(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)
3
Csapás a provokátorokra
A szovjet kormány kénytelen volt komoly következtetéseket levonni abból a tényből, hogy a nyugati hatalmakkal 1939 nyarán folytatott tárgyalások meghiúsultak. Tökéletesen nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugatnak ezekre a tárgyalásokra politikai álcázás és zsarolás céljából volt szüksége, s egyáltalán nem törekedett arra, hogy egyenjogú katonai egyezményt kössön a Szovjetunióval az agresszióval szembeni közös védekezés érdekében. Ilyen körülmények között a szovjet kormány előtt ugyanaz a dilemma merült fel, mint a breszti béke megkötését megelőző időszakban.
A szovjet diplomácia világosan látta, hogy a nyugati imperialista hatalmak a szovjetállam és a német imperializmus egymás ellen ugratására törekednek, a német imperializmus kezével akarják megfojtani a világ egyetlen szocialista országát.
„Lengyelország a münchenisták számára sakkfigura volt — mondotta W. Gomulka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, 1959. július 21-i beszédében —, amelyet könnyű szívvel áldoztak fel a piszkos játékban, mert azt remélték, hogy a Wehrmacht, miután gyorsan leigázta országunkat, szemtől szembe kerül a szovjet hadsereggel. Valamelyest más eszközökkel továbbra is azt az elgondolást igyekeztek megvalósítani, amelyen a münchenista politika alapult: a »harmadik birodalmat« a Szovjetunió ellen igyekeztek uszítani.”19 – Izvesztyija, 1959. július 22.*
Ezért, amikor a német kormány 1939 augusztusában megnemtámadási szerződés kötését javasolta a szovjet kormánynak, a Szovjetunió a kialakult válságos helyzetben nem utasíthatta el csak úgy egyszerűen ezt a javaslatot. Lényegében a szovjetállam sorsáról volt szó. Nem kell külön bizonyítani, milyen súlyos helyzetbe került volna a Szovjetunió, ha az imperialistáknak sikerül egységes szovjetellenes frontot létrehozniuk. A szovjet kormány mindent elkövetett, hogy védelmi jellegű katonai egyezményt kössön Angliával és Franciaországgal német agresszió esetére. Hilger volt moszkvai német követségi tanácsos, aki több mint húsz éven át töltötte be ezt a tisztséget, s jól ismerte az 1939 nyarán előállott helyzetet, visszaemlékezéseiben a következőket írja: „A szovjet kormány szinte a Ribbentrop Moszkvába érkezését megelőző utolsó napokig továbbra is a másik lehetőséget mérlegelte — a szilárd szövetséget Angliával és Franciaországgal.” Csak a tárgyalások kedvezőtlen kimenetele késztette a szovjet kormányt arra, írja Hilger, hogy Németországgal megnemtámadási szerződést kössön.
Az 1939 nyarán előállott körülmények között a megnemtámadási szerződés kötésére kínálkozó lehetőség elvetése csak egyet jelentett volna — a nyugati imperialista körök politikájának, a fasiszta Németország Kelet ellen, a Szovjetunió ellen uszítására irányuló politikának előmozdítását. Ha a szovjet kormány elutasítja a Németország által felajánlott megnemtámadási szerződést, ezáltal a nyugati hatalmak előtt kétségtelenül egy további komoly lehetőség nyílt volna arra, hogy a Szovjetunió rovására megegyezzenek Hitlerrel. Világos, hogy a fasiszta Németországnak a Szovjetunió ellen indított háborújában a nyugati hatalmak Hitler bűnös céljainak megvalósítását előmozdító magatartást tanúsítottak volna. A Szovjetunió szempontjából a helyzetet abban az időben az imperialista Japán nyíltan ellenséges politikája is súlyosbította. Japán ugyanis nem titkolta azt a szándékát, hogy alkalmas pillanatban megtámadja a Szovjetuniót.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a körülményt sem, hogy Anglia és Franciaország nehezen leplezhető szovjetellenes célzattal nyíltan csapatokat összpontosított a közel-keleti országokban.
A szovjet diplomáciára igen fontos feladat hárult: a szocialista haza védelme érdekében mindent el kellett követnie, hogy lehetetlenné tegye az imperialisták szovjetellenes összeesküvését. Az imperialista államok táborában fennálló súlyos ellentétek megteremtették e feladat megoldásának feltételeit.
