Spanyolországi napló

HARMADIK RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

8

JÚLIUS 5

Ma felszólalt Julien Benda, a holland Brauer, Malcolm Cowley, az argentin González Tunón, a mexikói Mancisidor.

Anna Seghers a német írókról beszélt, akik elvesztették hazájukat és Madrid lövészárkaiban, a Nemzetközi Brigád német harcosai között találták meg.

Tolsztoj a szabadságról és a kultúráról szólott.

– Az emberiség sohasem cseréli fel a felszabadított munka szabadságát a fasizmus munkatáboraival – mondta. – A mamutok, az orrszarvúak, a barlangi medvék valaha igen hatalmasnak, legyőzhetetlennek tűntek. És mégis az ember győzte le, az emberi géniusz örökítette meg a pireneusi barlangok falán a szörnyek világát. Hát nem elég ok már ez egymagában is a nagyfokú optimizmusra? Azt mondják, hogy a művészet virágzása nem esik egybe a forradalmi korszakokkal. A kiábrándultság keserűségét tükröző művészet, az ábrándosság művészete, amely nem találja helyét ebben az életben, a negatív művészet eddig szerintem inkább a társadalmi és politikai szélcsend korszakaival esett egybe … De ez volt. Ez a múlté. A művészetek tárháza és a humanista gondolat: a mi örökségünk … Mi a nagy Rubikon nemzedéke vagyunk, olyan korban élünk, amikor a régi világ, mielőtt végleg összeomlana, mindenfelé vicsorog, mint az anyafarkas. Mi a forradalom művészetét, az új ember művészetét építjük. Lehet, hogy ez a művészet a Nyugat kifinomult emberei számára még nyersnek, technikailag tökéletlennek tűnik, de mint üdítő nedv forr, buzog benne az új humanizmus. A tömegek megértik ezt a művészetet. Ez az ő művészetük, emberszerető művészet. És a mi olvasóink éppen a „művészet” fogalmának nagyszerűsége nevében fosztottak meg a „nép írója” címtől egy olyan nagy stilisztát, mint André Gide. A szovjet művészet realista, mint a föld a ragyogó napsütésben; ez a művészet realista, mint a barázdában dolgozó parasztasszony, hősies, mint a hazája boldogságáért életét áldozó harcos, optimista, mint az ifjúság. Ez a művészet az egész népé, mert a néptömegek alkotó impulzusai nyomán kel életre.

 

JÚLIUS 6

A kongresszus ma mint valami nagy karaván vonult át Valenciából Madridba. Útközben az egyik autó, amelyben Malraux és Ehrenburg ült, nekiszaladt egy lőszert szállító teherautónak. Kis híján katasztrófa történt.

Minglanilla faluban a küldöttek parasztcsaládoknál ebédeltek. Egymást érték a megható barátkozási jelenetek. Este Madrid közelében egy parkban Miaja tábornok hadsegédje fogadta és üdvözölte a kongresszus résztvevőit.

Izgatottan és idegesen helyezkedtek el az írók az üres Victoria Szállóban, melyet e kivételes alkalomra úgy-ahogy rendbe hoztak.

Éjjel dörögtek az ágyúk, Senki sem aludt, a küldöttek nyugtalanul fülelve bolyongtak szobáról szobára. Pedig a mi ágyúink dörögtek. Tegnap a köztársasági csapatok áttörték a frontot Villanueva de Canadánál, és most Brunetét és Quijornát támadják! Örömünnepre érkeztünk ide.

 

JÚLIUS 7

Ma reggel óta a kongresszus az Auditorium termében ülésezik. A madridiak megszégyenítették az ide-oda kapkodó Valenciát, rendkívül ésszerűen és okosan szerveztek meg mindent. Itt más körülmények közt, kevésbé hivatalos, de forradalmibb körülmények közt és szervezettebben folyik a munka. A közönség padsoraiban sok a katona: tisztek és közlegények, spanyolok és internacionalisták. A küldöttek megkeresik földijeiket, nagy örömmel beszélgetnek velük, megajándékozzák őket, cigarettát, ruhaneműt, élelmiszert adnak nekik.

