(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)
3
Benes és a múlt idők emlékei
Anglia és Franciaország reakciós burzsoá vezetői messzemenő szovjetellenes céljaik megvalósítása érdekében már elhatározták, hogy Csehszlovákiát kiszolgáltatják Hitlernek.
Ami a csehszlovák burzsoá kormányt illeti, ugyancsak félt saját népétől, s ezért nem akart szabadságharcot indítani a fasiszta agresszió ellen, hanem elhatározta, hogy lemond a szovjet segítségről, ha Franciaország nem siet Csehszlovákia megsegítésére. Krofta csehszlovák külügyminiszter már 1938 májusában nyíltan megmondta a prágai szovjet ügyvivőnek, hogy Csehszlovákia Franciaország nélkül nem mehet bele a Szovjetunióval való katonai együttműködésbe. Benes 1938 szeptemberében lord Runciman angol „közvetítőt” megbízta: „közölje Chamberlainnel, hogy Csehszlovákiának még háború esetére sincs semmilyen külön megállapodása a Szovjetunióval, s hogy Franciaország nélkül soha semmit sem tett és semmit sem tesz.”39 – Ugyanott, 32. sz. okmány. 88. old.*
Ilyenformán egészen világos, miért nem fogadta meg Benes Gottwaldnak azt a tanácsát, hogy „szabatosan megfogalmazva, kérjék a szovjet kormánytól” a Szovjetuniónak a „kötelezettségeken túlmenő” segítségét. Érthető, miért hagyták figyelmen kívül Z. Fierlinger moszkvai csehszlovák nagykövet arra vonatkozó számos közlését, hogy a Szovjetunió intézkedéseket tesz a német fasiszta agresszió esetére, sőt még azt a közlését is, amelyben értesítette kormányát a Szovjetunió vezető köreinek azzal kapcsolatos csodálkozásáról, hogy a csehszlovák kormány — mint V. P. Potyomkin, a Szovjetunió külügyi népbiztosának helyettese, kijelentette — „sohasem vetette fel a Szovjetunió részéről nyújtandó feltétlen segítség kérdését”.40 – Ugyanott, 37. és 47. sz. okmány.*
Néhány hónappal a müncheni események előtt — 1938. február 16-án — Benes igen figyelemre méltó beszélgetést folytatott Ernst Eisenlohr prágai német nagykövettel. Mint Eisenlohr feljegyzéséből kitűnik, Benes nem nagyon válogatta meg a szavait: „Az Oroszországgal kötött egyezmény — mondotta — a múlt idők emléke, bár nem lehet egyszerűen a papírkosárba dobni. Ő azonban nem engedi meg, hogy az országban kommunista propagandát folytassanak, s rendszeres együttműködést kíván létesíteni a csehszlovák és a német rendőrség között, hogy kinyomozzák és kézre kerítsék azokat, akik kommunista propagandát folytatnak.”41 – Az Idézet forrása Voproszi Isztoriji, 1959. 6. sz. 154. old.* Ezt követően — 1938. május 17-én — Benes Newton angol nagykövetnek kijelentette: „Ha Nyugat-Európa részvétlenséget tanúsít Oroszország sorsa iránt, Csehszlovákia követi példáját. Országom mindig a Nyugattal fog tartani, nem pedig Kelet-Európával”42 – Ugyanott.*
Ezek a kijelentések kellőképpen jellemzik Benes reakciós álláspontját. Kész volt inkább feláldozni Csehszlovákia függetlenségét, semmint elfogadni a Szovjetunió segítségét. Félt a saját népétől. Halálra ijesztette a csehszlovák dolgozók hazafias megmozdulása, akik készen állottak, hogy fegyverrel védjék meg hazájukat a német fasizmus támadásával szemben. A csehszlovák nép előtt világossá vált Benes kapituláns állásfoglalása. A prágai szovjet ügyvivő a München előtti napokban a következőket táviratozta Moszkvába a helyzetről: „Prágában megrázó jelenetek játszódnak le. A tömegek a nemzeti himnuszt éneklik és a szó szoros értelmében sírnak … A népgyűléseken felharsan az »Internacionálé«. A szónokok beszédeikben a legfőbb reménységet a Szovjetunió segítségéhez fűzik, védekezésre szólítanak fel, a parlament összehívását, a kormány elkergetését követelik.
