(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)

2

A válságos napok

A szovjet kormány az Angliával és Franciaországgal folytatott tárgyalások során mindent elkövetett, hogy ezek a tárgyalások olyan egyezménnyel fejeződjenek be, amely közös akciókat irányoz elő az agresszor visszaverése érdekében. Éppen ezért azt javasolta, hogy a politikai szerződés mellett egyszersmind kössenek a kölcsönös segítség formáit, módjait és időpontját meghatározó katonai egyezményt.

A háború kirobbanásának egyre növekvő veszélye folytán halaszthatatlanul szükségessé vált katonai küldöttségek kijelölése és értekezletüknek összehívása. A szovjet kormány, amely ennek a kérdésnek nagy jelentőséget tulajdonított, a szovjet katonai küldöttség élére a szovjetállam egyik vezetőjét — K. J. Vorosilovot állította.

Másképpen fogták fel a katonai küldöttségek kijelölésének kérdését a nyugati hatalmak. Az angol küldöttség élére Drax nyugalmazott tengernagyot, a francia küldöttség élére Doumanque tábornokot állították. Mondani sem kell, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem lehetett az angol, illetőleg a francia fegyveres erők vezető képviselőjének tekinteni.

A küldöttségek más tagjai állásukat tekintve csak jelentéktelen vezérkari tisztek voltak.

Már maga az a mód, ahogyan Anglia és Franciaország kormánykörei a katonai küldöttségek kijelölésének kérdését kezelték, sokat mondott. De nemcsak ez keltett aggodalmat. Az európai helyzet alakulása a legsürgősebb intézkedéseket követelte. A háború veszélye óráról órára növekedett. Minden halogatás súlyos következményeket vonhatott maga után.

És ilyen körülmények között a nyugati hatalmak annyira szembetűnő halogatásba kezdtek, hogy mindenki előtt, még a kevéssé beavatott emberek előtt is világossá vált, hogy minden egyébbel törődnek, csak éppen a fenyegető háború elhárításával nem. 1939. július 25-én London és Párizs elhatározta, hogy katonai küldöttségeket meneszt Moszkvába. Ezek azonban ténylegesen csak augusztus 11-én érkeztek meg. A küldöttségeket megérkezésük késleltetése végett nem repülőgépen indították útnak, jóllehet a repülőgépen utazás a kialakult helyzetben egészen természetes lett volna, hanem az ósdi és lassúságáról híres „City of Exeter” teher- és utas- szállító hajón, amely óránként mindössze 13 tengeri csomóval haladt. Amikor azután az angol és francia küldöttség végre megérkezett Moszkvába, kiderült, hogy nincs meghatalmazásuk katonai egyezmény kötésére.

Később Doumanque tábornok ezzel kapcsolatban a következőket írta: „A meghatalmazás ellenőrzésének kérdése lehetővé tette Vorosilov számára a helyzet tisztázását. Felállt és ünnepélyesen felolvasta a szovjet küldöttség meghatalmazását, amely szerint a béke fenntartása érdekében az agresszor ellen katonai egyezményt írhat alá. Kérte, hogy az angol és a francia küldöttség vezetői is olvassák fel meghatalmazásukat. Volt nálam egy okmány, amelyet Daladier úr írt alá, s azt igazolta, hogy felhatalmazásom van »bármely katonai kérdés megtárgyalására« (az én kiemelésem — A. P.). A »megtárgyalás« szónak tág értelme van, amit a szovjet küldöttség tudomásul vett. Az angol küldöttség vezetője, Drax tengernagy azonban kissé zavartan kénytelen volt bevallani, hogy nem rendelkezik ilyen meghatalmazással.”

Az angol és a francia küldöttség csak a szovjet fél erélyes sürgetése után kapott megfelelő meghatalmazást.

A tárgyalások során a szovjet katonai küldöttség konkrét, európai agresszió esetére a három ország közös hadműveleteinek részletes leírását előirányzó katonai tervet nyújtott be. Ennek értelmében a Vörös Hadseregnek az agresszor ellen Európában 120 gyalogos hadosztályt, 16 lovas hadosztályt, 5000 nehézágyút, 9000—10 000 harckocsit, 5000—5500 harci repülőgépet kellett bevetnie. A szovjet katonai terv egyszersmind azoknak a fegyveres erőknek a létszámát is előirányozta, amelyeket agresszió esetén Angliának és Franciaországnak, továbbá Lengyelországnak és Romániának kellett bevetnie. Eszerint az agresszoroknak Anglia és Franciaország ellen intézett támadása esetén a Szovjetunió azoknak a fegyveres erőknek 70 százalékát veti be, amelyeket Anglia és Franciaország a hitleri Németország ellen összesen bevetnek. Erre az esetre a terv előirányozta Lengyelország kötelező részvételét a háborúban, bizonyos számú hadosztály bevetését nyugati határainál.

Abban az esetben, ha az agresszor Lengyelországot és Romániát támadja meg, ezeknek az országoknak egész haderejüket be kellett vetniük, a Szovjetuniónak pedig az Anglia és Franciaország által bevetett csapatoknak megfelelő létszámú fegyveres erőket kellett csatasorba állítania. A szovjet katonai terv arra az esetre is előirányozta a szövetségesek közös hadműveleteinek rendjét, ha az agresszor Finnország, Lettország és Észtország területén át támadná meg a Szovjetuniót.

Egészen nyilvánvaló volt az is, hogy mivel a Szovjetuniónak akkor nem volt közös határa Németországgal, csak abban az esetben nyújthatott segítséget Angliának, Franciaországnak, Lengyelországnak és Romániának, ha csapatait átengedik lengyel és román területen.

A szovjet katonai küldöttség által részletesen kidolgozott katonai terv arról tanúskodott, hogy a Szovjetunió őszintén és komolyan törekedett megegyezésre a nyugati hatalmakkal. Erről tanúskodnak a nyugati hatalmak képviselőinek beismerései is.

Daladier francia miniszterelnök Bullitt párizsi amerikai nagykövettel folytatott beszélgetése során kijelentette, hogy a Moszkvából kapott értesülései szerint a szovjet megbízottak „őszintén törekednek végleges megegyezésre”.⁸ – Az idézet forrása Mezsdunarodnaja Zsizny, 1959. 2. sz. 141. old.*

Seeds moszkvai angol nagykövet Halifax angol külügyminiszternek küldött jelentésében a következőket írta „Eddig minden arra mutat, hogy a szovjet katonai küldöttek valóban komolyan veszik a katonai tárgyalásokat.”⁹ – Ugyanott.*

Az angol és a francia küldöttségnek adott utasítás kifejezetten megállapította, hogy „az oroszok valóban kívánják politikai és katonai egyezmény egyidejű megkötését”. Doumanque tábornok, aki a moszkvai tárgyalásokon a francia katonai küldöttség vezetője volt, a következőket táviratozta Párizsba: „Nem kétséges, hogy a Szovjetunió katonai egyezményt akar kötni, s természetesen nem akarja, hogy olyan papírt adjunk át neki, amelynek nincs semmilyen konkrét jelentősége.”¹⁰– Ugyanott, 9. sz. 101. old.*

Abban, hogy a Szovjetunió katonai egyezményre törekedett a nyugati hatalmakkal, a hitlerista diplomaták sem kételkedtek. Így például Schulenburg moszkvai német nagykövet 1939. augusztus 4-én a következőket jelentette Berlinbe: „Általános benyomásom az, hogy a szovjet kormány most határozottan egyezményt akar kötni Angliával és Franciaországgal, ha a szovjet kívánságokat teljesítik.”¹¹ – Ugyanott, 102. old.*

Ami viszont a nyugati hatalmaknak a moszkvai tárgyalásokkal kapcsolatos magatartását illeti, ez — mint már mondottuk — meglehetősen világos formában jutott kifejezésre abban, hogy az angol és a francia küldöttség jelentős késéssel érkezett meg Moszkvába, továbbá a küldöttségek összetételében, hiszen csak másodrendű tisztek szerepeltek bennük, valamint abban, hogy még ezeknek sem volt meghatalmazásuk katonai egyezmény kötésére. Mindez természetesen a Szovjetunióban szükségképpen azonnal azt a gyanút keltette, hogy a nyugati hatalmak nem szándékoznak komolyan megállapodásra jutni a Szovjetunióval a német agresszió elhárítására irányuló közös akciókat illetően. A Szovjetunió aggályainak megalapozottságáról tanúskodik az a körülmény is, hogy a nyugati hatalmak katonai küldöttségeinek még előzetes katonai tervezetük sem volt a közös ellenség ellen folytatandó közös hadműveletekre, ami már a tárgyalások első napjaiban kiderült. A súlyos nemzetközi helyzetben elengedhetetlenül szükséges konkrét terveket a nyugati hatalmak küldöttségei az „általános célokra” és a katonai együttműködés „általános elveire” vonatkozó elmélkedésekkel próbálták helyettesíteni.

K. J. Vorosilov, a szovjet katonai küldöttség vezetője, teljes joggal jegyezte meg, hogy az ilyen „általános célok” és „általános elvek” szolgálhatnak valamely „absztrakt nyilatkozat” anyagául, de egyáltalán nem szolgálhatnak egy konkrét ellenséggel szembeni konkrét katonai védelmi egyezmény megkötésének anyagául.

