Világnézetek harca – érvek Isten létezése mellett és a valóság

Az Isten a semmivel össze nem hasonlítható tökéletes, mindenható, mindentudó, az örökké létező, a világ, az ember teremtője!
A tökéletesség forrása az abszolúte tökéletes létező – a „minden létezők Létezője”, „minden tökéletesség Tökéletessége” – Isten.

A teremtéselmélet hívei semmit sem tudnak következetes objektív tudományos módszerrel bizonyítani a teremtésről és az istenről!
A végtelen világegyetemben mindörökké létező és állandóan mozgásban lévő anyag a tudomány által objektíven bizonyított tény!
Minden, aminek a léte a következetesen objektív tudományos módszerrel igazolható, az maga az anyag, bármilyen is a formája!

Amely állítás a következetesen objektív tudományos módszerrel a valóságban nem igazolható az nem fogadható el létezőnek!

Az Isten létének – „A tökéletességi fokozatok érve” bizonyítéka összefoglalva: a körülöttünk lévő dolgok bizonyos módokon különböznek egymástól; mindannyian elismerjük, hogy az értelmes létező jobb, mint a nem értelmes létező; a tökéletességi fokozatok a létezők velejárói, és létet okoznak a véges teremtményben, akkor kell lennie egy „leg-”-nek, az összes hozzánk tartozó, létezőként felismert tökéletesség forrásának és valódi alapmértékének; Ez az abszolúte tökéletes létező – a „minden létezők Létezője”, „minden tökéletesség Tökéletessége” – Isten.

A lényeg: Kell lennie egy tökéletes létezőnek, ami a tökéletesség forrása, ez az Isten.

Néhány gondolat!

Tökéletes, az mi fán terem?
A tökéletes valami csak a gondolatban létezhet, vagy még ott sem, a valóságban azonban nincs ilyen!
Azonban, ha a gondolatban létezőt alaposan megvizsgáljuk, az bizony nem tökéletes!
Minden forma, minden jelenség keletkezik, változik, majd megszűnik, ezért semmi sem lehet tökéletes!
Egyedül az anyag a tökéletes, mert mindörökké létezik!

Tökéletes nincs az univerzumban, csak a különböző formában létező anyag, ami a vak véletlen kölcsönhatásokban, állandó változásban, mozgásban, átalakulásban van, és csak a természet törvényeinek engedelmeskedik. Az így létrejött formák azonban nem tökéletesek, mert létrejönnek, változnak, majd megszűnnek, korlátaik, hibáik, ellentmondásaik vannak, kölcsönhatásokban léteznek, sérülékenyek. Bár a létrejött formák lehetnek valóban csodálatosak is, de állandóan változnak, végül megszűnnek, így nem tökéletesek.

Mivel a világegyetemben nincs megfigyelt és mindörökké létező változatlan tökéletes forma, így tökéletes forma minta sincs, ami alapján a tökéletes isten tudatosan létrehozta a létezőket. A tökéletes forma megvalósíthatatlan, mert a tapasztalat szerint minden létrejövő forma változik, majd idővel megszűnik és átalakul más formákká. A formák változásának az oka az anyag mindörökké történő mozgása, a formák külső-belső kölcsönhatásai, a dialektikus ellentmondásai, ami minden formát idővel megváltoztat, majd megszüntet.

Ellentétek Egységének és Harcának Törvénye: a valóság és az emberi megismerés egyetemes törvénye, amely a materialista dialektika lényegét, „magvát” alkotja. Minden objektum ellentéteket rejt magában. Ellentéteken a dialektikus materializmus olyan mozzanatokat, „oldalakat” stb. ért, amelyek (1) megbonthatatlan egységben vannak, (2) kölcsönösen kizárják egymást, mégpedig nemcsak különböző, hanem ugyanazon vonatkozásban is, vagyis (3) kölcsönösen áthatják egymást. Egységük viszonylagos, harcuk abszolút. Az ellentétek harca azt jelenti, hogy az ellentmondás a tárgy lényegén belül szüntelenül megoldódik, és ugyanolyan szüntelenül újra képződik, ez pedig a régi tárgynak új tárggyá való átalakulására vezet. Ez a törvény ily módon megmagyarázza minden mozgás objektív belső „forrását”, nem folyamodva semmiféle külső erőhöz, s lehetővé teszi a mozgásnak önmozgásként való értelmezését. Feltárja a tárgyak sokféleségének igazi konkrét egységét, mint konkrét, nem pedig holt azonosságát. Ezáltal lehetővé teszi a tárgy konkrét teljességének és fejlődésének a „fogalmak logikájában” való reprodukálását. Éppen ezért alkotja ez a törvény a dialektika „magvát”. Ez fejezi ki legtömörebben a dialektikus és metafizikus gondolkodás ellentétességét. – Marxista fogalomlexikon

Ellentmondás: a dialektika kategóriája, amely mindenfajta mozgás belsőforrását a változás és a fejlődés alapelvét fejezi ki. a dialektikát éppen az különbözteti meg a metafizikától, hogy elismeri az ellentmondást a külvilág tárgyaiban és jelenségeiben. „A … dialektika annak az ellenmondásnak a tanulmányozása, amely magában a tárgyak lényegében rejlik…”(Lenin művei). A gondolkodásban, a fogalmakban és elméletekben tükröződő dialektikus ellentmondásokat meg kell különböztetni az úgynevezett „logikai” ellentmondásoktól, amelyek a gondolkodásban rejlő zavart és következetlenségeket fejezik ki. Az ellentmondás két oldalának egymáshoz való viszonyát az ellentétek egységének és harcának törvénye fejezi ki. – Marxista fogalomlexikon

Vajon létezhet a teremtéselmélet szerinti tökéletes isten, aki a tökéletes mintákat kiagyalta, aki ezek alapján mégsem tudott tökéleteseket teremteni? Tökéletes, hibátlan, ellentmondásoktól mentes forma minta nincs, így ez alapján létrejövő forma sem létezhet! Nem is létezik!