Nemcsak Hodza, hanem Benes nevét is füttyel és becsmérlő kiáltásokkal fogadják.”43 – Izvesztyija, 1938. szeptember 30.*
A reakciós Benes-kormány azonban, amely félt ezektől a fenyegető népi tüntetésektől, nem tudott és nem akart a néptömegek hazafias mozgalmának élére állni. A csehszlovák burzsoázia saját osztályérdekeit előbbre valónak tartotta a nemzeti érdekeknél. Ilyenformán a csehszlovák nép azoknak a hitszegő szovjetellenes kombinációknak áldozata lett, amelyeknek láncolatában a burzsoázia áruló politikája volt az egyik láncszem.
Aranytálcán felkínált ajándék
Sokan a mai münchenisták közül szinte a nyugati diplomácia diadalának tüntetik fel Münchent. Komoly képpel bizonygatják, hogy Münchenben Chamberlain és társai vereséget mértek Hitlerre. Az efféle koholmányok nemcsak gúnyos mosolyra késztetnek, hanem egyben aggodalomra és nyugtalanságra adnak okot. München az angol és a francia miniszterelnök számára nem kéjutazás volt, hanem végzetes lépés, amelynek tragikus következményeit mihamar az egész világ érezte. Saját bőrükön érezték Franciaország és Anglia népei is: nagy árat fizettek vezetőik imperialista, szovjetellenes politikájáért. Ezt elhallgatni vagy elfelejteni lehetetlen. A hitlerista gonosztevők fölött Nürnbergben ítélkező Nemzetközi Katonai Törvényszék angol vagy francia képviselőit aligha gyanúsíthatta bárki is azzal, hogy le akarják leplezni a nyugati hatalmaknak a második világháborút közvetlenül megelőző politikáját. Éppen ellenkezőleg, a vádlottak kihallgatása során igyekeztek gondosan elkerülni mindent, ami közvetlenül összefüggött Münchennel. És mégis, az angol, a francia és az amerikai bírák nemegyszer érezték kényelmetlenül magukat, amikor Hitler cinkosai a német agresszió igazolása érdekében emlékeztettek Münchenre, a nyugati hatalmak tudatos elnézésére, amivel megteremtették az agresszió feltételeit. S kényelmetlen érzésük tökéletesen érthető: a hitleri gonosztevők vallomásai a müncheni árulás annyira kompromittáló részleteit és tényeit tárták fel, hogy kétségtelenül bebizonyosodott a gyalázatos paktum szervezőinek szörnyű hitszegése és politikai vaksága.
Ezzel kapcsolatban nagyon tanulságos volt Schachtnak, a hitleri Németország gazdasági diktátorának kihallgatása. Rábizonyították, hogy egyike volt azoknak, akik előkészítették és kirobbantották az agresszív háborút több európai ország ellen. Schacht, aki a kihallgatás során ingerülten viselkedett, igyekezett magát Hitler ellenfelének feltüntetni. Amikor Csehszlovákia került szóba, tagadta, hogy része volt a feldarabolásban. Ekkor Jackson amerikai fővádló emlékeztette arra, hogy mihelyt Hitler elfoglalta Csehszlovákiát, ő, mármint Schacht, azonnal elkoboztatta a csehszlovák bank minden értékét. A Jackson bejelentését követő párbeszéd alapján ítélve, Schachtot már az a gondolat is felháborította, hogy az angolok és az amerikaiak Csehszlovákia védelmezőinek akarták feltüntetni magukat. Ő, mondotta, jól emlékszik arra, hogy a nyugati hatalmak München előtt néhány nappal jegyzéket intéztek Csehszlovákiához, amelyben követelték a Hitler előtti behódolást, s Chamberlain azzal ijesztgette a cseheket, hogy amennyiben a Szudéta-vidéket nem adják át Németországnak, a Nyugat sorsára hagyja Csehszlovákiát. Ami pedig az Egyesült Államokat illeti, Schacht nyilván sehogy se tudta megérteni, hogyan léphet fel az amerikai fővádló a leleplező szerepében és hogyan láthat kizárólag a hitleristákban területrablókat, amikor az Egyesült Államok külügyminisztériumának hivatalos közleménye helyeselte a müncheni paktumot, s Chamberlain és Hitler találkozóját „történelmi jelentőségű konferenciának” nevezte.
