Alekszandr Fagyejev

Második rész

51.

1942. november 22-én a Vorosilovgrád-terület összes kerületeiben titkos rádiófelvevők egész sora vette át a Szovjet Tájékoztató Iroda legfrissebb közleményét arról, hogy a szovjet csapatok elvágták a sztálingrádi német front két vasúti vonalát, és rengeteg foglyot ejtettek. S az egész, láthatatlan földalatti munka, melyet Ivan Fjodorovics Procenko apránként, nap mint nap készített elő és irányított, hirtelen az előtérbe került, s az „új rend” elleni általános népi mozgalom alapja lett.

Minden nap új híreket hozott arról, hogy a szovjet csapatok egyre több sikert aratnak Sztálingrádnál. És minden, ami óhaj és reményként bizonytalanul forrott minden szovjet ember lelkében, most izzó vérhullámként csapott a szívbe: „Megkezdődött!”

Polina Georgijevna november 30-án kora reggel, mint szokott, tejet vitt kannájában Lutyikovnak. Filipp Petrovics semmit sem változtatott életrendjén, mióta munkába állt a főműhelyben. Ezen a hétfő reggelen Polina Georgijevna felöltözve találta Lutyikovot, abban a régi ruhájában, melyet a fém és a gépolaj már kissé megviselt. Ugyanaz az öltöny volt rajta, amit a megszállás előtt is munkában viselt. Az irodában kék munkaköpenyt húzott erre a ruhára. A különbség csak az volt, hogy régen ezt a köpenyt az iroda szekrényében tartotta, most pedig összegöngyölve hóna alatt vitte haza esténként. A vászonköpeny már ott feküdt a konyhaszéken, várta, hogy Filipp Petrovics elfogyassza reggelijét.

Lutyikov leolvasta az asszony arcáról, hogy híreket hoz, mégpedig nagyon jó híreket. Kissé eltréfálkozott Pelageja Iljinyicsnával, bár erre semmi oka nem volt – Pelageja Iljinyicsna, szokásához híven, ezekben a hónapokban sem adta tanújelét annak, hogy tud valamit -, szóval kicsit tréfált vele, aztán Polina Georgijevnával a szobájába ment.

– Ezt itt külön magának másoltam le … Tegnap este hallgatták le – mondta Polina Georgijevna felindultan, és kabátja alól apró betűs írást vett elő.

Tegnap reggel a Szovjet Tájékoztató Iroda legutolsó jelentését hozta el a szovjet csapatok hatalmas támadásáról a központi fronton Velikije Luki és Rzsev körzetében. A mostani jelentés arról szól, hogy csapataink elérték a Don keleti partját.

Filipp Petrovics egy darabig szótlanul nézte a papírlapot, aztán szigorúan Polina Georgijevnára nézett, és azt mondta:

– Kaput … Hitler kaput …

Úgy mondta ezeket a szavakat, ahogy a fültanúk szerint a magukat megadó német katonák szokták. De ő nagyon komolyan ejtette ki e szavakat, és átölelte Polina Georgijevnát. Az asszony szemében a boldogság könnyei csillogtak.

– Sokszorosítsuk? – kérdezte.

Az utóbbi időben szinte egyáltalán nem terjesztettek röpiratokat, csak a Szovjet Tájékoztató Iroda nyomtatott jelentéseit ragasztották ki. Ezeket a jelentéseket a szovjet repülőgépek dobálták le előre meghatározott helyeken. A tegnapi jelentés azonban olyan fontos volt, hogy Filipp Petrovics elrendelte a röpirat kibocsátását.

– A két jelentést együtt adjuk ki. Még ezen az éjszakán kiragasztjuk – mondta, öngyújtót vett elő, a hamutartó felett elégette a papírt, és a pernyét kiszórta a kertbe.

Fagyos levegő csapott Lutyikov arcába. Pár pillanatig a fagy verte kerti napraforgó és tök levelein ülő zúzmarát nézte.

– Erősen fagyott? – kérdezte. Hangjából gond csendült ki.

