MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
Hivatalos jelentés közli, hogy egyelőre a Somogyi-Bacsó gyilkosság ügyében nem találják a tetteseket, emiatt átmenetileg befejeződik a nyomozás. Nem Horthyn múlik, hogy ezzel mégsem zárul le az ügy. Éveken át újból és újból emlékezetbe idéződik Horthy bűnrészessége, oly nagy emiatt az országos felháborodás, hogy az ügyet kitűnő alkalomnak találják, hogy Károly király hazahívásával döntő csapást mérjenek a fővezérre.
Károly király titkára, Werkmann írja: eljutnak Svájcba azok a kérelmek őfelségéhez, hogy a kormányzóválasztás körüli alkudozásoknak a saját legitim hatalmának visszaállításával vessen véget.
Horthy tudomást szerez erről. Taktikai ellenlépésként, Bethlen tanácsára a hazai legitimistákhoz fordul. Tárgyal Andrássyval és Apponyival. Fogadkozik előttük: amint az idő megérik és a külpolitikai viszonyok lehetővé teszik, visszaadja a hatalmat az elűzött Károly király kezébe. Horthy erről hűségnyilatkozatot küld Károly királyhoz.
Környezetének egyik tagja, Révhegyi kapitány viszi ezt futárként Svájcba. Szóbeli üzenetet visz, mert bármilyen írás bizonyító erejű okmány lenne Horthy legitimizmusáról, amit az antant és a szabad királyválasztók felhasználhatnának ellene.
Révhegyi február 22-én érkezik Svájcba, őfelsége Werkmann tanácsos jelenlétében fogadja. Feljegyzi a hallottakat.
Megbízatása értelmében Révhegyi átadja Horthy tengernagy és a vezetése alatt álló Nemzeti Hadsereg üdvözletét, mint törhetetlen hűsége bizonyítékát. Ismerteti Magyarország politikai és katonai helyzetét. Előreláthatólag Horthyt választják kormányzónak. Ennek folytán inkább módjában lesz őfelsége, a király jogaiba való visszahelyezését elősegítenie. A jelen pillanatban – üzeni Horthy – a visszatérés a királyra és a nemzetre nézve egyaránt szerencsétlenséget jelentene. A békét még nem kötötték meg, a Nemzeti Hadsereg még nem konszolidálódott annyira, hogy Magyarország határán és további magyar területeken, a Tiszántúlon és Baranyában álló idegen csapatokkal szemben ellenállást tanúsíthasson. A helyzet kétségtelenül javulni fog. Horthy e célból a szomszédos államokban, elsősorban Szlovákiában, bolsevista felkelést szítana, hogy utána segíthessen azt leverni, és ezúton visszaszerezze a Magyarországtól elszakított területeket.
Károly király – írja Werkmann tanácsos – nem fogadta bizalmatlanul Horthy üzenetét, bár a legitimisták több irányú kérelme, hogy mielőbb térjen haza, súlyos konfliktusokat idézett elő őfelségében. Úgy érzi, joga és kötelessége lenne, hogy hazatérvén megszüntesse a belső zavarokat. Kétkedővé teszi ebben azon megfontolása – írja Werkmann -, hogy a győztes hatalmak még nem kötöttek békét Magyarországgal. A király visszatérése Magyarország ellenségeit arra késztetné, hogy a békefeltételek szigorítását szorgalmazzák. Károly király nehéz küzdelem után ezért úgy határoz, megfogadja Horthy tanácsát, nem tesz eleget a legitimisták felszólításának.
Horthy további üzenetével kapcsolatban – írja Werkmann – őfelségét a szomszédos államok, elsősorban Szlovákia bolsevizálásának terve érinti kellemetlenül. Ellenzi ezt a taktikát. Erkölcstelennek, elvetendőnek tartja. Véleménye szerint a pillanatnyi esetleges előny nem ér fel a későbbi hátrányokkal.