Mert a tapasztalat szerint tökéletes, hibátlan, külső-belső kölcsönhatásoktól, dialektikus ellentmondásoktól mentes nincs, a világegyetemben ilyennek nyoma sincs, így ilyet az isten sem teremtethetett, tehát, ha létezne az isten, nem lehetne tökéletes, mert tökéleteset nem lehet teremteni. Vagyis tökéletes isten sem létezhet. Ha mégis létezne valami szuper intelligens lény, amit nevezzünk istennek, az biztosan nem lehetne tökéletes, legfeljebb csodálatos nagy tudású valami.

De, ha tökéleteset tudott volna teremteni az isten, akkor a teremtménye, akit a képmására teremtett, az ember is, a tökéletes, hibáktól mentes istenhez hasonló lenne. Az ember a teremtéselmélet szerint az isten teremtménye, képmása, akit azonban a tudástól megfosztott, ezért nagyon tökéletlen, így az istennek az ember mintája is tökéletlen forma. Arról nem is beszélve, hogy az állatvilágban az ember nagyon is csenevész forma. Igazából csak a gondolkodóképességével, a tudatával, a világ objektív megismerésének képességével, a fejlett társadalmi forma kialakításával múlja felül a többi élőlényt. Bár ez nem semmi … csodálatos dolog!

Tehát a feltételezett teremtő istennek nincsenek tökéletes ember mintái vagy nem az alapján teremtette az embert. Mivel az isten útjai kifürkészhetetlenek, ezért lehet, hogy ez a tökéletlen ember, az ehhez passzoló minta alapján készült, ami azonban így tökéletes, bár tökéletlen, de fejlődőképes.

A teremtéselmélet szerinti tökéletes, a természetfeletti szellemvilágban létező isten szellem léte azonban a következetesen objektív tudományos módszerrel nem igazolható. A természet korántsem tökéletes teremtőre vall. Az anyag azonban mindörökké létezik, mégha a létrejött formák tökéletlenek is, így csak az anyag a tökéletes. Még akkor is, ha állandóan változik, de képes a gondolkodó anyaggá fejlődni, és még ki tudja mivé, talán még az istenné, a szuperlénnyé is. Az objektív valóságban azonban a minták, amivé az anyag változni, fejlődni képes az anyagban rejlő lehetőségek.

Tehát az anyag a tökéletes, mert mindörökké létezik és a természet törvényei segítségével képes a legváltozatosabb formákba változni, ami azonban már nem tökéletes. Az anyag minden tudatosság és cél nélkül a vak véletlenben is csodálatos formákba képes változni. A tudomány ennél többet nem tud kimutatni, de a spekuláció, a hit, a teremtéselmélet, ami még bizonyítást sem követel az nem sokat ér, valójában semmit.

Ami változik, mert nem tud ellenállni a vak természetben létező kölcsönhatásoknak, erőknek az nem tökéletes. Az anyag minden része kénytelen állandóan változni, tehát a létező anyagi formák nem tökéletesek, nem állandóak, így minden változata sem lehet tökéletes. A formák lehetnek nagyszerűek, csodálatosak, de nem lehetnek tökéletesek. Talán egyetlen valami lehet tökéletes, a mindörökké létező anyag, ami lehetőség a létrejövő változatos és sokféle formáknak, lehetőség a gondolkodó anyag az ember létrejöttére is, és talán az isten szuperlény létrejöttére is.

A teremtéselmélet szerint az ember a tökéletes isten teremtménye, de az ember semmilyen részére, szervére nem lehet azt mondani, hogy megfelelően működik, nagyon hiányosak, korlátosak a képességei. Pedig az isten az embert a teremtéselmélet szerin a saját képmására formálta, de nem adott neki tudást. Vajon milyen lehet az isten, akinek a képmása a tökéletlen ember. Azzal a különbséggel, hogy az isten a teremtéselmélet szerint a mindentudó, mindenható, tökéletes szellemi lény. Bár, ha az isten az szellem, akkor hogyan hasonlíthat az emberre. Ki tudja, talán az ember csak az isten szellem egyik lehetséges formája. Hmmm …

A teremtéselmélet szerint az isten nem adott tudást az embernek és az isten egyháza mindent megtett, hogy ez így is maradjon. A tudást az embernek saját magának kell megszereznie az isten és a hívei ellenére. Azonban az ember a hiányosságait a tudomány megismerésével és az eredményeinek felhasználásával korrigálja, eddig egészen jó eredménnyel.

A tökéletlen emberi szem a teremtés vagy az evolúció eredménye?

Az ember szeme a tökéletlenség szimbóluma lehetne. Az ember nem képes valódi három dimenzióban látni a három pláne a négy térdimenziós világot. Így csak a tudata jelentős hibával és processzorkapacitással korrigálja ezt a tökéletlenséget, de így is csak a 3D-ig jut el. Ám azt rebesgeti az objektív tudományos világ, hogy az univerzumunk talán négy térdimenziós vagy még több is. Ebből azonban nem láthatunk semmit, pedig lehet, hogy ott van az isten szellem és a természetfeletti szellemvilág. (Talán éppen ezért!?) Az isten, ha ő teremtette az emberi szemet, akkor nagyon spórolt a képességeinek tervezésénél és a létrehozásánál.

Bár, az isten útjai kifürkészhetetlenek. De lehet, hogy az isten is ilyen tökéletlen szemmel rendelkezik? Bár, ha a negyedik térdimenzióban van a lakhelye, akkor bizonyára nem. Kár, hogy az isten az embernek nem teremtett jobb szemet. Mert akkor talán láthatnánk az istent. Miért nem akarja az isten, hogy lássuk?

A tudomány szerint a szem az evolúcióval a kezdetlegesből fejlődött ki, tehát az isten nem teremthette az embert saját képmására, legfeljebb egy lebutított verziót hozhatott létre, aki csak 2D-ben lát, és csak a tudata segítségével képes a 3D-és érzékelésre. Talán az ember gondolkodóképessége lehetővé teszi a tudomány fejlődésével a negyedik térdimenzió megismerését is.

A tudomány szerin azonban az élet kialakul a véletlen kölcsönhatásokban minden isteni tudatosság nélkül, és az evolúcióval kifejlődnek az élthez szükséges szervek, csak erre vannak objektív bizonyítékok.

Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. – szentiras.hu

Minden forma keletkezik, átalakul, majd megszűnik. Az univerzum (a világ) és az ember a hívők által elfogadott teremtője az isten nem tökéleteset, nem véglegeset teremtett, tehát nem mindentudó, nem mindenható, nem tökéletes. Ha a feltételezett isten tökéletes lenne, akkor a teremtményeinek is tökéletesnek kell lennie, de ez nem így van.

De mi van akkor, ha ez a tökéletlenség vezet, közelít a tökéleteshez, mégpedig az evolúcióval és a tudományok megismerésével, de ebben a fejlődésben az isten semmit sem segít, legalábbis ennek nyoma sincs.

Viszont a hívei a tudomány fejlődését az emberiség eddigi története során tűzzel-vassal gátolták, a tudomány embereit elégették, nyársra húzták és ma is mindent megtesznek a tudománytalan világnézetükért. Vajon miért?

A természetnek azonban vannak törvényei és ez a forrása a létrejött formáknak. Csak az a forma jöhet létre, ami engedelmeskedik a természet törvényeinek és megvannak a létrejöttének a feltételei. Az anyag, a természet törvényei tették lehetővé a létrejött formákat, de ebben az isten hatását a tudomány nem fedezte fel.

Ötletparádé!

Az isten az evolúciót használta az ember teremtéshez!

Azonban az is lehetséges, hogy az isten nem is akart tökéleteset alkotni. Ezért fejlődőképes anyagi formákat alkotott (teremtett), a mindörökké létező anyagból, amelyek a természet törvényei szerint mozognak, változnak, fejlődnek. Előkészítette a Nagy Bumm-ot, beállította a paramétereket (az alapvető természeti állandókat), majd elindította, had alakuljon a természet törvényeivel, az előre beprogramozottak szerint. Ez elég jól működik, képes volt az evolúcióval a tudatos embert, a gondolkodó anyagot ez a rendszer létrehozni. Tehát ezek szerint az isten olyan szuper lény, ami képes a mindörökké létező anyagból a természet törvényeinek a felhasználásával, a paramétereinek beállításával a végtelen világegyetemben egy fejlődőképes univerzumot megalkotni. Ez nem semmi! Ha így volt! De persze erre semmi tény nem lelhető fel, ez is csak egy spekuláció, mint a teremtéselmélet.

Az isten nem képes tökéleteset teremteni?

Azonban az isten a „minden létezők Létezője”, „minden tökéletesség Tökéletessége” mitől lett ilyen? Ki tanította meg erre? De valóban tökéletes? A világ tele van problémákkal, ellentmondásokkal, katasztrófákkal, az emberiség szenved, pusztul. Lehet, hogy az isten nem szereti az emberiséget? Lehet, hogy az isten nem képes tökéletes emberiséget teremteni? Lehet, hogy az isten élvezi az emberiség szenvedését, az emberiség nyomorát, pusztulását? Miért kell az emberiségnek az evolúcióval fejlődnie, hogy tökéletesebb legyen? A hívei miért üldözik az objektív tudományos fejlődést? Az ilyen teremtő isten nem tökéletes, mert a teremtménye egy fusi munka. De attól tartok ez volt a terve a „jóistennek”, vagy csak erre volt képes. Hmmm … hát létrehozta az ördögöt is, erre a gyalázatra is képes volt. Ez undorító! De lehet, hogy ennek is van haszna az emberiség számára? Csupa a következetesen objektív tudományos alapon megválaszolhatatlan kérdések, pont úgy, mint az isten léte.

Mivel az isten semmilyen objektív tulajdonsága tudományosan nem ismert, nem megfejthető, nem megfigyelhető, így minden a tökéletességére, egyáltalán a létére utaló állítás csak képzelgés csak spekuláció lehet! A tökéletes isten olyan tökéletlen emberiséget teremtett, amelyik szabad akaratából ki is pusztíthatja magát? Valami itt nem stimmel. Ennél sokkal értelmesebb a tudomány által igazolt evolúció, bár így is veszélyes az emberiség önmagára.

Az isten szándékosan tökéletlennek teremtette az embert, logikusan ez is kispekulálható!

Az emberiség a társadalomban nem képes még az isteni tanítással sem a tökéletes létre, sőt. Mert élnie kell, mint az állatoknak harcolnia kell, sajnos szükségszerűen néha gonosznak kell lennie embertársaival, és gonosz is. Úgy tűnik az isten az embert tökéletlennek teremtette és az emberré válásában magára hagyta őt. Vagy emberré válik vagy nem, bár isten útjai kifürkészhetetlenek. Minden hibáját az emberiségnek magának kell elszenvednie és tanulnia belőle. De sajnos az istennek a valóságban nyoma sincs ebben a küzdelemben, legfeljebb csak a képzeletben. A hamis, tudománytalan tanítás ezen nem segít. A megoldás nem lehet más, mint megismerni az objektív valóságot és alkalmazni az emberiség érdekében a humánus emberré válásra. Csak így lehet egyre tökéletesebb az emberiség. Lehet, hogy ez az isten terve?

Egy tökéletes lény csak a tudományos módszerrel gondolkodhat, ha tökéletes az isten, akkor a hívei, akik mindenkor üldözték a következetes tudományos módszer kifejlődését a történelem folyamán, talán nem is őt követik.

Az elképzelt isten úgy tűnik nem tökéletes, legalábbis az emberek által ismert létező világ vizsgálata azt mutatja, hogy rengeteg ellentmondás van, ami állandó változást okoz. Pont úgy, ahogy a létező anyagi világban a tudomány megismeri az univerzumot. De ez a rejtőzködő, a fel nem fedezett isten nélkül is így van. A természeti és társadalmi törvények nem a tökéletességről szólnak, hanem az ellentmondásokra épülő változásról, fejlődésről, a dialektikus és történelmi materializmusról, az evolúcióról. A tudományok által megismert törvényekben sehol nincs szükség a tökéletes (tökéletlen) isten létére, nagyon jól (vagy rosszul) működik ez nélküle is.

(idézet: Húsz érv Isten létezése mellett)

4. A tökéletességi fokozatok érve

Figyeljük meg, hogy a körülöttünk lévő dolgok bizonyos módokon különböznek egymástól. Egy színárnyalat pl. világosabb vagy sötétebb, mint egy másik; egy frissen sütött almás pite forróbb mint az, amelyet órákkal korábban kivettek a sütőből; egy ember élete, aki szeretetet ad és kap, jobb mint azé, akinél ez nem történik meg.