A nyugati katonai küldöttségek állásfoglalásának jellemző sajátossága volt az, hogy ami az agresszorok ellen irányuló közös harcot illeti, gyakorlatilag egyáltalán nem irányozták elő a Vörös Hadsereg részvételét. Ezért nem tudtak válaszolni a szovjet küldöttség vezetőjének arra a konkrét kérdésére, hogyan képzeli el az angol és a francia vezérkar a Szovjetunió részvételét az agresszorok elleni háborúban.

A szovjet küldöttség ismételten kijelentette, hogy a Szovjetunió részvétele a német agresszor elleni közös hadműveletekben csak akkor lehetséges, ha a szovjet csapatokat átengedik Lengyelország és Románia területén. És — mint már mondottuk — éppen ez a kérdés okozta a legnagyobb nehézségeket, mert Lengyelország és Románia reakciós kormánykörei, nem Anglia és Franciaország közreműködése nélkül, semmiképpen sem voltak hajlandók hozzájárulni a szovjet csapatok átengedéséhez abban az esetben, ha a német agresszióval szembeni kölcsönös segítséggel kapcsolatos kötelezettségek teljesítése szükségesnek mutatkozik. K. J. Vorosilov ezért meg is kérdezte a nyugati küldöttségektől, hogyan képzelik el a Nyugat számára nyújtandó szovjet segítséget, ha a csapatok átengedésének kérdését nem oldják meg pozitívan.

Az angol és a francia katonai küldöttség vezetői a kérdés egyenes megválaszolásának elkerülése érdekében különböző kibúvókhoz folyamodtak. K. J. Vorosilov, a szovjet küldöttség vezetője, a következő kérdésekkel fordult a nyugati küldöttségekhez: „Feltételezi-e az angol és a francia vezérkar a szovjet szárazföldi csapatok beengedését lengyel területre avégett, hogy közvetlenül érintkezésbe lépjen az ellenséggel, ha megtámadja Lengyelországot? Feltételezik-e önök fegyveres erőink átengedését lengyel területen avégett, hogy az ellenséggel érintkezésbe lépjen, s Dél-Lengyelországban — Galícián keresztül — harcba szálljon vele? Feltételezik-e a szovjet csapatok átengedését román területen, ha az agresszor megtámadja Romániát?

Ez a három kérdés az, amely a legjobban érdekel bennünket.”¹² – Az idézet forrása Mezsdunarodnaja Zsizny, 1959. 2, sz. 155. old.*

A tárgyalások következő napjain a nyugati országok küldöttei az égvilágon mindenről beszéltek, csak éppen a feltett kérdésekre nem válaszoltak. Egyre azt hajtogatták, hogy Lengyelország és Románia független állam, s ezért a szovjet fegyveres erők átengedéséhez az engedélyt közvetlenül ezeknek az országoknak kormányától kell megkapni. Márpedig mindenki jól tudta, hogy Lengyelország határozottan elutasította a szovjet csapatok átengedését, s ebben a nyugati hatalmak akarata, továbbá az is megmutatkozott, hogy egyáltalán nem törekedtek őszinte megegyezésre a Szovjetunióval.

Anglia és Franciaország kormánykörei abból a feltevésből indultak ki, hogy Hitler nem támad meg nyugati országokat, hanem Lengyelországra sújt le.

Nyugaton senki sem kételkedett abban, hogy Lengyelország vereséget szenved, s Hitler ily módon szemtől szembe kerül a Szovjetunióval. Éppen ez volt a Nyugat münchenista politikájának egyik befejező láncszeme.

Ilyen körülmények között Angliának és Franciaországnak magától értetődően nem fűződött érdeke ahhoz, hogy a Szovjetunióval katonai egyezményt kössön, s még kevésbé volt érdeke azt tanácsolni Lengyelországnak, hogy engedje át területén a szovjet csapatokat, jóllehet nyilvánvalóan ez biztosította az egyetlen gyakorlati lehetőséget arra, hogy a Szovjetunió részt vegyen a német agresszor elleni közös hadműveletekben.

Ebből a szempontból figyelmet érdemelnek Paul Reynaudnak a háború után Franciaországban megjelent visszaemlékezései, amelyekben a következőket írja: „Augusztus 14-én Vorosilov marsall — aki már előző este célzott a dologra — teljes határozottsággal vetette fel a kérdést: hozzájárul-e Lengyelország és Románia a szovjet csapatok átengedéséhez, s kijelentette, hogy ez »sarkalatos« kérdés … »Teljesen világos választ akarok kapni — mondotta. — Ha ezek az országok (Lengyelország és Románia — A. P.) túlságosan későn fordulnak segítségért Oroszországhoz, hadseregük megsemmisül, s Oroszország semmiben sem lehet hasznára szövetségeseinek. «

Doumanque tábornok nem tehetett egyebet, Párizshoz fordult, s engedélyt kért arra, hogy Vaillant tábornokot Varsóba küldje tárgyalni, de ezt augusztus 16-án megtiltották (az én kiemelésem — A. P.).

Augusztus 17-én Vorosilov ismét határozottan tette fel a »sarkalatos« kérdést. De Párizsból még mindig nem érkezett válasz. Ez egyre jobban izgatta Vorosilovot. A szakítás benyomásának elkerülése érdekében a következő ülést augusztus 21-ére halasztották.

Augusztus 17-én Doumanque tábornok újabb táviratot küldött Párizsba, amelyben egészen kedvezően értékelte Vorosilov álláspontját.¹³

¹³ A távirat hangsúlyozta: „Általában megállapítjuk, hogy a Szovjetunió nem akar passzív szemlélő maradni, hanem ellenkezőleg, aktív részt akar vállalni. Nem kétséges, hogy a Szovjetunió katonai egyezményt akar kötni (az én kiemelésem — A. P.), s természetesen nem akarja, hogy olyan papírt adjunk át neki, amelynek nincs semmilyen konkrét jelentősége.”*

Augusztus 20-án Doumanque Varsóba küldte Boffre századost, hogy engedékenységre bírja a lengyeleket. De Rydz-Smigly marsall a következő romantikus kijelentéssel válaszol: »A németekkel a szabadság elvesztését kockáztatjuk, az oroszokkal lelkünket vesztjük el…«”

A nyugati hatalmak magatartása szempontjából figyelmet érdemel Gafencu beismerése is, aki abban az időben Románia külügyminisztere volt, s már a háború után a következőket írta: „Nagy-Britannia kormánya boldog volt, hogy előtérbe tolhatta Lengyelország és Románia ellenvetését — azoknak a kötelezettségeknek korlátozása végett, amelyeket a Szovjetunió magára vállalhatott volna.”¹⁴– Az idézet forrása Mezsdunarodnaja Zsizny, 1959. 9. sz. 101. old.*

A moszkvai tárgyalások során a szovjet küldöttség előtt napról napra világosabbá vált, hogy a nyugati hatalmak a szovjet csapatok átengedésének kérdését szándékosan leküzdhetetlen akadállyá változtatják.

Ezért jelentette ki K. J. Vorosilov az augusztus 21-i ülésen: „Ha a franciák és az angolok ezt a magától értetődő kérdést hosszú tanulmányozást igénylő nagy problémává változtatják, akkor teljes joggal kételkedhetünk abban, hogy igazán és komolyan törekednek a Szovjetunióval való katonai együttműködésre. A mondottak alapján a katonai tárgyalások elhúzódásáért, illetőleg a megszakításáért a felelősség természetesen a francia és az angol félre hárul.”¹⁵ – Ugyanott, 2. sz. 142. old.*

Sok év telt el, emberi életek millióit követelte áldozatul a világháború, amíg nyilvánosságra kerültek egyes igen fontos levéltári okmányok, amelyek alapján minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy Anglia és Franciaország 1939 augusztusának válságos napjaiban szándékosan törekedett a Szovjetunióval való katonai megállapodás elgáncsolására.

Így például az angol katonai küldöttségnek a moszkvai tárgyalásokhoz adott titkos utasítások hangsúlyozták, hogy az angol kormány „nem kíván magára vállalni olyan konkrét szerződéses kötelezettségeket”, amelyek bármilyen körülmények között megköthetnék a kezét.

