1. FEJEZET

(idézet: Az Osztrák tragédia – 1933-1938)

1

A belpolitikai feszültség állandó növekedése mellett Olaszország és Magyarország külső nyomása is abba az irányba hatott, hogy Dollfuss mielőbb döntő harcot indítson a demokrácia teljes felszámolására. Mussolini, Gömbös és Dollfuss levélváltásaiban újra meg újra visszatért az a gondolat, hogy csak a fasiszta alapokra helyezett Ausztria lenne képes a megromlott német—osztrák viszonyt normalizálni. Január 18-án Mussolini Bécsbe küldte Fulvio Suvich külügyi államtitkárt, hogy rábírja Dollfusst az előkészületek meggyorsítására. Suvich utóbb azt jelentette Mussolininak, hogy nézete szerint az osztrák kormány egyelőre még ura a helyzetnek, de az ifjúság „megújulást” vár. Hogy mit értett „megújuláson”, azt szó szerint így fogalmazta meg: „Harcot a marxizmus ellen, az alkotmánynak antiparlamentáris és korporatív szellemben történő átalakítását, a pártok eltávolítását, a Hazafias Arcvonal megerősítését, s végül, hogy elérkezett a pillanat, amikor az átalakítás érdekében teendő lépéseket tovább halogatni nem lehet.” Ezt a véleményét Dollfuss-szal is közölte, hangsúlyozva, hogy Mussolini teljesen egyetért vele, és újra üzeni, hogy a belső átalakítás sikerének előmozdítása érdekében Olaszország teljes külpolitikai befolyásával Ausztria oldalán áll. Mussolini javasolta a három kormányelnök közeli találkozását. „Szükségesnek látszik azonban — hangzott Suvich levele —, hogy időközben Ön, Kancellár úr, végrehajtsa azokat a rendszabályokat, amelyeket a riccionei megbeszélés* 1933. augusztus 19-én Dollfuss látogatást tett Mussolini Adria-parti nyaralójában, Riccionéban, ahol elvileg megállapodtak az ausztriai antidemokratikus fordulat érdekében teendő lépésekben.* értelmében elvárunk Öntől.”

Január 30-án Dollfuss levelet intézett Suvichhoz, amelyben megígérte, hogy „a kormány fokozni fogja a tempót, és az események meggyorsulásának folyamata máris látható”. 1934 januárjában az osztrák kormány a Heimwehr segítségével tényleg megkezdte a fasiszta puccs előkészítését. A bécsi Heimwehr-szervezet vezére, Emil Fey, aki Dollfuss után a legbefolyásosabb ember volt akkor Ausztriában, egyre több alakulatot összpontosított Bécsben.

Fey személyes ambícióinak és hatalomvágyának fontos szerepe volt az események tragikus kifejletében. Ő volt Ausztriában a „lázadó középosztály” egyik legtipikusabb képviselője. Az első világháborúban őrnagyi rangig vitte, a fronton tanúsított személyes bátorságáért a legmagasabb kitüntetést, a Mária Terézia-rendet kapta. Fényes katonai karrierjét azonban a Monarchia széthullása derékba törte. Ő is a nyugdíjazottak listájára került. Engesztelhetetlen gyűlölet égett benne a köztársaság ellen. Ez juttatta el őt a Heimwehrbe, amelynek rövid időn belül egyik vezetője lett. Fey igazi condottiere volt, politikai elvek nélkül, aki a politikai porondon is a zsoldosháború kíméletlen és elvtelen módszereivel kovácsolta szerencséjét. A fasizálódás nagy lehetőségeket nyitott meg előtte. A nincstelen nyugdíjazott katonatisztből előbb szabadcsapatvezér, majd Dollfuss kormányában belügyminiszter lett. A méltóság és a hatalom bódulatában — érvényesülési vágytól fűtött felesége ösztönzésére is — egyre magasabbra tört. A „vörös Bécs” megtisztítása, a „marxizmus megsemmisítése” révén riválisait túlragyogó dicsőségre pályázott. Életútja és személyes tulajdonságai magyarázzák, hogy ő lett a véres februári napok egyik dicstelen főszereplője.