Így a dolgokat a „több” és „kevesebb” fogalmakkal rendezhetjük el. És amikor ezt tesszük, akkor magától értetődő módon helyezzük el őket a „legtöbb” és a „legkevesebb” közötti skálán. Pl. Úgy gondolunk a világosabbra, mint ami a tiszta fehér ragyogásához közelít, és a sötétebbre, mint ami az átláthatatlan koromsötét felé közelít. Ez azt jelenti, hogy úgy gondolunk rájuk, mint a legtávolabbitól való „távolságra”, és mint egy tulajdonságra a „több” vagy „kevesebb” fokozatokon, amit teljes mértékben a legtávolabbi birtokol.

Néha az, ami a különbséget teszi a „több” és „kevesebb” között, szó szerinti távolság a legtávolabbitól. Pl. a dolgok forróbbak vagy kevésbé forróak, akkor amikor több vagy kevesebb távolságra vannak a hőforrástól. A forrás közli azokkal a dolgokkal a hő minőségét, amit azok birtokolnak nagyobb vagy kisebb mértékben. Ez azt jelenti, hogy az általuk birtokolt hő értéket egy rajtuk kívülálló forrás okozza.

Nos, amikor a dolgok jóságára gondolunk, akkor ez annak a része, hogy mit gondolunk arra vonatkozóan, hogy mennyire részesednek a létben. Hisszük, pl., hogy egy szilárd és tartós létező jobb, mint egy olyan, ami múlandó és ingatag. Miért? Mert megértjük egy mély (de nem mindig tudatos) szinten, hogy a lét minden érték forrása és feltétele; végsősoron a lét jobb mint a nemlét. Így felismerjük mindazoknak a létezésmódoknak a benső felsőbbrendűségét, amelyek kiterjesztik a lehetőségeket, amelyek megszabadítanak bennünket az anyag szűkös börtönéből, és hozzájárulnak ahhoz, hogy más dolgok létéből részesedjünk, gazdagítva és gazdagodva általuk. Más szavakkal, mindannyian elismerjük, hogy az értelmes létező jobb, mint a nem értelmes létező; hogy az olyan létező, mely szeretetet kaphat és adhat jobb, mint az, amely nem képes ilyenre; hogy a mi létmódunk jobb, gazdagabb és teljesebb, mint egy kőé, egy virágé, egy kukacé, egy hangyáé, vagy akár egy kisfókáé.

De ha ezek a tökéletességi fokozatok a létezők velejárói, és létet okoznak a véges teremtményben, akkor kell lennie egy „leg-”-nek, az összes hozzánk tartozó, létezőként felismert tökéletesség forrásának és valódi alapmértékének.

Ez az abszolúte tökéletes létező – a „minden létezők Létezője”, „minden tökéletesség Tökéletessége” – Isten.

1. kérdés: Az érv egy valóban „jobb”-ot tételez fel. De vajon nem pusztán szubjektív-e az összehasonlított értékekről való minden ítéletünk?

Válasz: éppen maga a kérdést feltevő válaszolja meg ezt. Ugyanis a kérdező nem kérdezhetné meg ezt, hacsak nem gondolja azt, hogy jobb lenne így tennünk, mint nem, és valóban jobb megtalálni az igaz választ, mint nem. Beszélhetünk a szubjektivizmusról, de élni nem tudjuk.

(idézet: Marxista fogalomlexikon)

Idealizmus: filozófiai irányzat, amely a filozófia alapkérdésének megoldása tekintetében a materializmussal ellentétes, amennyiben a szellemi, a nem anyagi elsődlegességéből és az anyagi másodlagosságából indul ki. Ez viszi közel a valláshoz, amely szerint a világ időben és térben véges, s az isten teremtette.

Az idealizmus a tudatot a természettől elszakítva vizsgálja, s így szükségképpen misztifikálja mind az emberi tudatot, mind a megismerési folyamatot, és rendszerint szkepticizmust és agnoszticizmust hirdet. A materialista determinizmussal a következetes idealizmus a teleologikus felfogást állítja szembe.

A burzsoá filozófusok az „idealizmus” kifejezést több értelemben használják, magát az irányzatot azonban az egyetlen igazi filozófiának tekintik. A marxizmus-leninizmus bebizonyította e filozófia tudományos tarthatatlanságát, de ellentétben a metafizikus és vulgáris materializmussal, amely az idealizmust csupán képtelenségnek és ostobaságnak tartja, hangsúlyozza, hogy a filozófiai idealizmus bármely konkrét formájának ismeretelméleti gyökerei vannak.

Az elméleti gondolkodás fejlődése során az idealizmus lehetősége – a fogalmaknak tárgyuktól való elszakítása – már a legelemibb absztrakcióban fennáll. Ez a lehetőség csak az osztálytársadalom viszonyai között válik valósággá, ahol az idealizmus úgy jelenik meg, mint a mitológiai, fantasztikus vallási képzetek folytatása tudományos köntösben.

Társadalmi gyökereit tekintve az idealizmus a materializmussal ellentétben, rendszerint azoknak a konzervatív és reakciós rétegeknek és osztályoknak a világnézeteként jelentkezik, amelyek nem érdekeltek a valóság hű tükrözésében, a termelőerők fejlesztésében és a társadalmi viszonyok gyökeres átalakításában.

Az idealizmus abszolutizálja az emberi megismerés fejlődése során szükségszerűen felmerülő nehézségeket, s ezáltal fékezi a tudományos haladást. Mindezek ellenére az idealizmus egyes képviselői új ismeretelméleti kérdések felvetésével és a megismerési folyamat formáinak értelmezésére tett kísérletekkel ösztönzően hatottak több filozófiai probléma kidolgozására (pl. Hegel a fogalmak dialektikájában „megsejtette” a dolgok dialektikáját).