Ezért az utasítások előírták az angol küldöttségnek, hogy „törekedjen a lehető legáltalánosabb megfogalmazásra és a tárgyalások »igen lassú« folytatására”.¹⁶ – Lásd ugyanott.*

A nyugati hatalmaknak a moszkvai tárgyalásokkal kapcsolatos igazi magatartását az a tény mutatja, hogy Anglia kormánykörei egyidejűleg kulisszák mögötti tárgyalásokat folytattak a hitleri Németországgal. Ezekkel a tárgyalásokkal tudomására akarták hozni Hitlernek, hogy a moszkvai tárgyalások nem komolyak, s hogy Anglia Németországgal mindenekelőtt és leginkább békés megegyezésre törekszik, mégpedig a befolyási övezetek megfelelő elosztása alapján. Ez a politikai irányvonal legvilágosabban Roden Buxton munkáspárti politikusnak Kordt londoni német követségi tanácsossal 1939. július 29-én folytatott megbeszélése során lepleződött le. Buxton kijelentette, hogy amennyiben „ésszerű megegyezés” jön létre Németországgal, „Nagy-Britannia megígéri, hogy Németország kelet- és délkelet-európai érdekszféráit teljes mértékben tiszteletben fogja tartani. Mindenekelőtt visszavonná azokat a garanciákat, amelyeket a német érdekszférához tartozó államoknak nyújtott. Továbbá megígéri, hogy Franciaországot rábírja a Szovjetunióval kötött szövetség felmondására és délkelet-európai kapcsolatainak megszüntetésére.” Végül „Nagy-Britannia megígéri, hogy megszakítja a Szovjetunióval jelenleg egyezmény kötéséről folytatott tárgyalásokat”.¹⁷ – Dokumentumok és anyagok a második világháború előzményeiről, II. köt. Dirksen levéltár (1938—1939). Goszpolitizdat 1948. 125—126.* Dirksen londoni német nagykövet a szóban forgó megbeszélésről Berlinbe küldött jelentésében megjegyezte: „Buxton nyilván megtárgyalta tervét hivatalos személyiségekkel, sőt az is lehetséges, hogy tervét hivatalos személyiségek sugalmazták.”¹⁸ – Ugyanott, 319. old.*

A fentiek alapján nem nehéz levonni azt a következtetést, hogy Anglia a hitleri Németországgal való megegyezésre, s ezáltal a Szovjetunió elszigetelésére törekedett. Ezért az angol kormánykörök készek voltak megszakítani (s csakugyan meg is szakították) a tárgyalásokat a Szovjetunióval.

Az angol kormánykörök azonban, a későbbi események tanúskodása szerint, végeredményben nem tudták eredményesen befejezni a hitleri Németországgal a kulisszák mögött folytatott tárgyalásokat. Anglia és Németország imperialista ellentétei olyan fokot értek el, hogy lehetetlenné tették a két ország megegyezését.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)

1

A Nyugat kétszínű játéka

Csehszlovákia elfoglalása után Hitler nyíltan készült a háború kirobbantására. A náci Németország és a fasiszta Olaszország közös erőfeszítésekkel szemlátomást siettette az újabb világháborút. 1939. március 22-én a litvániai reakciós kormányklikk, a nép érdekeit elárulva, átadta Hitlernek Klaipedát, amely a Szovjetunió ellen később végrehajtott agresszió egyik támaszpontja lett. A bojári Románia és Horthy-Magyarország kormányklikkje ugyancsak egyezményt kötött Hitlerrel, s ennek következtében ezek az országok a fasiszta „Kelet felé törés” felvonulási területévé váltak.

A hitleri agressziós politika sikerei teljesen megfeleltek a nyugati imperialista hatalmak reakciós köreinek, mert a hitleri Németország Kelet ellen, a Szovjetunió ellen fordítására irányuló terveik megvalósításának biztosítékát látták bennük. Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok minden módon támogatták a német és az olasz agresszorokat a spanyol köztársaság megfojtásában és a „keleti hadjárat” előkészítésében.

1939 áprilisától kezdve Hitler fokozottabb nyomást gyakorolt Lengyelországra. Követelte Danzigot és azt a jogot, hogy német vasútvonalat és autóutat építhessen a lengyel korridoron keresztül. Az események nyilvánvalóan a háború irányában fejlődtek.

A nyugat-európai közvélemény széles rétegei felismerték a Chamberlainék végzetes politikájában rejlő veszélyt. Angliában sok konzervatív és munkáspárti politikus előre látta a katasztrófát, amellyel a hitleristák agresszióra ösztönzése, a Szovjetunió ellen uszítása fenyegetett. Ezek a politikusok a Szovjetunióval közösen végrehajtandó erélyes intézkedéseket követeltek a fasizmus ellen.

A chamberlaini diplomácia kénytelen volt számolni a közvélemény ilyen hangulatával. Figyelembe kellett vennie bizonyos londoni és párizsi köröknek azzal kapcsolatban kifejezésre juttatott aggodalmát is, hogy London és Párizs a német imperializmus kímélésének politikája terén túlságosan messzire ment. Ez a politika már Anglia és Franciaország európai pozícióinak meggyengülésére vezetett, és semmi biztosíték nem volt arra, hogy Hitler a fő kérdésben a francia és az angol reakció terveinek megfelelő magatartást fog-e majd tanúsítani.

Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy az angol és a francia kormánykörök elhatározták magukat a münchenista politika beszüntetésére, de az ismertetett körülmények nyomán kialakult helyzetben tárgyalásokat kezdtek a Szovjetunióval. Ezekkel a tárgyalásokkal egyrészt a közvéleményt akarták némileg megnyugtatni, amely már régen követelte, hogy a biztonság és a béke érdekében lépjenek érintkezésbe a szovjet kormánnyal, másrészt nyomást akartak gyakorolni Hitlerre. A náci Németországnak értésére adták, hogy ha nem találja meg a közös nyelvet a münchenistákkal, akkor Anglia és Franciaország esetleg egyezményt köt a Szovjetunióval.

Angliának és Franciaországnak a Szovjetunióval 1939-ben kezdett tárgyalásait a münchenista körök olyan színben igyekeztek feltüntetni, hogy a tárgyalásokkal komoly kísérletet tesznek a hitleri agressziós politikával szembeni ellenállás megszervezésére. A nyugati hatalmaknak ez a politikája nem maradt titokban a hitlerista klikk előtt. Dirksen londoni német nagykövet 1939. augusztus 3-án, Berlinbe küldött jelentésében a következőket írta: „Itt az a benyomás uralkodott, hogy az utóbbi hónapokban más államokkal létesített kapcsolatok csak tartalék eszközt jelentenek a Németországgal való igazi megbékéléshez, s hogy ezek a kapcsolatok megszűnnek, mihelyt elérik az egyedül fontos és erőfeszítést érdemlő célt — a Németországgal való megegyezést.”¹ – Történelemhamisítók (Történelmi megállapítás). Szikra 1951. 39. old.*

A négy hónapon át folyó tárgyalások idején Anglia és Franciaország olyan egyezményt igyekezett ráerőszakolni a Szovjetunióra, amely rá hárítja az esetleges német agresszió visszaverésének fő terhét, s ugyanakkor a nyugati hatalmakat a Szovjetunió irányában semmire sem kötelezi. Egyszerűbben szólva, az angol és a francia münchenisták makacsul folytatták arra irányuló politikájukat, hogy a Szovjetuniót és Németországot egymásnak ugrasszák, ők maguk pedig alkalmas pillanatban harmadik, győztes félként lépjenek fel.

A Szovjetunió, a nyugati hatalmaktól eltérően, az 1939. évi nyári tárgyalásokon a hatékony kollektív biztonsági rendszer megteremtésének világos és konkrét tervével állt elő. Javasolta, hogy Anglia, Franciaország és a Szovjetunió kössenek egymással az agresszió ellen kölcsönös segélynyújtási egyezményt, s közösen garantálják a közép- és kelet-európai államokat, a Szovjetunióval határos valamennyi európai országot beleértve.

Az egyezmény lehető legnagyobb hatékonysága érdekében a Szovjetunió javasolta, hogy Anglia, Franciaország és a Szovjetunió kössenek egymással konkrét katonai megállapodást, amely az agresszorok támadása esetére meghatározza az egymásnak és a garantált államoknak nyújtandó azonnali és hatékony segítség formáit és méreteit.

Hogyan reagáltak a nyugati hatalmak ezekre a szovjet javaslatokra?

Azt javasolták a szovjet kormánynak, hogy vállaljon magára egyoldalú kötelezettségeket a vele határos országok megvédésével kapcsolatban, s nyújtson segítséget Angliának és Franciaországnak, ha az agresszorok Lengyelország és Románia miatt háborúba sodorják őket. Ugyanakkor azonban szándékosan megkerülték azt a kérdést, hogy milyen segítségre számíthat a Szovjetunió a Nyugat részéről abban az esetben, ha a hitlerista agresszorok megtámadják.

Az angol—francia javaslatok előirányozták a Szovjetunió segítségét azoknak az országoknak, amelyeknek Anglia és Franciaország garanciákat ígért. A Szovjetunió, amely számolt azzal a lehetőséggel, hogy az agresszor a Baltikumot szovjetellenes felvonulási területnek használja majd fel, a balti országok számára is garanciákat követelt. A nyugati hatalmak azonban nem fogadták el ezt a szovjet javaslatot. Ugyanez az eset megismétlődött, amikor a Romániának nyújtandó garanciák kérdése került szóba. Ilyenformán valahányszor a garanciák konkrét kérdése vetődött fel, a nyugati hatalmak arra törekedtek, hogy a Szovjetuniót bizonyos kötelezettségekkel megkössék, ugyanakkor pedig a maguk számára szabad kezet biztosítsanak.