Akkor, 1939 nyarán, a szovjet kormány a következő választás előtt állt:
„Vagy elfogadja önvédelem céljából a megnemtámadási szerződés kötésére vonatkozó német javaslatot, s ezzel biztosítja a Szovjetuniónak a béke fennmaradását egy bizonyos ideig, amelyet a szovjetállam arra használhat ki, hogy jobban előkészítse erőit az agresszor esetleges támadásának visszaverésére,
vagy elutasítja ezt a javaslatot, s ezzel lehetővé teszi, hogy a nyugati tábor háborús provokátorai a Szovjetuniót — számára egészen hátrányos körülmények között, teljesen elszigetelten — azonnal fegyveres konfliktusba sodorják Németországgal.”20 – Történelemhamisítók (Történelmi megállapítás). 56, old.*
Ezért, a helyzet súlyosságát figyelembe véve, hozta a szovjet kormány azt az egyedül helyes döntést, hogy megnemtámadási szerződést köt Németországgal.
Ilyenformán elhárult az a veszély, hogy az imperialista államok egységes koalíciót hoznak létre, amire a világreakció tulajdonképpen törekedett. Tehát összeomlott a szovjetállam halálos ellenségeinek az a számítása, hogy a Szovjetunió ellen tervezett háborúban egységes imperialista frontot alakítanak ki.
A szovjet kormánynak az a döntése, hogy megnemtámadási szerződést köt, nem kis mértékben járult hozzá a második világháborúnak a Szovjetunió és valamennyi békeszerető nép szempontjából kedvező kimeneteléhez.
A szóban forgó döntés bölcs és előrelátó voltát nemcsak a szovjetország barátai állapították meg. Még olyan embereknek is, akik sohasem tartottak igényt arra, hogy jóakaróink közé számítsanak, sőt országunk leplezetlen ellenségeinek is el kellett ismerniük, hogy az akkori körülmények közt a megnemtámadási szerződés megkötése a Szovjetunió szempontjából az egyetlen helyes döntés volt.
Ugyanazon a napon, amikor a szerződést aláírták, vagyis 1939. augusztus 23-án, Palasse tábornok, moszkvai francia katonai attasé, a következőket jelentette a francia miniszterelnöknek: „Továbbra is az a véleményem, hogy a Szovjetunió számára a kérdésnek Németországgal kötött szerződés értelmében való megoldása csupán a legrosszabb eshetőség elhárítását szolgálja, s talán a nyomás eszköze is annak érdekében, hogy gyorsabban jöjjön létre egy szilárd és minden részében jól összeforrott koalíció, amely a szovjet vezetőknek — ahogy én mindig tapasztaltam — őszinte kívánsága.”21 – A történetírók Rómában megtartott tízedik nemzetközi kongresszusa. 1955 szeptember. A szovjet küldöttség előadásai. Izdatyelsztvo AN SZSZSZR 1956. 681. old.* 1939. augusztus 27-én ugyancsak Palasse tábornok Daladier-nak küldött jelentésében a következőképpen jellemezte a szovjet kormány álláspontját: „Változatlanul úgy vélem, hogy Németország mértéktelen megerősödésétől tartva, szívesebben egyezett volna meg (a szovjet kormány — A. P.) Franciaországgal és Angliával, ha ez a katonai tárgyalások idején világosan meghatározott feltételek alapján elérhető lett volna.”22 – Ugyanott.*
Tökéletesen nyilvánvaló volt, hogy a Szovjetunió Németországgal csak akkor kezdett tárgyalni, amikor végleg bebizonyosodott, hogy a nyugati országok nem akarnak egyezményt kötni a Szovjetunióval. Csak a Szovjetunió és a nyugati országok tárgyalásainak teljes kudarca vezetett oda, hogy a Szovjetunió és Németország között létrejött a szerződés.