Ma felszólalt René Black, az argentin Uturburu, a chilei Romera, Willi Bredel, Vszevolod Visnyevszkij, Vlagyimir Sztavszkij, Ludwig Renn, Nordahl Grieg, Gustav Regler.

Az ülés közepe táján egyszer csak küldöttség érkezett a lövészárkokból, hírül adta Brunete bevételét, és magával hozta az imént zsákmányolt fasiszta zászlót is. A kongresszus leírhatatlan örömujjongással fogadta őket.

Egyáltalán nem látom Madridot. A gépkocsi robog velem az utcákon, és semmit sincs alkalmam megfigyelni. Változott-e a város ezekben a hónapokban?

A délutáni ülésen a legtöbb szónok spanyolul beszélt. Ezért az ülést a Goya filmszínház hatalmas termében tartották meg, hogy a madridiak is hallgathassák.

María Teresa elnökölt; nagyon ünnepélyes és megilletődött volt. Az egyik hadosztály parancsnokának adta meg a szót, majd nekem.

Izgultam – hiszen most először kellett spanyolul beszélnem a nyilvánosság előtt.

A következőket mondtam:

„Amikor eljöttem erre a kongresszusra, megkérdeztem önmagámtól: mi ez tulajdonképpen? Don Quijoték kongresszusa, irodalmi könyörgés az éghez, hogy küldje le a győzelmet a fasizmus elleni háborúban, vagy egy újabb, egy okulárés nemzetközi önkéntes zászlóalj? Kinek és mit adhat ez a kongresszus, olyan emberek vitája, akiknek csupán a szó a fegyverzetük? Mit adhat ez itt, ahol tűzzel és vassal érvelnek, s ahol a vitában a legfőbb bizonyíték a halál?

A legrégibb időktől fogva, azóta, hogy megjelent a szóban kifejezett gondolat művészete, egészen a mai napig minden író felteszi a kérdést: kicsoda ő tulajdonképpen? Próféta vagy futóbolond, hadvezére vagy dobosa nemzedékének? A válasz mindig különböző volt, néha diadalmas, néha megsemmisítő. Abban az országban, ahol most vagyunk, Spanyolországban az írók megismerték mind a megalázás sérelmét, mind pedig a személyüknek és mesterségüknek szóló legnagyobb tiszteletadást. Vannak országok, ahol az írókat holmi hipnotizőröknek tekintik. Van egy ország, ahol az írók részt vesznek az államigazgatásban, mint ahogy részt vesznek benne a szakácsnők is, és részt vesz mindenki, aki a kezével vagy a fejével dolgozik.

Ha sokat tévelyegtek, botladoztak az írók társadalmi szerepük megítélésében, akkor ennek részben az írói hivatás különleges jellege az oka. Az írói munka, az írói alkotás úgyszólván sohasem névtelen. A szerző neve, egyénisége, még ha a legjelentéktelenebb is, hivatalosan tárgya a közönség érdeklődésének, és elválaszthatatlanul hozzátartozik a könyv milyenségének megítéléséhez. Amikor egy munkás például gyufát vagy egy paraszt gabonát termel, beleadhatja munkájába egész egyéniségét és minden személyi tudását, egész lelkét, alkotásának gyümölcse mégis névtelen lesz: egyszerűen gyufa vagy gabona. Ha egy író csak tíz sort ír le, s ha ez a tíz sor is színtelen, silány és tartalmatlan, akkor is aláírásával látja el művét, és ez a normális, mondhatni, kötelező eljárás. És minél kevesebb sort ír le, minél kevesebbet mond, annál fontosabb a szerző névaláírása.

Részben éppen ez alakította ki egyes korok és egyes népek íróinak körében az »önkifejezés« hamis elméletét, amelynek, bár külső megjelenése és terminológiája változott, mindig az volt a lényege, hogy az író belsejében, talán valahol a mája és veséje között, van valamilyen titokzatos mirigy, amely (a régi alkimisták »bölcsek kövéhez« hasonlóan) magától hozza létre a nagyértékű anyagot: az irodalmat. Az »önkifejezés« elmélete szerint az író feladata csupán abból áll, hogy erőt gyűjtsön önmaga megfejtéséhez, s evégett minél jobban magába mélyedjen, elzárkózzon a külső befolyásoktól, lehetővé tegye a csodatevő mirigynek, hogy kitermelje a művészet szirupját.

