igazat adni Antal Istvánnak abban, hogy a függetlenségi mozgalom a „kommunisták ügye”. Sokan hirdették azt a rágalmat is, hogy a kommunisták csak most, a háború alatt, „szorult helyzetükben” törekszenek az együttműködésre, a háború után azonban feladják majd a demokratikus együttműködés politikáját. Az ellenzéki pártok maguk is egyre nyíltabban hangoztatták Kállay Miklós „nemzeti egység” politikájának abszolút célját”: a belső béke, a rend és a fegyelem fenntartásának szükségességét. Az angolszász hatalmakhoz való viszony kérdésében is közös platformot foglaltak el a magyar reakcióval.

A függetlenségi mozgalom, amely 1941 őszén és 1942 tavaszán komoly tüntetésekben és utcai felvonulásokban bontakozott ki, amelynek jelentős része volt a Bárdossy-kormány megbuktatásában, s méltónak mutatkozott több európai nép ugyanekkor kibontakozó szabadságharcához, nem felfelé ívelt, hanem kezdett megtorpanni. A függetlenségi mozgalom polgári és kispolgári szárnya visszavonult. A Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetői — igazolásul — felhasználva a rendőrterrort, újra eredeti arcukat mutatták: élesen felléptek a kommunisták és a szociáldemokrata baloldal ellen, hátat fordítottak a függetlenségi mozgalomnak. A sajtóban a függetlenségi mozgalom propagandája egyelőre elnémult. Magyarország napról napra mélyebbre süllyedt a fasiszta háború szennyébe, s az európai népek szabadságharca ellen elkövetett gyalázatosságok mocsarába.

1943 nyarán — miután a Kállay-kormány megkezdte diplomácia tapogatózásait az angolszász nagyhatalmaknál a háborúból való kiugrás céljából — a függetlenségi mozgalom polgári résztvevőinek tevékenysége is élénkebb lett. A legális sajtóban újra megjelent a függetlenség, szabadság, nemzeti egység gondolata. De a polgári pártok úgy beszéltek és írtak a nemzeti függetlenségi mozgalomról, mintha annak semmilyen előzménye és hagyománya nem lett volna, s kétségessé tették ama alapvető elvek helyességét — munkás-paraszt szövetség, a munkásosztály és forradalmi pártjának vezetőszerepe —, amelyekre támaszkodva a mozgalom 1941 végétől 1942 tavaszáig nagy sikereit elérte. Úgy vélték, hogy a függetlenségi mozgalom ügyét az illegális Kommunista Párt nélkül is sikerre lehet vinni.

A függetlenségi mozgalom fő célját abban kezdték látni, hogy Magyarországot, annak korhadt társadalmi rendjét átmentsék a világháborún.

Ezer sebből vérző illegális pártunk felismerte azt a veszélyt, amely e törekvésekkel párosult, és fellépett ellene. A nemzeti egységfront politika elvi kérdéseinek újólagos tisztázása érdekében széles körű elméleti tevékenységet fejtett ki. Pártunk a tömegek előtt hangoztatta és bizonyította: a függetlenségi mozgalom célja nem lehet a rendszermentés, hanem az elszánt, következetes harc a háborúból való kiválásért, a független, szabad, demokratikus Magyarország megteremtéséért. Ezt a célt pedig csakis a nemzet minden haladó, demokratikus erejének összefogásával, a munkásosztály forradalmi pártjának vezetésével lehet megvalósítani.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!