1939. március 19-én a szovjet kormány javasolta az angol kormánynak, hogy hívják össze a Szovjetunió, Anglia, Franciaország, Lengyelország, Románia és Törökország képviselőinek értekezletét — az agresszió veszélyével szembeni közös intézkedések megállapítása céljából. Az angol kormány azonban elutasította a szovjet javaslatot, azzal az indokolással, hogy egy ilyen értekezlet összehívása még nyilvánvalóan nem időszerű …

Ugyanakkor Chamberlain azt javasolta, hogy Anglia, Franciaország, a Szovjetunió és Lengyelország írjanak alá az agresszió ellen irányuló közös kormánynyilatkozatot, s ebben kötelezzék magukat, hogy tanácskozni fognak a szükséges lépésekről. Persze, ez az akkori helyzetben nyilvánvalóan elégtelen volt, a szovjet kormány mégis hozzájárult, mert ki akart használni az agresszió elleni harc egységfrontjának megszervezésére kínálkozó minden lehetőséget.

De az angol kormány külügyi bizottsága, amelynek Chamberlain, Simon, Hoare és mások voltak a tagjai, már 1939. március 27-én úgy döntött, hogy visszavonja a négyhatalmi nyilatkozatra vonatkozó javaslatát. Ezt a döntést csak úgy lehetett értékelni, hogy az angol kormány a Lengyelországot fenyegető hitlerista támadás ellen nem hajlandó a Szovjetunióval közös akciókra. Márpedig ez kétségtelenül arról tanúskodott, hogy a Lengyelországnak nyújtott angol—francia garanciák — münchenista álgaranciák, amelyeknek igazi tartalmát legjobban talán a „Times” juttatta kifejezésre, amikor 1939. április 1-i számában félreérthetetlenül kijelentette: „Angliát vállalt új kötelezettsége … nem kötelezi arra, hogy Lengyelország jelenlegi határának minden araszát megvédje.”

A lap Chamberlain 1939. március 31-i alsóházi nyilatkozatát kommentálva megállapította, hogy „a nyilatkozat szövegében a döntő szó nem az »integritás«, hanem a »függetlenség«. A tárgyalásokat folytató minden egyes állam függetlenségéről van szó.” Más szóval, az angol kormánykörök olyan „függetlenség” mellett foglaltak állást, amely gyakorlatilag Lengyelországnak Németországtól való függőségére vezethetett. Látszólag minden a legnagyobb rendben volt. Beck lengyel külügyminisztert, aki április elején Londonba látogatott, Chamberlain biztosította, hogy Anglia kész Lengyelország megsegítésére. Igaz ugyan, hogy Chamberlain fenntartással élt: az Anglia és Lengyelország közötti kölcsönös segélynyújtási egyezményt akkor írják majd alá, amikor megállapodás jön létre a Szovjetunióval a Németország elleni közös katonai akciókra vonatkozóan. De ki tudta volna jobban, mint éppen Beck és Chamberlain, hogy mit jelent ez a fenntartás? Hiszen Lengyelország fasisztabarát vezetői nem kívánták átengedni területükön a szovjet csapatokat, s így minden utalás arra, hogy várni kell, míg létrejön a megállapodás a Szovjetunióval, képmutató fecsegéssé vált. De nemcsak a lengyel pánok vezető klikkjének kívánságáról volt szó. Ennek a velejéig rothadt klikknek tevékenységét a veszélyes és bűnös játékban a nyugati diplomaták sugalmazták, akik lengyel partnereikhez hasonlóan abban reménykedtek, hogy Hitler végül is beéri Lengyelországnak a Szovjetunió elleni „keresztes hadjárat” részvevőjeként való felhasználásával. A hitlerista banda főkolomposai mindezt nagyon jól tudták.

Ugyanakkor a Nyugat és a Szovjetunió közötti tárgyalások továbbra is a korábban elhatározott taktikának megfelelően folytak. 1939 májusában Halifax angol külügyminiszter újabb javaslattal állt elő: a szovjet kormány jelentse ki, hogy „abban az esetben, ha a Szovjetuniónak valamelyik ellenállást tanúsító európai szomszédját támadás érné, lehet számítani a szovjet kormány segítségére, amennyiben ez kívánatos lesz”.

Könnyű belátni, hogy Anglia ebben az esetben is kötelezni akarta a Szovjetuniót több észak- és kelet-európai ország megsegítésére, magának azonban szabad kezet akart biztosítani. Az is jellemző, hogy maguk ezek az országok, a Szovjetunió szomszédai — Lettország, Litvánia, Észtország, Lengyelország és Románia — semmilyen kötelezettséget sem vállaltak a Szovjetunióval kapcsolatban.

Ennek az angol javaslatnak az értelme túlságosan nyilvánvaló volt.

A szovjet kormány azokban a sorsdöntő napokban úgy határozott, hogy a fenyegető hitlerista agresszió ellen irányuló kollektív biztonsági front létrehozása érdekében megragad minden kínálkozó lehetőséget. Ezért annak megállapításával egyidejűleg, hogy az angol javaslat elfogadhatatlan, ellenjavaslatot terjesztett elő, amely a következőket tartalmazta;

1. A Szovjetunió, Anglia és Franciaország kölcsönösen kötelezik egymást, hogy bármelyikük ellen irányuló agresszió esetén minden téren haladéktalan segítséget nyújtanak egymásnak, a katonai segítséget is beleértve.

2. A Szovjetunió, Anglia és Franciaország kötelezik magukat, hogy a Balti- és a Fekete-tenger között elterülő, s a Szovjetunióval határos kelet-európai államoknak, az ellenük irányuló Agresszió esetén, minden téren segítséget nyújtanak, a katonai segítséget is beleértve.

3. A Szovjetuniónak, Angliának és Franciaországnak kötelezniük kell magukat, hogy rövid időn belül megállapítják annak a katonai segítségnek méreteit és formáit, amelyet a fent említett két esetben a szóban forgó államoknak nyújtanak.

Ez a szovjet javaslat az európai biztonság garantálásának és az agresszióval való szembeszállásnak lehető leghatékonyabb programja volt, de a nyugati hatalmak nem fogadták el. A Nyugat újra meg újra egyoldalú kötelezettségek vállalására próbálta rávenni a Szovjetuniót. Május elején a Szovjetunió és a nyugati hatalmak közötti tárgyalásokat egyébként is megnehezítette Grzybowski moszkvai lengyel nagykövetnek az a kijelentése, hogy „Lengyelország nem tartja lehetségesnek kölcsönös segélynyújtási egyezmény kötését a Szovjetunióval”. Senkiben sem merülhetett fel kétség aziránt, hogy a lengyel reakciónak ez a lépése Anglia és Franciaország tudtával és helyeslésével történt.

A nyugati diplomácia ugyanakkor, amikor minden lehető módon az egyezmény megkötésének elgáncsolásán munkálkodott, a közvélemény megtévesztése céljából és azzal a szándékkal, hogy bizonyos nyomást gyakoroljon a hitleri Németországra, s ezáltal engedékenyebbé tegye, a polgári lapok útján a moszkvai tárgyalások „sikereiről” szóló híreket terjesztett. Márpedig mindkét fél nagyon is jól tudta, hogy a tárgyalások semmivel sem haladtak előre. Éppen ezért a nagy nyilvánosság előtt le kellett leplezni a Nyugat arra irányuló kísérleteit, hogy a béke szempontjából oly veszélyes napokban illúziókat keltsen a közvéleményben. 1939. június 29-én a „Pravdá”-ban megjelent A. A. Zsdanovnak „Az angol és a francia kormány nem akar egyenjogú szerződést a Szovjetunióval” című cikke.

A cikk ismertette, hogyan próbálnak a nyugati hatalmak egyoldalú kötelezettségekkel járó szerződést kényszeríteni a Szovjetunióra, leleplezte a tárgyalások során követett titkos céljaikat, s megállapította, hogy „egyetlen önmagát becsülő ország sem köthet ilyen szerződést, ha nem akar játékszerré válni olyan emberek kezében, akik másokkal szeretnék kikapartatni a gesztenyét a tűzből. Még kevésbé köthet ilyen egyezményt a Szovjetunió, amelynek erejét, hatalmát és méltóságát az egész világon ismerik.”² – Pravda, 1939. június 29.*

A nyugati hatalmak magatartása a Szovjetunióval folytatott tárgyalások során annyira provokációs jellegű volt, hogy még angol és francia polgári körökben is élesen bírálták. „Neville Chamberlain, Halifax és John Simon nem akar semmiféle egyezményt Oroszországgal — írta Lloyd George a „Ce Soir” című francia lapban. — Chamberlain közvetlenül Hitlerrel tárgyalt. Hogy találkozzék vele, Németországba utazott. Lord Halifaxszel együtt Rómába is ellátogatott… Ittak Mussolini egészségére és bókoltak neki. De kit küldtek Oroszországba? Egy külügyminisztériumi tisztviselőt. Ez sértés … Nincs arány érzékük, nem vetettek számot a mai helyzet komolyságával, azzal, hogy a világ feneketlen szakadék szélére jutott…”³ – Sayers—Kahn: A nagy összeesküvés. Szikra 1949. 338. old.*

Hadd tegyük hozzá, hogy Strong külügyminisztériumi tisztviselő, akit tárgyalások céljából a Szovjetunióba küldtek, nem kapott felhatalmazást egyezmény aláírására.