Azt hiszem, ebben a teremben, ezen a kongresszuson nincs olyan ember, akivel vitába kellene szállnom az »önkifejezés« elméletéről. Az az írói és társadalmi út, amely az itt jelenlevőket idehozta, a harminchetes esztendő hős, antifasiszta Madridjába, már régen megszabadította őket ezektől az illúzióktól. Mi valamennyien régen meggyőződtünk és ezerszer megbizonyosodtunk róla, hogy írói érzéseink és hangulataink nem belülről születnek, hanem elmék, népek és osztályok állapotát, törekvéseit és reményeit, csalódásait és haragját fejezik ki.

Kitűnő barátunk, Romain Rolland a következőképpen fejezte ki az író és a társadalom kapcsolatának ezt az egyre erősödő érzését:

»Az új itt nem az, hogy a nagy művészek – az előfutárok – akkor éneklik meg a napot, amikor még föl sem kelt, hanem az, hogy végül is felvirrad, hogy hidat vertek a művészet álma és a társadalmi cselekvés között. Ma már a művészet álma nem csupán az előrelátásból van szőve – az anyagi életből sarjad. Megvalósul a realitásban. Új, soha nem tapasztalt biztonságérzet jelent meg nálunk. Nem járunk többé ingoványon. Amikor Wagner megalkotta Trisztánját, nem remélte, hogy valaha is talál Európában olyan közönséget, amely meghallgatja és megérti; azt mondják, egy elképzelt Rio de Janeiró-i közönség számára írta … A művészet lángelméi kénytelenek voltak a kiváló művekkel egy időben megalkotni maguknak a jövendő népének illuzórikus képét, azét a népét, amely ráismer ezekben az alkotásokban a maga dalára. Ma már létezik ez a nép. Nem vagyunk többé egyedül. Közösen alkotunk. Ha a nagy művész szerepe mindig az lesz is, hogy megelőzze az adott stádiumot, hogy a teljességét lássa annak, ami az ő idejében még csak körvonalakban van meg, mégis ugyanahhoz a korhoz tartozik, mint a többi dolgozó brigád. És valamennyien együtt, egységes terv alapján építenek, ahogy valamikor a székesegyházakat építették a népek.«

Milyen magatartást kell tanúsítania korunkban a becsületes írónak, aki felismeri kapcsolatát a társadalommal és osztályával? Hogyan szolgálhatja legjobban a dolgozókat?

Tanácsokat kell adnia a mozdonyvezetőnek, vagy szórakoztatnia kell az utasokat, hogy jobban el tudják viselni a hosszú utazás fáradalmait? Vagy ki kell ugrania a vonatból és tolnia a meredek emelkedőn?

Önök tudják, hogy egész sereg antifasiszta írót arra késztetett temperamentuma és őszintesége, hogy mint önkéntes közvetlenül részt vegyen ebben a polgárháborúban. Egyesek otthon bezárták íróasztalfiókjukba kézirataikat, és idejöttek harcosnak a spanyol népi hadsereg egyik nemzetközi brigádjába. Mások azzal a szándékkal jöttek ide, hogy körülnéznek és írnak, de a háború láttán, a spanyol népet fenyegető veszedelem láttán abbahagyták irodalmi tevékenységüket, és fegyvert ragadtak.

Arról folyik a vita, hogy mi az író kötelessége a spanyol polgárháborúval kapcsolatban. Persze igazuk van azoknak, akik szerint az írónak azzal a fegyverrel kell küzdenie a fasizmus ellen, melyet a legjobban forgat, vagyis a szó fegyverével. Byron többet tett életével az egész emberiség felszabadításáért, mint halálával az egy Görögország felszabadításáért. De vannak pillanatok, amikor az író – egyesekről beszélek – kénytelen szereplőjévé válni saját művének, amikor nem bízhatja rá magát költött hősökre, még a maga költötte hősökre sem. Ha ezt nem teszi meg, megszakad alkotásának fonala, érzi, hogy hősei előresiettek, ő maga pedig elmaradt mögöttük. De természetesen az íróknak elsősorban mint íróknak kell részt venniük a harcban.