Ezért Schacht, amikor Jackson teljes joggal emlékeztette arra, hogy részt vett Csehszlovákia gazdasági kifosztásában, nem kisebb joggal vágott vissza:
„De kérem, Hitler nem erőszakkal foglalta el ezt az országot. A szövetségesek egyenesen odaajándékozták neki.”44 – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 22. köt. 10 123. old.*
Ezután még érdekesebb párbeszéd következett:
„Schacht: Nem tudok válaszolni a kérdésre, hiszen már mondottam, hogy nem hódításról volt szó, hanem ajándékozásról (az én kiemelésem — A. P.). Ha nekem olyan ajándékot adnak, amilyen ez volt, én is köszönettel elfogadom.
Jackson: Még akkor is, ha nem azé, aki ajándékozza?
Schacht: Igen. Annak a megítélését pedig, hogy ez illik-e, átengedem azoknak, akik ilyen ajándékot adnak.”
Ehhez a párbeszédhez aligha kell kommentár. Itt nem érdemes beszélni Schacht határtalan politikai cinizmusáról. Sokkal fontosabb annak tisztázása, hogy mi indította bőkezűségre azokat, akik ilyen „ajándékokkal” halmozták el Hitlert. Egyébként, ha eltekintünk Schachtnak attól a felháborító és arcátlan szándékától, hogy a nürnbergi per során a vádlottak padját saját rehabilitálására, Hitler-ellenességének bizonyítására használja ki, akkor el kell ismernünk, hogy a Nyugat politikájának értelmezését illetően nem járt messze az igazságtól. A weimari köztársaság nyugaton egyeseknek nem volt ínyére, mondotta, mert megkötötte a rapallói szerződést Szovjet-Oroszországgal, s ezért a Nyugat minden kérésére „nemet” mondott. „De amikor a gengszter Hitler került uralomra, a Nyugat mindenhez hozzájárult: »Vedd el egész Ausztriát, militarizáld újra a Rajna-vidéket, vedd el a Szudéta-vidéket, egész Csehszlovákiát, végy el mindent — egy árva szót sem szólunk.« A müncheni egyezmény megkötése előtt Hitler álmodni sem mert arról, hogy a Szudéta-vidéket a birodalomhoz csatolja (az én kiemelésem — A. P.). Az egyetlen, amire gondolt, az volt, hogy talán sikerül önkormányzatot elérnie a Szudéta-vidék számára. Azután ezek az ostobák — Daladier és Chamberlain — mindent aranytálcán kínáltak fel neki. Miért nem biztosították a weimari köztársaság számára az ilyen támogatásnak legalább a tized- részét?”45 – G. M. Gilbert: The Nuremberg Diary (Nürnbergi Napló). New York 1948. 154. old.*
Schacht természetesen csak színlelte a naivságot, amikor csodálkozott a Nyugat bőkezűségén. Hiszen ő, a minden hájjal megkent üzletember, nagyon jól tudta, hogy az egész müncheni politika célja éppen a hitleri imperializmus nagyra növelése, s a Kelet, a Szovjetunió ellen uszítása volt.
„És Georges Bonnet nem szégyelli magát!”
