ELSŐ RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
1919. június 13-án az antant újabb jegyzéket intéz a Tanácskormányhoz. Megismétli a Clemenceau-jegyzékben foglalt követeléseket: a magyar Vörös Hadsereg északi erőinek azonnali visszavonását, győzelmi eredményei feladását.
Kitartani! – ez lenne a Tanácsköztársaság további győzelmének előfeltétele. A volt szociáldemokrata párti jobboldal, közöttük Böhm, a Vörös Hadsereg főparancsnoka mégis, a hadisikerek ellenére, reménytelennek látja a további harcot, a Tanácsköztársaság győzelmét. A Forradalmi Kormányzótanács, majd az elkövetkező napokban összeülő Tanácsok Országos Gyűlésén a Clemenceau-jegyzék elfogadását és a proletárdiktatúra alkalmazásának enyhítését követeli.
Az 1919. május 1-i válság után a jobboldal fellépésével most ismét megmutatkozik, mily nagy hátránya a Tanácsköztársaság vezetésének, hogy a Kormányzótanácsban számos olyan jobboldali szociáldemokrata, mint amilyen Böhm, Kunfi, Garbai, kapott vezető tisztséget. A kritikus helyzetekben ingadoznak. Aláássák a Tanácsköztársaság híveinek elszántságát. A proletárdiktatúra enyhítése követeléssel a Tanácsköztársaság polgári demokratikus köztársasággá „átfejlesztésére” törekszenek. Azzal indokolják; a Kárpátoknál nem következett be a szovjet és a magyar Vörös Hadsereg találkozása.
Valóban így volt. Ukrajnában súlyossá vált a szovjet hadsereg helyzete. Nagyarányú nacionalista lázadás robbant ki a Vörös Hadsereg hátában. Miután ezt sikeresen leverték, Gyenyikin tábornok négyszázezer főnyi fehér hadserege indított támadást. A szovjet hatalom vezetői arra kényszerülnek, hogy a nyugati arcvonalról minden nélkülözhető erőt elvonjanak, átirányítsák Szovjet-Oroszország egyik legfontosabb iparvidéke, a Donyec-medence felszabadítására.
A Clemenceau-jegyzék és a jobboldal fellépése egyenetlenséget és vitát vált ki a Forradalmi Kormányzótanácsban és a Tanácsok Kongresszusán. Kun Béla és a kommunisták helytelenítik a jobboldal fellépését, a proletárdiktatúrának polgári demokrata rendszerré átalakítását. Elutasítják azok nézetét, akik a humanizmus jelszavával mérsékelni kívánják az ellenforradalmárokkal szemben tanúsított intézkedéseket. Minden ingadozás, a diktatúrának gyönge kézzel való kezelése azt jelenti: a diktatúra tekintélye csökken, ami az ellenforradalmat bátorítja és a proletariátustól felesleges véráldozatot követel. Ahhoz, hogy a diktatúra minél humánusabb legyen, az kell, hogy a diktatúrát minél szilárdabban, minél erősebb kézzel gyakorolják.
Kun Béla arra is rámutat: csupán néhány napja, hogy befejeződött a június elején kirobbantott, dunántúli kuláklázadás felszámolása. A bécsi ellenforradalmi Comité szervezte, hogy lehetővé váljék a földrajzi adottságai miatt erre különösen alkalmas Sopron rajtaütésszerű elfoglalása. Siker esetén Szegedről ide hozták volna az ellenforradalmi kormányt, hogy azt Bethlen vezetésével átalakítsák és külföldi segítséggel döntő harcot indítsanak a Magyar Tanácsköztársaság ellen.
A bécsi Antibolsevista Comité ennek érdekében ugyancsak a Dunántúlon, ellenforradalmár vasúti főnökök és tisztek illegális csoportjának segítségével vasutassztrájkot szervez a kuláklázadások ösztönzésére, illetve a Vörös Hadsereg hadműveleteinek bénítására. Kísérleteik a vörös véderők csapásai alatt kudarcba fulladnak, de az ellenforradalmi mesterkedések folytatódnak.