Ellentétben a polgári filozófusokkal, akik az idealizmus sokféle önálló formáját különböztetik meg, a marxizmus-leninizmus az idealizmus valamennyi válfaját két csoportra osztja: objektív idealizmus, amely a valóság alapjául egy megszemélyesített vagy személytelen szellemet, valamiféle világfeletti Én tudatát fogadja el, és szubjektív idealizmusra, amely az egyéni tudatra építi a világot. A szubjektív és az objektív idealizmus közti különbség nem abszolút. Egyrészt sok objektív idealista rendszer tartalmaz szubjektív idealista elemeket, másrészt a szubjektív idealisták, a szolipszizmus elkerülése végett gyakran objektív idealista álláspontra helyezkednek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

HARMADIK RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

8

JÚLIUS 5

Ma felszólalt Julien Benda, a holland Brauer, Malcolm Cowley, az argentin González Tunón, a mexikói Mancisidor.

Anna Seghers a német írókról beszélt, akik elvesztették hazájukat és Madrid lövészárkaiban, a Nemzetközi Brigád német harcosai között találták meg.

Tolsztoj a szabadságról és a kultúráról szólott.

– Az emberiség sohasem cseréli fel a felszabadított munka szabadságát a fasizmus munkatáboraival – mondta. – A mamutok, az orrszarvúak, a barlangi medvék valaha igen hatalmasnak, legyőzhetetlennek tűntek. És mégis az ember győzte le, az emberi géniusz örökítette meg a pireneusi barlangok falán a szörnyek világát. Hát nem elég ok már ez egymagában is a nagyfokú optimizmusra? Azt mondják, hogy a művészet virágzása nem esik egybe a forradalmi korszakokkal. A kiábrándultság keserűségét tükröző művészet, az ábrándosság művészete, amely nem találja helyét ebben az életben, a negatív művészet eddig szerintem inkább a társadalmi és politikai szélcsend korszakaival esett egybe … De ez volt. Ez a múlté. A művészetek tárháza és a humanista gondolat: a mi örökségünk … Mi a nagy Rubikon nemzedéke vagyunk, olyan korban élünk, amikor a régi világ, mielőtt végleg összeomlana, mindenfelé vicsorog, mint az anyafarkas. Mi a forradalom művészetét, az új ember művészetét építjük. Lehet, hogy ez a művészet a Nyugat kifinomult emberei számára még nyersnek, technikailag tökéletlennek tűnik, de mint üdítő nedv forr, buzog benne az új humanizmus. A tömegek megértik ezt a művészetet. Ez az ő művészetük, emberszerető művészet. És a mi olvasóink éppen a „művészet” fogalmának nagyszerűsége nevében fosztottak meg a „nép írója” címtől egy olyan nagy stilisztát, mint André Gide. A szovjet művészet realista, mint a föld a ragyogó napsütésben; ez a művészet realista, mint a barázdában dolgozó parasztasszony, hősies, mint a hazája boldogságáért életét áldozó harcos, optimista, mint az ifjúság. Ez a művészet az egész népé, mert a néptömegek alkotó impulzusai nyomán kel életre.

JÚLIUS 6

A kongresszus ma mint valami nagy karaván vonult át Valenciából Madridba. Útközben az egyik autó, amelyben Malraux és Ehrenburg ült, nekiszaladt egy lőszert szállító teherautónak. Kis híján katasztrófa történt.

Minglanilla faluban a küldöttek parasztcsaládoknál ebédeltek. Egymást érték a megható barátkozási jelenetek. Este Madrid közelében egy parkban Miaja tábornok hadsegédje fogadta és üdvözölte a kongresszus résztvevőit.

Izgatottan és idegesen helyezkedtek el az írók az üres Victoria Szállóban, melyet e kivételes alkalomra úgy-ahogy rendbe hoztak.

Éjjel dörögtek az ágyúk, Senki sem aludt, a küldöttek nyugtalanul fülelve bolyongtak szobáról szobára. Pedig a mi ágyúink dörögtek. Tegnap a köztársasági csapatok áttörték a frontot Villanueva de Canadánál, és most Brunetét és Quijornát támadják! Örömünnepre érkeztünk ide.

JÚLIUS 7

Ma reggel óta a kongresszus az Auditorium termében ülésezik. A madridiak megszégyenítették az ide-oda kapkodó Valenciát, rendkívül ésszerűen és okosan szerveztek meg mindent. Itt más körülmények közt, kevésbé hivatalos, de forradalmibb körülmények közt és szervezettebben folyik a munka. A közönség padsoraiban sok a katona: tisztek és közlegények, spanyolok és internacionalisták. A küldöttek megkeresik földijeiket, nagy örömmel beszélgetnek velük, megajándékozzák őket, cigarettát, ruhaneműt, élelmiszert adnak nekik.

Ma felszólalt René Black, az argentin Uturburu, a chilei Romera, Willi Bredel, Vszevolod Visnyevszkij, Vlagyimir Sztavszkij, Ludwig Renn, Nordahl Grieg, Gustav Regler.

Az ülés közepe táján egyszer csak küldöttség érkezett a lövészárkokból, hírül adta Brunete bevételét, és magával hozta az imént zsákmányolt fasiszta zászlót is. A kongresszus leírhatatlan örömujjongással fogadta őket.

Egyáltalán nem látom Madridot. A gépkocsi robog velem az utcákon, és semmit sincs alkalmam megfigyelni. Változott-e a város ezekben a hónapokban?

A délutáni ülésen a legtöbb szónok spanyolul beszélt. Ezért az ülést a Goya filmszínház hatalmas termében tartották meg, hogy a madridiak is hallgathassák.

María Teresa elnökölt; nagyon ünnepélyes és megilletődött volt. Az egyik hadosztály parancsnokának adta meg a szót, majd nekem.

Izgultam – hiszen most először kellett spanyolul beszélnem a nyilvánosság előtt.

A következőket mondtam:

„Amikor eljöttem erre a kongresszusra, megkérdeztem önmagámtól: mi ez tulajdonképpen? Don Quijoték kongresszusa, irodalmi könyörgés az éghez, hogy küldje le a győzelmet a fasizmus elleni háborúban, vagy egy újabb, egy okulárés nemzetközi önkéntes zászlóalj? Kinek és mit adhat ez a kongresszus, olyan emberek vitája, akiknek csupán a szó a fegyverzetük? Mit adhat ez itt, ahol tűzzel és vassal érvelnek, s ahol a vitában a legfőbb bizonyíték a halál?