– Mint tegnap. A tócsák fenékig befagytak, és nem olvadnak meg.

Filipp Petrovics homlokát ráncok barázdálták. Néhány pillanatig töprengve állott az asszony előtt, aki várta, hogy valamilyen rendelkezést ad, de a férfi nyilván elfeledkezett róla.

– Megyek – szólt csendesen az asszony.

– Igen, igen – mondta Lutyikov, mintha hirtelen magához tért volna, és olyan mélyet, olyan nehezet sóhajtott, hogy Polina Georgijevna szinte azt gondolta: „Talán csak nem beteg?”

Filipp Petrovics nem volt egészséges: podagra és kezdődő asztma bántotta, de már régen betegeskedett, és mély töprengését nem ez váltotta ki.

Filipp Petrovics tudta, hogy a veszély az ő helyzetükben mindig onnan csap le, ahonnan nem várják.

Lutyikov mint a szervezet vezetője kedvező helyzetben volt. A német közigazgatással nem volt semmilyen közvetlen kapcsolata. Át tudta húzni számításaikat, és ezért nem vonhatták felelősségre. A német közigazgatás előtt Barakov viselte a felelősséget. Éppen azért ott, ahol a termelésről volt szó, Barakov – Lutyikov útmutatása alapján – mindent megtett, hogy mind az igazgatóság, mind a munkások szemében olyan igazgatóként tűnjön föl, aki a németek érdekeit szolgálja. Mindent, egyet kivéve: Barakovnak nem volt szabad meglátnia mindazt, amit Lutyikov a németek ellen tesz.

Kívülről ez így festett: Barakov, az erélyes, tevékeny, parancsoló igazgató minden erejét latba veti, hogy a főműhely termeljen, s ezt mindenki látja; a láthatatlan, szerény Lutyikov pedig mindent szétrombol – s ezt senki sem látja. Nem megy a munka? Nem, általában megy, de lassan, lassabban, mint kellene. Hogy miért? Mindig egy a válasz: „Nincs munkás, nincs felszerelés, nincs szerszám, nincs szállítás, ahol pedig nincs, ott ne keress.”

Lényegében Barakov és Lutyikov között ilyen volt a munkamegosztás. Barakov tiszteletteljesen vette át főnökétől az intézkedések és rendelkezések egész halmazát, figyelmeztette rájuk Lutyikovot, és veszekedett, tevékenykedett, hogy végrehajtsák ezeket a rendelkezéseket. Lutyikov meg mindent felborított.

Barakov lázasan igyekezett helyreállítani a termelést – teljesen eredménytelenül. De ez a tevékenység kitűnően fedezte Barakovnak egy másik, igen szemléltető eredményeket felmutató tevékenységét: Barakov szervezte és vezette azokat a partizán rajtaütéseket és azt a diverziós munkát, amelyek a krasznodoni és szomszédos kerületeken átvezető utakon zajlottak le.

Lutyikov Valko pusztulása után magára vállalta a városi és kerületi bányák és egyéb üzemek szabotázstevékenységének szervezését, elsősorban a központi elektrotechnikai műhelyekben, mert nagyrészt ezektől függött a bányákban és a többi üzemben a felszerelés helyreállítása.

A kerületben sok üzem volt, a német közigazgatás azonban megfelelő számú megbízható ember híján nem tudta ellenőrizni őket. És mindenütt burjánzott egyszerűen a „lógás”, ahogy a nép nevezte. Az emberek nem dogoztak, hanem „lógtak”.

Akadtak emberek, akik önkéntesen, saját kezdeményezésükre vállalták, hogy főszerepet játszanak a „lógás” megszervezésében.

Például Nyikolaj Nyikolajevics barátja: Viktor Bisztrinov az igazgatóságon dolgozott mint ügyvezető vagy inkább írnok. Hivatásos, képzett mérnök volt, de nemcsak hogy semmit nem csinált az igazgatóságban, hanem maga köré gyűjtötte mindazokat, akik a bányákban nem csináltak semmit, és arra tanította őket, hogy hogyan kell megszervezni az általános naplopást.