A kormány a náci veszéllyel indokolta a feltűnő katonai előkészületeket, de rövidesen számos intézkedése elárulta, hogy a munkásság elleni fellépésre készül.

A német kormánykörök és az illegális nácik véleményét Rieth bécsi német követ világosan kifejtette Dollfussnak. Amikor a kancellár a nagykövet előtt annak a reményének adott kifejezést, hogy a marxista erők szétzúzása bizonyos párhuzamosságot teremt Bécs és Berlin között, s ezáltal enyhülhet a feszültség, Rieth azt mondta: az osztrák marxisták üldözése aligha elégíti ki a nemzetiszocialistákat, mert úgy vélekednek, hogy a baloldal nyomásától megszabadulva az osztrák kormány teljes erővel ellenük fordul. A német követ szavai tehát elárulták, hogy a barna veszély a demokrácia megdöntése után sem szűnik meg.

Oscar Pollak, az „Arbeiter-Zeitung” főszerkesztője már hetekkel február 12-e előtt elmondta Geyde angol újságírónak: a Szociáldemokrata Munkáspárt vezetősége tisztában van azzal, hogy a kormány rövidesen puccsot szándékozik végrehajtani. Az ipari körzetekben elhelyezett Heimwehr-alakulatok provokatív magatartást tanúsítanak a munkássággal szemben. Január 27-én a bécsi Heimwehr-parancsnokság olyan értelmű parancsot adott ki, hogy a „kormány döntésre szánta el magát”, ezért a Heimwehr minden tagjának állandó készenlétben kell állnia.

Január 30-án a tiroli Heimwehr a náci puccs veszélyére hivatkozva megszállta Innsbruckot, és megkezdte a választott képviselőtestület eltávolítását. Február 3-án letartóztatták Alexander Eifler őrnagyot és Löw századost, a Republikanischer Schutzbund katonai vezetőit: igyekeztek jó előre megfosztani a munkásságot a katonai szakemberektől. Február 4-én Starhemberg beszédet tartott Innsbruckban, és harcra szólította fel a Heimwehrt a „vörösök” ellen. Február 8-án Bécsben és más városokban általános házkutatást hajtottak végre a szociáldemokraták párthelyiségeiben.

Az üzemi munkásbizalmiak és a Schutzbund harcosai cselekvést sürgettek a kormány terveinek meghiúsítására. A Szociáldemokrata Munkáspárt vezetősége azonban azzal utasította vissza javaslataikat, hogy „a párt csak igazán komoly esetben folyamodhat a munkásság jogainak offenzív védelméhez”. 1927. július 15-éhez hasonlóan a párt most is tétlenül várta az események alakulását, sőt, nyugalomra és a munka folytatására szólította fel a munkásokat, akik sztrájkkal akarták a kormányt a Heimwehr-csapatok eltávolítására kényszeríteni. A linzi munkások azon indítványát, hogy tanúsítsanak ellenállást, Otto Bauer azzal utasította vissza, hogy a párt és a kormány békés megegyezésének rövidesen be kell következnie, s ezért helytelen lenne a megegyezés kilátásait radikális akciókkal megzavarni.

Vajon volt-e kilátás a megegyezésre? A Dollfuss által képviselt bel- és külpolitikai elgondolások alapján szó sem lehetett róla. Pedig a szociáldemokrata pártvezetés a harc elkerülése érdekében kész lett volna hozzájárulni a demokrácia korlátozásához. Karl Renner tudomására hozta Dollfussnak, hogy a párt — a rendkívüli külpolitikai kényszerhelyzetet elismerve — hajlandó beleegyezni abba, hogy a köztársaság elnöke két évig parlament nélkül, szinte diktátori hatalommal felruházva kormányozzon, csak a szabad szakszervezetek fennmaradását engedélyezze. Talán Miklas elnök elfogadta volna Renner javaslatát, de a Heimwehr vezérei — Mussolini teljes támogatásának tudatában — hallani sem akartak kompromisszumról.