A legrégibb időktől fogva, azóta, hogy megjelent a szóban kifejezett gondolat művészete, egészen a mai napig minden író felteszi a kérdést: kicsoda ő tulajdonképpen? Próféta vagy futóbolond, hadvezére vagy dobosa nemzedékének? A válasz mindig különböző volt, néha diadalmas, néha megsemmisítő. Abban az országban, ahol most vagyunk, Spanyolországban az írók megismerték mind a megalázás sérelmét, mind pedig a személyüknek és mesterségüknek szóló legnagyobb tiszteletadást. Vannak országok, ahol az írókat holmi hipnotizőröknek tekintik. Van egy ország, ahol az írók részt vesznek az államigazgatásban, mint ahogy részt vesznek benne a szakácsnők is, és részt vesz mindenki, aki a kezével vagy a fejével dolgozik.

Ha sokat tévelyegtek, botladoztak az írók társadalmi szerepük megítélésében, akkor ennek részben az írói hivatás különleges jellege az oka. Az írói munka, az írói alkotás úgyszólván sohasem névtelen. A szerző neve, egyénisége, még ha a legjelentéktelenebb is, hivatalosan tárgya a közönség érdeklődésének, és elválaszthatatlanul hozzátartozik a könyv milyenségének megítéléséhez. Amikor egy munkás például gyufát vagy egy paraszt gabonát termel, beleadhatja munkájába egész egyéniségét és minden személyi tudását, egész lelkét, alkotásának gyümölcse mégis névtelen lesz: egyszerűen gyufa vagy gabona. Ha egy író csak tíz sort ír le, s ha ez a tíz sor is színtelen, silány és tartalmatlan, akkor is aláírásával látja el művét, és ez a normális, mondhatni, kötelező eljárás. És minél kevesebb sort ír le, minél kevesebbet mond, annál fontosabb a szerző névaláírása.

Részben éppen ez alakította ki egyes korok és egyes népek íróinak körében az »önkifejezés« hamis elméletét, amelynek, bár külső megjelenése és terminológiája változott, mindig az volt a lényege, hogy az író belsejében, talán valahol a mája és veséje között, van valamilyen titokzatos mirigy, amely (a régi alkimisták »bölcsek kövéhez« hasonlóan) magától hozza létre a nagyértékű anyagot: az irodalmat. Az »önkifejezés« elmélete szerint az író feladata csupán abból áll, hogy erőt gyűjtsön önmaga megfejtéséhez, s evégett minél jobban magába mélyedjen, elzárkózzon a külső befolyásoktól, lehetővé tegye a csodatevő mirigynek, hogy kitermelje a művészet szirupját.

Azt hiszem, ebben a teremben, ezen a kongresszuson nincs olyan ember, akivel vitába kellene szállnom az »önkifejezés« elméletéről. Az az írói és társadalmi út, amely az itt jelenlevőket idehozta, a harminchetes esztendő hős, antifasiszta Madridjába, már régen megszabadította őket ezektől az illúzióktól. Mi valamennyien régen meggyőződtünk és ezerszer megbizonyosodtunk róla, hogy írói érzéseink és hangulataink nem belülről születnek, hanem elmék, népek és osztályok állapotát, törekvéseit és reményeit, csalódásait és haragját fejezik ki.

Kitűnő barátunk, Romain Rolland a következőképpen fejezte ki az író és a társadalom kapcsolatának ezt az egyre erősödő érzését:

»Az új itt nem az, hogy a nagy művészek – az előfutárok – akkor éneklik meg a napot, amikor még föl sem kelt, hanem az, hogy végül is felvirrad, hogy hidat vertek a művészet álma és a társadalmi cselekvés között. Ma már a művészet álma nem csupán az előrelátásból van szőve – az anyagi életből sarjad. Megvalósul a realitásban. Új, soha nem tapasztalt biztonságérzet jelent meg nálunk. Nem járunk többé ingoványon. Amikor Wagner megalkotta Trisztánját, nem remélte, hogy valaha is talál Európában olyan közönséget, amely meghallgatja és megérti; azt mondják, egy elképzelt Rio de Janeiró-i közönség számára írta … A művészet lángelméi kénytelenek voltak a kiváló művekkel egy időben megalkotni maguknak a jövendő népének illuzórikus képét, azét a népét, amely ráismer ezekben az alkotásokban a maga dalára. Ma már létezik ez a nép. Nem vagyunk többé egyedül. Közösen alkotunk. Ha a nagy művész szerepe mindig az lesz is, hogy megelőzze az adott stádiumot, hogy a teljességét lássa annak, ami az ő idejében még csak körvonalakban van meg, mégis ugyanahhoz a korhoz tartozik, mint a többi dolgozó brigád. És valamennyien együtt, egységes terv alapján építenek, ahogy valamikor a székesegyházakat építették a népek.«

Milyen magatartást kell tanúsítania korunkban a becsületes írónak, aki felismeri kapcsolatát a társadalommal és osztályával? Hogyan szolgálhatja legjobban a dolgozókat?

Tanácsokat kell adnia a mozdonyvezetőnek, vagy szórakoztatnia kell az utasokat, hogy jobban el tudják viselni a hosszú utazás fáradalmait? Vagy ki kell ugrania a vonatból és tolnia a meredek emelkedőn?

Önök tudják, hogy egész sereg antifasiszta írót arra késztetett temperamentuma és őszintesége, hogy mint önkéntes közvetlenül részt vegyen ebben a polgárháborúban. Egyesek otthon bezárták íróasztalfiókjukba kézirataikat, és idejöttek harcosnak a spanyol népi hadsereg egyik nemzetközi brigádjába. Mások azzal a szándékkal jöttek ide, hogy körülnéznek és írnak, de a háború láttán, a spanyol népet fenyegető veszedelem láttán abbahagyták irodalmi tevékenységüket, és fegyvert ragadtak.

Arról folyik a vita, hogy mi az író kötelessége a spanyol polgárháborúval kapcsolatban. Persze igazuk van azoknak, akik szerint az írónak azzal a fegyverrel kell küzdenie a fasizmus ellen, melyet a legjobban forgat, vagyis a szó fegyverével. Byron többet tett életével az egész emberiség felszabadításáért, mint halálával az egy Görögország felszabadításáért. De vannak pillanatok, amikor az író – egyesekről beszélek – kénytelen szereplőjévé válni saját művének, amikor nem bízhatja rá magát költött hősökre, még a maga költötte hősökre sem. Ha ezt nem teszi meg, megszakad alkotásának fonala, érzi, hogy hősei előresiettek, ő maga pedig elmaradt mögöttük. De természetesen az íróknak elsősorban mint íróknak kell részt venniük a harcban.

