– Szocialista forradalom, demokrácia, proletárdiktatúra –
Történelem a szocialista demokrácia szemszögéből!
Az emberré válás útja!
(idézet: Világtörténet 8. kötet)
3. A szovjethatalom diadalmenete
Az 1917. október 25-étől (november 7-től) 1918 február-márciusáig terjedő időszakot Lenin a szovjethatalom diadalmenetének nevezte. A néptömegek egész Oroszországban harcot indítottak a szovjetek hatalmáért, s letörték az uralkodó osztályok elkeseredett ellenállását. A szovjethatalom e diadalmenete ragyogóan kifejezésre juttatta az októberi forradalom valóban népi jellegét.
Az első ellenforradalmi lázadás szétzúzása
Elsőnek a Kerenszkij—Krasznov-féle lázadást zúzták szét. Kerenszkij, miután az északi front vezérkarához menekült, összegyűjtötte az ellenforradalmi egységeket, és Krasznov tábornoknak, a 3. lovashadtest parancsnokának segítségével Pétervár ellen vonult, hogy megdöntse a szovjethatalmat. Október 27-én és 28-án (november 9-10-én) az ellenforradalmi csapatok elfoglalták Gatcsinát és Carszkoje Szelót. A pétervári ellenforradalmi központ, „A haza és a forradalom megmentésének bizottsága”, október 29-én (november 11-én) megszervezte a tisztiiskolások lázadását. A szovjethatalom még ugyanazon a napon szétkergette a tisztiiskolásokat, október 30-án (november 12-én) pedig Krasznov Pétervár felé közeledő kozák egységei szenvedtek megsemmisítő vereséget a pulkovói magaslatokon; elhagyták Carszkoje Szelót, és rendezetlenül vonultak vissza Gatcsinába. November 1-én (14-én) a forradalmi csapatok Gatcsinát is elfoglalták. Kerenszkij elmenekült; Krasznovot elfogták, de később szabadon engedték, minthogy „tábornoki becsületszavát” adta, hogy a jövőben nem fog harcolni a szovjethatalom ellen. (Krasznov megszegte adott szavát, és rövidesen ismét egy ellenforradalmi lázadást vezetett.)
A lázadókkal vívott harcok feszült pillanatában a szovjethatalom ellen fordult a Vasutasok Szövetségének Összoroszországi Végrehajtó Bizottsága (Vikzsel), amelyet az eszerek és a mensevikek irányítottak. A „semlegesség” zászlaja alatt tevékenykedő Vikzsel azt indítványozta, hogy alakítsanak „egységes szocialista kormányt”, amelynek nemcsak bolsevikok lennének a tagjai, hanem mensevikek, baloldali és jobboldali eszerek is. A szocialista forradalommal szemben álló jobboldali eszerek és mensevikek bevonása a kormányba a szovjethatalom felszámolását jelentette volna. A bolsevik párt Központi Bizottsága le akarta rántani a leplet ezekről a szovjetellenes mesterkedésekről, s beleegyezett abba, hogy tárgyalásokat folytasson a Vikzsellel. A kormányalakítás előfeltételéül szabta az új kormány beszámolási kötelezettségét az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság előtt, valamint a II. összoroszországi szovjetkongresszus dekrétumainak és határozatainak elismerését. A Vikzsel elutasította ezt a feltételt, s ezzel leleplezte ellenforradalmi terveit.
E tárgyalások idején ismét jelentkezett Kamenyev, Zinovjev és híveik opportunista ingadozása. Minthogy nem hittek a szocialista forradalom oroszországi győzelmében, és a pártot a burzsoá parlamentarizmus útjára akarták téríteni, támogatták a Vikzsel szovjetellenes platformját. Amikor pedig a párt Központi Bizottsága határozatilag elvetette ezt a platformot, Kamenyev, Zinovjev, Rikov, Nogin és Miljutyin bejelentették, hogy kilépnek a Központi Bizottságból; egyidejűleg Nogin, Rikov, Miljutyin és Teodorovics kiléptek a Népbiztosok Tanácsából is. A Központi Bizottság határozottan elítélte, dezertálásnak és kapitulációnak bélyegezte ezt a magatartást. A bolsevik frakció javaslatára Kamenyevet elmozdították az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnöki tisztéből. Helyére a bolsevik párt kimagasló egyéniségét, J. M. Szverdlovot választották meg, akiről Lenin később azt mondta, hogy „a hivatásos forradalmár legélesebben kiformálódott típusa” volt, s ki tudta fejezni „a proletárforradalom legfőbb, leglényegesebb vonásait”.20 A Népbiztosok Tanácsába G. I. Petrovszkij, P. I. Sztucska, A. G. Slihter és M. T. Jelizarov, a bolsevik párt ismert vezető alakjai kerültek be.
