(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XII.
Ott, ahol 1941-ben a Tartalék Front törzse, majd utána a Nyugati Front törzse volt, Pjatkino falu helyén (amelyet a német csapatok visszavonulásukkor szintén felgyújtottak) a háború után felépült Obnyinszk városa. A várost messze határainkon túl is ismerik: itt helyezték üzembe a világ első atomerőművét. Obnyinszk napjainkban nagy tudományos központ.
De térjünk vissza az akkori idők eseményeihez:
Malojaroszlavec központjáig egy teremtett lélekkel sem találkoztam. A város elhagyatottnak látszott. A járási végrehajtó bizottság épülete körül két személygépkocsit pillantottam meg.
– Kinek a gépkocsijai ezek? – kérdeztem a felébresztett vezetőt.
– Szemjon Mihajlovics Bugyonnijéi, hadseregtábornok elvtárs.
– Hol van Szemjon Mihajlovics?
– A járási végrehajtó bizottság épületében.
– Régóta vannak itt?
– Három órája.
Belépve az épületbe megpillantottam Bugyonnijt, aki elgondolkozva hajolt a térkép fölé.
Melegen üdvözöltük egymást. Látszott, hogy sok mindent élt át e nehéz napokban.
– Honnan jöttél? – kérdezte Bugyonnij.
– Konyevtől.
– No, mi újság nála? Több mint két napja megszakadt az összeköttetésem vele. Tegnap a 43. hadsereg törzsénél jártam, a front törzse azonban távollétemben felszedelőzködött, és most nem tudom, hol állt meg.
– Én megtaláltam Moszkvától 105 kilométernyire, balra az erdőben, a Protva folyót átszelő vasúti hídon túl. Téged várnak. A Nyugati Fronton, sajnos, az erők zömét bekerítették.
– Nálunk sem jobb a helyzet – felelte Bugyonnij -, a 24. és 32. hadsereget elvágták. Tegnap én magam is kis híja, hogy Juhnov és Vjazma között nem kerültem az ellenség karmai közé. Vjazma felé nagy páncélos és gépesített oszlopok vonultak, nyilvánvalóan, hogy kelet felől megkerüljék a várost.
– Kinek a kezén van Juhnov?
– Most nem tudom. Az Ugra folyónál volt két gyalogezred, de tüzérség nélkül. Azt hiszem, Juhnov az ellenség kezén van.
– No, és ki fedezi az utat Juhnovtól Malojaroszlavecig?
– Amikor ide jöttem, Medinyben három milicistán kívül mással nem találkoztam. Medinyt elhagyták a helyi hatóságok.
– Eredj a front törzséhez – mondtam Szemjon Mihajlovicsnak – tájékozódj a helyzetről és jelentsd a dolgok állását a főhadiszállásnak, én meg elmegyek Juhnov körzetébe. Jelentsd a legfelsőbb főparancsnoknak, hogy találkoztunk, és mondd meg neki, hogy Kalugába mentem. Meg kell néznem, mi történik ott.
Amikor Medinybe érkeztem, valóban senkit sem találtam ott. Csak egy öreg anyóka keresett valamit egy lebombázott ház romjai között.
– Mit keres itt nagyanyó? – kérdeztem.
Az asszony felemelte a fejét. Tágra nyílt, réveteg szemével értelmetlenül nézett rám.
– Mi történt magával nagyanyó?
Anélkül, hogy válaszolt volna, ismét elkezdett ásni. Valahonnan a romok közül egy másik asszony is előkerült, egy félig megtömött zsákot cipelve.
– Ne kérdezzen tőle semmit. Elvette az eszét a bánat. Tegnapelőtt a németek rajtaütöttek a városon. Bombázták és repülőgépről géppuskázták. Ez az asszony az unokáival együtt itt lakott ebben a házban. A támadás idején a kútnál állt, vizet húzott, és szeme láttára csapott a bomba a házába. A gyermekek elpusztultak. A mi házunk szintén összedőlt. Minél hamarabb el kell menni, és ezért kutatok a romok alatt, talán még találok valami cipőt vagy ruhát.
Arcán könnycseppek gördültek végig.
Nehéz szívvel indultam Juhnov felé. Időnként meg kellett állnom és figyelmesen körülnéznem, hogy ne szaladjak bele az ellenség karjaiba.
10-12 km-t tettem meg, amikor az erdőben váratlanul kezeslábast és harckocsizó sisakot viselő fegyveres katonák állítottak meg. Egyikük odajött a gépkocsihoz.
– Nem lehet tovább menni – mondotta. – Kicsoda ön?
Megneveztem magamat és viszonzásul megkérdeztem, hol van az alakulatuk.
– Itt az erdőben 100 méternyire van egy harckocsidandár törzse.
– Nagyon jó. Kísérjenek a dandár törzséhez.