A Nemzetközi Katonai Törvényszék ülései idején nemegyszer igen érdekes helyzet alakult ki: mihelyt a hitleristákat a Csehszlovákia ellen elkövetett agresszióval vádolták, ők nyomban Chamberlain és Daladier nevével hozakodtak elő. A világközvélemény ebben természetesen nem látott okot arra, hogy igazolva lássa a hitlerista klikk tetteit. De amikor Nürnbergben a Csehszlovákia elleni agresszió kérdésének tárgyalása során a vádlottak vallomásukban vagy védőik útján arra hivatkoztak, hogy Angliával és Franciaországgal egyetértésben jártak el, sok kellemetlen percet szereztek a nyugati hatalmak törvényszéki képviselőinek. Így például, amikor a vád angol képviselője a hitlerista kormány titkos levéltárai alapján rábizonyította Ribbentropra, hogy részt vett a Csehszlovákia ellen irányuló „Zöld terv” előkészítésében és megvalósításában, s ezzel kapcsolatban kérdést tett fel neki, Horn — Ribbentrop ügyvédje — lord Lawrence-hez, a törvényszék elnökéhez fordulva kijelentette: „Elnök úr, tiltakozom e kérdés ellen. Úgy gondolom, időmegtakarítás céljából utalnom kell arra, hogy négy nagyhatalom — Anglia, Franciaország, Olaszország és Németország, s a német szudétapolitika betetőzését jelentő müncheni egyezmény is, szentesítette ezt a politikát. Ezért ebben a nemzetközi jog szempontjából nem látok bűncselekményt.”46 – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 18. köt. 43. old.*
Már engedelmet kérek, felelheti erre Beverley Baxter, az angol parlament tiszteletre méltó tagja, ez egyáltalán nem cáfolja meg azt az állítást, hogy a müncheni egyezmény a hitleri diplomácia szempontjából nem volt előnyös, mert akkor lehetetlenné tette számára a tervezett nagy háború kirobbantását.
Az ilyen ellenvetésekkel szemben hadd hivatkozzunk Ribbentrop következő kijelentésére: „A német szudétakérdést illetően meg kell mondani, hogy a müncheni egyezményt maga a brit királyi kormány kötötte meg, s ez a kérdés úgy oldódott meg, ahogyan én a német diplomácia szempontjából kiindulva akartam (az én kiemelésem — A. P.).”47 – Ugyanott.*
A továbbiak során Ribbentrop, aki közvetlenül részt vett a müncheni értekezleten, olyan dolgokkal hozakodott elő, amelyek aligha járultak hozzá a nyugati diplomácia tekintélyének gyarapításához.
A Münchennel foglalkozó mai angol történészek szerint Anglia mindent megtett, hogy megmentse Csehszlovákiát Hitlertől. Ribbentrop azonban mást mondott: „Azokból a személyes beszélgetésekből, amelyeket mint londoni nagykövet folytattam — jelentette ki a Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt —, tudom, hogy a Foreign Office tökéletesen tisztában volt a szudétakérdéssel, s hogy éppen Anglia már 1938 előtt (az én kiemelésem — A. P.) nagyon gyakran együttműködött Konrad Henleinnel.”48 – Ugyanott, 17. köt. 419. old.*
„Szeptember utolsó harmadában — vallotta Ribbentrop — egy alkalommal meglátogatott a francia nagykövet és azt mondta, hogy kedvező híreket hozott a szudétakérdéssel kapcsolatban.” Ezt követően „a francia, majd az angol nagykövet meglátogatta Hitlert, s a térképen megmutatták a szudétakérdés hozzávetőleges megoldását, amelyet illetően Franciaország, Anglia és Olaszország nyilván megállapodott. Emlékszem, a Führer kijelentette a francia nagykövetnek, hogy ez a javaslat nem kielégítő.” Azt követelte, hogy kanyarítsanak le neki még egy darabot Csehszlovákiából. Nos, emiatt ne menjen füstbe az egész terv — meg kell neki adni mindent, amit csak követel, és tovább kell hajtani kelet felé. „Ezután — folytatta Ribbentrop — a francia nagykövet kijelentette, hogy erről a kérdésről természetesen még lehet majd beszélni, s ugyanígy arról a kérdésről is, hogy hol van német lakosság, vagyis hol van a Szudéta-vidék határa. Mindenesetre a Führer biztos lehet abban, hogy Angliának és Franciaországnak eltökélt szándéka — minél előbb a német kívánságok szellemében oldani meg a kérdést.”49 – Ugyanott, 425. old.*