Hogyan reagált a javaslatokra a kormány? 1933 decemberében Dollfuss megbízásából Emmerich Czermak tárgyalásokat folytatott a szociáldemokraták vezetőivel. A párt képviselői készek voltak a legmesszebbmenő engedményekre is. Még a Habsburg-restaurációt is hajlandók lettek volna elfogadni, ha ilyen áron biztosíthatják a párt fennmaradását. Amikor 1934 elején Czermak beszámolt Dollfussnak a tárgyalások eredményeiről, a kancellár rövid gondolkodás után azt mondta: „Mindez nagyon szép lenne, de ha belemennék, Mussolini bedobna bennünket Hitler torkába.” Ebből kiderül, hogy a februári események kiváltó oka elsősorban külpolitikai természetű volt. Mussolini korlátlan befolyásra törekedett Ausztriában, s ehhez le kellett számolnia a demokratikus, liberális irányzatok minden áramlatával. Az olasz diktátor többször is nyíltan tudomására hozta Dollfussnak, hogy csak a belső fasizálás maradéktalan végrehajtása esetén számíthat Olaszország teljes támogatására Németország ellen.

Gömbös magyar miniszterelnök is cselekvésre buzdította Dollfusst, mert úgy vélekedett, hogy „az osztrák marxizmus szétverése ugyanolyan nagy győzelem lenne, mintha több csehszlovák hadosztályt semmisítenének meg”. A politikai ösztönzés mellett a magyar vezérkar számottevő fegyveres támogatásban is részesítette a Heimwehrt. A budapesti hadilevéltárban őrzött iratok tanúsága szerint Emil Fey már két héttel a bécsi munkások ellen indított támadás előtt azzal a kéréssel fordult Gömböshöz, hogy a magyar vezérkar adjon át készletéből több millió töltényt a közös hadseregtől örökölt fegyverekhez, amelyeket már évekkel előbb titokban a Heimwehr kezére játszottak. Gömbös haladéktalanul teljesítette Fey kérését, és részben február 12-e előtt, részben pedig a februári harcok idején nagy mennyiségű muníciót szállítottak Ausztriába. Osztrák részről a hirtenbergi fegyvergyár igazgatóját, Gömbös és Starhemberg személyes jó barátját, a jelenleg Argentínában élő Fritz Mandlt bízták meg a szállítás lebonyolításával.

Az előkészületek befejezése után, február 11-én a Heimwehr készen állt a munkásság elleni harcra. Az alsó-ausztriai Heimwehr-alakulatok február 11-i gyakorlatának befejeződése után Fey beszédet intézett a csapatokhoz. „A Heimwehr tagjai joggal tarthatnak igényt dicséretre és elismerésre — mondotta. — A haza ezt nem fogja megtagadni tőlük. A tegnapelőtt és tegnap folytatott megbeszélések során megbizonyosodtunk róla, hogy Dollfuss kancellár velünk tart. De még többet is mondhatok nektek, ha csak néhány szóban is: holnap munkához látunk, és teljes odaadással fogunk dolgozni hazánkért, amely egyedül a miénk, osztrákoké.”

A vészjósló fenyegetés nem maradt következmény nélkül. Másnap tényleg „munkához látott” a Heimwehr. Az első riasztó hírek Linzből érkeztek. A felső-ausztriai Republikanischer Schutzbund vezetője, Richard Bernaschek értesítette a Szociáldemokrata Munkáspárt vezetőségét, hogy biztos forrásból nyert értesülések szerint a rendőrség másnapra házkutatást tervez a párt linzi székházában. Ők ellenállást fognak tanúsítani, s ehhez kérik a bécsi munkásság támogatását. Otto Bauer azonnal táviratban válaszolt Bernascheknek. Utasította, hogy tartózkodjanak minden önálló akciótól, s a további teendők megbeszélése végett küldjék el bizalmi embereiket Bécsbe. Bauer táviratáról tudomást szerzett a rendőrség, mert a linzi postahivatal azonnal továbbította másolatát a hatóságoknak. Az eseményeken ez a körülmény már nem változtatott, sőt minden valószínűség szerint inkább bátorítást adott az előkészületben levő támadáshoz. Eldördültek az első lövések. A linzi munkások ellenálltak, támogatásukra Bécsben részleges sztrájkok kezdődtek. Néhány óra múlva azonban a kormánycsapatok rájöttek, hogy a Szociáldemokrata Munkáspárt vezetősége még mindig