Chamberlain azokban a napokban később ismeretessé vált naplójában azt írta, hogy Moszkvával a tárgyalások csak azért szükségesek, mert nyomást akarnak gyakorolni Németországra, és megegyezésre akarnak jutni vele. Amikor 1939. május 16-án feltették neki a kérdést, hogy „szándékozik-e az angol kormány kölcsönös segélynyújtási és kölcsönös garancia-egyezményt létrehozni Anglia, Franciaország és Oroszország között”, kitért a válasz elől. Válasz nélkül hagyta azt a kérdést is, hogy „szándékozik-e Anglia és Franciaország közösen garantálni Szovjet-Oroszország függetlenségének és területi integritásának megvédését az agresszióval szemben”.

Nagy felelősséget hárított az 1939 nyarán Európában kialakult politikai helyzet az Amerikai Egyesült Államokra. Az angol és a francia kormány a Szovjetunióval folytatott tárgyalások folyamán állandóan tájékoztatta az Egyesült Államokat.

Milyen álláspontra helyezkedett Washington az angol— francia—szovjet kölcsönös segélynyújtási szerződést illetően? A történelmi tények tanúskodása szerint az Egyesült Államok monopolista köreinek érdekük fűződött létre jövetelének meghiúsításához, mert kizárta volna a Németország és a Szovjetunió közötti gyors összeütközés lehetőségét. Az amerikai kormánykörök nagyon jól tudták, hogy Chamberlain nemcsak kelet felé szabad kéz biztosítására vonatkozóan, hanem Angliának és Németországnak a világpiacon való együttműködésére vonatkozóan is igyekezett megegyezni a hitlerista klikkel. Márpedig az ilyen egyezmény végeredményben kétségtelenül amerikaellenes irányzatú lett volna, mert a világ piacainak az amerikai monopóliumok rovására történő felosztását célozta. Az Egyesült Államok monopolista köreit komolyan nyugtalanították azok a hírek, hogy Anglia és Németország között lehetséges egy új kereskedelmi szerződés megkötése. Ennek lehetősége mellett szólt például az a körülmény, hogy az Angol Gyáriparosok Szövetsége és a német Birodalmi Ipari Csoport között 1939. március 15—16-án Düsseldorfban olyan egyezmény jött létre, amelyet szovjetellenes irányzatán kívül a világ piacainak az amerikai tőke rovására történő felosztásával kapcsolatos megállapodás is jellemzett. Sumner Welles, az Egyesült Államok külügyminiszterének helyettese már 1939. március 22-én olyan értelemben tájékoztatta Kennedy londoni amerikai nagykövetet, hogy a düsseldorfi megállapodás szövege Washingtonnak „semmi okot sem ad a lelkes helyeslésre”. Az amerikai kormánykörök attól tartottak, hogy „Anglia esetleg olyan békét köt Hitlerrel, amely szabad kezet biztosít számára Dél-Amerikában. Ez — jelentették ki — természetesen komolyan érintene bennünket (az Egyesült Államokat — A. P.), de végeredményben összhangban volna Nagy-Britanniának az utóbbi években folytatott külpolitikájával.”⁴ – Az idézet forrása Novaja i Novejsaja Isztorija, 1959. 3. sz. 95. old.*

Az Egyesült Államok monopolista körei világosan látták, mennyire veszélyezteti érdekeiket és milyen nagy nehézségeket gördít a világhegemóniáért folytatott harcuk útjába egy Németország, Anglia és Franciaország közötti egyezmény. Ebből a szempontból érdekeiknek nemcsak egy német—szovjet háború, hanem bizonyos mértékig egy német—angol katonai összeütközés is megfelelt volna. Egy német—angol háború következtében az Egyesült Államok segítségével megsemmisítő vereséget szenvedett volna a fő és legveszélyesebb ellenfél — a német imperializmus, s egyszersmind meggyengültek volna az Egyesült Államok világpiaci versenytársai — Anglia és Franciaország. Természetesen az Egyesült Államoknak nem volt érdeke, hogy egy ilyen európai háborúban Anglia és Franciaország vereséget szenvedjen, mert ez Németország gazdasági és katonai erejének hatalmas megnövekedését jelentette volna, ami egyáltalán nem illett be az Egyesült Államok terveibe.

Mindamellett a szovjetállamot halálosan gyűlölő amerikai burzsoázia fő célja egy német—szovjet összeütközés előidézése volt. Éppen ezért 1939 sorsdöntő nyári hónapjaiban, amikor a szovjet kormány erélyes lépéseket tett a háború elhárítására, az amerikai kormánykörök mindenképpen arra törekedtek, hogy lehetetlenné tegyék a Szovjetunió és a nyugati országok megegyezését, ugyanakkor pedig háborút robbantsanak ki Németország és a Szovjetunió között, s ebben a konkrét értelemben az Egyesült Államok érdekei megegyeztek Anglia és Franciaország reakciós kormányköreinek érdekeivel.

Ezért fejtett ki az amerikai diplomácia az 1939. évi nyári válság egész ideje alatt oly rendkívül nagy aktivitást. Az Egyesült Államok nagykövetei a nyugat-európai országok fővárosaiban minden módon támogatták a hitleri Németországnak a Szovjetunió ellen uszítását célzó angol—francia politikát. Ebben az értelemben az angol—francia és az amerikai diplomácia egyetértése igazán csodálatos volt. Így például 1939. május 30-án Antoine Rochet, a francia külügyminisztérium egyik vezetője, közölte Bullitt párizsi amerikai nagykövettel, hogy Anglia és Franciaország a Szovjetuniónak tett javaslatokban olyan kibúvót hagytak, amely lehetővé teszi számukra a segítség megtagadását a Szovjetuniótól. „Ha például — mondotta — Lettországot vagy Észtországot támadás érné, de nem védekeznének vagy nem fordulnának Oroszországhoz segítségért…, akkor a kölcsönös segélynyújtási kötelezettségre vonatkozó cikkely nem lépne hatályba.”⁵ – Ugyanott, 103. old.* Bullitt viszont 1939. június 6-án Phipps párizsi angol nagykövettel folytatott megbeszélése során azt tanácsolta, hogy „ne siessenek a legutóbbi szovjet javaslatokra adandó válasszal”, s hogy Anglia és Franciaország ne garantálja a balti országok biztonságát.⁶ – Lásd Mezsdunarodnaja Zsizny, 1959. 9. sz. 99. old.*

Meglehetősen nyíltan fejezte ki a nyugati imperialisták törekvéseit Sumner Welles, az Egyesült Államok volt külügyminiszter-helyettese: „Ezekben a háború előtti években a nyugati demokráciák nagy pénzügyi és kereskedelmi csoportjai, sok amerikai csoportot is beleértve, szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a Szovjetunió és a hitleri Németország közötti háború csak előnyös lehet saját érdekeik szempontjából. Úgy gondolták, hogy Oroszország elkerülhetetlenül vereséget szenved, ennek következtében a kommunizmus megsemmisül, ugyanakkor pedig Németország is annyira meggyengül, hogy hosszú évekig nem jelent majd tényleges veszélyt a világ többi részére.”⁷ – Ugyanott.*

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)

3

Benes és a múlt idők emlékei

Anglia és Franciaország reakciós burzsoá vezetői messzemenő szovjetellenes céljaik megvalósítása érdekében már elhatározták, hogy Csehszlovákiát kiszolgáltatják Hitlernek.

Ami a csehszlovák burzsoá kormányt illeti, ugyancsak félt saját népétől, s ezért nem akart szabadságharcot indítani a fasiszta agresszió ellen, hanem elhatározta, hogy lemond a szovjet segítségről, ha Franciaország nem siet Csehszlovákia megsegítésére. Krofta csehszlovák külügyminiszter már 1938 májusában nyíltan megmondta a prágai szovjet ügyvivőnek, hogy Csehszlovákia Franciaország nélkül nem mehet bele a Szovjetunióval való katonai együttműködésbe. Benes 1938 szeptemberében lord Runciman angol „közvetítőt” megbízta: „közölje Chamberlainnel, hogy Csehszlovákiának még háború esetére sincs semmilyen külön megállapodása a Szovjetunióval, s hogy Franciaország nélkül soha semmit sem tett és semmit sem tesz.”³⁹ – Ugyanott, 32. sz. okmány. 88. old.*

Ilyenformán egészen világos, miért nem fogadta meg Benes Gottwaldnak azt a tanácsát, hogy „szabatosan megfogalmazva, kérjék a szovjet kormánytól” a Szovjetuniónak a „kötelezettségeken túlmenő” segítségét. Érthető, miért hagyták figyelmen kívül Z. Fierlinger moszkvai csehszlovák nagykövet arra vonatkozó számos közlését, hogy a Szovjetunió intézkedéseket tesz a német fasiszta agresszió esetére, sőt még azt a közlését is, amelyben értesítette kormányát a Szovjetunió vezető köreinek azzal kapcsolatos csodálkozásáról, hogy a csehszlovák kormány — mint V. P. Potyomkin, a Szovjetunió külügyi népbiztosának helyettese, kijelentette — „sohasem vetette fel a Szovjetunió részéről nyújtandó feltétlen segítség kérdését”.⁴⁰ – Ugyanott, 37. és 47. sz. okmány.*