– E helyzetben – mondja Kun Béla – különösen veszélyes a párton belül a diktatúra enyhítéséért indított jobboldali szociáldemokrata akció, amely mögött az a törekvés rejlik, hogy egyezzenek meg az antanttal és a hazai burzsoáziával, lényegében a Tanácsköztársaság megbuktatására.
A Clemenceau-jegyzék tekintetében Kun Béla és a Kormányzótanács jelentős többsége, mint ezt a Pártkongresszuson, majd a Tanácsok Országos Gyűlésén kifejti, hajlandó tárgyalást kezdeni az antanttal. Kész visszavonni Szlovákiából a Vörös Hadsereget, ha viszonzásul a román megszálló csapatok kiürítik a Tiszántúlt. Kun Béla szerint a Tanácsköztársaság érdekeinek megfelelne, ha súlyos feltételekkel bár, de lélegzethez juthatna, és sikerülne az antanttal átmeneti békét kötni. Ennek érvénye amúgy sem lenne hosszabb, mint volt a breszti béke, mert a közeljövőben várható nemzetközi forradalom úgyis semmissé teszi. Addig is a Tanácsköztársaság diplomáciai elismerése megszilárdítaná nemzetközi helyzetét. A lélegzetvételi szünet lehetővé tenné a Tanácsköztársaság hatalmának megerősítését, a katasztrofálisan súlyos gazdasági nehézségek leküzdését, a Vörös Hadsereg megerősítését.
A Tanácsköztársaság kikiáltása óta a nyersanyaghiány miatt a termelés nem emelkedik, sőt, a munkásosztály élenjáró tömegeinek hadba vonulása miatt csökken. A négy esztendeig tartó világháború után, a mezőgazdasági termelés nagy arányú csökkenése következtében az élelmiszer-tartalékok csaknem teljesen kimerültek. Az új termés gyors és szervezett betakarításával megoldható lenne a válságosan súlyos élelmezési helyzet, ha a Clemenceau-ígéret szerint a románok kivonulnak a Tiszántúlról, Magyarország legfontosabb gabonatermő vidékéről.
Mintegy kéthetes, egymást követő vitában a Forradalmi Kormányzótanács, a párt, a tanácskongresszus többsége e megfontolások alapján érvel Clemenceau ajánlatainak elfogadása mellett, bár többen kommunisták, élükön Szamuely Tiborral, az antant megbízhatatlanságára utalva, a Vörös Hadsereg támadó hadműveleteinek további folytatását javasolják.
A hazafi Stromfeld Aurélnak, a császári-királyi hadsereg volt ezredesének, jelenleg a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének szintén ez a véleménye. Helyteleníti az északi hadjárat eredményeinek biztosítékok nélküli feladását. Mégis készíti már a hadműveleti terveket a Vörös Hadsereg egységeinek északról való gyors átcsoportosítására, a Tiszántúl visszafoglalására.
Míg a hazafi Stromfeld és vele számos régi szabású katonatiszt harcol a kommunistákkal az ország függetlenségéért, Bethlen jegyzékkel fordul az antanthoz. Arról ír: a Vörös Hadsereg bevonulása a tiszántúli területekre súlyos zavargásokra, véres küzdelmekre adna okot, amelyekkel szemben a szomszéd államok nem maradhatnának közönyösek. A tiszántúli területek, melyeknek a kiürítését tervezik, igen termékenyek. E vidékek termelvényei, ahol az aratás küszöbön áll, elvesznének a lakosságra nézve, és a bolsevikok készletének és ellenállási eszközeinek gyarapodását jelentenék.
– Csak a szegedi kormány tudná a szóban forgó területek lakossága számára biztosítani – írja Bethlen -, hogy ne álljanak be a gyászos következmények, miket reájuk nézve a megszálló csapatok visszavonulása idézne elő. Kéri a területek átengedését az ellenforradalomnak.
Hogy az ellenforradalom milyen erővel szállná meg a Tiszántúlt, erre nézve Horthy aláírásával Gömbös készít terveket. Végrehajtásához a balkáni hadsereg ideérkező főparancsnokától kér segítséget. Engedje meg a jelenleg már ezerháromszáz főből álló Nemzeti Hadsereg kiegészítését tízezer főre. Adjanak felszerelést, megfelelő létszámú francia tüzérségi egységeket. Ez a tízezer katona legyőzi a magyar bolsevizmust, ami Európa és Franciaország érdekében áll, ahol a bolsevizmus magvai már szintén kelnek.