nem tartja elég „komolynak” a helyzetet arra, hogy harcba hívja a munkásságot, ezért egyre nyíltabban és támadóbban léptek fel. A szociáldemokrata vezetők nem tudtak világos képet alkotni maguknak a helyzetről. Úgy hitték, hogy a Heimwehr önálló akciójáról van szó, amelynek célja a kormányhatalom erőszakos megszerzése, tehát Dollfuss ellen is irányul. Tévedésük csak akkor derült ki, amikor békés tárgyalásokra induló pártvezetők — Theodor Körner, Oskar Helmer, Robert Danneberg, Josef Reither stb. — a hatóságok fogságába kerültek. Végzetesen későn döbbentek rá a kusza helyzetben, hogy Dollfuss és a hatóságok egy húron pendülnek Starhemberggel és Feyjel. Ez a tévedés magyarázza meg, hogy noha a pártvezetőség tudott az előkészületben levő Heimwehr-tervekről, elmulasztotta mozgósítani a Schutzbundot, s így az csak fele létszámmal vett részt az eseményekben.

A délután folyamán a kormánycsapatok körülfogták Bécs elővárosaiban a munkáslakótömböket — a szociáldemokrata városi közigazgatás szociális tevékenységének büszkeségeit —, és általános házkutatást akartak tartani az elrejtett fegyverek összegyűjtése és a szociáldemokrata vezetők összefogdosása céljából. A rendőri, a katonai és a Heimwehr-alakulatok előre szegzett fegyverrel biztosították a benyomuló egységeket. A lakók nem mindenütt tettek eleget annak a parancsnak, hogy távozzanak az ablakoktól, s ez már elegendő ok volt a karhatalomnak arra, hogy tüzet nyisson. Egyes tömbökben a Schutzbund tagjai viszonozták a tüzet, így a késő délutáni órákban az egész várost betöltötte a fegyverropogás zaja.

A Heimwehr és a hadsereg linzi támadását Ausztria iparvidékein hasonló provokációk követték. A harcok átterjedtek Grazra, Bruck an der Murra, Leobenre, Steyrre és Tirol tartomány több ipari körzetére. A harc végső kimenetele azonban attól függött, hogy a főváros munkásosztálya képes lesz-e meghátrálásra kényszeríteni a támadókat.

Elérkezett a döntés órája a Dollfuss által irányított fasiszta puccsisták, valamint a köztársasági alkotmányért és a demokráciáért harcoló munkásság küzdelmében. Az erők nem voltak egyenlőek. A kormány már hosszú hónapok óta, minden rendelkezésre álló eszközt felhasználva készült a leszámolásra, míg a szociáldemokrata pártvezetés még az első fegyveres összeütközés után is békés megegyezésre törekedett, és igyekezett kitérni a harc elől. A pártvezetés bizonytalansága és téves helyzetmegítélése következtében elmaradt az osztrák munkásság általános sztrájkja is. Míg a külvárosokban egyre elkeseredettebb formákat öltött a harc, Bécs központjában tovább folyt a megszokott élet. A polgári lapok megjelentek, s néhány órás szünet után újra megindult az áramszolgáltatás és a villamosközlekedés. A kormánycsapatok rendelkeztek a vasutakkal, kezükön maradt a rádió- és a telefonközpont, a legfontosabb közigazgatási centrumok, ezért győzelmi esélyük egyre nőtt, míg az elsáncolt munkások kilátásai óráról órára rosszabbodtak. Helyzetüket lényegesen enyhítette volna, ha a munkásság általános sztrájkba lép, megbénítja a vasúti forgalmat, és kívülről segítségére siet a lakóházakban harcoló munkásoknak; de ez a felkelők reményei ellenére nem következett be. A szociáldemokraták legerősebb bástyája, a Wiener Neustadt-i iparvidék tétlenül várta az események alakulását, és eltűrte, hogy a Heimwehr újabb és újabb egységeket vonultasson fel Bécs ellen. A bécsi proletariátus ügye a harcolók hősiessége ellenére bukásra volt ítélve, mert mindvégig védekező ellenállás maradt.