„Az Angliával és Franciaországgal folytatott katonai tárgyalások nem azért szakadtak meg — jelentette ki K. J. Vorosilov —, mert a Szovjetunió megnemtámadási szerződést kötött Németországgal, hanem fordítva, a Szovjetunió egyebek közt azért kötött megnemtámadási szerződést Németországgal, mert az Angliával és Franciaországgal folytatott katonai tárgyalások a leküzdhetetlen nézeteltérések folytán zsákutcába jutottak.”23 – Pravda, 1939. augusztus 27.*
Az angol és a francia kormánykörök azzal, hogy nem voltak hajlandók megegyezni a Szovjetunióval, nagy politikai baklövést követtek el. Ami viszont a Szovjetuniót illeti, a megnemtámadási szerződés megkötésével összezavarta a Németország és a Szovjetunió egymásra uszítására törekvő münchenisták kártyáit. Harold Ickes, az Egyesült Államok külügyminisztere és Roosevelt elnök egyik legközelebbi munkatársa, Angliának az 1939. évi nyári válság időszakában folytatott politikáját jellemezve a következőket írta: „Anglia már régen megegyezhetett volna Oroszországgal, de továbbra is abban az illúzióban ringatta magát, hogy sikerül egymásnak ugrasztania Oroszországot és Németországot, s így szárazon úszhatja meg a dolgot. Anglia, saját hálójába keveredett, s elvesztette az egész világ megbecsülését és szimpátiáját.” Ugyancsak ő a továbbiakban kijelentette: „Én nehezen tudnám Oroszországot megróni (a Németországgal kötött megnemtámadási szerződés miatt — A. P.). Ahogy én látom, ebben egyedül Chamberlain a hibás.”24 – Az Idézet forrása Novaja i Novejsaja Isztorija, 1959. 3. sz. 106. old.; továbbá Mezsdunarodnaja Zsizny, 1959. 9. sz. 104. old.*
Így ítélte meg az amerikai kormány egyik vezető személyisége azt a politikát, amelyet Anglia 1939 válságos időszakában folytatott. Nem tűnik-e ki az idézetekből világosan, hogy a háború előestéjén a szovjet politika még ennek a burzsoá politikusnak a szemében is az egyetlen helyes politika volt?
A Németországgal kötött megnemtámadási szerződés egyik következményének tekinthető az is, hogy a Szovjetunió távol-keleti határán nem került sor a tervszerűen előkészített japán támadásra. A japán militaristák agresszív háborút készítettek elő a Szovjetunió ellen, s megindításának időpontját akkorra tűzték ki, amikor a hitleri Németország megtámadja a Szovjetuniót. Éppen erre számítva, a japán katonai klikk minden lehető módon húzta az időt, s nem akarta rendezni a halhin-goli konfliktust. A szovjet—német szerződés megkötése a japán imperializmus agresszív terveinek összeomlását jelentette: öt nappal a szerződés megkötése után, 1939. augusztus 28-án, a Hiranuma-kormány lemondott, 1939. szeptember 15-én pedig megtörtént a halhin-goli konfliktus békés rendezéséről szóló egyezmény.
A szovjet kormánynak megnemtámadási szerződés kötésére vonatkozó határozata nem kis mértékben mozdította elő, hogy kedvező feltételeket lehetett teremteni a német agresszorok elleni harchoz arra az időre, amikor megtámadták a Szovjetuniót. Ezt nyugati politikusok is elismerték. Például Churchill 1939. október 1-i rádióbeszédében azzal kapcsolatban, hogy a Szovjetunió határa a szovjet—német szerződés folytán előbbre tolódott, megállapította: „Az, hogy az orosz seregek ezen a vonalon legyenek, elengedhetetlenül szükséges volt Oroszországnak a német veszéllyel szembeni biztonsága szempontjából. Mindenesetre hadállásokat építettek ki, s létrejött a keleti front.”25 – Novoje Vremja, 1957. 48. sz. 25. old.*
Sumner Welles, az Egyesült Államok külügyminiszterének helyettese ugyanilyen értelemben nyilatkozott. „Gyakorlati szempontból fontos annak megállapítása — írta —, hogy a szovjet—német szerződés lehetővé tette a szovjet kormány számára olyan előnyök szerzését, amelyek két évvel később, amikor bekövetkezett Németország régen várt támadása, a Szovjetunió szempontjából óriási szerepet játszottak.”26 – Sumner Welles: The Time for Decision (A döntés ideje). New York 1944. 324. old.*
Azzal ellentétben, amit manapság az imperialista reakció állít, miközben a szovjet—német megnemtámadási szerződést olyan színben igyekszik feltüntetni, hogy az „Hitlernek adott carte blanche” volt, Churchill 1941. július 21-én I. V. Sztálinnak küldött személyes és titkos üzenetében a következőket írta: „Teljes mértékben megértem, milyen katonai előnyökre sikerült Önöknek szert tenni azáltal, hogy az ellenséget az előretolt nyugati határokon kényszerítették erőinek felvonultatására és a hadműveletek elindítására, ami részben gyengítette első rohamának erejét.”