Ahhoz, hogy segítsük ezt a népet, egyáltalán nem kötelező a fronton harcolni, sőt még Spanyolországba utazni sem. Részt vehetünk a harcban a földkerekség bármely részén. A front nagyon messzire húzódott. Madrid lövészárkaiból indul ki, és átvonul egész Európán, az egész világon. Átszeli az országokat, falvakat és városokat, keresztülmegy a lármás gyűléstermeken, csendben kanyarog a könyvesboltok polcain. A békéért és a kultúráért vívott harc e láthatatlan frontjának legfőbb sajátossága az, hogy most sehol sem található olyan övezet, ahol megbújhatnának a csöndre, nyugalomra, semlegességre vágyók.

Egyetlen hónap alatt láttam Európában magukat materialistának és ultrabaloldali forradalmárnak nevező embereket, akik a Hitlerrel való kompromisszum szükségességét bizonygatták, és láttam baszk katolikus lelkészeket, akik népük osztagaival együtt, a kommunistákkal egy sorban mentek rohamra a Vatikán által megáldott olasz fasiszta légiók ellen.

Köztársaságiaknak, anarchistáknak, marxistáknak, katolikusoknak, egyszerű pártonkívülieknek egyaránt helyük van a közös ellenség, a fasizmus ellen harcolók soraiban. Csupán azok számára nincs hely, akik valamilyen kompromisszum lehetőségében hisznek vagy akarnak hinni. És itt, bármilyen mélyen rejtik is el a kapituláció vagy a megegyezés gondolatát, bármilyen bonyolult politikai, filozófiai vagy művészeti építmények mögé bujtatják is – ez a gondolat előbb-utóbb felszínre kerül, lelepleződik.

Mondhatnak önök százezer szót amiről csak akarnak, dicsérhetnek, bírálhatnak, lelkesedhetnek, sírhatnak, elemezhetnek, általánosíthatnak, mondhatnak zseniális hasonlatokat és adhatnak megrázó jellemzéseket, akkor is – ez korunk logikája – »igen«-t vagy »nem«-et kell mondaniuk a fasizmusra!

A népek közötti béke oszthatatlan lett, és oszthatatlan lett a harc a népek békéjéért. Tőlünk, akik elfogadtuk a szovjet alkotmányt, elég távol áll az amerikai, a francia, sőt a spanyol parlamentarizmus is. Mégis úgy véljük, hogy mindez a vonal egyik oldalán áll. A másik oldalon a hitleri zsarnokság, az olasz diktátor lelketlen hatalmi tébolya, a trockista terrorizmus, a japán militaristák kérlelhetetlen rablási vágya, a tudomány és a kultúra iránti goebbelsi gyűlölet, Streicher fajőrülete sorakozik.

Ez elől a vonal elől sehol sem lehet elrejtőzni, sem az első tűzvonalban, sem a legmélyebb hátországban. Nem lehet azt mondani: én nem akarom se ezt, se pedig azt, mint ahogy azt sem lehet mondani: ezt is, azt is akarom, én általában ellenzem az erőszakot, és általában politikaellenes vagyok. Legkevésbé az író mondhatja ezt. Bármilyen könyvet ír is, bármiről szól is az a könyv, az olvasó a legelrejtettebb sorok közé is behatol, és megtalálja a választ: »mellette« vagy »ellene«.

Ezt az igazságot André Gide példája támasztja alá legjobban. Ez az író, miután kiadta szennyes szovjetellenes rágalmakkal teli könyvét, igyekezett megőrizni a semlegesség látszatát, s azt remélte, hogy megmaradhat a »baloldali« írók körében. Hasztalan! Könyve nyomban eljutott a francia fasisztákhoz, s a szerző nevével együtt zászlajuk lett. És ami különösen tanulságos Spanyolország szempontjából: André Gide, miután számot vetett a tömegeknek a Spanyol Köztársaság iránti rokonszenvével, s félt, hogy magára vonja az olvasók haragját, könyvének egyik elrejtett zugában néhány érthetetlen szót helyezett el, mely helyesli a Szovjetuniónak az antifasiszta Spanyolországgal kapcsolatos magatartását. Ez az álarc azonban senkit sem tévesztett meg. A könyvet szóról szóra, folytatásokban közölte a Diario de Burgos, Franco fő sajtóorgánuma. Megtalálta a zsák a foltját!

Ezért kérünk becsületes választ az írótól: kivel tart, a harci front melyik oldalán áll? Senkinek sincs joga előírni a művész és az alkotó számára, hogy milyen magatartást tanúsítson. Aki azonban azt akarja, hogy becsületes embernek tartsák, nem fog a barikádnak hol az egyik, hol a másik oldalán sétálni. Ez ma már veszélyes az élet és halálos a hírnév szempontjából.

Önök tudják, hogy számunkra, szovjet írók számára az író társadalmi szerepének problémája már régen megoldódott, mégpedig egészen másként, mint a tőkésországokban. Abban a pillanatban, hogy az író »igen«-t mond szocializmust építő népének, teljes jogú élharcosává válik az új társadalom megteremtésének. Műveivel közvetlenül befolyásolja, előreviszi, megváltoztatja az életet. Ez helyzetünket előkelővé, megtisztelővé, de egyben nehézzé és felelősségteljessé teszi. Egyik írónk, Szoboljev azt mondta – és ebben van igazság -, hogy a szovjetek országa mindent megad az írónak, kivéve egyet: azt a jogot, hogy rosszul írjon. A mi olvasóink fejlődése néha gyorsabb az író fejlődésénél. A szerzőnek meg kell feszítenie minden szellemi és alkotó erejét, hogy ne maradjon le olvasói mögött, ne veszítse el a bizalmukat, sőt egyszerűen az érdeklődésüket.