Utóbb Horthy letagadja a bolsevizálás kalandor tervét. Emlékirataiban e tervet Friedrichnek tulajdonítja, aki – mint írja – azt hitte: a szomszédos államok hamarosan részeikre bomlanak, ezt be kell várni, ezenkívül nincs más tennivaló. Őbenne viszont élt a meggyőződés: bármilyen súlyos békefeltételeket szabnak Párizsban, eljön majd a nap, amikor a szomszédok maguk is megbánják követeléseik mértéktelenségét. Ő olyan ábrándokban sohasem ringatta magát, hogy Csehszlovákia vagy a jugoszláv állam felbomlásával a közeljövőben számolni lehetne … Horthy állítását, hogy nem hitt ilyen ábrándokban, megcáfolja az 1920. február 23-án kelt, Werkmann segítségével fogalmazott királyi kézirat. Révhegyi viszi Budapestre. Károly király ebben egyetlen szóval sem említi Horthy kormányzóságát. Amiatt nem, mert amint ezt más úton a legitimisták tudtára adja, nem Horthyt, hanem Apponyi grófot szeretné kormányzónak.
„Kedves Horthy! Különös örömmel fogadtam üzenetét, melyet egyik derék tisztemmel, Révhegyi kapitánnyal hozzám juttatott. Mélyen megindított ama rendíthetetlen hűség biztosítéka, melyet úgy a saját, mint az egész hadsereg nevében tolmácsolt. Fontosnak tartom közölni Önnel, hogy e tekintetben soha nem is vártam mást.
Szívesen fogadtam abbeli tanácsát, hogy ez idő szerint ne térjek vissza forrón szeretett Magyarországomra. Bármily fájdalmasan is érint e hosszú távollét, mégis meghajlok a kényszerűség előtt, abban a biztos tudatban, hogy körültekintése és bölcsessége folytán sikerülni fog Önnek a királyával egyesült magyar nemzet tartós boldogulás felé vezető útját egyengetni. Különösen áldásos lenne, ha ez az időpont egybeesnék azzal a nappal, amelyben a szomszédok között ma még fennálló súlyos ellentétek békés megegyezéssel elsimulnak.
Éppen ezért lelkére kötném aggályaimat, hogy ezekkel az államokkal ellentétbe fog kerülni, és alaposan megfontolandó volna minden propagandaeszköz, mellyel a szomszéd államokban hatást óhajtanak elérni, mert hiszen egy másik állam bolsevizálása többnyire kétélű fegyver.
Révhegyi kapitány küldetéséért, aki igen jelentőségteljes és értékes dolgokat jelentett, ismételten hálás köszönetemet fejezem ki, abban a reményben, hogy gyakrabban fog még Önnek módjában állani ilyen jelentéseket küldeni hozzám …”
Őfelsége levele nem említi jóváhagyólag Horthy kormányzóvá választását, mégis e tekintetben nagyban elősegíti Horthy-Gömbösék politikáját. Azt, hogy Károly király lemond a hazatéréséről, sőt levelet intéz Horthyhoz, ő a legitimisták felé felhasználhatja hűségének a király által elismert bizonyítására. Ezzel úgyszólván az utolsó pillanatban, mindössze három nappal a kormányzóválasztás előtt, megbontja vele a legitimisták sorait. Válaszút elé kerülnek: felvegyék-e a harcot a kormányzóságra törő Horthyval, ami esetleg polgárháborút eredményezhet? Legitimista vereség esetén örökre vége lenne Magyarországon a Habsburg-uralomnak. Ez esetben teljesülne Gömbösék-Eckhardték közismert terve: Magyarország egyetlen boldogulási lehetősége, nemzeti királyság sürgős létesítése. Nemzeti király esetleg éppen Horthy is lehetne vagy Albrecht főherceg.
Gömbös-Eckhardték e gondolatnak akarják megnyerni a nemzetgyűlésben többséggel rendelkező szabad királyválasztó Kisgazdapártot. Hogy ez meg ne történjék, a legitimista nagybirtokosok egy része, gróf Andrássy Gyula, gróf Sigray Antal, őrgróf Pallavicini, Gratz Gusztáv vezetésével inkább kiáll Horthy kormányzósága mellett.
A legitimisták ezzel három részre szakadnak. Apponyi és köre szorgalmazza, de nem köti időponthoz Károly király visszatérését. A Friedrich-Beniczky csoport, a puccs-legitimisták azonnal haza akarják hívni őfelségét. Andrássy gróf és társasága megegyezik Gömbössel. Ezek távolabbi célja más, mint a szakadár legitimistáké, de a jelenlegi közvetlen céljuk egyformán Horthy kormányzóvá választása.