Dollfuss már február 12-én este közölte, hogy a kormány helyreállította a rendet, és a harc mindenütt véget ért. A valóságban Bécs egyes körzeteiben halált megvető bátorsággal még három napig harcoltak a munkások. A kormánycsapatok ágyútűzzel lőtték a bérházakat, s a romok alatt igen sok ártatlan lelte halálát.

Dollfuss csak február 15-én tekinthette teljesnek a kormány „győzelmét”. A munkásság utolsó ellenállását is sikerült legyőzniük. A Szociáldemokrata Munkáspártot azonnal feloszlatták, Bécs élére Dollfuss bizalmi emberét, Richard Schitzet nevezték ki kormánybiztosnak, feloszlatták a szakszervezeteket, a tartományi parlamentek (Landtag) szociáldemokrata képviselőit megfosztották mandátumaiktól — egyszóval a politikai élet minden területéről száműzték a baloldalt. De nem maradt el a kormány véres bosszúja sem. Azonnal felállították a rögtönítélő bíróságot, amely a Republikanischer Schutzbund kilenc vezetőjét — név szerint Karl Münichreitert, Georg Weisslt, Emil Swobodát, Josef Staneket, Johann Hoist, Victor Rauchenbergert, Josef Ahrert, Anton Bulgarit és Koloman Wallischt — kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet azonnal végre is hajtották.

A bécsi munkások legendás önvédelmi felkelése az európai munkásmozgalom legszebb forradalmi hagyományai közé tartozik. Az elszánt hősiességgel ellenálló munkáslakótömbök nevei mélyen bevésődtek az európai progresszió emlékezetébe: Reumann-Hof, Karl-Marx-Hof, Floridsdorf, Ottakring, Favoriten a végül is diadalmaskodó antifasiszta ellenállás jelképei lettek. Mártírjait a munkásosztály örökre szívébe zárta. Gyilkosaikat pedig hamarabb utolérte a megérdemelt végzet, mint bárki gondolhatta volna. Dollfuss alig fél esztendővel később merényletnek esett áldozatul. Fey 1938. március 12-én családjával együtt öngyilkos lett. Starhemberg túlélte ugyan Svájcban a háborút, de viszonylag fiatalon végzett vele szívbaja. A történelem nem maradt adós az ítélettel, mint ahogy hosszú távon sohasem marad adós, mert sújtó keze — fizikailag vagy erkölcsileg — mindig utoléri a gyilkosokat.

A bécsi barikádokon nem csupán az osztrák munkásság és a kleriko-fasiszta Heimwehr csapott össze, hanem az európai demokrácia ütközött meg az új világháborúra fegyverkező fasiszta nagyhatalmakkal. Kedvezőtlen bel- és külpolitikai okok miatt a harc elbukott, de az összeütközés ragyogó bizonyságot szolgáltatott arra, hogy a demokratikus jogok és a nemzeti érdekek legharcosabb védelmezője a munkásosztály. Milyen okok vezettek a vereséghez?

Első helyen kell megemlíteni, hogy a német munkásmozgalom a belső egység hiányában képtelen volt szervezett és országos méretű ellenállást kifejteni Hitler hatalomra jutása, majd a demokratikus szabadságjogok eltiprása ellen. A legerősebb nyugat-európai szociáldemokrata mozgalom harc nélküli behódolása nemzetközi méretekben jelentősen gyengítette az antifasiszta erők sikeres harcának kilátásait.

Az osztrák szociáldemokraták már jóval 1934 előtt is az állandó visszavonulás taktikáját folytatták, és nagy engedmények árán is szívesen megvásárolták volna a viszonylagos békét. A párt tömegeiben olyan mértékben eluralkodott a szkeptikus gondolkodás, hogy ez a döntő pillanatban szinte megbénította őket.