Mindenesetre a szovjet kormánynak a megnemtámadási szerződés révén sikerült két évvel elodáznia a háború kitörését, s ez lehetővé tette több fontos intézkedés végrehajtását az ország védelmi képességének növelése érdekében, egyszersmind pedig a szovjet államhatár előbbre tolását 200—300 kilométerrel, ami viszont kedvezőbb stratégiai lehetőségeket teremtett a védelemhez. A Szovjetunió a megnemtámadási szerződés megkötésével keresztülhúzta az imperialista erők egyesítésére irányuló terveket, s ezáltal megteremtette a fasizmus elleni jövendő harc kedvezőbb külpolitikai feltételeit.
A kocka el van vetve
Hitler jól megértette a nyugati hatalmak álláspontját, s már 1939 nyarán a lehető legnagyobb mértékben siettette Lengyelország megtámadását.
1939 áprilisában elkészült a német vezérkarnak Lengyelország katonai megtámadására vonatkozó terve — a „Fall Weiss” (Fehér terv), s Hitler 1939. április 11-én jóvá is hagyta. Ezzel kapcsolatban Ciano olasz külügyminiszterrel folytatott beszélgetése során kijelentette: „Lengyelországra olyan erővel kell lesújtani, hogy ötven évig ne tudjon harcolni.”27 – A nürnbergi per anyaga. I. köt. Goszjurizdat 1954. 347. old.*
A fasiszta Németország kormánykörei, miközben a nyugati hatalmakkal kacérkodtak, Lengyelország meghódításában már akkor a nyugati hatalmak elleni agresszióhoz vezető út egyik szakaszát látták. 1939. április 11-én a német fegyveres erők legfőbb parancsnoksága „A fegyveres erők egységes előkészítése 1939—1940-re” című utasításában leszögezte: „A német fegyveres erők létrehozásának fő célját továbbra is a nyugati demokratikus államokkal fennálló antagonizmusnak kell meghatároznia. A »Fehér terv« csak előzetes intézkedés ezekhez az előkészületekhez.”28 – Ugyanott.*
A hitlerista klikk, amely előtt ki voltak terítve a nyugati diplomaták kártyái, s amely a münchenista politikában a nyugati hatalmak gyengeségének megnyilvánulását látta, úgy vélekedett, hogy bekövetkezik a kedvező pillanat, amikor csapást mérhet a nyugati blokkra, amelynek Lengyelország egyik igen fontos láncszeme volt. Persze, a német imperialisták hódító terveik megvalósítása útján változatlanul a Szovjetuniót tekintették fő ellenségüknek. Óvatosságból azonban úgy gondolták, hogy legelőször a nyugati államokkal kell leszámolniuk, a leigázott Európa gazdaságával meg kell növelniük a német gazdasági potenciált, hogy azután teljes erővel vethessék magukat a Szovjetunióra. Lengyelország megtámadása lehetővé tette a hitleristáknak egyrészt, hogy a Nyugatra mért csapással egyidejűleg elkerüljék a háborút a Szovjetunióval, másrészt pedig, hogy Lengyelország elfoglalásával felvonulási területet hozzanak létre a Szovjetunió megtámadására, közvetlenül a szovjet határnál.