20 Lenin: Emlékbeszéd J. M. Szverdlovról az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság rendkívüli ülésén,1919. március 18-án. Lásd Lenin Művei. 29. köt. 78., 79—80. old.
A szovjethatalom megteremtése Moszkvában
A szocialista forradalom sorsa szempontjából elsőrendű fontosságú volt, hogy a hatalom Moszkvában is a szovjetek kezébe kerüljön. Az ellenforradalom itt nagy erőket összpontosított, és abban reménykedett, hogy legfőbb támaszpontjává teheti Moszkvát.
Október 25-én (november 7-én) reggel, amikor megérkezett a pétervári fegyveres felkelés híre, a bolsevik párt Moszkvai Bizottsága éppen ülést tartott. A bizottság haladéktalanul megalakította a párt központi harci szervét, amelyben M. F. Vlagyimirszkij, V. N. Podbelszkij, O. A. Pjatnyickij, J. M. Jaroszlavszkij és mások vettek részt. A Moszkvai Bizottság felhívást intézett a munkásokhoz, katonákhoz, parasztokhoz, vasutasokhoz, postai és távírdai alkalmazottakhoz, hogy szálljanak harcba a szovjetek hatalmának megteremtéséért.
A vörösgárdista osztagok, az 56. ezred forradalmár katonáival együtt, A. Sz. Vedernyikov vezetése alatt még ugyanazon a napon elfoglalták a postát és a távíróhivatalt. A Moszkvai Bizottság azonban komoly hibákat követett el az ellenforradalommal szembeni harc megszervezésében. A moszkvai szovjet mellett működő Forradalmi Katonai Bizottságot késve, október 25-én (november 7-én) este hozták létre, amikor már megkezdődött a nyílt harc a hatalomért. A bizottságba a bolsevikok mellett mensevikek is bekerültek. A mensevikek ugyanakkor beléptek az ellenforradalmi központba, a Közbiztonsági Bizottságba is, amelyet ugyanaznap este alakítottak meg a városi duma ülésén.
Az október 26-ára (november 8-ára) virradó éjjel a Forradalmi Katonai Bizottság parancsot adott, hogy a forradalmi erőket helyezzék harci készültségbe. A parancs megtiltotta a katonai alakulatoknak, hogy végrehajtsák azokat az utasításokat, amelyek nem a Forradalmi Katonai Bizottságtól származtak. A kerületi bolsevik szervezeteknek azt ajánlották, hogy alakítsanak helyi forradalmi bizottságokat, fegyverezzék fel a forradalmi osztagokat, és foglalják el a város legfontosabb pontjait. Zamoszkvorecsjében, Szokolnyikiben, Hamovnyikiben, Presznyában és Moszkva más kerületeiben a Vörös Gárdára és a helyőrség forradalmár katonáira támaszkodó forradalmi bizottságok gyorsan a helyzet uraivá lettek. Nagy szerepet játszottak ebben a „dvinszkiek”, ahogy azt a 860 frontkatonát nevezték, akiket Dvinszkben (Daugavpilszben) a háború és az ideiglenes kormány elleni megmozdulásuk miatt letartóztattak, majd a moszkvai butirki börtönbe szállítottak. A bolsevikok sürgetésére 1917 szeptemberében 593 embert szabadon bocsátottak közülük, s ezek azonnal a forradalmi erőkhöz csatlakoztak. A „dvinszkiekre” bízták a moszkvai szovjet, a Forradalmi Katonai Bizottság és a bolsevik párt Moszkvai Bizottságának védelmét.
Október 26-án (november 8-án) reggelre a forradalmi osztagok elfoglalták a burzsoá lapok nyomdáit és több fontos intézményt. A Kremlben, ahol a forradalmi 56. ezred öt százada tartózkodott, megérkezett a 193. ezred egy százada is. Rjabcev ezredes, a moszkvai katonai kerület parancsnoka, minthogy nem volt elegendő ereje ahhoz, hogy szembeszálljon a forradalmi egységekkel, és mivel azt remélte, hogy időt nyerhet, amíg a frontról visszahívott csapatok megérkeznek, azt indítványozta a Forradalmi Katonai Bizottságnak, hogy kezdjenek tárgyalásokat. Megígérte, hogy nem fogja akadályozni a munkások felfegyverzését, és a tisztiiskolásokat elvezényeli a Kremltől.
A Forradalmi Katonai Bizottság, amelyben opportunista elemek is voltak, tárgyalásokba bocsátkozott Rjabcevvel, és beleegyezett abba, hogy a 193. ezred századát kivonja a Kremlből, a postáról és a távíróhivatalból pedig elvezényli az őrséget.
Október 27-én (november 9-én) Rjabcev meghallva Kerenszkij és Krasznov Pétervár elleni támadásának hírét, ostromállapotot hirdetett ki Moszkvában, és ultimátumszerűen a Forradalmi Katonai Bizottság feloszlatását, az 56. ezred forradalmár katonáinak a Kremlből való kivonását és a fegyverraktárból elvitt fegyverek visszavitelét követelte. A moszkvai katonai kerület törzskara a helyőrség tisztikarára, az Alekszej és az Alekszandr katonai tanintézetekre, a zászlósiskolákra és a hadapródhadtestre támaszkodott. Este tízkor a tisztiiskolások megtámadták a „dvinszkiek” osztagát, amely Zamoszkvorecsjéből jövet a Vörös téren haladt át a Moszkvai Szovjet felé. Ádáz, elkeseredett csata bontakozott ki; az osztag súlyos veszteségek árán, de eljutott a szovjet épületéhez. Október 28-án (november 10-én) a tisztiiskolások elfoglalták a Kremlt, és kegyetlen vérengzést vittek véghez a 56. ezred katonái között.
A Forradalmi Katonai Bizottság a párt harci központjának követelésére elutasította Rjabcev ultimátumát, és tettre szólította a tömegeket. Ekkorra a mensevikek már kiléptek a bizottságból. A forradalom döntő támadásra indult. Október 28-án (november 10-én) Moszkvában kimondták az általános sztrájkot. A munkások egyenesen a gyárakból mentek fegyverekért a Vörös Gárda vezérkarához. A kazáni vasútvonal mellékvágányain álló vagonokból 40 000 puskát szereztek, s ezeket haladéktalanul átadták a vörösgárdistáknak. A moszkvai forradalmi erők létszáma összesen mintegy százezer fő volt.
Október 29-én (november 11-én) a forradalmi osztagok ismét elfoglalták a postát és a távíróhivatalt, s a Tverszkij bulváron rohammal bevették a városháza épületét. Heves harcok folytak a Szuharev téren, az Osztozsenkán és a Precsisztyenkán, a Szadovaján és a Nyikita- kapunál. A Bászmánnaja, a Rogozsszkaja és a Blaguse-Lefortovszkaja városrészek munkásai ostrom alá vették az Alekszandr katonai tanintézetet. A pályaudvarok a vasutasok forradalmi katonai bizottságainak kezében voltak, s ez lehetetlenné tette azoknak a csapatoknak a megérkezését, amelyeket a főhadiszállás indított útnak Rjabcev kérésére.
A munkások nagy állhatatosságot és bátorságot tanúsítottak. A Szokolnyikiban folyó harcokat J. M. Malenkov munkás vezette, a katonai tanintézet elleni rohamot P. P. Scserbakov, a textilmunkások szakszervezetének titkára, aki a Blaguse-Lefortovszkaja városrész vörösgárdista osztagainak élére állt. A zamoszkvorecsjei forradalmi osztagoknak P. K. Sternberg bolsevik professzor és P. G. Dobrinyin, a telefongyár fiatal esztergályosa voltak a parancsnokai. A moszkvai gyárak és üzemek munkásnői a géppuskatűzben lövészárkokat ástak és bekötözték a forradalom sebesült harcosait. A felkelő Moszkva segítségére siettek az ivanovo-voznyeszenszki és a sujai vörösgárdisták és forradalmár katonák, Frunze vezetésével, továbbá munkásosztagok Vlagyimirból, Tulából, Szerpuhovból és más városokból. A szovjethatalomért folyó moszkvai harcokban mintegy tízezer vidéki munkás vett részt. Lenin utasítására pétervári vörösgárdista-osztagokat és balti tengerészegységeket is küldtek Moszkvába.
November 1-én és 2-án (14-én és 15-én) döntő harcok lángoltak fel Moszkvában. A forradalmi osztagok lépésről lépésre a Kremlig törtek előre. November 2-án (15-én) kiértek a Vörös térre, és befejezték a Kreml körülzárását. November 2-án (15-én) 5 órakor az ellenforradalmárok megadták magukat. A kapituláció feltételeként a Közbiztonsági Bizottság feloszlott, a tisztiiskolások pedig letették a fegyvert. A november 3-ára (16-ára) virradó éjjel a forradalmi csapatok elfoglalták a Kremlt. Moszkvában győzött a szovjethatalom.
Az ellenforradalmi főhadiszállás felszámolása
A szovjethatalom számára ezekben a napokban komoly veszélyt jelentett a legfelső parancsnokság Mogiljovban levő főhadiszállása, amely az ellenforradalmi összeesküvés központja lett. Kerenszkij szökése után Duhonyin tábornok, a vezérkar főnöke, legfelsőbb parancsnokká nyilvánította magát. A főhadiszálláson gyülekeztek az ideiglenes kormány volt miniszterei, akik az eszer Csernov elnökletével szovjetellenes kormányt akartak alakítani. A főhadiszállás mellett működő külföldi katonai missziók azt tanácsolták Duhonyinnak, hogy ne rendelje alá magát a szovjet kormánynak.
A szovjet kormány nevében Lenin kategorikusan követelte Duhonyintól, hogy a békéről szóló dekrétumnak megfelelően haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a német parancsnoksággal. Duhonyin megtagadta a rendelkezés végrehajtását. Ekkor a szovjet kormány leváltotta tisztségéről, és N. V. Krilenkót nevezte ki legfelső parancsnokká. Duhonyin ennek a kormányutasításnak sem engedelmeskedett, s az ellenforradalmi erők szervezkedésének elősegítése céljából szabadon bocsátotta Kornyilov, Gyenyikin, Lukomszkij és Romanovszkij tábornokokat s a Kornyilov-lázadás többi résztvevőjét.
November 9-én (22-én) Lenin rádió útján felszólította valamennyi ezred-, hadosztály-, hadtest-, hadsereg- és egyéb bizottságot, az összes katonát és matrózt, hogy vegyék kezükbe a béke ügyét. A fronton levő ezredeket feljogosították arra, hogy tárgyalásba bocsátkozzanak az ellenséggel, s fegyverszünetet kössenek vele addig az időpontig, amíg meg nem kapják a Népbiztosok Tanácsának végleges rendelkezését. N. V. Krilenko vezetésével Pétervárról, Moszkvából és máshonnan forradalmi katona- és matrózosztagok indultak a főhadiszállásra a lázadás elfojtására.
November 18-án (december 1-én) a mogiljovi forradalmi katonai bizottság még az új főparancsnok megérkezése előtt legfőbb hatalommá nyilvánította magát a városban, és a forradalmi osztagok segítségével kezébe ragadta a főhadiszállás irányítását. A felháborodott katonák elfogták és agyonlőtték Duhonyint.
A Kerenszkij—Krasznov-féle, majd a Duhonyin-féle lázadás gyors szétzúzása arról tanúskodik, hogy a katonák és matrózok tömegei teljes mértékben és tevékenyen támogatták a szocialista forradalmat. John Reed, aki ezekben a napokban a fronton járt, azt írta, hogy „a hadseregtől, a hajóhadtól sorban jöttek a küldöttségek, amelyek örömmel üdvözölték az új népi kormányt”. November folyamán a hadsereg nagy részében a forradalmi katonai bizottságok kezébe ment át a hatalom.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: Openverse by JustAnotherCarDesigner a CC BY-SA 4.0 licenc alatt van
