(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XII.
Ezerkilencszáznegyvenegy október 5-én a főhadiszállásról közölték:
– A frontparancsnokkal közvetlen vonalon Sztálin elvtárs fog beszélni. A Leningrádi Front törzsének távbeszélő szobájában tartózkodván, géptávírón keresztül közöltem a főhadiszállással:
– A készüléknél Zsukov.
A főhadiszállás ezt felelte:
– Várjon.
Még két perc sem telt el, amikor a főhadiszállás távírógépkezelője közölte:
– Itt van Sztálin elvtárs.
Sztálin:
– Erőt, egészséget.
Zsukov:- Jó egészséget kívánok!
Sztálin:- Csak egy kérdésem van önhöz: nem tudna-e repülőgépre ülni és Moszkvába repülni? Tekintettel arra, hogy a Tartalék Front bal szárnyán, Juhnov körzetében súlyosbodott a helyzet, a főhadiszállás szeretne önnel tanácskozni a szükséges intézkedésekről. Talán Hozint bízhatná meg helyettesítésével.
Zsukov:
– Kérek engedélyt, hogy október 6-án kora hajnalban repüljek.
Sztálin:
– Jó. Holnap délelőtt várjuk Moszkvában.
Mivel azonban Kulik 54. hadseregének arcvonalszakaszán bizonyos fontos események történtek, nem tudtam október 6-án hajnalban repülőgépre ülni, és így a legfelsőbb főparancsnok engedélyével utazásomat október 7-re halasztottam.
Október 6-án este Leningrádban ismét felhívott Sztálin.
– Hogy állnak maguknál a dolgok? Van-e valami új az ellenség tevékenységében? – kérdezte.
– Gyengül a németek nyomása – jelentettem. – A foglyok vallomásai alapján csapataik a szeptemberi harcokban súlyos veszteségeket szenvedtek és Leningrád alatt védelembe mennek át. Az ellenség most tüzérséggel lövi és bombázza a várost. Légi felderítésünk megállapította, hogy az ellenség gépesített és páncélos oszlopai erőteljes mozgásban vannak Leningrád körzetéből dél felé. Úgy látszik átdobják őket a moszkvai irányba.
Miután ismertettem Kulik hadseregének a helyzetét, megkérdeztem a legfelsőbb főparancsnokot, hogy érvényes-e még a Moszkvába repülésemre vonatkozó rendelkezése.
– Bízza a dolgokat a front törzsfőnökére, Hozin tábornokra vagy Fegyunyinszkijra – ismételte Sztálin -, maga pedig repüljön Moszkvába.
Elbúcsúzva a Leningrádi Front haditanácsának tagjaitól, Zsdanovtól, Kuznyecovtól, Stikovtól, Kapusztyintól és Szolovjovtól, akikkel Leningrád védelmének válságos napjaiban rendkívül jó egyetértésben dolgoztam, elrepültem Moszkvába. Tekintettel arra, hogy Hozin tábornokot sürgősen Kulik tábornok hadseregéhez kellett küldenem, a Leningrádi Front parancsnokságát ideiglenesen Fegyunyinszkij tábornoknak adtam át.
Október 7-én érkeztem Moszkvába. Sztálin őrparancsnoka fogadott. Közölte velem, hogy a főparancsnok influenzás és lakásán dolgozik. Azonnal elindultunk hozzá.
Sztálin üdvözlő szavaimra bólintva odahívott a térképhez és ezt mondta:
– No, nézze. Itt igen súlyos helyzet alakult ki. Nem bírom elérni, hogy a Nyugati Front kimerítő jelentést adjon a dolgok tényleges állásáról. Nem tudunk dönteni, mert nem tudjuk, hol és milyen csoportosításban támad az ellenség, milyen a saját csapataink állapota. Keresse fel azonnal a Nyugati Front törzsét, tanulmányozza gondosan a helyzetet és bármikor hívjon fel onnan. Várni fogom.
Azonnal felkerestem Saposnyikovot, a vezérkar főnökét.
– Éppen most hívott fel a legfelsőbb főparancsnok – mondta – és megparancsolta, hogy készítsem elő az ön számára a nyugati irány térképét. A térkép azonnal meglesz. A Nyugati Front parancsnoksága ugyanott van, ahol a Tartalék Front törzse volt augusztusban, amikor az ön vezetésével az a hadművelet folyt, amelynek eredményeképp Jelnya körzetében felszámolta az ellenséget.
Miközben a térképet vártuk, Borisz Mihajlovics erős teával kínált meg. Elmondta, hogy rendkívül fáradt. Valóban nagyon rosszul nézett ki. Saposnyikovtól a Nyugati Front törzséhez utaztam.
Útközben a zseblámpám fénye mellett tanulmányoztam az arcvonal helyzetét és a felek tevékenységét. Álmos voltam, és hogy el ne aludjak, időnként meg kellett állítanom a gépkocsit, s ilyenkor futottam egy keveset.