A konfliktus kirobbanásakor az is kiderült, hogy a „vörös Bécsben” uralkodó 400 000 taglétszámú szociáldemokrata tömegpárt és a hozzá kapcsolódó szakszervezeti mozgalom egyik óráról a másikra nem képes olyan harci szervezetté átalakulni, amely az új feltételek között is eleget tud tenni az osztályharc követelményeinek. A legalitásra és a parlamenti demokratizmusra nevelt tömegpárt — a harcos jelszavak ellenére — tehetetlenné vált az új történelmi helyzetben, amikor az osztályellenség antiparlamentáris és erőszakos eszközökkel akarta eldönteni a demokrácia további sorsát.

A februári harcok fájdalmas tanulsággal szolgáltak abban a tekintetben is, hogy a demokratikus jogok védelmét, az osztályellenség diktatórikus törekvéseinek leküzdését nem lehet olyan feladatnak tekinteni, amelyet a párt fegyveres védőőrsége — a Republikanischer Schutzbund — egyedül betölt. A bécsi szociáldemokrata párttagok túlnyomó többsége a fasiszta veszély említésekor mindig ezt mondta: „Azért tartjuk fenn a Schutzbundot, hogy védelmezze vívmányainkat az erőszakos támadások ellen.” Igen ám, de a Schutzbund csak addig bizonyulhatott hatásos fegyvernek, amíg az antidemokratikus erők hasonló szervezettel és fegyverzettel léptek fel a demokrácia ellen. Az államhatalommal szövetkező Heimwehr ellen a Schutzbund abban az esetben bizonyulhatott volna méltó ellenfélnek, ha a munkások milliói politikai és gazdasági eszközökkel a segítségére sietnek.

Az elmondottak mellett a munkanélküliségtől való félelem és viszonylag széles néptömegek fasiszta fertőzöttsége szintén szerepet játszott a februári harcok tragikus végében.

A nemzetiszocialisták természetesen örömmel látták a baloldal leverését, mert ezáltal az ő befolyásuk nemcsak relatív, de abszolút értelemben is megerősödött. Nem kellett többé attól félniük, hogy Dollfuss a demokratikus erőkkel lép szövetségre ellenük. Ezzel magyarázható, hogy Habicht utasította a nemzetiszocialistákat: a harcok idejére függesszék fel kormányellenes tevékenységüket.

A történtek után Dollfuss gyorsított ütemben folytathatta az osztrák közélet antidemokratikus átalakítását, amely az 1934. május 1-i alkotmány életbe léptetésével fejeződött be. Az új alkotmány az olasz fasizmus példáján túl az 1931-es pápai enciklikában, a „Quadragesimo Annó”-ban körvonalazott társadalomszervezési elgondolásokból merítette elvi alapjait, míg gyakorlati kivitelezéséhez az 1933. március 19-én életbe léptetett portugál alkotmány adott példát, amely szintén a társadalom hivatásrendi szervezetére és a tekintély elvén alapuló centralizmusra épült. Az osztrák alkotmány kimondta, hogy pártok többé nem léteznek, a „politikai akaratképzés” egyetlen elismert szervezete a Hazafias Arcvonal lesz.

Az új alkotmány kihirdetésével jogilag véget ért az első demokratikus osztrák köztársaság időszaka. Ausztria további belpolitikai fejlődését sok vonatkozásban meghatározta a demokratikus politikai szervezetek szétverése. Dollfuss elvesztette a nemzeti függetlenség erőben és szervezettségben legjelentősebb tényezőjét. A kormány tömegbázisa egyre szűkebb körre korlátozódott, ami újabb ösztönzést adott a nemzetiszocialisták tevékenységének. A haladó erők félreállítása nem maradt hatás nélkül Ausztria külpolitikájára sem. Dollfuss belpolitikai intézkedéseivel végleg elkötelezte magát a fasiszta Olaszország mellett, aminek nem sokkal utóbb végzetes következményei lettek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!