Néhány hónappal a müncheni események előtt — 1938. február 16-án — Benes igen figyelemre méltó beszélgetést folytatott Ernst Eisenlohr prágai német nagykövettel. Mint Eisenlohr feljegyzéséből kitűnik, Benes nem nagyon válogatta meg a szavait: „Az Oroszországgal kötött egyezmény — mondotta — a múlt idők emléke, bár nem lehet egyszerűen a papírkosárba dobni. Ő azonban nem engedi meg, hogy az országban kommunista propagandát folytassanak, s rendszeres együttműködést kíván létesíteni a csehszlovák és a német rendőrség között, hogy kinyomozzák és kézre kerítsék azokat, akik kommunista propagandát folytatnak.”⁴¹ – Az Idézet forrása Voproszi Isztoriji, 1959. 6. sz. 154. old.* Ezt követően — 1938. május 17-én — Benes Newton angol nagykövetnek kijelentette: „Ha Nyugat-Európa részvétlenséget tanúsít Oroszország sorsa iránt, Csehszlovákia követi példáját. Országom mindig a Nyugattal fog tartani, nem pedig Kelet-Európával”⁴² – Ugyanott.*

Ezek a kijelentések kellőképpen jellemzik Benes reakciós álláspontját. Kész volt inkább feláldozni Csehszlovákia függetlenségét, semmint elfogadni a Szovjetunió segítségét. Félt a saját népétől. Halálra ijesztette a csehszlovák dolgozók hazafias megmozdulása, akik készen állottak, hogy fegyverrel védjék meg hazájukat a német fasizmus támadásával szemben. A csehszlovák nép előtt világossá vált Benes kapituláns állásfoglalása. A prágai szovjet ügyvivő a München előtti napokban a következőket táviratozta Moszkvába a helyzetről: „Prágában megrázó jelenetek játszódnak le. A tömegek a nemzeti himnuszt éneklik és a szó szoros értelmében sírnak … A népgyűléseken felharsan az »Internacionálé«. A szónokok beszédeikben a legfőbb reménységet a Szovjetunió segítségéhez fűzik, védekezésre szólítanak fel, a parlament összehívását, a kormány elkergetését követelik.

Nemcsak Hodza, hanem Benes nevét is füttyel és becsmérlő kiáltásokkal fogadják.”⁴³ – Izvesztyija, 1938. szeptember 30.*

A reakciós Benes-kormány azonban, amely félt ezektől a fenyegető népi tüntetésektől, nem tudott és nem akart a néptömegek hazafias mozgalmának élére állni. A csehszlovák burzsoázia saját osztályérdekeit előbbre valónak tartotta a nemzeti érdekeknél. Ilyenformán a csehszlovák nép azoknak a hitszegő szovjetellenes kombinációknak áldozata lett, amelyeknek láncolatában a burzsoázia áruló politikája volt az egyik láncszem.

Aranytálcán felkínált ajándék

Sokan a mai münchenisták közül szinte a nyugati diplomácia diadalának tüntetik fel Münchent. Komoly képpel bizonygatják, hogy Münchenben Chamberlain és társai vereséget mértek Hitlerre. Az efféle koholmányok nemcsak gúnyos mosolyra késztetnek, hanem egyben aggodalomra és nyugtalanságra adnak okot. München az angol és a francia miniszterelnök számára nem kéjutazás volt, hanem végzetes lépés, amelynek tragikus következményeit mihamar az egész világ érezte. Saját bőrükön érezték Franciaország és Anglia népei is: nagy árat fizettek vezetőik imperialista, szovjetellenes politikájáért. Ezt elhallgatni vagy elfelejteni lehetetlen. A hitlerista gonosztevők fölött Nürnbergben ítélkező Nemzetközi Katonai Törvényszék angol vagy francia képviselőit aligha gyanúsíthatta bárki is azzal, hogy le akarják leplezni a nyugati hatalmaknak a második világháborút közvetlenül megelőző politikáját. Éppen ellenkezőleg, a vádlottak kihallgatása során igyekeztek gondosan elkerülni mindent, ami közvetlenül összefüggött Münchennel. És mégis, az angol, a francia és az amerikai bírák nemegyszer érezték kényelmetlenül magukat, amikor Hitler cinkosai a német agresszió igazolása érdekében emlékeztettek Münchenre, a nyugati hatalmak tudatos elnézésére, amivel megteremtették az agresszió feltételeit. S kényelmetlen érzésük tökéletesen érthető: a hitleri gonosztevők vallomásai a müncheni árulás annyira kompromittáló részleteit és tényeit tárták fel, hogy kétségtelenül bebizonyosodott a gyalázatos paktum szervezőinek szörnyű hitszegése és politikai vaksága.

Ezzel kapcsolatban nagyon tanulságos volt Schachtnak, a hitleri Németország gazdasági diktátorának kihallgatása. Rábizonyították, hogy egyike volt azoknak, akik előkészítették és kirobbantották az agresszív háborút több európai ország ellen. Schacht, aki a kihallgatás során ingerülten viselkedett, igyekezett magát Hitler ellenfelének feltüntetni. Amikor Csehszlovákia került szóba, tagadta, hogy része volt a feldarabolásban. Ekkor Jackson amerikai fővádló emlékeztette arra, hogy mihelyt Hitler elfoglalta Csehszlovákiát, ő, mármint Schacht, azonnal elkoboztatta a csehszlovák bank minden értékét. A Jackson bejelentését követő párbeszéd alapján ítélve, Schachtot már az a gondolat is felháborította, hogy az angolok és az amerikaiak Csehszlovákia védelmezőinek akarták feltüntetni magukat. Ő, mondotta, jól emlékszik arra, hogy a nyugati hatalmak München előtt néhány nappal jegyzéket intéztek Csehszlovákiához, amelyben követelték a Hitler előtti behódolást, s Chamberlain azzal ijesztgette a cseheket, hogy amennyiben a Szudéta-vidéket nem adják át Németországnak, a Nyugat sorsára hagyja Csehszlovákiát. Ami pedig az Egyesült Államokat illeti, Schacht nyilván sehogy se tudta megérteni, hogyan léphet fel az amerikai fővádló a leleplező szerepében és hogyan láthat kizárólag a hitleristákban területrablókat, amikor az Egyesült Államok külügyminisztériumának hivatalos közleménye helyeselte a müncheni paktumot, s Chamberlain és Hitler találkozóját „történelmi jelentőségű konferenciának” nevezte.

Ezért Schacht, amikor Jackson teljes joggal emlékeztette arra, hogy részt vett Csehszlovákia gazdasági kifosztásában, nem kisebb joggal vágott vissza:

„De kérem, Hitler nem erőszakkal foglalta el ezt az országot. A szövetségesek egyenesen odaajándékozták neki.”⁴⁴ – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 22. köt. 10 123. old.*

Ezután még érdekesebb párbeszéd következett:

„Schacht: Nem tudok válaszolni a kérdésre, hiszen már mondottam, hogy nem hódításról volt szó, hanem ajándékozásról (az én kiemelésem — A. P.). Ha nekem olyan ajándékot adnak, amilyen ez volt, én is köszönettel elfogadom.

Jackson: Még akkor is, ha nem azé, aki ajándékozza?

Schacht: Igen. Annak a megítélését pedig, hogy ez illik-e, átengedem azoknak, akik ilyen ajándékot adnak.”

Ehhez a párbeszédhez aligha kell kommentár. Itt nem érdemes beszélni Schacht határtalan politikai cinizmusáról. Sokkal fontosabb annak tisztázása, hogy mi indította bőkezűségre azokat, akik ilyen „ajándékokkal” halmozták el Hitlert. Egyébként, ha eltekintünk Schachtnak attól a felháborító és arcátlan szándékától, hogy a nürnbergi per során a vádlottak padját saját rehabilitálására, Hitler-ellenességének bizonyítására használja ki, akkor el kell ismernünk, hogy a Nyugat politikájának értelmezését illetően nem járt messze az igazságtól. A weimari köztársaság nyugaton egyeseknek nem volt ínyére, mondotta, mert megkötötte a rapallói szerződést Szovjet-Oroszországgal, s ezért a Nyugat minden kérésére „nemet” mondott. „De amikor a gengszter Hitler került uralomra, a Nyugat mindenhez hozzájárult: »Vedd el egész Ausztriát, militarizáld újra a Rajna-vidéket, vedd el a Szudéta-vidéket, egész Csehszlovákiát, végy el mindent — egy árva szót sem szólunk.« A müncheni egyezmény megkötése előtt Hitler álmodni sem mert arról, hogy a Szudéta-vidéket a birodalomhoz csatolja (az én kiemelésem — A. P.). Az egyetlen, amire gondolt, az volt, hogy talán sikerül önkormányzatot elérnie a Szudéta-vidék számára. Azután ezek az ostobák — Daladier és Chamberlain — mindent aranytálcán kínáltak fel neki. Miért nem biztosították a weimari köztársaság számára az ilyen támogatásnak legalább a tized- részét?”⁴⁵ – G. M. Gilbert: The Nuremberg Diary (Nürnbergi Napló). New York 1948. 154. old.*

Schacht természetesen csak színlelte a naivságot, amikor csodálkozott a Nyugat bőkezűségén. Hiszen ő, a minden hájjal megkent üzletember, nagyon jól tudta, hogy az egész müncheni politika célja éppen a hitleri imperializmus nagyra növelése, s a Kelet, a Szovjetunió ellen uszítása volt.