Bizony, Beverley Baxter és cimborái a nürnbergi per anyagában aligha találnának adatokat annak a velejéig hazug állításuknak bizonyítására, hogy München Hitler veresége volt. Hiszen Münchenben azt a kérdést, hogyan lehet egy független államot a legjobban feldarabolni, az angol, a francia, a német és az olasz diplomaták egyaránt megtárgyalták, csak éppen a csehszlovák állam képviselőit felejtették el meghívni a tanácskozásra. Egyébként a betegtől, ha beleegyezett a műtétbe (s végeredményben Benes reakciós kormányklikkje ezt tette), már nem kérdezik meg, hol, hogyan szúrják belé és milyen mélyen a kést. Az igazság kedvéért hadd mondjuk meg, hogy Chamberlain, aki a burzsoá diplomácia „finomabb” módszereinek képviselője volt, óvatos kísérletet tett arra, hogy kedvező színben tüntesse fel magát az utókor előtt. Ribbentrop vallomása szerint „az angol miniszterelnök eleinte bizonyos fenntartásokkal élt, azt mondta, hogy esetleg beszélni kell majd a csehekkel, vagyis Prágával is. Erre a francia miniszter kijelentette, hogy ha már hozzákezdtek a kérdés megoldásához, akkor a négy nagyhatalomnak itt kell döntenie (az én kiemelésem — A. P.). Végül is mind a négy államférfi csatlakozott ehhez a véleményhez, s megkötötték a müncheni egyezményt.”50 – Ugyanott, 426. old.*
Amikor az angol és a francia miniszter hazaérkezett Münchenből, a jól előkészített francia és angol reakciós sajtó nagy hűhóval fogadta. Különösen kitűnt ebben a jobboldali francia sajtó, amely az egyezmény bábáiról szóló cikkeiben valósággal áradozott: „Megmentették a békét”, „Bonnet elhárította a háborút”, „Éljen a francia diplomácia!” Mindez azért történt, hogy a közvéleményt a „müncheni hősök” mellé állítsák. Ám a hisztérikus handabandázás közepette akadtak a sajtóban bíráló cikkek is: „És a nagy Talleyrand bársonyszékében ülő Georges Bonnet nem szégyelli magát amiatt, hogy Hitler ilyen csúfosan rászedte!” — írta az egyik francia lap. A jobboldali lapok dicshimnusza a dolog lényegét tekintve elkésett kísérlet volt a francia diplomácia mentegetésére. Bonnet természetesen nem azért tette azt, amit tett, mert kollégája, Ribbentrop, rászedte. Bonnet nem volt annyira buta, s főként Ribbentropot a természet nem áldotta meg annyi ésszel, hogy ilyesmi előfordulhatott volna. Amikor a per elején amerikai újságírók megkérdezték Schachtot, hogy véleménye szerint mi vár Ribbentropra, a következőket válaszolta: „Nem tudom, miért készülnek felkötni Ribbentropot, én a butaságáért kötném fel.”
Eszerint Bonnet maga akarta, hogy rászedjék, s így Ribbentrop szellemi képességei teljes mértékben elegendőek voltak a rászedéséhez.
Évekig tartó véres háborúra, sok millió emberáldozatra, a náci levéltárak átkutatására volt szükség ahhoz, hogy az emberiség világosan lássa München végzetes következményeit. De „az emberek hamar felejtenek” — mondotta Shawcross, a nürnbergi per angol főügyésze. S nyilván erre épít az angol és a francia diplomácia, amikor át akarja írni a történelmet, békeangyaloknak igyekszik feltüntetni a müncheni összeesküvés részvevőit. De, mint mondani szokták, a holtak néha torkon ragadják az eleveneket…
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!