Ahhoz, hogy segítsük ezt a népet, egyáltalán nem kötelező a fronton harcolni, sőt még Spanyolországba utazni sem. Részt vehetünk a harcban a földkerekség bármely részén. A front nagyon messzire húzódott. Madrid lövészárkaiból indul ki, és átvonul egész Európán, az egész világon. Átszeli az országokat, falvakat és városokat, keresztülmegy a lármás gyűléstermeken, csendben kanyarog a könyvesboltok polcain. A békéért és a kultúráért vívott harc e láthatatlan frontjának legfőbb sajátossága az, hogy most sehol sem található olyan övezet, ahol megbújhatnának a csöndre, nyugalomra, semlegességre vágyók.

Egyetlen hónap alatt láttam Európában magukat materialistának és ultrabaloldali forradalmárnak nevező embereket, akik a Hitlerrel való kompromisszum szükségességét bizonygatták, és láttam baszk katolikus lelkészeket, akik népük osztagaival együtt, a kommunistákkal egy sorban mentek rohamra a Vatikán által megáldott olasz fasiszta légiók ellen.

Köztársaságiaknak, anarchistáknak, marxistáknak, katolikusoknak, egyszerű pártonkívülieknek egyaránt helyük van a közös ellenség, a fasizmus ellen harcolók soraiban. Csupán azok számára nincs hely, akik valamilyen kompromisszum lehetőségében hisznek vagy akarnak hinni. És itt, bármilyen mélyen rejtik is el a kapituláció vagy a megegyezés gondolatát, bármilyen bonyolult politikai, filozófiai vagy művészeti építmények mögé bujtatják is – ez a gondolat előbb-utóbb felszínre kerül, lelepleződik.

Mondhatnak önök százezer szót amiről csak akarnak, dicsérhetnek, bírálhatnak, lelkesedhetnek, sírhatnak, elemezhetnek, általánosíthatnak, mondhatnak zseniális hasonlatokat és adhatnak megrázó jellemzéseket, akkor is – ez korunk logikája – »igen«-t vagy »nem«-et kell mondaniuk a fasizmusra!

A népek közötti béke oszthatatlan lett, és oszthatatlan lett a harc a népek békéjéért. Tőlünk, akik elfogadtuk a szovjet alkotmányt, elég távol áll az amerikai, a francia, sőt a spanyol parlamentarizmus is. Mégis úgy véljük, hogy mindez a vonal egyik oldalán áll. A másik oldalon a hitleri zsarnokság, az olasz diktátor lelketlen hatalmi tébolya, a trockista terrorizmus, a japán militaristák kérlelhetetlen rablási vágya, a tudomány és a kultúra iránti goebbelsi gyűlölet, Streicher fajőrülete sorakozik.

Ez elől a vonal elől sehol sem lehet elrejtőzni, sem az első tűzvonalban, sem a legmélyebb hátországban. Nem lehet azt mondani: én nem akarom se ezt, se pedig azt, mint ahogy azt sem lehet mondani: ezt is, azt is akarom, én általában ellenzem az erőszakot, és általában politikaellenes vagyok. Legkevésbé az író mondhatja ezt. Bármilyen könyvet ír is, bármiről szól is az a könyv, az olvasó a legelrejtettebb sorok közé is behatol, és megtalálja a választ: »mellette« vagy »ellene«.

Ezt az igazságot André Gide példája támasztja alá legjobban. Ez az író, miután kiadta szennyes szovjetellenes rágalmakkal teli könyvét, igyekezett megőrizni a semlegesség látszatát, s azt remélte, hogy megmaradhat a »baloldali« írók körében. Hasztalan! Könyve nyomban eljutott a francia fasisztákhoz, s a szerző nevével együtt zászlajuk lett. És ami különösen tanulságos Spanyolország szempontjából: André Gide, miután számot vetett a tömegeknek a Spanyol Köztársaság iránti rokonszenvével, s félt, hogy magára vonja az olvasók haragját, könyvének egyik elrejtett zugában néhány érthetetlen szót helyezett el, mely helyesli a Szovjetuniónak az antifasiszta Spanyolországgal kapcsolatos magatartását. Ez az álarc azonban senkit sem tévesztett meg. A könyvet szóról szóra, folytatásokban közölte a Diario de Burgos, Franco fő sajtóorgánuma. Megtalálta a zsák a foltját!