Helyünket nem cseréljük fel semmiféle más, könnyebb hellyel. Büszkék vagyunk felelősségünkre és nehézségeinkre, mert a történelem folyamán még sohasem részesítette a nép nagyobb megtiszteltetésben az írót: az állam segítségével és közreműködésével, a művészet eszközével kell nevelnie az emberek millióit, formálnia a szabad, szocialista társadalom embereinek lelkivilágát.

… Szükséges-e megvilágítanom a szovjet íróknak és egész népünknek a spanyolországi harccal kapcsolatos álláspontját? Mi, szovjet írók, hazánk iránti büszkeségtől eltelve ismételjük Sztálin szavait: »Spanyolországnak a fasiszta reakciósok igájából való kiszabadítása nem a spanyolok magánügye, hanem az egész haladó emberiség közös ügye.«

Nemcsak azért vagyunk büszkék ezekre a szavakra, mert a legtekintélyesebb helyről hívják fel a világ becsületes embereit a spanyol nép támogatására, hanem azért is, mert amikor a mi népünk beszél, akkor ez nemcsak szó, hanem tett is. Ezt tudja a mi országunk, ezt tudja Spanyolország.

Kongresszusunk antifasiszta jellege és összetétele feleslegessé teszi, hogy a küldötteknek a fasizmus elleni harc szükségességéről beszéljek. De ez a harc a kultúra védelme esküdt ellenségével szemben még nem folyik elég erélyesen. Szövetségünk még nem győzte meg az írók elég széles köreit arról, hogy nagy bázist és programot kell kiépíteniük, hogy elszántan és erélyesen kell harcolniuk a kultúra védelméért. A legjobb védekezés mindig a támadás. A polgárháború és Oroszország népeinek győzelme, a németországi és az olaszországi fasiszta diktatúra, a spanyol polgárháború az érintett országok íróit a szabadságért és kultúráért harcoló népük harcosaivá és fegyvertársaivá tette. Franciaország, Anglia, Észak- és Dél-Amerika, Skandinávia, Csehszlovákia írói, akik részt vesznek ezen a kongresszuson, kérdezzétek meg kollégáitokat, írótársaitokat: mire várnak? Arra, hogy az ellenség torkon ragadja őket, hogy ott is úgy legyen, mint itt, ahol német bombavetők és olasz ágyúk pusztítják a szép, tiszta, vidám Madridot? Arra várnak, hogy az ellenség ugyanígy álljon London, Stockholm, Prága falai előtt?

Sohasem fogom elfelejteni azokat a szörnyű novemberi napokat itt, Madridban, amikor írók, művészek, tudósok, köztük öregek és betegek, gyermekeikkel teherautókon elhagyták házaikat, műtermeiket és laboratóriumaikat, nehogy az ellenség kezébe kerüljenek, nehogy Hitler, Mussolini és Franco prédájául essenek. Az 5. ezred milicistái, a népi hadsereg harcosai – köztük műveletlen parasztok – féltő gonddal és szeretettel mentették ki őket a veszedelemből mint az ország legdrágább kincsét, aranyalapját.

Madrid védekezik a fasiszta szörnyeteggel szemben. Megkínzottan, vérben ázik ez a csodálatos város, de szabad. És még arra is telik erejéből, hogy nemes és szerény vendégszeretetében részesítsen bennünket, a világ íróit.

De a veszedelem még nem múlt el, még most is itt libeg Madrid fölött. Spanyolország felét a fasiszta hódítók csizmái tapossák. Megpróbálnak továbbmenni, és tovább is mennek, ha nem állítják meg őket. A bűnös tétlenség és az úgynevezett benemavatkozás csak fokozni fogja barbár arcátlanságukat. Hendayeban, a spanyol határon láttam a francia köztársaság határjelző tábláit, melyeket át- meg átlyuggattak a német géppuskagolyók. A fasizmus torkon ragadja a világot. Döntő történelmi órák következnek.

Világ írói és becsületes értelmiségi dolgozói! Álljatok a helyetekre, emeljétek fel sisakotok rostélyát, ne rejtsétek el arcotokat, mondjatok »igen«-t vagy »nem«-et, foglaljatok állást »mellette« vagy »ellene-«! Ne rejtőzzetek el a válasz elől! Válaszoljatok minél előbb!

És te, nemeslelkű és megindító sorsú spanyol nép, te vérben ázó búsképű lovag: minden gondolatunk, minden erőnk a tiéd. Veled leszünk, és veled együtt hisszük, hogy gerinced soha többé nem fog meghajolni az elnyomók előtt, hogy soha többé nem engeded kioltani szabadságod mécsesét. Don Quijote sírjára Cervantes e szavakat írta: »Post tenebras spero lucem!« – »Reménykedem, hogy a sötétség után jön a fény!«”

JÚLIUS 8

A ma délelőtti szónokok Egon Ervin Kisch, Maria Austen, Sigvard Lund, Agnyija Barto, Denis Marion.

Bergamin napokig hordozta magával és nyűtte André Gide új könyvét. Aztán tanácskozott a spanyolokkal és a dél-amerikaiakkal. A délelőtti ülés végén szót kért.

– Az egész spanyol küldöttség, valamint a spanyol nyelven író dél-amerikai küldöttek nevében beszélek – mondta. – Remélem, hogy az összes spanyol írók nevében is szólok. Itt Madridban elolvastam André Gide-nek a Szovjetunióról szóló új könyvét. Ez a könyv önmagában véve jelentéktelen. De az a körülmény, hogy azokban a napokban jelent meg, amikor a fasiszták Madridot lövik, a mi szempontunkból tragikus jelentőséget kölcsönöz neki. Mi valamennyien a gondolat és a bírálat szabadsága mellett foglalunk állást. Ezért harcolunk. De André Gide könyvét nem lehet szabad, becsületes bírálatnak nevezni. Igazságtalan és méltatlan kirohanás ez a Szovjetunió és a szovjet írók ellen. Nem bírálat, hanem rágalmazás. Ezek a napok megmutatták, hogy mekkora érték az emberek szolidaritása, a népek szolidaritása. Két népet forraszt össze a szolidaritás a súlyos megpróbáltatások napjaiban: az orosz és a spanyol népet. Menjünk el szótlanul e könyv szerzőjének méltatlan magatartása mellett. Legyen ez a mélységes, megvető hallgatás eleven szemrehányás André Gide-nek!

Ezzel véget értek az írókongresszus madridi ülései.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!