Andrássyék most már, hogy a Habsburg-restauráció biztosítékát látják Horthyban, szívesen növelnék javára az eddig általuk is korlátozni kívánt kormányzói jogkört. Hozzájárulnak olyan kiterjesztéséhez, hogy elnapolja, feloszlassa vagy akár szétkergesse az engedetlen nemzetgyűlést.
El kell állniuk terveiktől. Ekkor már a nemzetgyűlés az utolsó simításokat végzi az 1920. I. sz. törvényen. Végleges megszavazását csakis a nemzetgyűlés megfélemlítésével vagy puccsszerűen lehetne megakadályozni. Ezt most már Horthyék a legitimisták egy részének támogatásával sem merik megtenni.
A nemzetgyűlés elfogadja az 1920. I. sz. törvényt. Március 1-i dátummal napirendjére tűzi a kormányzóválasztást.
Prónay feljegyzi naplójába: A pártok csakis Horthy államfővé választása vagy a fővezér által meghirdetni szándékolt katonai diktatúra között választhatnak.
A pártok vezetői izgatott hangulatban tanácskoznak. Február 28-a estéjére a KNEP és a Kisgazdapárt képviselői értekezletet hívnak össze. Tárgya a kormányzóválasztás. Megelőzően a horthysta Huszár miniszterelnök és az ugyancsak horthysta Rubinek földművelésügyi miniszter külön-külön találkoznak a fővezérség megbízottaival. Titokban marad, hogy név szerint kivel tárgyalnak. Az válik csak ismeretessé, hogy a KNEP részéről Huszár, a Kisgazdapárt részéről Rubinek kötelezettséget vállal a fővezérség felé, hogy leszerelik pártjuk állásfoglalását Horthy ellen. Megkönnyíti vállalásukat, hogy a fővezérségen megtudják: Apponyi, hogy elkerülje a Prónay által is jelzett Horthy-Gömbös katonai diktatúrát és az esetleges polgárháborút, levélben készül lemondani jelöléséről. Az viszont mindenki számára nyilvánvaló, hogy Apponyi gróf, aki Svájcban többször felkereste őfelségét, nem állhat el kormányzó jelöltségétől a király tudta nélkül.
Huszár közvetlenül a KNEP ülése előtt veszi kézhez Apponyi levelét. Felolvassa az értekezleten. Apponyi azzal hárítja el a jelölését, hogy semmiféle karhatalom nem áll rendelkezésére. Ezzel Horthy fővezér rendelkezik. Azt ajánlja: a polgárháború elkerülésére a KNEP fogadja el Horthyt kormányzónak. De a nemzetgyűlés legyen tisztában azzal – írja Apponyi mit jelent egy katonának államfővé választása.
Apponyi tehát a súlyos helyzetben nem akar, nem is mer vállalkozni, hogy Beniczky rendőri és csendőri erőire és a legitimista főtisztek csapataira támaszkodva biztosítsa a legitimisták célját, Károly király hazahozatalát.
Még a levél ismeretében is, a KNEP-értekezlet többsége ragaszkodik Apponyi jelöléséhez. A viharos vitát Huszár kijelentése dönti el: – Megértem felháborodásotokat, de vegyétek tudomásul: ha holnap nem Horthyt választjátok kormányzóvá, szét fogja verni a nemzetgyűlést …
A párt többsége ezek után dönt úgy, hogy Horthyra szavaz a választáson. A kisebbség, a Friedrich-Beniczky szárny fenntartja Apponyi jelölését. S mivel a nemzetgyűlés titkosan választ, esetleg történhet meglepetés.
Hasonló jelenet játszódik le a Kisgazdapártban. Apponyi levelével, illetve a katonai diktatúra lehetőségével szereli le Rubinek a Horthy megválasztása elleni állásfoglalásokat.
Pilch Jenő írja: a veszedelmet (értsd: a katonai diktatúrát, a nemzetgyűlés szétkergetését) Apponyi azzal hárítja el: mivel munkásságát teljesen a békeszerződés igen nehéz ügyének kívánja szentelni Párizsban, minden más kombináció kizárásával Horthy megválasztását nyilatkoztatja ki egyedül helyesnek, és ezt teljes mértékben támogatja. Apponyi nyilatkozata – folytatja Pilch – döntő jelentőségű. Amikor a pártok és a kormány közös egyetértésben megegyeznek, hogy az ország gubernátori méltóságába Horthy Miklóst ajánlják a nemzetgyűlésnek, általános megnyugvás terjed el az országban …
Ez csak legenda. Másutt Pilch is beismeri: Apponyi politikust ajánlott államfőnek, hogy a nemzetgyűlés szuverenitását ne fenyegesse Horthy katonai diktatúrája.