Örültem, hogy itt találtam egy harckocsidandárt. Egy alacsonytermetű, feszes tartású harckocsizó jött elém kék kezeslábasban, ellenzős sapkáján szemüveggel. Azonnal az volt az érzésem, hogy ezt az embert már láttam valahol.
– A főhadiszállás tartalék harckocsidandárának a parancsnoka, Troickij ezredes jelentkezik.
– Troickij. No, nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk!
I. I. Troickijt a Halhin-Golnál ismertem meg, ahol 1939-ben a 11. harckocsidandár törzsét vezette. Ez a dandár volt a japánok réme.
– Én sem gondoltam volna, hogy itt találom hadseregtábornok elvtárs – mondta Troickij. – Úgy tudtam, hogy ön a Leningrádi Front parancsnoka, és nem hallottam, hogy onnan visszatért volna.
– Nos, mi történik itt maguknál, jelentse. Mindenekelőtt, hol az ellenség?
Troickij ezredes elkezdte jelentését:
– Az ellenség megszállva tartja Juhnovot. Élegységei elfoglalták az Ugra hídját. Kalugába is felderítőket küldtem. A városban egyelőre nincs ellenség, de környékén heves harcok dúlnak. Ott harcol az 5. lövészhadosztály és a 43. hadsereg egyes visszavonult egységei. Dandárom a főhadiszállás tartalékában van. Második napja állok itt és semmiféle utasítást sem kapok.
– Küldjön egy összekötő tisztet a Tartalék Front törzséhez Obnyinszkoje vasútállomás környékére, a Protva folyón keresztül. Tájékoztassa Bugyonnijt a helyzetről. A dandár egy részét bontakoztassa szét és szervezze meg a védelmet a medinyi irány fedezésére. A Tartalék Front törzse jelentse a vezérkarnak a tőlem kapott parancsokat és mondja meg, hogy Kalugába mentem az 5. lövészhadosztályhoz.
Később megtudtam, hogy az Ugra folyó hídját a németek csak azután foglalták el, miután azt I. G. Sztarcsak őrnagynak, a Nyugati Front ejtőernyős deszantszolgálata főnökének osztaga felrobbantotta.
Ez a 400 főből álló osztag október 4-én az ő személyes kezdeményezésére határőrökből alakult meg, hogy az ellenség mögött tevékenykedjen.
Sztarcsak osztaga a híd felrobbantása után védelmet foglalt az Ugra folyó mentén. Nemsokára erősítést kapott. Bevonult hozzá L. A. Mamcsik főhadnagy és J. Sz. Rosszikov százados osztaga, amely a podoli katonai tanintézetek hallgatóiból alakult. Ezek az osztagok hősi harcukkal sikeresen visszaverték az ellenséges csapatok próbálkozásait, hogy átkeljenek az Ugrán és áttörjenek Mediny felé.
Az öt napig tartó elkeseredett harc után nem sokan maradtak életben közülük, de hősi önfeláldozásukkal meghiúsították Malojaroszlavec gyors elfoglalásának tervét, és ezzel segítettek csapatainknak időt nyerni ahhoz, hogy Moszkva megközelítési útjain megszervezzék a védelmet.
Kaluga körzetében felkeresett egy összekötő tiszt és átnyújtotta a vezérkar főnökének távmondatát, amelyben az állt, hogy a legfelsőbb főparancsnok parancsára október 10-én legyek a Nyugati Front törzsénél.
Azokban a napokban ott működött az Állami Honvédelmi Bizottság egyik albizottsága.
Alig érkeztem meg a törzs krasznovidovi szállására, amikor a telefonhoz hívattak. Sztálin volt a vonalban.
– A főhadiszállás elhatározta, hogy magát nevezi ki a Nyugati Front parancsnokává. Konyev a helyettese marad. Nincs ellenvetése?
– Nem, semmiféle ellenvetésem sem lehet! Úgy vélem, hogy Konyevra kell bízni a kalinyini irányban levő csapatok vezetését. Ez az irány túlságosan távoli, és ezért ott kisegítő frontparancsnokságnak kell lennie.
– Jó – helyeselt Sztálin. – Rendelkezésére állnak a Tartalék Front megmaradt csapatai, s a mozsajszki vonalon levő csapatok. Minél hamarabb vegyen kézbe mindent és cselekedjék.
– Megkezdem a parancsok végrehajtását, de kérem, sürgősen vonultassanak fel nagyobb tartalékokat, mivel a közeljövőben várható, hogy a hitleristák fokozzák Moszkva elleni csapásukat.