Egy idő óta eljárogatott hozzá az öreg Kondratovics is, aki elvtársai – Sevcov, Valko és Kosztyijevics – pusztulása után olyan egyedül maradt, mint egy vén, kiszáradt tölgy a sztyeppen. Az öreg nem kételkedett abban, hogy a németek a fia kedvéért tűrik, aki itallal kereskedett, és így a „policájok” és a csendőrség altisztjeivel barátkozott.

Egyébként igen ritka, őszinte pillanataiban a fia beismerte, hogy a német uralom nem olyan előnyös számára, mint a szovjet rendszer.

– Nagyon elkoldusodtak az emberek, nincs pénzük – vallotta be némi nehezteléssel.

– Várj csak, hazajönnek még a fivéreid a frontról, azonmód felakasztanak. És a mennyek országába jutsz, ahol nem lészen se szomorúság, se fogak csikorgatása – mondta nyugodt, rekedt hangján az öreg.

Kondratovics most sem dolgozott sehol, egész nap ott lézengett a kis bányák és a bányászházak környékén, és így lassan gazdag anyagot gyűjtött a német bányaigazgatás gazságáról, korlátoltságáról és teljes kudarcáról. Mint tapasztalt, alapos szaktudású öreg munkás egyre jobban megvetette a németeket, miután meggyőződött gazdasági kontárságukról is.

– Ítéljenek maguk, ifjú mérnök elvtársaim – mondta Bisztrinovnak és Kolja bácsinak. – Az égvilágon minden a kezükben van, és az egész kerületben összesen két tonna szenet bányásznak naponta! Na, jó, értem, ez a kapitalizmus, mi pedig magunknak dolgozunk. De az ő hátuk mögött, a fenébe is, másfél évszázad van, nekünk meg összevissza huszonöt esztendő – mire tanították akkor őket? Hozzá még – németek, az egész világ csak őket dicséri, híres pénzpolitikusok, és micsoda világrablást szerveztek! Pfuj, uram irgalmazz! … – mondta különös mély, rekedt hangján.

– Jöttment népség! A XX. században azonban sehogy sem sikerül nekik a rablás. 1914-ben is elverték őket, most is megkapják a magukét. Mindent elharácsolnak, de hogy hogyan kell valamit csinálni, arról fogalmuk sincs. Lumpen-csőcselék meg kispolgárok a világ nyakán … Teljes gazdasági csőd az emberiség szeme láttára … – dühöngött Bisztrinov fogait csikorgatva.

Ez a két fiatal mérnök meg az elaggott munkás minden napra kidolgoztak egy tervet, hogyan gáncsolják el azt a csekélyke buzgalmat is, melyet Schweide úr a széntermelésbe fektetett.

Így támogatta egész sor ember a párt földalatti kerületi bizottságának munkáját.

Nehezebb és veszedelmesebb volt Lutyikov feladata a műhelyben, ahol dolgozott. Ezt a szabályt tartotta szem előtt: feltétlenül teljesíteni a termelést érintő minden jelentéktelen intézkedést, de elhúzni a végtelenségig a nagyobb, fontosabb rendelkezések végrehajtását. A műhelyekben a német uralom első napjától elkezdték néhány prés- és szivattyú felszerelés javítását a nagyobb bányák részére, de mind a mai napig semmit sem javítottak meg, semmit sem állítottak helyre.

De azért mégsem lehetett olyan nehéz helyzetbe sodorni Barakov igazgatót, hogy minden intézkedés eredménytelen legyen. Éppen ezért bizonyos munkákat egészen vagy majdnem egészen elvégeztek, de aztán valamilyen váratlan baleset hirtelen mindent elrontott. Állandóan elromlott a motor – egy kis homokot szórtak bele. Amíg a motort javították, beállítottak egy dinamót, de hirtelen leállt a dinamó is: hideg vizet öntöttek a túlmelegedett hengerbe. Filipp Petrovicsnak a legkisebb kártevésekhez is minden műhelyben megvoltak az emberei, akik látszólag engedelmeskedtek a saját műhelyfőnöküknek, valójában pedig Lutyikov utasításait hajtották végre.