Huszár és Rubinek, miután leszerelik pártjuk ellenállását, lényegében elhárítanak minden akadályt Horthy elől. Gömbösék mégis aggódnak, hogy a nemzetgyűlés másnapi, 1920. március 1-i ülése, illetve a titkos szavazással megejtendő kormányzóválasztás, Apponyi javára nem hoz-e meglepetést. A biztonság kedvéért kora reggel riasztják a Prónay- és Ostenburg-különítményt. Országosan készenlétbe helyezik a hadsereget. Az utóbbi azonban – mivel Horthyék nem bíznak egyes legitimista főtisztek hűségében – azt a parancsot kapja: egységeik fővezérségi külön utasításra hagyhatják csak el a laktanyákat.
Horthy és környezete nem szívesen vetné be a hadsereget. Attól fél, ha mégsem sikerülne simán megvalósítani a tervét és fegyveres segítséggel kell kikiáltania a katonai uralmat, megmozdulna a pesti utca, az ipari munkásság, esetleg a legitimistákat támogatná Horthyval szemben. Friedrichék kötöttek is már hasonló értelmű titkos választási megegyezést a Szociáldemokrata Párttal. Cserébe a fehérterror enyhébb alkalmazását ígérték, és hogy győzelmük esetén politikai és szervezkedési engedményeket tesznek a Szociáldemokrata Pártnak.
Az Országház teret és az országgyűlés épületét Ostenburgéknak kell megszállniuk. Feladatuk: a kormányzóválasztás sikerét biztosítani azzal, hogy fegyveres nyomás alá helyezzék a nemzetgyűlést, melyet – engedetlenség esetén – fővezérségi parancsra szétzavarhatnak.
Ostenburgék listát kapnak kézhez azokról a legitimista képviselőkről, akiknek semmiképp sem szabad bejutniuk az ülésterembe. Ilyen például Friedrich István.
A fővezérség és Horthy személyének biztosítása – írja Prónay – az ő különítményének feladata volt. Megszállta az utat, a Gellért-szállótól végig a Duna-parton, a Parlamentig.
Ostenburg elkésve kapja a parancsot. Mire csapatával körülzárja az Országház teret, és százötven tisztje behatol az épületbe, hogy megszállja az ülésterem bejáratait, a képviselők nagy része már az épületben tartózkodik. Egy fiatal különítményes tiszttel vitázva, az utolsó pillanatban bejut Friedrich is, aki egy negyedévvel ezelőtt még ugyanitt, az országgyűlés lépcsőfeljáratánál üdvözölte a Budapestre bevonuló Horthyt. Most szabadlábon levő vádlottja a Tisza-gyilkosság pőrének. Báró Korányi Frigyes pénzügyminiszter kívül reked, számos, a listán szereplő képviselőtársával együtt. Százhatvanegy képviselő közül száznegyven jelenik meg az ülésen.
Rakovszky István, a nemzetgyűlés legitimista pártállású elnöke időben bejut. Egyelőre nem tud arról, hogy Ostenburgék megszállták a teret. A gyorsírással készült, hivatalos napló szerint március 1-én, délelőtt tíz óra huszonöt perckor Rakovszky nyitja meg a nemzetgyűlést. Az előző ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után rátér a napirend következő pontjára: Magyarország kormányzójának megválasztására. Minthogy a törvény titkos szavazást rendel el, felkéri az igen tisztelt képviselő urakat, hogy a névsor olvasásakor egyenként a terem közepén felállított urnához járulni és szavazatukat leadni szíveskedjenek.
A nemzetgyűlés tagjai, miközben ábécésorrendben megindulnak az urnához, már tudják: különítményesek szállták meg az Országházat. Nyomatékos figyelmeztetésként a szavazás első percében lassú léptekkel besétál az ülésterembe három Ostenburg-tiszt. Oldalukon kard, a derékszíjon két kézigránát, revolver. Az ülésterem miniszteri padsorai előtti szabad téren a szavazóurnák előtt körülnéznek, majd megállnak az ülésterem ajtajánál.