Konyevvel megtárgyalva a helyzetet, mindenekelőtt a következőket határoztuk el: a front törzsét áttelepítjük Alabinóba; Konyev magához veszi a vezetéshez szükséges eszközöket, és egy parancsnoki csoporttal kiutazik, hogy a kalinyini irány csapatai tevékenységét a helyszínen irányíthassa; a front haditanácsa Mozsajszkba megy Sz. I. Bogdanovhoz, a mozsajszki megerődített körlet parancsnokához, hogy a helyszínen tanulmányozza a helyzetet ebben az irányban.
A front törzse elindult Alabinóba, én pedig N. A. Bulganyinnal, a haditanács tagjával két óra múlva Mozsajszkban voltam. Itt ágyúzást és repülőbombák robbanását hallottuk. Bogdanov jelentette, hogy Borogyino megközelítési útjain az ellenség előrevetett gépesített és páncélos csapataival a tüzérséggel és harckocsikkal megerősített 32. lövészhadosztály áll harcban. Parancsnoka, V. I. Poloszuhin ezredes, igen tapasztalt parancsnok. A hadosztályra lehet számítani.
Miután Bogdanovnak kiadtam a szükséges utasításokat, a front törzséhez mentünk.
Az ideiglenesen tábori épületekben elhelyezett fronttörzs azonnal hozzákezdett a szervezési és hadműveleti ügyek intézéséhez. Nagy munka várt rá.
Sürgősen szilárd védelmet kellett kiépíteni a Volokolamszk-Mozsajszk-Malojaroszlavec-Kaluga terepszakaszon; a védelmet tovább kellett fejleszteni a mélységben, meg kellett alakítani a második lépcsőket és a fronttartalékokat, hogy a védelem sebezhető szakaszainak megerősítése céljából manőverezni lehessen velük. Meg kellett szervezni a légi felderítést és a front csapatainak szilárd vezetését, a csapatok anyagi-technikai biztosítását. És ami a legfőbb – fokozni kellett a pártpolitikai munkát, erősíteni a harcosok erkölcsi szellemét, önbizalmukat és azt a meggyőződésüket, hogy a Moszkvába vezető utakon elkerülhetetlenül szétzúzzuk az ellenséget.
A csapatoknál éjjel-nappal megfeszített munka folyt. Az emberek a fáradtságtól és a kialvatlanságtól a szó szoros értelmében ledőltek a lábukról, de a Moszkva, a haza sorsáért viselt egyéni felelősség érzésétől sarkallva, a párt útmutatásait követve emberfeletti munkát végeztek, hogy Moszkva megközelítési útjain megteremtsék a front csapatainak állóképes védelmét.
A párt központi bizottsága, az Állami Honvédelmi Bizottság és a Legfelsőbb Főparancsnokság 1941 nyarán és őszén sok nagyszabású intézkedést hajtott végre a főváros védelmének megerősítése, jelentős tartalékok létesítése és a működő hadsereg új egységekkel és magasabbegységekkel, harci technikával való feltöltése érdekében. Most további intézkedések következtek, hogy megállítsuk az ellenséget.
Már az október 7-re virradó éjjel megkezdődött a csapatok átdobása a főhadiszállás tartalékából és a szomszédos frontoktól a mozsajszki védelmi vonalra, ahová 11 lövészhadosztály, 16 harckocsidandár, több mint 40 tüzérezred és számos egyéb kötelék érkezett. Újjáalakítottuk a 16., 5., 43. és a 49. hadsereget. Ezek október közepén 90 000 embert számláltak. Összefüggő, megbízható védelemhez ezek az erők nyilvánvalóan nem voltak elegendők. De a főhadiszállás nem rendelkezett nagyobb lehetőségekkel, viszont a csapatok átdobása a Távol-Keletről és más távoli vidékekről több oknál fogva késlekedett. Ezért elhatároztuk, hogy elsősorban a legfőbb irányokat szálljuk meg: a volokolamszkit, a mozsajszkit, a malojaroszlavecit és a kalugait. Ezekben az irányokban összpontosítottuk a tüzérség és a páncélelhárító eszközök zömét is.
A volokolamszki irányba telepítettük a 16. hadsereg törzsét és parancsnokságát K. K. Rokosszovszkijjal, A. A. Lobacsevvel és M. Sz. Malinyinnal az élén. A 16. hadsereg állományába új magasabbegységeket osztottunk be, mert a 20. hadseregnek átadott hadosztályai Vjazmától nyugatra továbbra is be voltak kerítve. Az 5. hadsereg D. D. Leljusenko vezérőrnagy parancsnoksága alatt (megsebesülése után a hadsereg parancsnokságát L. A. Govorov tábornok vette át), a mozsajszki, a 43. hadsereg K. D. Golubjov parancsnoksága alatt a malojaroszlaveci, és végül a 49. hadsereg I. G. Zaharkin altábornagy parancsnoksága alatt a kalugai irányban összpontosult.
Ezeket a parancsnokokat mint tapasztalt katonai vezetőket jól ismertük és teljesen megbíztunk bennük. Tudtuk, hogy a rájuk bízott csapatokkal minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy ne engedjék Moszkvába az ellenséget.