Hitler 1939. augusztus 22-én, az Obersalzbergben megtartott tanácskozáson kijelentette tábornokainak: „Legelőször Lengyelországot zúzzuk szét.”29 – Ugyanott, 349. old.*
A hitleri Németország Lengyelország megtámadásának diplomáciai előkészítését lényegében már 1939 tavaszán megkezdte. 1939. március 22-én azzal a követeléssel állt elő, hogy Lengyelország adja át Danzigot (Gdanskot), s engedélyezze egy exterritoriális német autóút és vasútvonal építéséi a lengyel korridoron keresztül. Április 28-án Hitler felbontotta a német—lengyel megnemtámadási szerződést. Május 5-én a lengyel kormány a német javaslatokat elutasította, de kijelentette, hogy kész tárgyalásokba bocsátkozni. S a reakciós lengyel vezető klikknek ezekkel a tárgyalásokkal az volt a célja, hogy megegyezésre jusson Hitlerrel a Szovjetunió ellen indítandó közös hadjáratra vonatkozóan. Ezzel kapcsolatban a lengyel pánok egyre sűrűbben hangoztatták, hogy igényt tartanak keleti területekre. Mindez azonban már nem változtathatott Hitlernek azon az eltökélt szándékán, hogy szétzúzza Lengyelországot, s a vele szemben támasztott területi igények csak ürügyül szolgáltak a konfliktushoz. Ha nem támadta meg Lengyelországot már 1939 tavaszán vagy 1939 nyarának elején, az csupán azzal magyarázható, hogy meg akarta várni az angol—francia—szovjet tárgyalások kimenetelét. Mihelyt azonban meggyőződött arról, hogy Chamberlainnek és Daladier-nak esze ágában sincs kölcsönös segélynyújtási szerződést kötni a Szovjetunióval, minden lehető módon siettette Lengyelország megtámadását.
A találkozások és megbeszélések rövid sorozata következett Lipski berlini lengyel nagykövettel, amelyeken ügyes fogásokkal kimutatták, hogy a konfliktus békés rendezése „lehetetlen”, s a német hadsereg 1939. szeptember 1-én hajnali 4 óra 45 perckor megtámadta Lengyelországot.
1939 őszéig a hitleri Németország hadigépezete — különösen Csehszlovákia elfoglalása révén — jelentősen megerősödött. A teljesen mozgósított német hadsereg sokkalta felülmúlta a lengyel fegyveres erőket. A német légi haderő már az első napokban megsemmisítette az elavult konstrukciójú repülőgépekkel felszerelt lengyel légi haderőt. A hadvezetőség csődöt mondott. Már szeptember közepén kitűnt, hogy a pánok Lengyelországa teljesen képtelen ellenállást tanúsítani a német csapatokkal szemben. Szeptember 19-ig az ellenség már megszállta Lengyelország fontosabb vidékeit.
Lengyelország ily gyors összeomlását az ország népellenes, lényegében fasiszta rendszere idézte elő, amely terrorisztikus földesúri és tőkés elnyomáson, a lengyel dolgozók szörnyű nyomorán, az ukránok és a beloruszok nemzeti elnyomásán alapult.
A külpolitika terén a pánok Lengyelországa szovjetellenes alapon megegyezésre törekedett a hitleri Németországgal. Éppen ezért ezt a politikát az jellemezte, hogy az ország nemzeti érdekeit elárulták a hatalmon levő földbirtokos-klikk érdekei kedvéért.
A Szovjetunió elszigetelésére törekvő bűnös Beck-klikk lényegében maga sodorta az országot a végzetes elszigeteltség, a politikai magáramaradottság helyzetébe. Ez a legkirívóbban abban mutatkozott meg, hogy a lengyel vezető klikk makacsul vonakodott egyezségre lépni a Szovjetunióval a német agresszió kollektív visszaverésének megszervezése érdekében. Mint fentebb már kimutattuk, Lengyelország a Nyugat sugalmazására nem volt hajlandó beleegyezését adni ahhoz, hogy a szovjet csapatok hitlerista agresszió esetén átvonuljanak területén, s Chamberlain és Daladier ezt használta fel ürügyül a Szovjetunióval folytatott tárgyalások megszakításához.
A nemzeti érdekeket semmibe vevő Beck-kormány az 1939 szeptemberi válságos napokban képtelennek bizonyult az ország védelmének megszervezésére. Sőt, magatartásával bomlasztotta a hadsereg sorait és demoralizálta a népi erőket. És mindezek ellenére a lengyel hazafiak önfeláldozóan harcoltak a hitleri seregek ellen, a lengyel csapatok rendkívüli bátorságot és hősiességet tanúsítottak hazájuk védelmében. Mindez azonban magától értetődően már nem befolyásolhatta a háború általános kimenetelét.