Franchet d’Esperey nem veszi komolyan a Horthy-Gömbös által előterjesztett, tízezer főnyi létszámra alapozott tervet a nagy létszámú és győzelmeiben megerősödött Vörös Hadsereggel szemben, amelyet a lakosság támogat.
A tervet Kelemen Béla sem veszi komolyan. Feljegyzi: Belitska Sándor tábornok pesszimistán bírálja eme elképzeléseket. Véleménye szerint harmincezer fegyver, százötven ágyú, megfelelő muníció nélkül nem indulhatnak meg a vörösök ellen. Ha a vörösök levernék az ellenforradalmi kormányt, sokáig, nagyon sokáig nem kísérletezhetnének újra nemzeti irányzattal.
Kelemen nagy bajnak tartja azt is, hogy magyar részről nem olyan katona tárgyal a franciákkal, akinek súlya van. Aki iránt egyszersmind a franciák bizalommal vannak, és ért a katonai dolgokhoz. Horthy személyesen nem tárgyal velük, mert mint admirális, nem foglalkozott soha gyalogsági, felszerelési dolgokkal, részletkérdésekkel. Gömbös Gyulát sem lehet elküldeni a franciákhoz. Nem beszél franciául. Emellett heves vérmérsékletű, fölényeskedik. Rögtön vitázik, s amint elragadja heve, azonnal fenyegetőzik, hogy ebben az országban mindenki rebellis lesz. Egyszóval nem az a temperamentumú ember, akinek egyénisége bizalmat keltene a franciáknál.
Kelemen azt is feljegyzi naplójába: a franciák elutasító magatartásának legfőbb oka az, amit hivatalosan is tudatnak, hogy nemcsak ők, az angolok is reakciósnak tartják azt a kormányt, amelynek Károlyi Gyula a miniszterelnöke és Horthy, a Habsburg-császár szárnysegéde egyik minisztere.
A szegedi munkásság sem akarja a reakciós kormányt. Harcot hirdet ellene. Általános sztrájkba lépnek. Követeléseik egyike a kormány azonnali lemondása. A sztrájkot a franciák igyekeznek letömi. Házkutatást tartanak a munkásotthonban; számos letartóztatást foganatosítanak. A sztrájk még így is húsz napig tart.
A Tanácsköztársaság legfőbb fórumain folyik még a vita a Clemenceau-jegyzék elfogadásáról vagy elutasításáról, amikor a bécsi Antibolsevista Comité a Tanácsköztársaság növekvő nehézségeit újabb fegyveres lázadások szervezésére használja fel. Hátba támadják az idegen fegyveres erők ellen harcoló országot, hogy megakadályozzák a békekötést, és az antant előtt bebizonyítsák: az ellenforradalom az a hatalmi tényező Magyarországon, amellyel a jövő tekintetében számolni kell.
Június 19-én Kalocsa központtal Pest megyében robban ki ellenforradalmi lázadás. Hatalmába keríti a várost, több mint húsz falut. Kivégzik a kommunistákat.
Szamuely Tibor vezetésével a forradalmi erők háromnapos harcban letörik az ellenforradalmat. Ugyanaznap Budapesten kezd az ellenforradalom felkelést. A munkászászlóaljak és a Vörös Őrség osztagai néhány óra alatt elnyomják a kísérletet.
Győz a Tanácsköztársaság, de a Clemenceau-jegyzékkel kialakult helyzetben a belső politikai nehézségektől, a súlyos gazdasági helyzettől, árulástól, az ellenforradalmi elemek aknamunkájától gyengítve, nem tanúsít szilárd ellenállást az imperialista nyomással szemben.
Kun Béla június 25-én a Clemenceau-hoz intézett táviratában biztosítékot kér, hogy a szlovákiai visszavonulás esetén a román megszálló csapatok valóban kiürítik Tiszántúlt. Az antant semmiféle garanciát nem ad. Ennek ellenére június 28-án a pártvezetőség, majd a Tanácskormány többsége, bízva a Clemenceau-jegyzék ígéreteiben, teljesíti az antant követeléseit.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