Itt meg kell említenem azt a pontos munkát, amelyet a front törzse Szokolovszkij altábornaggyal és Malangyinnal, a hadműveleti osztály vezetőjével az élén végzett, továbbá N. D. Pszurcev vezérőrnagynak, a front híradó főnökének a csapatokkal való állandó összeköttetés biztosítására irányuló energikus erőfeszítéseit.
A Nyugati Front első lépcsőjének csapatai mögött a védelem mélységének kiépítése céljából nagy műszaki munka folyt, valamennyi harckocsiveszélyes irányban páncélelhárító körletek épültek ki. A fő irányokban felvonultattuk a front tartalékait.
A front törzse nemsokára áttelepült Perhuskovóba. Innen indultak ki a távbeszélő és távíró vezetékek a front szárazföldi és légi erőihez. Ugyancsak ide futottak be a vonalak a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásától.
Ily módon lényegében újból megalakult a Nyugati Front, amelyre történelmi küldetés – Moszkva védelme – hárult.
A párt központi bizottságának vezetésével óriási munkába kezdett, hogy megmagyarázza a kialakult súlyos helyzetet, a Moszkvát közvetlenül fenyegető veszélyt. A központi bizottság felszólította a szovjet népet, hogy becsülettel teljesítse a haza iránti kötelességét, ne engedje az ellenséget Moszkvába.
Az ellenséges csapatok mögött, Vjazmától nyugatra ezalatt még hősiesen verekedtek bekerített csapataink és megpróbáltak kitörni, hogy egyesüljenek a Vörös Hadsereggel. Kitörési kísérleteik azonban sikertelenül végződtek. A front parancsnoksága és a főhadiszállás úgy segített a bekerített csapatokon, hogy repülőgépről élelmiszert és lőszert dobott le nekik, és bombázta a németek harcrendjét. De a front és a főhadiszállás akkor nem tehetett többet értük, mert nem rendelkezett elegendő élőerőkkel és eszközökkel.
Az ellenség mögött levő csapatok nem tették le a fegyvert, hanem továbbra is hősiesen verekedtek, lekötötték az, ellenség hatalmas erőit, megakadályozták, hogy továbbfejlessze támadását Moszkva ellen.
Két ízben – október 10-én és 12-én – rádiótáviratot küldtünk a bekerített csapatok parancsnokainak. Ezekben röviden tájékoztattuk őket az ellenségről, és feladatul szabtuk a kitörést, amelynek általános irányításával M. F. Lukint, a 19. hadsereg parancsnokát bíztuk meg. Felszólítottuk őket, haladéktalanul közöljék kitörési tervüket, és a csoportosítást, továbbá, hogy jelöljék meg, melyik szakaszon szervezzük meg a segítségnyújtást a front repülőivel. De egyik táviratunkra sem kaptunk választ: valószínűleg már későn érkeztek a bekerítettekhez. Úgy látszik megszakadt a vezetés, és a csapatoknak csak egyes csoportokban sikerült kitörniük a bekerítésből.
Lássuk, mit mondott később Andrej Trofimovics Sztucsenko, a 45. lovashadosztály volt parancsnoka:
– Amikor a hadosztály maradványaival kitörtünk a bekerítésből, hogy egyesüljünk a fronttal, mindenütt, ahol csak lehetett, pusztítottuk a hitleristákat, akikből több mint ezret vágtunk le. Október közepén nem múlt el nap, hogy ne lettek volna elkeseredett összecsapásaink az ellenséggel. Ezekben a harcokban sok nagyszerű harcos, parancsnok és politikai munkás esett el.
Andrej Trofimovics nagy megindultsággal beszélt A. G. Polehinnak, a hadosztály komisszárjának a hősi haláláról, aki a halálos veszély ellenére vállalkozott rá, hogy maga vezeti a felderítést.
– Bár a hadosztály nagy része elpusztult, az életben maradottak tovább verekedtek, hogy minél hamarabb csatlakozzanak a front csapataihoz és velük együtt harcoljanak Moszkváért. És a legboldogabb nap az volt, amikor kitörtünk a bekerítésből, ismét beolvadtunk a front csapataiba, hogy visszaverjük a nekivadult ellenséget …
Hála annak a szívósságnak és állhatatosságnak, amelyet Vjazma környékén bekerítve harcoló csapataink tanúsítottak, értékes időt nyertünk, hogy a mozsajszki vonalon megszervezzük a védelmet. A bekerített csoportosítás kiontott vére és áldozatai nem voltak hiábavalók. A Vjazma alatt harcoló szovjet katonák hőstettét, akik sokkal hozzájárultak Moszkva védelmének közös ügyéhez, valamikor még megkellene írni.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