„És Georges Bonnet nem szégyelli magát!”

A Nemzetközi Katonai Törvényszék ülései idején nemegyszer igen érdekes helyzet alakult ki: mihelyt a hitleristákat a Csehszlovákia ellen elkövetett agresszióval vádolták, ők nyomban Chamberlain és Daladier nevével hozakodtak elő. A világközvélemény ebben természetesen nem látott okot arra, hogy igazolva lássa a hitlerista klikk tetteit. De amikor Nürnbergben a Csehszlovákia elleni agresszió kérdésének tárgyalása során a vádlottak vallomásukban vagy védőik útján arra hivatkoztak, hogy Angliával és Franciaországgal egyetértésben jártak el, sok kellemetlen percet szereztek a nyugati hatalmak törvényszéki képviselőinek. Így például, amikor a vád angol képviselője a hitlerista kormány titkos levéltárai alapján rábizonyította Ribbentropra, hogy részt vett a Csehszlovákia ellen irányuló „Zöld terv” előkészítésében és megvalósításában, s ezzel kapcsolatban kérdést tett fel neki, Horn — Ribbentrop ügyvédje — lord Lawrence-hez, a törvényszék elnökéhez fordulva kijelentette: „Elnök úr, tiltakozom e kérdés ellen. Úgy gondolom, időmegtakarítás céljából utalnom kell arra, hogy négy nagyhatalom — Anglia, Franciaország, Olaszország és Németország, s a német szudétapolitika betetőzését jelentő müncheni egyezmény is, szentesítette ezt a politikát. Ezért ebben a nemzetközi jog szempontjából nem látok bűncselekményt.”⁴⁶ – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 18. köt. 43. old.*

Már engedelmet kérek, felelheti erre Beverley Baxter, az angol parlament tiszteletre méltó tagja, ez egyáltalán nem cáfolja meg azt az állítást, hogy a müncheni egyezmény a hitleri diplomácia szempontjából nem volt előnyös, mert akkor lehetetlenné tette számára a tervezett nagy háború kirobbantását.

Az ilyen ellenvetésekkel szemben hadd hivatkozzunk Ribbentrop következő kijelentésére: „A német szudétakérdést illetően meg kell mondani, hogy a müncheni egyezményt maga a brit királyi kormány kötötte meg, s ez a kérdés úgy oldódott meg, ahogyan én a német diplomácia szempontjából kiindulva akartam (az én kiemelésem — A. P.).”⁴⁷ – Ugyanott.*

A továbbiak során Ribbentrop, aki közvetlenül részt vett a müncheni értekezleten, olyan dolgokkal hozakodott elő, amelyek aligha járultak hozzá a nyugati diplomácia tekintélyének gyarapításához.

A Münchennel foglalkozó mai angol történészek szerint Anglia mindent megtett, hogy megmentse Csehszlovákiát Hitlertől. Ribbentrop azonban mást mondott: „Azokból a személyes beszélgetésekből, amelyeket mint londoni nagykövet folytattam — jelentette ki a Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt —, tudom, hogy a Foreign Office tökéletesen tisztában volt a szudétakérdéssel, s hogy éppen Anglia már 1938 előtt (az én kiemelésem — A. P.) nagyon gyakran együttműködött Konrad Henleinnel.”⁴⁸ – Ugyanott, 17. köt. 419. old.*

„Szeptember utolsó harmadában — vallotta Ribbentrop — egy alkalommal meglátogatott a francia nagykövet és azt mondta, hogy kedvező híreket hozott a szudétakérdéssel kapcsolatban.” Ezt követően „a francia, majd az angol nagykövet meglátogatta Hitlert, s a térképen megmutatták a szudétakérdés hozzávetőleges megoldását, amelyet illetően Franciaország, Anglia és Olaszország nyilván megállapodott. Emlékszem, a Führer kijelentette a francia nagykövetnek, hogy ez a javaslat nem kielégítő.” Azt követelte, hogy kanyarítsanak le neki még egy darabot Csehszlovákiából. Nos, emiatt ne menjen füstbe az egész terv — meg kell neki adni mindent, amit csak követel, és tovább kell hajtani kelet felé. „Ezután — folytatta Ribbentrop — a francia nagykövet kijelentette, hogy erről a kérdésről természetesen még lehet majd beszélni, s ugyanígy arról a kérdésről is, hogy hol van német lakosság, vagyis hol van a Szudéta-vidék határa. Mindenesetre a Führer biztos lehet abban, hogy Angliának és Franciaországnak eltökélt szándéka — minél előbb a német kívánságok szellemében oldani meg a kérdést.”⁴⁹ – Ugyanott, 425. old.*

Bizony, Beverley Baxter és cimborái a nürnbergi per anyagában aligha találnának adatokat annak a velejéig hazug állításuknak bizonyítására, hogy München Hitler veresége volt. Hiszen Münchenben azt a kérdést, hogyan lehet egy független államot a legjobban feldarabolni, az angol, a francia, a német és az olasz diplomaták egyaránt megtárgyalták, csak éppen a csehszlovák állam képviselőit felejtették el meghívni a tanácskozásra. Egyébként a betegtől, ha beleegyezett a műtétbe (s végeredményben Benes reakciós kormányklikkje ezt tette), már nem kérdezik meg, hol, hogyan szúrják belé és milyen mélyen a kést. Az igazság kedvéért hadd mondjuk meg, hogy Chamberlain, aki a burzsoá diplomácia „finomabb” módszereinek képviselője volt, óvatos kísérletet tett arra, hogy kedvező színben tüntesse fel magát az utókor előtt. Ribbentrop vallomása szerint „az angol miniszterelnök eleinte bizonyos fenntartásokkal élt, azt mondta, hogy esetleg beszélni kell majd a csehekkel, vagyis Prágával is. Erre a francia miniszter kijelentette, hogy ha már hozzákezdtek a kérdés megoldásához, akkor a négy nagyhatalomnak itt kell döntenie (az én kiemelésem — A. P.). Végül is mind a négy államférfi csatlakozott ehhez a véleményhez, s megkötötték a müncheni egyezményt.”⁵⁰ – Ugyanott, 426. old.*

Amikor az angol és a francia miniszter hazaérkezett Münchenből, a jól előkészített francia és angol reakciós sajtó nagy hűhóval fogadta. Különösen kitűnt ebben a jobboldali francia sajtó, amely az egyezmény bábáiról szóló cikkeiben valósággal áradozott: „Megmentették a békét”, „Bonnet elhárította a háborút”, „Éljen a francia diplomácia!” Mindez azért történt, hogy a közvéleményt a „müncheni hősök” mellé állítsák. Ám a hisztérikus handabandázás közepette akadtak a sajtóban bíráló cikkek is: „És a nagy Talleyrand bársonyszékében ülő Georges Bonnet nem szégyelli magát amiatt, hogy Hitler ilyen csúfosan rászedte!” — írta az egyik francia lap. A jobboldali lapok dicshimnusza a dolog lényegét tekintve elkésett kísérlet volt a francia diplomácia mentegetésére. Bonnet természetesen nem azért tette azt, amit tett, mert kollégája, Ribbentrop, rászedte. Bonnet nem volt annyira buta, s főként Ribbentropot a természet nem áldotta meg annyi ésszel, hogy ilyesmi előfordulhatott volna. Amikor a per elején amerikai újságírók megkérdezték Schachtot, hogy véleménye szerint mi vár Ribbentropra, a következőket válaszolta: „Nem tudom, miért készülnek felkötni Ribbentropot, én a butaságáért kötném fel.”

Eszerint Bonnet maga akarta, hogy rászedjék, s így Ribbentrop szellemi képességei teljes mértékben elegendőek voltak a rászedéséhez.

Évekig tartó véres háborúra, sok millió emberáldozatra, a náci levéltárak átkutatására volt szükség ahhoz, hogy az emberiség világosan lássa München végzetes következményeit. De „az emberek hamar felejtenek” — mondotta Shawcross, a nürnbergi per angol főügyésze. S nyilván erre épít az angol és a francia diplomácia, amikor át akarja írni a történelmet, békeangyaloknak igyekszik feltüntetni a müncheni összeesküvés részvevőit. De, mint mondani szokták, a holtak néha torkon ragadják az eleveneket…

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)

6. A Népszava 1941-es karácsonyi száma.
A munkásság, a parasztság és a haladó értelmiség
első közös fellépése

A magyar nemzeti függetlenségi mozgalom fejlődésének egyik fontos határköve volt a Népszava 1941-es karácsonyi száma.

Valóban: a Népszavá-nak ez a száma történelmi jelentőségű cselekedet volt. A népfrontos karácsonyi szám a Kommunisták Magyarországi Pártjának kezdeményezésére a két munkáspárt vezető tagjai között létrejött tárgyalásnak és a Népszava szerkesztőségében dolgozó baloldali szociáldemokrata és kommunista újságírók vállvetett munkájának eredménye volt. A lap teljesen a nemzeti demokratikus erők együttműködése, a nemzeti függetlenség és a népszabadság gondolatának szentelte sorait. Hasábjain a kommunistákon kívül megszólaltak a legkülönbözőbb antifasiszta irányzatok képviselői, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endre, Darvas József, Móricz Zsigmond, Szekfü Gyula, szociáldemokrata és kisgazdapárti vezetők, haladó polgári írók és újságírók.