Barakov az utóbbi időkben sok új munkást állított be, főleg volt katonákat. A kovácsműhelyben a szovjet hadsereg két kommunista tisztje dolgozott mint kovács. Azoknak a partizáncsapatoknak a parancsnokai voltak, amelyek éjszakánként romboló tevékenységet fejtettek ki a környékbeli országutakon. Hogy a munkából való távolmaradásukat igazolják, azt a gyakorlatot vezették be, hogy az embereket egyszerűen más kerületekben fekvő üzemeikbe küldték szerszámokért vagy a felszerelés kiegészítése végett. És hogy gyanút ne keltsenek a többi munkásban, akiket nem vontak be a földalatti szervezetbe, időnként őket is elküldték szerszámokért. A munkások meggyőződtek róla, hogy lehetetlen felszerelést vagy szerszámokat beszerezni, a német közigazgatás pedig látta, hogy Barakov és a műhely vezetője hogyan töri magát. Mégsem ment rendben semmi.

A műhelyek a krasznodoni földalatti szervezet fő központjává váltak: mindenki előtt ismeretlen valaki egy helyen összpontosította, kézben tartotta az erőket: könnyen és egyszerűen lehetett velük kapcsolatot tartani. De ennek is megvolt a veszélyes oldala.

Barakov bátran, állhatatosan és szervezetten dolgozott. Mint katona és mérnök a kis dolgokra is figyelt.

– Nálam minden úgy megy, mint a karikacsapás – mondta Filipp Petrovicsnak egy ritka, jókedvű pillanatában. – Miért lennének ők okosabbak nálunk? – tette hozzá. – Ha meg mi vagyunk az okosabbak, akkor túl kell járnunk az eszükön. Ezt meg is tesszük.

Filipp Petrovics mellére ejtette tömör állkapcsát, úgy hogy arca még püffedtebbé vált – ez nála mindig az elégedetlenség jele volt, és azt mondta:

– Túl könnyelműen ítélsz, hiszen ezek németek, fasiszták! Igaz, hogy sem okosabbak, sem ravaszabbak nálad. Érdekli is őket az, hogy igazad van-e vagy sem. Észreveszik, hogy nem mennek a dolgok, és úgy kicsavarják a nyakadat, hogy egy arcizmuk sem rándul meg. És a helyedre egy csirkefogót állítanak. És valamennyiünknek vagy befellegzett, vagy ellóghatunk! De elszökni nincs jogunk. Nem, testvér, mi késhegyen táncolunk, és ha már óvatos vagy, akkor légy háromszorosan az.

Erre gondolt Filipp Petrovics homályos szobájában, nehézkesen forgolódva az ágyon, és szemét kerülte az álom. Aztán meg arra is gondolt, hogy az idő egyre múlik, múlik …

Minél inkább elhúzódott a rendelések teljesítése, minél több üzemzavar, robbanás és baleset volt Barakov rovásán, annál kétségesebbé vált a helyzete a német közigazgatás előtt. De még ennél is veszedelmesebb volt az, hogy időközben a műhelyekben egyre több ember, köztük nem egy tapasztalt szakmunkás, ismerte fel – hiszen fel kellett ismernie – a tényt, hogy tudatos kártevő van az üzemben.

Barakovot, aki folyton a németek között forgolódott, jól beszélt németül, és megkövetelte a munkát, a munkások a németek emberének tartották. Elkerülték. A műhelyekben tehát alig érhette gyanú! Gyanússá csak Filipp Petrovics válhatott. Amúgy is kevés ember akadt Krasznodonban, aki elhitte, hogy Lutyikov őszintén dolgozik a németeknek. Lutyikov olyan orosz munkás volt, akit régen a munkásosztály lelkiismeretének neveztek. Mindenki ismerte, mindenki megbízott benne – a nép pedig nem téved.