A hitleri Németország agresszív háborúja a lengyel nép ellen — Lengyelország nyugati szövetségeseinek és Beck kormányklikkjének árulása folytán — Lengyelország gyors összeomlásával végződött.
A lengyel nép levonta a szükséges következtetéseket. Rájött, hogy nem haladhat közös úton sem a pánok korrupt klikkjével, sem a nyugati imperialistákkal. Jól megértette, hogy szabadságát és függetlenségét mind a német imperialisták, mind pedig nyugati pártfogóik ellen vívott nemzeti felszabadító harc útján kell kiküzdenie.
Gleiwitz — ki kit támadott meg?
Manapság, amikor Lengyelország népe sok éven át folytatott hősi és önfeláldozó harc után végre szabad és független, a nyugati országok sajtójában meglehetősen sűrűn találkozunk arra irányuló kísérletekkel, hogy a német militarizmust felmentsék a Lengyelország elleni agresszív háborúért rá háruló felelősség alól.
Különösen nagy aktivitást fejtenek ki ebben a tekintetben maguk a hitlerista tábornokok. Váltig azt bizonygatják, hogy Németország kénytelen volt megindítani a háborút, mert a lengyelek háborús provokációt követtek el ellene. Ezt a hazug állítást még francia és angol reakciósok is támogatják, s igyekeznek fehérre mosni a náci militaristákat, hogy ilyenformán megkönnyítsék a velük való együttműködést.
Így például Maurice Bardéche „Nürnberg vagy az ígéret földje” címmel Párizsban nemrégiben megjelent könyvében vitatja a nürnbergi ítélet jogosságát, s ezzel kapcsolatban a következőket írja:
„A német történészek egy bizonyos idő múlva fényt derítenek majd a német támadást megelőző lengyel provokációkra és kegyetlenkedésekre, amelyekről a vádirat hallgat.”30 – Az idézet forrása George Sawicki: From Nuremberg to the New Wehrmacht (Nürnbergtől az új Wehrmachtig). Varsó 1957. 42. old.*
Lengyel ,,provokációkról” még annak idején Göring is beszélt. Kijelentette, hogy „a lengyelek megtámadták a gleiwitzi rádióállomást és felrobbantották a Dirschau melletti hidat”.31 – A nürnbergi per anyaga. 2. köt. Goszjurizdat 1958. 411. old.*
1939. szeptember 1-én a német csapatok Lengyelország megtámadásával hozzákezdtek Hitler agressziós tervének megvalósításához. Ugyanezen a napon a Német Távirati Iroda szenzációs címmel, óriási betűkkel minden újságban közleményt jelentetett meg: „A lengyelek megtámadták a gleiwitzi rádióállomást.” A közlemény szövege így hangzott:
„A Német Távirati Iroda jelenti. Breslau, augusztus 31.
Ma este körülbelül 8 órakor a lengyelek megtámadták és elfoglalták a gleiwitzi rádióállomást. A lengyeleknek, miután erőszakkal behatoltak az épületbe, sikerült felolvasniuk lengyelül és részben németül egy, a lakossághoz szóló felhívást. Néhány perccel később azonban a gleiwitzi rádióhallgatók által figyelmeztetett rendőrség megrohamozta és szétverte őket. A rendőrség kénytelen volt fegyverét használni. A támadásban részt vevő lengyelek közül többen életüket vesztették.”32 – A. Norden: Így csinálják a háborúkat (Az agresszió kulisszatitkai és technikája). Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi 1951. 09. old.*
A gleiwitzi eseményekről szóló kiegészítő közlemény:
„A Német Távirati Iroda jelenti. Oppeln, augusztus 31.
A rádióállomás megtámadása minden valószínűség szerint jeladás volt a lengyel partizánok általános támadására a német terület ellen. Sikerült megállapítani, hogy a lengyel partizánok ezzel egyidejűleg két másik helyen is átlépték a német határt. Ezekben az esetekben ugyancsak nehézfegyverekkel ellátott osztagokról van szó, amelyeket nyilván lengyel reguláris egységek támogattak.