Miben is volt a Népszava 1941-es karácsonyi számának igazi történelmi jelentősége? Mi tette a Népszavá-nak ezt a számát a magyar függetlenségi mozgalom kiemelkedő eseményévé?

Nagy jelentősége volt a Népszava e számának mindenekelőtt azért, mert ekkor lépett fel először önállóan a Szociáldemokrata Párt balszárnya, amely a peyeri politikai vezetés addigi korlátlan uralmával szemben megjelölte a szociáldemokrata mozgalom lehetséges új fejlődési irányát és szakaszát.

A Népszava karácsonyi száma a peyeri kommunistaellenes politikával szemben éles fordulatot jelentett. 1919 óta ez volt a Kommunisták Magyarországi Pártjának és a Szociáldemokrata Pártnak az első, közös megállapodás alapján végrehajtott akciója.

Nagy jelentősége volt a Népszava karácsonyi számának azért is, mert a balszárny fellépése következtében a Szociáldemokrata Párt kénytelen volt nyilvánosan elismerni, hogy legfőbb feladat a demokratikus nemzeti egységfront megteremtése, amelynek nélkülözhetetlen részei a munkásegység, a munkás-paraszt szövetség és a munkásság, a parasztság és a haladó értelmiség összefogása.

Nagy jelentősége volt a Népszava karácsonyi számának azért is, mert nyilvánosan lerakta a széles nemzeti összefogás politikájának ideológiai alapjait, s lehetővé tette, hogy a nemzeti összefogásnak addig a szakszervezetekben, a pártszervezetekben és a munkásság kulturális és sportegyesületeiben illegálisan vagy csak félig legálisan folytatott politikája legalizálódjék, a legszélesebb néptömegek háborúellenes politikai irányvonalává, a nemzeti szabadságharc éltető elemévé váljék.

„Kitártuk ezt az ünnepi számunkat a nemzeti önállóság és függetlenség nagy gondolata, a népszabadság örök eszméje és a szociális haladás történelmi szükségességének követelő hangja számára — írta Szakasits Árpád „A mi földünk: a mi életünk” című cikkében. — A nemzeti önállóság és függetlenség gondolata nem pártkérdés, ezért idehívtuk azokat a férfiakat, írókat, politikusokat, gondolkodókat, akik nem vallják ugyan a szocializmus programját, de tiszta szándékkal akarják, hogy országunk önálló legyen, függetlenségben élje életét, s függetlenül szabja meg a maga útját, amelyen haladnia kell!”

A konzervatív Szekfü Gyula például így indokolta meg a nemzeti összefogás politikájának szükségességét:

„Nagy elemi csapások idején, felhőszakadás után, árvízveszedelemben senki nem tud négy fal között maradni, mindenki az utcára tódul és fölfedezi, hogy emberek közt van a helye, ő is ember, nem pedig valamely zárt életforma önkéntes rabja, mert ilyen veszedelmek idején senki sem segíthet önmagán, mindenki másokra, a többiekre van utalva. Ilyen viharban élünk ma is, s már nem arról van szó, hogy milyen négy fal közül léptünk ki és térünk vissza, hanem bizonyos lényeges dolgokban kell értenünk egymást, mert különben egyenként, különválva még könnyebb az elpusztulás, mintha sokan, nagyon sokan megértik egymás szavát.”

Bajcsy-Zsilinszky Endre, a nemzeti függetlenségi politikának ez a bátor harcosa, „Kossuth és a magyar külpolitika” című cikkében megjelölte a függetlenségi mozgalom célját, s a kossuthi fegyveres szabadságharc nagy tanulságát idézte az ország függetlenségét veszélyeztető túlerővel szemben is:

„Ez a mi szegény — igen szegény — nemzedékünk nem felejtheti el, hogy Kossuth Lajos, az ő szép, bölcs, hagyományt és korszellemet zseniálisan összeolvasztott alkotmányreformja, az ő külpolitikai tisztánlátása, az ő nagy szociális reformja a jobbágyság eltörléséről és a magyar parasztság földtulajdonba helyezéséről, az ő messzetekintő nemzetiségi és a Duna-völgyi népeket összebékíteni kívánó európai politikája és mindenekfölött az ő életmentő nagy merészsége, hogy a nemzet örök életéért, az ország függetlenségéért és integritásáért fegyverre szólította a Szent István-i birodalom fiait, a lángeszű ihlet, mely megérezte, hogy bármennyire is bizonytalan a harc kimenetele, de nem hozhat végleges bukást egy nagylelkű és bátor nemzet számára, ha minden erejével kiáll nála sokszorta hatalmasabb erőkkel szemben is …”

A Népszava 1941-es karácsonyi számának jelentősége megmutatkozott abban is, hogy újabb kedvező feltételeket teremtett a Szociáldemokrata Párton belül a jobboldali politika további visszaszorítására és teljes elszigetelésére. Kedvező alkalom és lehetőség nyílt arra, hogy az ipari munkásság erejét két évtizede sorvasztó peyerizmus ellen meginduljon a nyílt és kíméletlen harc. E harc kedvező kimenetele annál is bizonyosabbnak látszott, mert a nemzeti szabadságharcban az ipari munkásság mellett a parasztság és az értelmiség tömegei is az egységbontó, áruló peyeri politika ellen sorakoztak fel.

A Népszava karácsonyi számával a kommunisták politikai súlya és tömegbefolyása ugrásszerűen megnövekedett. A karácsonyi szám megjelenését hetekig tartó viták követték a szakszervezetekben és a pártszervezetekben. Ezekben a vitákban a kommunisták az ipari munkásság még nagyobb tömegeit győzték meg arról, hogy az adott történelmi helyzetben, a konkrét magyar viszonyok alapján a nemzet megmentésének ez az egyetlen útja és lehetősége. A jobboldali szociáldemokraták azonban továbbra is a régi nótát fújták: a Népszava karácsonyi száma szembefordult a munkássággal, letért a szocializmus és az osztályharc következetes útjáról, s a tányérsapkásokkal, a zavaros fejű „népi írókkal” és a karrierista polgári elemekkel szövetkezett. A kommunisták leleplezték a munkásság előtt a jobboldali szociáldemokraták szavakban radikális, lényegében reakciós demagógiáját: a további megalkuvást, behódolást és árulást.

És végül, de nem utolsósorban: a Népszava 1941-es karácsonyi számának nagy jelentősége abban volt, hogy a nemzet vezető osztályát, az ipari munkásságot segített kiemelni politikai elszigeteltségének és erőtlenségének addigi siralmas állapotából, amelybe nagyrészt a jobboldali szociáldemokrata vezetés taszította.

A Gömbös-kormány megalakulása óta a Független Kisgazdapárttól a kormánypárton keresztül egészen a nyilas pártokig a magyar politikai élet minden területén úgy beszéltek a magyar ipari munkásságról, mint amely idegen test a nemzeten belül; politikai és kulturális megmozdulásairól mint kivénhedt, erejét vesztett mozgalomról; szervezeteiről mint a múlt kísérteteiről, amelyeknek napjai meg vannak számlálva, s maguk is csak a halálos ítélet kimondását várják, hogy végképp eltűnjenek a történelem színteréről. Az, hogy a magyar politikai élet pártjai ilyen szemérmetlenül rágalmazhatták a magyar munkásosztályt, nemcsak a Horthy-rendszer fasiszta jellegében lelte magyarázatát, hanem a Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetőinek politikájában is. A Népszava karácsonyi száma súlyos csapást mért azokra a becstelen számítgatásokra és szemérmetlen jósolgatásokra, amelyek a marxista munkásmozgalom közeli halálára vonatkoztak.

A nyilas lapok a döbbenet és meglepetés hangján írtak a „jól sikerült ankétről”, s a „hazaáruló” népfronttal szemben a kormány erőteljes közbelépését követelték. A polgári lapok félelemmel vegyes tisztelettel írtak a magyar újságírás történetében szinte egyedülálló harcos kiállásról és az ipari munkásság történelmi jelentőségű fellépéséről. A Népszava szerkesztőségébe pedig áradtak a levelek, amelyekben munkások, parasztok, értelmiségiek fejezték ki elismerésüket és nyilvánították félreérthetetlen óhajukat: tovább a független, szabad, demokratikus Magyarország megteremtését célzó politika útján!

Ennek a politikának, amelyet a Kommunisták Magyarországi Pártja már 1936—1939-ben kidolgozott és azóta fáradhatatlanul képviselt a munkásegység és a nemzeti egységfront kérdésében, első nyilvános vállalása magát a Szociáldemokrata Pártot is komoly politikai tényezővé tette, s az ország sorsának további alakulása szempontjából igen fontos feladat elé állította. A párton, a párt vezetőségén múlott, vállalja-e és be tudja-e tölteni ezt a fontos történelmi szerepet.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!