Ezért kérünk becsületes választ az írótól: kivel tart, a harci front melyik oldalán áll? Senkinek sincs joga előírni a művész és az alkotó számára, hogy milyen magatartást tanúsítson. Aki azonban azt akarja, hogy becsületes embernek tartsák, nem fog a barikádnak hol az egyik, hol a másik oldalán sétálni. Ez ma már veszélyes az élet és halálos a hírnév szempontjából.

Önök tudják, hogy számunkra, szovjet írók számára az író társadalmi szerepének problémája már régen megoldódott, mégpedig egészen másként, mint a tőkésországokban. Abban a pillanatban, hogy az író »igen«-t mond szocializmust építő népének, teljes jogú élharcosává válik az új társadalom megteremtésének. Műveivel közvetlenül befolyásolja, előreviszi, megváltoztatja az életet. Ez helyzetünket előkelővé, megtisztelővé, de egyben nehézzé és felelősségteljessé teszi. Egyik írónk, Szoboljev azt mondta – és ebben van igazság -, hogy a szovjetek országa mindent megad az írónak, kivéve egyet: azt a jogot, hogy rosszul írjon. A mi olvasóink fejlődése néha gyorsabb az író fejlődésénél. A szerzőnek meg kell feszítenie minden szellemi és alkotó erejét, hogy ne maradjon le olvasói mögött, ne veszítse el a bizalmukat, sőt egyszerűen az érdeklődésüket.

Helyünket nem cseréljük fel semmiféle más, könnyebb hellyel. Büszkék vagyunk felelősségünkre és nehézségeinkre, mert a történelem folyamán még sohasem részesítette a nép nagyobb megtiszteltetésben az írót: az állam segítségével és közreműködésével, a művészet eszközével kell nevelnie az emberek millióit, formálnia a szabad, szocialista társadalom embereinek lelkivilágát.

… Szükséges-e megvilágítanom a szovjet íróknak és egész népünknek a spanyolországi harccal kapcsolatos álláspontját? Mi, szovjet írók, hazánk iránti büszkeségtől eltelve ismételjük Sztálin szavait: »Spanyolországnak a fasiszta reakciósok igájából való kiszabadítása nem a spanyolok magánügye, hanem az egész haladó emberiség közös ügye.«

Nemcsak azért vagyunk büszkék ezekre a szavakra, mert a legtekintélyesebb helyről hívják fel a világ becsületes embereit a spanyol nép támogatására, hanem azért is, mert amikor a mi népünk beszél, akkor ez nemcsak szó, hanem tett is. Ezt tudja a mi országunk, ezt tudja Spanyolország.

Kongresszusunk antifasiszta jellege és összetétele feleslegessé teszi, hogy a küldötteknek a fasizmus elleni harc szükségességéről beszéljek. De ez a harc a kultúra védelme esküdt ellenségével szemben még nem folyik elég erélyesen. Szövetségünk még nem győzte meg az írók elég széles köreit arról, hogy nagy bázist és programot kell kiépíteniük, hogy elszántan és erélyesen kell harcolniuk a kultúra védelméért. A legjobb védekezés mindig a támadás. A polgárháború és Oroszország népeinek győzelme, a németországi és az olaszországi fasiszta diktatúra, a spanyol polgárháború az érintett országok íróit a szabadságért és kultúráért harcoló népük harcosaivá és fegyvertársaivá tette. Franciaország, Anglia, Észak- és Dél-Amerika, Skandinávia, Csehszlovákia írói, akik részt vesznek ezen a kongresszuson, kérdezzétek meg kollégáitokat, írótársaitokat: mire várnak? Arra, hogy az ellenség torkon ragadja őket, hogy ott is úgy legyen, mint itt, ahol német bombavetők és olasz ágyúk pusztítják a szép, tiszta, vidám Madridot? Arra várnak, hogy az ellenség ugyanígy álljon London, Stockholm, Prága falai előtt?