Már éjszaka volt, amikor megérkeztem a Nyugati Front törzséhez. Az ügyeletes jelentette, hogy a fontosabb vezetők megbeszélésen vannak a parancsnoknál. A parancsnok szobájában félhomály volt, stearin gyertyák égtek. Az asztalnál I. Sz. Konyev, V. D. Szokolovszkij, N. A. Bulganyin és G. K. Malangyin. Mindegyikük tekintete fáradt volt. Elmondtam, hogy a legfelsőbb főparancsnok megbízásából tanulmányoznom és innen telefonon jelentenem kell neki a helyzetet.
Az, amit Malangyin altábornagy, a fronttörzs hadműveleti osztályának a vezetője a legutóbbi eseményekről mondani tudott, némileg kiegészítette és pontosította az általam már ismert adatokat.
Mi történt tehát a nyugati irányban?
Amikor a német fasiszta csapatok megkezdték támadásukat a moszkvai irányban, a főváros távoli megközelítési útjain három frontunk védett: a Nyugati (parancsnok Konyev vezérezredes), a Tartalék (parancsnok Bugyonnij marsall) és a Brjanszki (parancsnok Jerjomenko altábornagy). Ezek állományába szeptember végén összesen mintegy 800 000 harcos, 782 harckocsi, 6808 löveg és aknavető, valamint 545 repülőgép tartozott. A legtöbb erővel és eszközzel a Nyugati Front rendelkezett.
Az ellenség, miután erőit átcsoportosította a moszkvai irányba, a mi három frontunkat gyalogságban 1,25-szörösen, harckocsikban 2,2-szeresen, lövegekben és aknavetőkben 2,1-szeresen, repülőgépekben 1,7-szeresen múlta felül.
A német csapatok támadása szeptember 30-án Guderian páncélos csoportjának és a 2. német hadseregnek a Brjanszki Front csapataira Zsukovka-Sosztka körzetében mért csapásával kezdődött. Az ellenség október 2-án hatalmas csapásokat mért a Nyugati és a Tartalék Front csapataira. Különösen erősek voltak a Duhovscsina északi és Roszlavl keleti körzetéből mért csapások. Az ellenségnek sikerült áttörnie csapataink védelmét. Csapásmérő csoportosításai gyorsan törtek előre, délről és északról átkarolva a Nyugati és a Tartalék Front csapatainak egész vjazmai csoportosítását.
Brjanszktól délre is igen súlyos helyzet alakult ki, ahol a Brjanszki Front 3. és 13. hadseregét a bekerítés veszélye fenyegette. Nem ütközve komoly ellenállásba, Guderian csapatai Orjol felé törtek előre, amelynek körzetében nem voltak erőink a támadás visszaverésére. A németek október 3-án elfoglalták Orjolt. A Brjanszki Frontot kettévágták. A front csapatai veszteségek közepette harcolva vonultak vissza kelet felé.
A tulai irányban is fenyegetővé vált a helyzet.
Konyev vezérezredesnek, a Nyugati Front parancsnokának az utasítására a front csapatai ellencsapást mértek az észak felől megkerülést végrehajtó ellenséges csapatokra. Sajnos, az ellencsapás nem sikerült. Október 6-án estig a Nyugati és a Tartalék Front csapatainak jelentős részét Vjazmától nyugatra bekerítette az ellenség.
A Nyugati Front törzsénél folytatott beszélgetés és a helyzet elemzése alapján úgy éreztem, hogy a Vjazma környékén történt katasztrófát meg lehetett volna előzni. Annak ellenére, hogy az ellenség élőerőben és technikai eszközökben túlerőben volt, csapataink elkerülhették volna a bekerítést. Ehhez az kellett volna, hogy időben és helyesebben állapítsák meg az ellenség főcsapásainak az irányát, továbbá, hogy a passzívabb arcvonalszakaszokról elvont erők és eszközök zömét a csapások irányában összpontosítsák. Ez azonban nem történt meg, s frontjaink védelme nem bírta el az ellenség koncentrált csapásait. Hatalmas rések keletkeztek, amelyeket semmivel sem lehetett betömni, mivel a parancsnokságnak semmilyen tartaléka sem maradt.
Október 8-án éjjel 2 óra 30 perckor felhívtam Sztálint. Még dolgozott. Jelentve a Nyugati Front helyzetét, a következőket mondtam:
– A fő veszély most a mozsajszki védővonal gyengesége. Ezért az ellenség páncélos csapatai váratlanul felbukkanhatnak Moszkva környékén. Ahonnan csak lehet, mielőbb csapatokat kell elvonni a mozsajszki védővonalra.
Sztálin megkérdezte:
– Hol van most a Nyugati Front 19. és 20. hadserege meg Bolgyin csoportja, hol a Tartalék Front 24. és 32. hadserege?
– Vjazmától nyugatra és északnyugatra bekerítették őket – válaszoltam.
– Mi a szándéka?
– Azonnal elindulok Bugyonnijhoz.
– És tudja, hol van Bugyonnij törzse?