A határszolgálatot teljesítő biztonsági rendőrség egységei harcba szálltak a betolakodókkal. A heves harcok folytatódnak (az én kiemelésem — A. P.).”33 – Ugyanott, 90. old.*
Ezek szerint a lengyelek agresszív támadást intéztek német terület ellen, s mivel más provokációs cselekményeket is elkövettek, a német parancsnokság önvédelemből kénytelen volt parancsot adni csapatainak, hogy Lengyelország megtámadásával vessenek véget a provokációs cselekményeknek. Ez volt Berlin hivatalos álláspontja.
Most pedig a nürnbergi per anyaga alapján kíséreljük meg ellenőrizni ezt az álláspontot.
A Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt ott volt Hitler és a német tábornoki kar 1939. augusztus 22-én, Obersalzbergben megtartott titkos tanácskozásának jegyzőkönyve, s ebben a Hitler beszédéről készült feljegyzés, amely többek közt a következőket tartalmazta: „A háború megindításához propaganda-ürügyet fogok szolgáltatni. Nem fontos, hogy megfelel-e az igazságnak vagy nem. A győztest utólag nem fogják kérdezni, hogy igazat mondott-e. A háború megkezdése és viselése során azt kell szem előtt tartanunk, hogy nem a jog a fontos, hanem a győzelem.”34 – A nürnbergi per anyaga. 2. köt. 350 old.*
De vajon van-e köze ennek a „propaganda-ürügynek” a gleiwitzi provokációhoz?
A nürnbergi per során, Németországnak Lengyelország ellen indított támadásával kapcsolatban, több tanú is említést tett valamiféle lengyel egyenruhákról, amelyekre a német parancsnokságnak a Lengyelország elleni támadást megelőző utolsó napokban hirtelen szüksége volt. A tárgyalótermet feszült csend ülte meg, amikor Keitel tábornagynak kellett vallania ebben a kérdésben. Keitel csűrt-csavart: tudott ugyan arról, hogy ilyen egyenruhákat keresnek, de nem akarta tudni pontosan, miért volt rájuk hirtelen szükség.
„Keitel: Ő (Canaris tengernagy, a német kémhálózat főnöke) akkor azt mondta nekem, hogy néhány lengyel egyenruhát kell kerítenie … Megkérdeztem — mivégett? Arra a következtetésre jutottunk, hogy a lengyel egyenruhákat valamilyen titkos műveletre szánták…”35 – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 18. köt. 320. old. (oroszul).* Ámde arra, hogy milyen műveletről volt szó, Keitel sehogy sem akart emlékezni. Minden ezzel kapcsolatos kérdésre azt válaszolta: „Kérdezzék meg Jodlt, ő fiatalabb és jobb az emlékezete.”
Nos, nézzük, mit vallott a lengyel katonai egyenruhák ügyében Lahousen, a német kémhálózat egyik vezetője:
„Lahousen: Az ügy, amellyel kapcsolatban most tanúvallomást teszek, egyike a felderítő és kémelhárító működése során valaha is előfordult legtitokzatosabb ügyeknek … Augusztus közepén a kémelhárító I., valamint az én osztályom, a kémelhárító II. azt az utasítást kapta, hogy a »Himmler-akció« céljára szerezzen lengyel egyenruhákat, katonai felszerelést, személyazonossági igazolványokat stb.”36 – A nürnbergi per anyaga. 2. köt. 101. old.*
Lahousen közölte, hogy a lengyel egyenruhákat előteremtették, majd így folytatta: „Canaris értesített bennünket, hogy a szóban forgó egyenruhákat koncentrációs táborok foglyai közt osztották ki.”37 – Ugyanott, 102. old.*
De milyen cél érdekében szereztették be és hogyan használták fel a lengyel egyenruhákat?
Erre a kérdésre Naujocks SS-tiszt válaszolt kimerítően a Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt tett vallomásában.