Lutyikov közvetlen rendelkezése alatt a műhelyben néhány tucat ember dolgozott. De bármilyen szótlan is volt Filipp Petrovics, bármilyen szerényen is viselkedett, a szakmunkások biztosan észrevették, hogy az öreg, ha kissé bizonytalan és bátortalan is a nehézségek miatt, a futólag kiadott rendelkezései ártanak a termelésnek.

Tevékenysége olyan apróságokból állt, melyeket egyenként észre sem lehetett venni. De idővel a sok kicsi sokra ment, és Filipp Petrovics is egyre feltűnőbbé vált. Túlnyomóan saját emberei vették körül. Jól látta, hogy alárendeltjei között sok olyan akad, mint gazdasszonya, Pelageja Iljinyicsna. Mindent látnak, együtt éreznek vele, de nem beszélnek erről, még saját maguk előtt sem. De ahhoz, hogy leleplezzék, nincs szükség sok gazemberre, ehhez egyetlen gyáva is elég.

A főműhelyek legfontosabb feladata Krasznodon legnagyobb szivattyúházának helyreállítása volt. Ez látta el vízzel a legtöbb bányát, a város központi negyedét, sőt magát a főműhelyt is. A helyreállítással körülbelül két hónappal ezelőtt Barakovot bízták meg, ő pedig Lutyikovnak osztotta ki ezt a munkát.

Ezt az egyszerű munkát, mint a többit is, teljesen ésszerűtlenül végezték. De a szivattyúház nagyon fontos volt. Feldner úr többször is ellenőrizte a munkát, és nagyon mérgelődött a munkálatok lassú haladása miatt. De Filipp Petrovics, azzal az ürüggyel, hogy előbb ki kell próbálni, még akkor sem adta át rendeltetésének, amikor már elkészült. Ebben az évben szokatlanul hideg reggelek voltak. A szivattyúház pedig ott állott vízzel telítve.

Szombaton a munka után Filipp Petrovics elindult, hogy átadja a szivattyút. Egyre elégedetlenkedett, hogy a tartály és a csövek folynak. Különös gondossággal erősítette meg a csavarokat és a csöveket. A munkavezető szótlanul nyomon követte, látta, hogy minden rendben van – nem szólt semmit. A munkások az utcán várakoztak.

Filipp Petrovics végre a munkavezetővel együtt kiment a munkásokhoz. Kivette kabátja zsebéből dohányzacskóját, egy cigarettapapír méreteire összehajtott Új Életből szakított cigarettapapírt, és szótlanul sorba kínálta a munkásokat szűzdohánnyal. Az emberek örömmel nyúltak a zacskó felé. Akkortájt a szűzdohány is ritkaságszámba ment. Szénával kevert vacakot szívtak, amit úgy neveztek, hogy „nagyanyám matraca”.

A munkások ott álldogáltak a szivattyúháznál, nem beszélgettek, csak fújták a füstöt. Kérdően néztek hol a munkavezetőre, hol Lutyikovra. Ez pedig elszívott cigarettáját a földre dobta és széttaposta.

– Nos, most már úgy látszik, kész – mondta. – De ma nyilván már nincs kinek átadni: késő van. Várjunk hétfőig.

Érezte, hogy az emberek valahogy bizonytalanul néznek rá: már tegnap is erősen fagyott.

– Ki kellene a vizet ereszteni – mondta félig kérdőn a munkavezető.

– Talán már itt a tél? – kérdezte Lutyikov szigorúan.

Kerülte a munkavezető tekintetét. De akaratlanul is összenéztek. És Filipp Petrovics látta, hogy a másik is mindent megértett. De alighanem a többi is, mert a várakozás valahogy kényelmetlen lett.

– Gyerünk!

Az emberek mélyen hallgatva távoztak.

Erre a jelenetre gondolt Filipp Petrovics, amikor kinyitotta a kis ablakot, és meglátta a hideg marta napraforgón és tökön az ezüst zúzmarát.

Ahogy Filipp Petrovics elképzelte, az egész brigád valóban ott várta a szivattyúháznál. Meg sem kellett mondani neki, hogy a csövek bedagadtak, aztán megrepedtek, az egész szerkezet használhatatlanná vált, és hogy elölről kell kezdeni mindent.

– Sajnálom … De ki gondolta volna! Ilyen hideget! – mondta Filipp Petrovics. – No de nem esünk kétségbe! A csöveket kicseréljük. Igaz, hogy csövek nincsenek, de majd igyekszünk valahol megfelelőket találni.

Valamennyien félve néztek rá. Megértette, hogy becsülik bátorságáért, és szörnyülködnek azon, amit tett. De még jobban borzadnak nyugalmától.

Igen, azok, akikkel Lutyikov együtt dolgozott, az ő emberei voltak. De meddig lehet játszani a tűzzel?

Barakov és Lutyikov a köztük való kölcsönös viszonyuk íratlan törvénye szerint sohasem találkoztak munkán kívül, nehogy bárki is megsejtse barátságukat, nehogy bárki is arra gondolhasson, hogy szolgálati ügyeken kívül másról is beszélgethetnek egymással. Ha sürgősen beszélniük kellett, Barakov irodájába hívatta Lutyikovot, de előtte és utána föltétlenül behívatott más műhelyfőnököt is.

Ez egyszer nem halaszthatták el megbeszélésüket.

Filipp Petrovics műhelybeli kis irodájába ment. A székre dobta összehajtogatott munkaköpenyét, melyet hóna alatt mindig magával hordott, levette sapkáját, felöltőjét, lesimította ősz haját, kis kefével rendbe hozta rövidre nyírt, kemény bajuszát, és Barakovhoz indult.

A műhely irodája egy udvari téglaépületben volt.

A legtöbb krasznodoni hivatalban és lakásban ezen a télen hidegebb volt, mint az utcán. De a főműhely irodájában éppen olyan meleg volt, mint minden olyan hivatalban és lakásban, ahol németek dolgoztak vagy laktak. Barakov jól fűtött irodájában ült, széles gallérú, szépen vasalt kék ingben, amelyen élénk színű nyakkendő feküdt. Barakov nagyon lefogyott, arca lesült, s így még fiatalosabb lett. Megnövesztette a haját, mely hullámos fürtben hullott a homlokába. Fürtje és állgödröcskéje, nagy szeme, tiszta, egyenes, bátor tekintetével, kemény vonalú szája jelenlegi helyzetében fokozott benyomást tett az emberre.

Barakov az irodájában ült, és határozottan semmit sem csinált. Nagyon megörült Lutyikovnak.

– Tudod már? – kérdezte Filipp Petrovics. Leült vele szemben, és kifújta magát.

– Úgy kell nekik! – Barakov telt ajkán derű suhant végig.

– Nem, én a Tájékoztató Iroda jelentéséről beszélek.

– Azt is tudom … – Barakovnak saját rádiókészüléke volt.

– Na és hogy lesz itt nálunk Ukrajnában? – kérdezte mosolyogva Lutyikov ukránul, aki orosz ember volt, de a Donyec- medencében nőtt fel, és olykor megengedett magának ilyen szabadosságot.

– Hát hogy? – válaszolt neki Barakov ugyancsak ukránul. – Minden módon fel fogunk készülni … – Barakov kört irt le a levegőben úgy, hogy Filipp Petrovics tökéletesen megértette, mit ért „minden módon” alatt. – Amint közelednek a mieink … – Barakov határozatlanul forgatta az asztal fölött a kezét, és mozgatta az ujjait.

– Pontosan … – Filipp Petrovics meg volt elégedve társával.

– Holnap az egész tervet elibéd terjesztem … Nincs hiány fiúkban, csak a pukkanós pálcákban, aztán meg a cukorkákban … – Barakov ezt valahogy ritmusban mondta el, és elnevette magát. Arról volt szó, hogy ember van elég, csak a puska és a lőszer kevés.

– Megmondom a gyerekeknek, hogy feküdjenek neki a dolognak. Szereznek azok mindent. Nem a szivattyúházról van szó – mondta Filipp Petrovics, aki hirtelen áttért arra, ami leginkább nyugtalanította. – Nem erről van szó! Hanem arról! … Magad is tudod …

Barakov orrnyergét éles ránc barázdálta.

– Tudod mit javasolok? Én téged elbocsátalak a munkából – mondta keményen. – Azzal vádollak, hogy befagyasztottad a szivattyúházat. Kidoblak.

Filipp Petrovics elgondolkozott. Ez is lehet az egyik megoldás.

– Nem – szólt kis idő múlva. – Nincs hová elrejtőznöm. De ha lenne is, nem szabad. Nyomban kiszaglásznak, és akkor neked is befellegzett. Veled együtt másoknak is. Olyan helyzetet, mint most a mienk, elveszteni – nem, ez nem megy – mondta határozottan. – Tartsuk szemmel, milyen a mieink helyzete a fronton. Ha csapataink gyorsan közelednek, akkor olyan odaadással, olyan tűzzel kezdünk dolgozni a németeknek, hogyha valaki gyanakodott volna is ránk, nyomban belátná, hogy tévedett: a német dolga rosszul áll, mi mégis iparkodunk! Úgyis a miénk lesz minden.

Barakovot az első pillanatban megkapta ez a rendkívül egyszerű okoskodás.

– De ha közeledik a front, akkor minket fegyverjavításra kényszerítenek – mondta.

– Ha a front közeledik, a fenébe rúgjuk az egészet, és partizánnak megyünk.

„Erős az öreg” – gondolta gyönyörűséggel Barakov.

– Meg kell teremteni a vezetés második központját – mondta Lutyikov – éspedig a főműhelyen kívül, nélkülünk, mintegy tartalékként. – Valamilyen megnyugtató, félig tréfás megjegyzést akart tenni, mint például: „Persze, nincs is rá szükség’’, „voltaképpen puszta óvatosság az egész” stb., de érezte, hogy sem neki, sem Barakovnak nincs erre a megnyugtatásra szüksége, és ezt mondta: – Embereink tapasztaltak, és szükség esetén nélkülünk is megbirkóznak a helyzettel.

– Igaz.

– Össze kell hívni a kerületi pártbizottságot. Hiszen utoljára még a németek bevonulása előtt hívtuk össze. Hol a párton belüli demokrácia? – Lutyikov szigorúan nézett Barakovra, és utána nyomban hunyorgott.

Barakov elnevette magát: a kerületi pártbizottságot valóban nem hívták össze, minthogy ez a körülmények miatt egyenesen lehetetlen volt. A legfontosabb kérdésekben mégis a kerület többi vezető emberével tanácskozva döntöttek.

Filipp Petrovics a műhelyen át a kis irodájába ment, és meglátta Moskovot, Vologya Oszmuhint és Tolja Orlovot.

Filipp Petrovics úgy tett, mintha ellenőrizné a munkát, végigment a műhely fele hosszát elfoglaló fali asztal mellett, amelyen a lakatosok dolgoztak. A fiúk, akik éppen ebben a pillanatban hagyták abba a gondtalan diskurálást és cigarettázást, az illendőség kedvéért reszelőik után nyúltak.

Amikor Filipp Petrovics közelebb jött, Moskov ránézett, és félhangosan, gonosz mosollyal megkérdezte:

– Nos, elővett?

Filipp Petrovics megértette, hogy Moskov már értesült a szivattyúház dolgáról, és Barakov iránt érdeklődik. Moskov és a többi gyerek nem ismerte igazán Barakovot, és a németek emberének tartotta.

– Ne is kérdezd … – Filipp Petrovics megrázta a fejét, mintha valóban fejmosást kapott volna. – Hogy megy a munka? – kérdezte, és Oszmuhin satuja fölé hajolt, mintha az alkatrészt nézné, és bajsza mögül ropogtatva a szót, csendesen mondta: – Oleg ma éjszaka legyen nálam, úgy, mint akkor …

A krasznodoni földalatti szervezetnek még egy sebezhető pontja volt: az Ifjú Gárda.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!