Rakovszky István régi és gyakorlott parlamenti politikus. Mégis, amikor a szavazás kezdetekor megtudja, hogy horthysta különítményesekkel vannak körülvéve, nem tudja, mitévő legyen. Hívatnia kellene a parlamenti őrséget: távolítsák el a betolakodókat. Attól tart, hogy nem engedelmeskednek, s tüstént vér folyhat. Veszélyben a saját élete is. Inkább úgy tesz, mintha észre sem venné a tiszteket.
Dermedt csöndben ülnek a képviselők, miután leadták szavazatukat. Az épület megszállása kínos emlékeztető azoknak, akik szeretnének megfeledkezni arról, hogy képviselőjelöltként ígéretet tettek a helyi katonai parancsnokoknak: képviselővé választásuk esetén Horthyra szavaznak.
A Kisgazdapárt képviselőinek egynegyede nagybirtokos, egyharmada középbirtokos és módos paraszt. A többi ügyvéd és vagyonos értelmiségi. A KNEP képviselői között sok a katolikus pap, klerikális újságíró, szolgabíró, volt katonatiszt, lecsúszott dzsentricsalád sarja. Helyet foglalnak közöttük a keresztény kispolgári és középrétegek vezetői. Látszólag a KNEP-ben kevés a nagybirtokos és nagytőkés. Kimutathatóan negyvenhat az olyan KNEP-képviselő, akinek szoros kapcsolata van nagytőkés-nagybirtokos körökkel: intézők, ügyvédek, gazdasági szervezetek vezető tisztviselői.
Papok, volt katonatisztek, nagybirtokosok, ügyvédek, gyárosok, módos parasztok szavaznak, s döntik el, ki legyen Magyarország államfője. Horthy vagy Apponyi. Ha ezt egyáltalán szavazásnak lehet nevezni. A KNEP és a Kisgazdapárt többsége – a katonai diktatúra és az esetleges vérontás elkerülésére – már előző nap úgy határozott: lemond Apponyi jelöléséről. Maga Apponyi is elállt ettől. Horthyt kell megválasztani azért is, mert különítményesek várakoznak az ülésterem ajtajában, hogy Horthy-ellenes döntés esetén szétkergessék a nemzetgyűlést, és a kapott listák szerint elhurcoljanak egyes képviselőket.
A dermedt csendben lezajlott választás után feláll helyéről Rakovszky, a nemzetgyűlés elnöke. Felkéri a nemzetgyűlési jegyzőket: méltóztassanak összeszámlálni a szavazatokat.
Száznegyvenegy szavazatot adtak le. Horthy Miklósra százharmincan szavaztak. Gróf Apponyi Albertre heten. Egy szavazólap érintetlen maradt. Két szavazat megoszlott. Így Horthy Miklóst Magyarország kormányzójául megválasztottnak jelentette ki Rakovszky.
Javaslatára ezután a nemzetgyűlés bizottságot küldött ki, hogy a kormányzót hívja meg a nemzetgyűlésbe, esküjének letétele végett. A bizottság elnökévé dr. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspököt, tagjaiul Gyömörey Györgyöt, Patacsi Dénest, Szijj Bálintot és Ugrón Gábort választották.
A bizottság legott a Gellért-szállóba ment, ahol Horthy altengernagyi ruhában, valamennyi rendjelével ékesítetten, arcán a belső izgalom pírjával várta már a küldöttséget. Katonás tartással hallgatta végig Prohászka püspök szavait …
Megtörtént, amire nem számított – állítja visszaemlékezésében Horthy. Megköszönte Prohászkának az iránta tanúsított bizalmat, de közölte vele – úgymond hogy a felajánlott kormányzói méltóságot nem fogadhatja el. Elhatározása megokolását, a nemzetgyűlés iránti tiszteletből, annak színe előtt adja majd elő.
Horthynak a lapokban is közölt köszönőbeszédéből azonban kiderül: amit emlékirataiban állít, valótlan! A választás reggelén a tiszti különítmények tervszerűen szállták meg az Országház épületét, az ülésteremhez vezető folyosókat, azzal az ürüggyel, hogy Horthy személyes biztonságán kell őrködniük. Horthy titkos parancsa – a tiszti különítményekhez – úgy szólt, hogy a nemzetgyűlés engedetlensége esetén, ha nem őt választaná meg kormányzónak, szét kell verniük a nemzetgyűlést, kikiáltván a katonai diktatúrát.
Nagyon is számolt Horthy a kormányzósággal! A Gellért-szálló nemzetiszínű zászlókkal fellobogózott előcsarnokában várta teljes katonai díszben, díszbe öltözött főtisztjei élén, Prohászka püspököt és az általa vezetett küldöttségek. Ki hiszi el neki, amit ugyancsak emlékirataiban jegyez meg, hogy azért nem fogadta el a kormányzóságot, mert, amint azt a sajtó közléseiből az elmúlt napokban megtudta, az 1920. I. sz. törvény nem biztosítja a kormányzói jogkör megfelelő betöltését?
Bele kell csak nézni a lapokba, amelyek rögzítik: Horthy a Prohászka püspök vezetésével megjelent küldöttség előtt válaszbeszédében kijelenti: tudomással bír arról, hogy a nemzet bizalma öt kívánja kormányzónak, de amíg e bizalom hivatalosan meg nem nyilvánul, nem tartja az alkotmányról kialakított felfogásával összeegyeztethetőnek, hogy az 1920. I. sz. törvény megváltoztatásáról, ennek érdemi szerzőivel és a pártok vezetőivel tárgyalásokba bocsátkozzék. Hazafias aggodalma most arra kényszeríti: a törvényt megbeszélje az illetékes tényezőkkel. A kormányzói eskü letételére tehát háromnapi halasztást kér, hogy ezen idő alatt mindent megfontolva és a nemzetgyűléssel megtárgyalva megállapíthassa: elfogadhatja-e megválasztását az 1920. I. sz. törvényben reáruházott módon. Megfelelő-e a törvény, hogy általa az ország és a nemzet javát Isten segítségével előmozdíthassa …
Nem hajlandó tehát a nemzetgyűlésben megjelenni, amíg a kormányzói jogkör kiterjesztése meg nem történik. Amíg – az 1920. I. sz., már elfogadott nemzetgyűlési törvény módosításával – meg nem kapja a parlament elnapolásának, feloszlatásának, az elfogadott törvények visszautasításának jogát.
A szegedi dzsentri-főszolgabírói-katonatiszti csoport – Gömbösék, Prónay, Kozma és társaik – megbízottjaként Eckhardt Tibor most állandóan Horthy kíséretében tartózkodik. Tanácsadója és az okmányok megfogalmazója.
Háromnegyed évvel ezelőtt, 1919 júniusában ugyanez a Gömbös csoport tette meg – a véletlenek mulatságos összjátékából, s úgyszólván bábként – a franciáktól megszállt Szegeden Horthy Miklóst, a magyarul rosszul beszélő tengerész főparancsnokot miniszternek, a Nemzeti Hadsereg fővezérének! Most, amikor az uralkodó osztályok egymással versengve küzdenek a hatalomért, Horthy fővezér katonai diktatúrájának korlátozásáért, a szegediek úgy akarják a fővezér eddig korlátlan katonai hatalmát megerősíteni, hogy a kormányzói eskü letételének megtagadásával zsarolják a máris megfélemlített nemzetgyűlést. Horthy ezért válaszolja – fenyegetően – Prohászka püspök küldöttségének: elmegy a nemzetgyűlésbe, de ha az nem változtatja meg az 1920. I. sz. törvényt, és nem adja meg neki a királyi jogokat, nem teszi le a kormányzói esküt.
Prohászka püspök és a küldöttség tagjai megértik a fővezér nyíltan ki nem mondott szándékát: ha nem kapja meg a királyi jogokat, az Országházat megszállva tartó különítményesei élén szétzavarja a nemzetgyűlést, kikiáltja a nyílt katonai uralmat.
A küldöttség visszatér a nemzetgyűlésbe. Horthy, hogy megvárakoztassa a nemzetgyűlést, Berzeviczy Béla, a hadsereg vezérkari főnöke és Magasházy László szárnysegéd kíséretében csak később indul el a Gellért-szálló előtt várakozó gépkocsijával. Közvetlenül előtte Prónay kocsija halad, legmegbízhatóbb tisztjeivel.
Végig a Duna-parton a hadikészültségben felsorakozó tiszti különítményesek üdvözlik az elhaladó gépkocsisort, személy szerint Horthy fővezért.
Az országgyűlés épületénél Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy fogadja Horthyt. Jelenti az Országház épületének és környékének megszállását, a fővezér parancsának végrehajtását. Közben Huszár miniszterelnök szobájában gyülekeznek a kormány és a pártok vezetői. A már megválasztott kormányzót várják. Horthy előttük is kijelenti: csakis akkor hajlandó letenni a kormányzói esküt, ha a nemzetgyűlés megváltoztatja az 1920. I. sz. törvényt.
A miniszterek és a pártok vezetői igyekeznek őt rábeszélni – írja emlékiratában Horthy -, hogy minden feltétel nélkül tegye le a kormányzói esküt. Amikor látják, hogy mégis ragaszkodik álláspontjához, a gyülekezet vitatkozó csoportokra oszlik.
A jelenlevők rövid megbeszélést tartanak, majd Rakovszky István, a nemzetgyűlés elnöke íróasztalhoz ül, és tollal a kezében hozzá fordul: – Kérem, diktálja feltételeit. A nemzetgyűlés teljesíteni fogja … – Ő – állítólag – ismét megkísérelt ellenvetést tenni: – Ilyesmit nem lenne helyes alapos megfontolás és tapasztalt jogászok tanácsa nélkül, hirtelenében újjáfogalmazni.
Ekkor kijelentik: az ország kormányzójának, a nemesség adományozása és a főkegyúri jog gyakorlása kivételével, mindazokat a jogokat biztosítják, amelyek a királyt megilletik, éppúgy, mint Hunyadi János kormányzó idejében. Mi mást válaszolhatott volna ő erre? Miután ennyire „sarokba szorították”, elfogadta kormányzóvá választását.
A történetírás másképpen látja. Milotay István, a korszak neves, szélsőjobboldali újságírója, képviselő, Gömbös bizalmi embere, így magyarázza: Horthy fővezér most, az utolsó pillanatban, amikor a nemzetgyűlés már együtt ül, s meghívják eskütételre, előáll a követeléssel, amelyet Gömbös, de főként Eckhardt tanácsol. Követeli a nemzetgyűlés által hozott, 1920. I. sz. törvény gyökeres megváltoztatását.
Miközben Huszár miniszterelnök fogadótermében erről folynak a bizalmas és nagyon kínos tanácskozások – írja Milotay a nemzetgyűlés pártjai óraszám türelmetlenül várakoznak, mint valamikor Szilágyi Mihály csapatai a Duna jegén, mialatt a budai Várban Újlaki Lőrincék és Garáék mindent megpróbálnak, hogy Mátyás királlyá választását megakadályozzák. De Szilágyi hatalmas fegyveres erőre támaszkodott: ki tudta kényszeríteni Mátyás megválasztását. Horthy fővezér esetében a nemzetgyűlés – még ha ellenállásra határozná is el magát – nem tudná érvényesíteni akaratát, azon egyszerű oknál fogva, mert a hadsereggel Horthy rendelkezik, másrészt nem vállalkozik senki más a kormányzójelöltségre.
E kínos helyzetben a fejvesztett pártok, hogy a botrányt elkerüljék, hozzájárulnak a követelésekhez. Megígérik, hogy a nemzetgyűlés Horthyt olyan államfői jogokkal ruházza föl, amilyeneket annak idején sem Hunyadi János, sem Kossuth Lajos nem gyakorolhatott.