– Valahol Malojaroszlavec környékén fogom keresni.
– Jó, menjen Bugyonnijhoz és azonnal hívjon fel onnan.
Szemerkélt az eső, sűrű köd ereszkedett le, alig lehetett látni valamit. Október 8-án reggel Obnyinszkoje vasúti megállónál (105 km Moszkvától) két híradós katonát pillantottunk meg, akik a híd felől kábelt húztak át a Protva folyón. Megkérdeztem:
– Elvtársak, hova építik a vonalat?
– Ahova parancsolták, oda – felelte egy óriási termetű legény, ügyet sem vetve rám.
Meg kellett neveznem magamat és megmondani, hogy a Tartalék Front törzsét és Sz. M. Bugyonnijt keressük.
Mire a katona kihúzta magát és ezt felelte:
– Bocsásson meg hadseregtábornok elvtárs, mi önt csak névről ismerjük, ezért válaszoltunk így. A front törzsét már elhagyták. Két órával ezelőtt települt át ide és az erdőkben levő házikókban helyezkedett el, ott a hegyen. Ott majd az őrség megmutatja az utat.
A gépkocsi visszafordult. Nemsokára a főhadiszállás képviselőjének, L. Z. Mehlisz 1. osztályú hadseregkomisszárnak a szobájában voltam, A. F. Anyiszov vezérőrnagyot, a front törzsfőnökét is nála találtam. Mehlisz telefonon beszélt és éppen alaposan mosta valakinek a fejét.
Arra a kérdésre, hogy hol a parancsnok, a törzsfőnök így válaszolt:
– Nem tudjuk. Délelőtt a 43. hadseregnél tartózkodott. Félek, hogy valami történt Szemjon Mihajloviccsal.
– És ön mit tett felkutatása érdekében?
– Hát, összekötő tiszteket küldtünk ki, de még nem tértek vissza.
Mehlisz felém fordulva megkérdezte:
– És ön milyen feladatokkal jött hozzánk?
– Mint a főhadiszállás tagja jöttem, a legfelsőbb főparancsnok megbízásából, hogy tájékozódjam a helyzetről – feleltem.
– Nos, látja, milyen helyzetbe kerültünk – mondta Mehlisz. – Most szedem össze a szervezetlenül visszavonulókat. A gyülekező helyeken kiegészítjük felszerelésüket és új egységeket alakítunk belőlük.
Mehlisztől és Anyiszovtól igen kevés konkrétumot tudtam meg a Tartalék Front csapatainak a helyzetéről és az ellenségről. Gépkocsiba ültem és Juhnov felé indultam, remélve, hogy a helyszínen hamarabb sikerül tisztázni a körülményeket.
A Protván áthaladva gyermekkorom jutott eszembe. Ezen a vidéken jól ismertem a terepet, mert valaha keresztül-kasul jártam. Obnyinszkojétól, ahol a Tartalék Front törzse települt, tíz kilométerre van szülőfalum, Sztrelkovka. Ma is ott van anyám, nővérem és négy gyermeke. Mi van velük? Mi lenne, ha felkeresném őket? Nem, ez lehetetlen, erre nincs időm. Mi lesz velük, ha ideérnek a fasiszták? Mit tesznek közeli hozzátartozóimmal, ha megtudják, hogy Zsukov hadseregtábornok rokonai? Valószínűleg agyonlövik valamennyiüket. Az első alkalommal el kell hozatni őket hozzám, Moszkvába.
Két hét múlva Sztrelkovka falut és az egész Ugodszko-Zavodszki járást elfoglalták a német csapatok. Földijeim azonban nem ültek ölbetett kézzel. A járásban erős partizánosztagot szerveztek, amelynek parancsnoka a komszomolista Viktor Karaszjev, hazánk e bátor harcosa és ügyes szervezője, komisszárja pedig Alekszandr Kurbatov, az SZKP ugodszko-zavodszki járási pártbizottságának a titkára volt. Ugyancsak ehhez az osztaghoz tartozott Mihail Alekszejevics Gurjanov, a rettenthetetlen népi bosszúálló, az ugodszko-zavodszki járási végrehajtó bizottság elnöke is.
Az ugodszko-zavodszki partizánosztag merészen rajtaütött a német parancsnokságokon, hadtápintézeteken, és egyes alakulatokon. Az egyik ilyen éjjeli vállalkozás során megsemmisítette egy német hadtest nagy hadtáptörzsét.
A kommunista Mihail Alekszejevics Gurjanovot a németek 1941 novemberében elfogták, bestiálisan megkínozták és felakasztották. Földijeim mind a mai napig szeretettel járulnak a félelmet nem ismerő harcos sírjához.
Később, visszavonuláskor a németek felgyújtották Sztrelkovkát és több más falut. Anyám háza is leégett. Szerencsére őt sikerült elszállíttatnom. Az ugodszko-zavodszki járást D. M. Szeleznyev tábornok 17. lövészhadosztálya és a 49. hadsereg más magasabbegységei szabadították fel.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