Sohasem fogom elfelejteni azokat a szörnyű novemberi napokat itt, Madridban, amikor írók, művészek, tudósok, köztük öregek és betegek, gyermekeikkel teherautókon elhagyták házaikat, műtermeiket és laboratóriumaikat, nehogy az ellenség kezébe kerüljenek, nehogy Hitler, Mussolini és Franco prédájául essenek. Az 5. ezred milicistái, a népi hadsereg harcosai – köztük műveletlen parasztok – féltő gonddal és szeretettel mentették ki őket a veszedelemből mint az ország legdrágább kincsét, aranyalapját.

Madrid védekezik a fasiszta szörnyeteggel szemben. Megkínzottan, vérben ázik ez a csodálatos város, de szabad. És még arra is telik erejéből, hogy nemes és szerény vendégszeretetében részesítsen bennünket, a világ íróit.

De a veszedelem még nem múlt el, még most is itt libeg Madrid fölött. Spanyolország felét a fasiszta hódítók csizmái tapossák. Megpróbálnak továbbmenni, és tovább is mennek, ha nem állítják meg őket. A bűnös tétlenség és az úgynevezett benemavatkozás csak fokozni fogja barbár arcátlanságukat. Hendayeban, a spanyol határon láttam a francia köztársaság határjelző tábláit, melyeket át- meg átlyuggattak a német géppuskagolyók. A fasizmus torkon ragadja a világot. Döntő történelmi órák következnek.

Világ írói és becsületes értelmiségi dolgozói! Álljatok a helyetekre, emeljétek fel sisakotok rostélyát, ne rejtsétek el arcotokat, mondjatok »igen«-t vagy »nem«-et, foglaljatok állást »mellette« vagy »ellene-«! Ne rejtőzzetek el a válasz elől! Válaszoljatok minél előbb!

És te, nemeslelkű és megindító sorsú spanyol nép, te vérben ázó búsképű lovag: minden gondolatunk, minden erőnk a tiéd. Veled leszünk, és veled együtt hisszük, hogy gerinced soha többé nem fog meghajolni az elnyomók előtt, hogy soha többé nem engeded kioltani szabadságod mécsesét. Don Quijote sírjára Cervantes e szavakat írta: »Post tenebras spero lucem!« – »Reménykedem, hogy a sötétség után jön a fény!«”

 

JÚLIUS 8

A ma délelőtti szónokok Egon Ervin Kisch, Maria Austen, Sigvard Lund, Agnyija Barto, Denis Marion.

Bergamin napokig hordozta magával és nyűtte André Gide új könyvét. Aztán tanácskozott a spanyolokkal és a dél-amerikaiakkal. A délelőtti ülés végén szót kért.

– Az egész spanyol küldöttség, valamint a spanyol nyelven író dél-amerikai küldöttek nevében beszélek – mondta. – Remélem, hogy az összes spanyol írók nevében is szólok. Itt Madridban elolvastam André Gide-nek a Szovjetunióról szóló új könyvét. Ez a könyv önmagában véve jelentéktelen. De az a körülmény, hogy azokban a napokban jelent meg, amikor a fasiszták Madridot lövik, a mi szempontunkból tragikus jelentőséget kölcsönöz neki. Mi valamennyien a gondolat és a bírálat szabadsága mellett foglalunk állást. Ezért harcolunk. De André Gide könyvét nem lehet szabad, becsületes bírálatnak nevezni. Igazságtalan és méltatlan kirohanás ez a Szovjetunió és a szovjet írók ellen. Nem bírálat, hanem rágalmazás. Ezek a napok megmutatták, hogy mekkora érték az emberek szolidaritása, a népek szolidaritása. Két népet forraszt össze a szolidaritás a súlyos megpróbáltatások napjaiban: az orosz és a spanyol népet. Menjünk el szótlanul e könyv szerzőjének méltatlan magatartása mellett. Legyen ez a mélységes, megvető hallgatás eleven szemrehányás André Gide-nek!

Ezzel véget értek az írókongresszus madridi ülései.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!