A diktált feltételek között a legsúlyosabb Horthy életfogytiglani megválasztása, amennyiben Károly király nem kerülne vissza a trónra. Ez a követelés voltaképpen elvi ellentétben áll a kormányzói tiszt jellegével. Hiszen ez Hunyadi János és Kossuth Lajos esetében is csak arra az időre szólt, amíg a megüresedett királyi széket újra be nem tölthetik. Horthy áttöri ezt az alapelvet. Előáll az a furcsa helyzet: miközben Magyarország alkotmányjogi értelemben királyság marad, király nélkül kormányozzák. A groteszk dolgok iránt mindig fogékony pesti közhumor ekkor találja ki a tréfás mondást: királyság maradtunk király nélkül; tengernagy uralkodik tenger nélkül …
A fogadóteremben valóban úgy történik a megegyezés, ahogyan Rakovszky, a nemzetgyűlés elnöke kijelenti: Kérem, diktálja feltételeit …
Csak éppen nem Horthy diktálja, hanem a szegedi csoport megbízottjaként Eckhardt Tibor. A magyar nyelv használatától rég elszokott Horthy olykor meg sem érti, hogy Eckhardt és a pártok vezetői között miről folyik a beszéd. Zavarában ismételten németre fordítja a szót. Megkérdezi a jegyzőkönyvet fogalmazó Eckhardtot: miről vitatkoznak?A jegyzőkönyv szerint a nemességadományozás lehetősége és a katolikus egyház feletti főkegyúri jog gyakorlása kivételével a király legfőbb felségjoga Horthy kezébe kerül. Ő a legfelső hadúr, a fegyveres erők parancsnoka. Megkapja a nemzetgyűlés egybehívásának, elnapolásának jogát. Minden elfogadott törvényt kihirdetése előtt egyszer visszaküldhet megfontolásra a nemzetgyűlésnek.
A megegyezést aláírja a kormány valamennyi tagja, a pártok vezetői. Közöttük Friedrich és Beniczky is. Vállalják, hogy megállapodásukat a nemzetgyűléssel jóváhagyatják.
A pártok vezetői s a kormány tagjai – mind a nagybirtok és a nagytőke képviselői – tudomásul veszik, hogy Horthy fővezér kerül ki győztesen az államfői hatalomért folyó vetélkedésből. Érdekükben ő gyakorolja a legfőbb politikai hatalmat. Nem tekintik a legmegfelelőbb személynek, de a hatalmi harc alakulása eldől azzal, hogy Gömbösék – a maguk külön céljai érdekében s a „szegedi gondolat” nevében – szorosabb kapcsolatra léptek az uralkodó osztályok ama politikai csoportjaival, amelyek készek most már támogatni a fővezér kormányzóvá választását. Mit sem változtat ez a lényegen: az ellenforradalmi nagybirtokos-nagytőkés osztály hatalmán.
Horthy hajlandó most már a kormányzói eskü letételére. Az ülésterembe tart. Attól retteg: nem történik-e valami baja? Nem tartja elégségesnek Prónayék tiszti kíséretét. Szigorított őrséget parancsol mindenfelé. Úgy, ahogy ezt Ostenburg feljegyzése rögzíti.
Háromnegyed egyet mutat az óra, amikor Rakovszky István újra megnyitja a nemzetgyűlés ülését.
Az ülésterembe belépő Horthyt a megszálló tisztek viharos éljenzése fogadja. Az eskütételi szertartás rideg és formális. Rakovszky, a nemzetgyűlés elnöke mindössze annyit mond: – Kérem, méltóztatik-e elfogadni Magyarország kormányzói tisztét? – A válasz: – Köszönettel a nemzetgyűlés irántam megnyilvánult bizalmáért, Magyarország kormányzói tisztét elfogadom.
Rakovszky István így folytatja: – Ez alkalomból a magyar nemzetgyűlés nevében a legszívélyesebben üdvözlöm. Felkérem, hogy kormányzói esküjét a törvény értelmében letenni méltóztassék. Az eskümintát Szabóky Jenő jegyző úr olvassa fel.
A kormányzó felemeli jobb kezének két ujját, és így mondja a jegyző után hangos, érthető és átható hangon az eskü szövegét: – Én, Horthy Miklós, Magyarország megválasztott kormányzója, esküszöm az élő Istenre, hogy Magyarországhoz hű leszek, törvényeit, régi, jó és helybenhagyott szokásait megtartom, és másokkal is megtartatom, függetlenségét és területét megvédem, kormányzói tisztemet az alkotmány értelmében a nemzetgyűléssel egyetértésben, a felelős minisztérium útján gyakorlom, és mindent megteszek, amit az ország javára és dicsőségére igazságosan megtehetek. Isten engem úgy segéljen!
– Az eskü letétetett – hangzik befejezésül Rakovszky István ajkáról.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: wikimedia
Fotó: openverse