„Én, Alfred Helmut Naujocks eskü alatt a következő vallomást teszem:
1939. augusztus 10-e körül Heydrich, az államvédelmi rendőrség és a »Különleges Szolgálat« főnöke megparancsolta nekem, hogy rendezzem meg a lengyel határ közelében levő gleiwitzi rádióállomás megrohanását, mégpedig olyanformán, mintha a támadást lengyelek hajtották volna végre. Heydrich kijelentette: »A külföldi sajtó és a német propaganda részére szükségünk van a lengyel támadás tényszerű bizonyítására.« Azt az utasítást kaptam, hogy a »Különleges Szolgálat« öt másik tagjával utazzam Gleiwitzbe, s amikor Heydrich megadja az előre megbeszélt jelt, foglaljuk el a rádióállomást és tartsuk magunkat addig, amíg egy lengyelül tudó német, akit rendelkezésemre bocsátottak, lengyelül elmond egy beszédet. Heydrich utasítása értelmében a beszédnek a következőket kellett tartalmaznia: eljött a németek és a lengyelek közötti fegyveres összecsapás ideje: a lengyelek fogjanak össze és öljenek meg minden ellenálló németet. Heydrich akkor azt is közölte velem, hogy a legközelebbi napokra várja Németország támadását Lengyelország ellen.
Elutaztam Gleiwitzbe, ott tizennégy napig vártam, majd engedélyt kértem Heydrichtől, hogy visszatérhessek Berlinbe, de ő megparancsolta, hogy maradjak Gleiwitzben.
Augusztus 25-e és 31-e között felkerestem Heinrich Müllert, a Gestapo főnökét, aki abban az időben Oppeln közelében tartózkodott. Müller a jelenlétemben egy Mehlhorn nevű emberrel éppen annak a határincidensnek a tervét beszélte meg, amelynek során lengyel katonáknak német egységek elleni támadását kellett megrendezni… Erre a célra körülbelül egy századnyi német katonára volt szükség. Müller elmondta, hogy rendelkezésére áll 12 vagy 13 elítélt bűnöző. Ezeket lengyel egyenruhába kell öltöztetni, majd ki kell végezni, s hulláikat a határincidens színhelyén kell hagyni annak bizonyítékául, hogy a támadás során ölték meg őket. Kivégzésükre méreg befecskendezését tervezték, amit egy Heydrich által kirendelt orvosnak kellett végrehajtania. Arról is gondoskodni kellett, hogy a hullákon lőtt sebek legyenek. A megrendezett támadás befejezése után az esemény színhelyére meg kellett hívni a sajtó képviselőit és más személyeket, továbbá az esetről rendőrségi jelentést kellett készíteni.
Müller közölte velem, hogy Heydrich parancsa értelmében az egyik bűnözőt az én rendelkezésemre kell bocsátania, gleiwitzi feladatom végrehajtásához. Heydrich ezeknek a bűnözőknek a »konzervek« fedőnevet adta.
Az én részvételemmel végrehajtott gleiwitzi akcióra a Lengyelország elleni német támadást megelőző este került sor. Ha jól emlékszem, a háború 1939. szeptember 1-én kezdődött. Augusztus 31-én délben Heydrichtől telefonon megkaptam az előre megbeszélt jelt. A rádióállomás elleni támadást aznap este 8 órakor kellett végrehajtani. »A feladat teljesítése végett jelentkezzék Müllernél a konzervekért« — mondta Heydrich. Jelentkeztem, s megbeszéltük, hogy a rádióállomás közelében adja át nekem az egyik kivégzett bűnözőt. Elhozták, és én megparancsoltam, hogy helyezzék a rádióállomás épületének bejáratához. Még élt, de nem volt eszméleténél. Megpróbáltam kinyitni a szemét. A szeméről nem tudtam megállapítani, hogy él-e még, de észrevettem, hogy lélegzik. Lőtt sebet nem láttam rajta, csak az arca volt erősen bekenve vérrel. Polgári ruhában volt.
A kapott parancsnak megfelelően elfoglaltuk a rádióállomást, a kisegítő adón át elhangzott a három- vagy négyperces beszéd, néhány revolverlövést adtunk le, majd eltávoztunk.”38 – A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék szovjet küldöttségének irattára. 2751—PS sz. okmány (oroszul).*
Így „támadták meg” a lengyelek a valóságban a gleiwitzi német rádióállomást.
Ez a „támadás” volt az a „propaganda-ürügy”, amelyről Hitler az obersalzbergi tanácskozáson beszélt.
Kell-e ezek után külön bizonyítanunk, mennyire provokációs jellegűek Bardéche és a hasonszőrűek arra irányuló erőfeszítései, hogy rehabilitálják a német imperializmust, s ily módon egyengessék számára az újabb, a mai körülményeknek megfelelő agressziós politika útját.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: