Alekszandr Fagyejev
Második rész
54.
Medveszerű, óriási termetű öreg kísérte. Helybeli ember. „Foma apó”-nak hívta mindenki. Útjuk elején, amikor Jekatyerina Pavlovna és Foma apó még beszélgettek egymással, Katya megtudta, hogy Kornyijenkónak hívják, igen, a népes Kornyijenko családból, a donyeci sztyepp első ukrán őslakóinak leszármazottja, és mint minden Kornyijenko, távoli rokonságban áll Gorgyij Kornyijenkóval.
Aztán már nem beszélgettek tovább.
Egész éjjel mentek, hol falvak mentén, hol egyszerűen a sztyeppen. A hó éppen csak hogy befedte a mezőt. Még nem volt nehéz rajta a járás. Olykor a láthatár északi vagy déli szélén fényszórók világlottak fel, és nyomban újra eltűntek. Ott északon és délen nagy országutak húzódtak el. És nagyon messziről gépek zakatolását lehetett hallani. Délen Millerovo, északon Barannyikovka körzetében szétvert német csapatok vonultak vissza. Barannyikovka volt a Vorosilovgrád-terület első helysége, melyet csapataink elfoglaltak.
Jekatyerina Pavlovna és Foma apó keletnek tartottak, de gyakran irányt változtattak, hogy elkerüljék a falvakat és a sztyepp erődítményeit. Az út rendkívül hosszúnak tűnt Katyának, mégis egyre közelebb és közelebb értek a harci körzethez: az ágyúk nehéz moraja mind hallhatóbbá vált, és a láthatár szélén hol itt, hol ott egyre erősebben villantak fel a torkolattüzek. Reggel felé apró, száraz hó esett, mely minden zajt elfojtott, és körös-körül minden láthatatlanná vált.
Katya foltozott, szegényes nemezcsizmában volt. A hátán darócbatyu, melyet befödött a hó. És körülötte minden – Foma, az óriás öreg, prémes sapkájával, melynek fülvédője kétfelé ágaskodik, lépteik zaja és ez a hó, mely ott csillámlik a szeme előtt -, minden kísértetiesnek látszott. Katya szunyókálásba, félálomba merült. Hirtelen kemény földet érzett a lába alatt. Foma apó megállt, Katya ránézett, és valami egyszerre belenyilallott az asszony szívébe: itt el kell válniok.
Foma apó gyöngéden és gondterhelten nézett az asszony szemébe, barna keze meg a mezei útra mutatott, amelyen éppen haladtak. Katya arrafelé nézett. Már világosodott. Az öreg nagy kezét az asszony vállára tette, magához húzta, bajuszával, szakállával megcsiklandozta a fülét, arcát, ahogy suttogott:
– Nem több, mint kétszáz szazseny*, tudja-e?
* Egy szazseny 2,13 méter *
– Isten vele – suttogta válaszul Katya.
Ment, ment egy darabig az úton, aztán visszafordult. Foma Kornyijenko még mindig ott állt. Katya megértette, hogy az öreg ott áll, amíg el nem veszti a szeme elől. És valóban, vagy ötven métert ment, és még mindig láthatta szürkés körvonalait, az öreg hóval borítottan, akár a télapó, állt, állt az úton. De amikor az asszony harmadszor tekintett hátra, az öreget már nem látta.
Ez volt az utolsó falu, ahol Katya még számíthatott embereire. További útján már csak magában bízhatott. A kis falu két keletre néző magaslati erődítés mögött bújt meg. Ez a németek hevenyészett erődítési övezetének csak egy része volt. A valamirevaló házakat, mint ahogy Ivan Fjodorovics jelezte, az erődítések német tisztjei és az alosztály-parancsnokságok foglalták el.
Ivan Fjodorovics figyelmeztette feleségét, hogy helyzetét még jobban megnehezíti, ha érkezésekor a falut olyan csapatrészek árasztották el, amelyeket a mieink a Kamisnaja folyónál kivertek a német védelem vonalából. Ez a kis folyó, mely a Donyec mellékfolyójába, a Gyerkulba ömlik, északról dél felé a Rosztov-terület közelében, a kantyemirovka-millerovói vasútvonallal párhuzamosan veszi útját. Jekatyerina Pavlovna úti célja a Kamisnaja folyócska mentén levő falvak egyike volt, ahol bevárja majd a mieinket.
Katya a hóesés pókhálóján át meglátta az első viskó körvonalait. Letért a mezei útról. Megkerülte a falut úgy, hogy állandóan szemmel tartotta a háztetőket. Azt mondták neki, hogy az ő viskója szám szerint a harmadik. Egyre jobban világosodott, Katya a kis házhoz ment, és a zárt ablaktáblákhoz simult. Odabent csend volt. Katya nem kopogott, hanem ujjával megkaparta az ablaktáblát, úgy, ahogy tanácsolták.
Sokáig senki sem válaszolt. Szíve erősen dobogott. Végre egy gyermek hangja szólalt meg csendesen odabent. Katya még egyszer megkaparta az ablaktáblát. Kis lábak csoszogtak a földes padlón, az ajtó felnyílt, Katya bement.
A ház teljesen sötét volt.
– Honnan jön? – kérdezte csendesen ukránul egy gyermekhang.
Katya megmondta a jelszót.
– Mama, érted? – kérdezte a fiú.
– Csendesen … – suttogta egy női hang. – Te talán nem értesz oroszul? Hiszen ez orosz asszony, nem hallod? Jöjjön ide, üljön az ágy szélére. Vezesd ide, Szasko …
A fiú hideg kezével megfogta Jekatyerina Pavlovnának a bekecse ujjában felmelegedett kezét, és maga felé húzta.
– Várj csak, leveszem a bekecsemet – mondta Katya.
De egy női kéz nyúlt felé, kivette kezét a fiú kezéből, és magához vonta.
– Üljön csak bekecsben. Nálunk hideg van. Nem találkozott német járőrökkel?
– Nem.
Jekatyerina Pavlovna ledobta batyuját, levetette fejkendőjét, lerázta róla a havat, aztán kigombolta bekecsét. Két szélén szépen megrázta, és csak aztán ült le az asszony mellé az ágyra. A fiú nesztelenül az ágy másik oldalára ment, és Katya, bár nem hallotta, de anyai ösztönével megérezte, hogy a fiú anyja meleg testéhez simul.
– Sok a német a faluban? – kérdezte Katya.
– Hát nem nagyon. Azok most nemigen éjszakáznak itt fenn, hanem lent húzódnak meg a pincékben.
– Pincékben … – nevetett a fiú. – Fedezékekben.
– Mindegy. Azt mondják, erősítéseket kell kapniok. Itt tartják majd a frontot.
– Mondja, magát Galina Alekszejevnának hívják? – kérdezte Katya.
– Hívjon csak Galjának, nem vagyok én öreg, Gálja Kornyijenko a nevem.
Meg is mondták jó előre Katyának, hogy még egy Komyijenkóba botlik majd.
– Maga a mieinkhez megy? – kérdezte a fiú csendesen.
– A mieinkhez. Oda lehet jutni?
A fiú hallgatott. Aztán titokzatos arccal mondta:
– Voltak, akik odajutottak.
– Régen?
A fiú nem válaszolt.
– Én meg hogy hívjam magát? – kérdezte az asszony.
– Az irataim szerint Verának.
– Legyen Vera; az emberek itt a mieink, elhiszik. Aki nem hiszi, az sem szól senkinek. Lehet, hogy akadna olyan rossz ember, aki feladná magát, de ki merészeli ezt most? – mondta nyugodt mosollyal az asszony. – Tudja mindenki, hogy jönnek a mieink … Vetkezzen le, és feküdjön az ágyba, betakarom, hogy melegebb legyen. Én a fiúval együtt fekszem, így melegebb.
– Hogy megfosszam az ágyától? Nem, nem – mondta Katya élénken -, elfekszem én a padkán, még a padlón is, teljesen mindegy, mert úgysem alszom.
– Aludjon csak, nekünk meg úgyis fel kell már kelnünk.
A házban valóban nagyon hideg volt, érezni lehetett, hogy a tél beállta óta nem fűtöttek. Katya már megszokta, hogy a házakat a német megszállás óta nem fűtik, s hogy az ételt – a legegyszerűbb levesfélét vagy burgonyát – hevenyében készítik el. forgács- vagy szalmatűzön.
Katya levetette a bekecsét, a nemezcsizmát és lefeküdt. A háziasszony egy vattapaplannal és egy rövid bundával takarta be. És Katya észre sem vette, hogy elaludt.
Szörnyű, robajló ütés költötte fel, és Katya nem annyira hallotta, mint inkább egész testében érezte az ütést. Semmit sem értve felemelkedett az ágyban. Ebben a pillanatban újabb és újabb robbanásoktól remegett meg minden. Katya hallotta a motorok dörgő zúgását. A repülőgépek, egyik a másik után, egész alacsonyan repültek a falu fölött, aztán egyszerre szinte elképzelhetetlen meredek vonalban a magasba csaptak. Katya nemcsak megértette, hanem egyszerűen meghallotta a motorzúgásból, hogy ezek, a mi „Iljusin”-jaink.
– A mieink! – kiáltotta.
– Igen, a mieink – mondta tartózkodóan a fiú, aki ott ült a padkán az ablak mellett.
– Szasko, öltözz fel, maga is öltözködjön, Vera, mit álltok így! A mieink, persze hogy a mieink, de hogyha közénk vágnak, többé fel nem kelsz! – mondta Galja, aki seprűvel a kezében a szoba közepén állt.
Galja a hideg ellenére mezítláb állt a földes padlón, karja is meztelen, a fiú ugyancsak levetkőzve állt az ablak mellett.
– Semmit sem vágnak közénk – mondta a fiú a nők fölötti fölénye tudatában. – Az erődítéseket bombázzák.
Leült a padkára, maga alá húzta keresztbe tett lábát. Vézna kis gyerek volt, egy felnőtt ember komoly tekintetével.
– A mi „Iljusin”-jaink, ilyen időben! – mondta izgatottan Katya.
– Nem, éjszaka kiderült – mondta a fiú, aki észrevette Katyának a zúzmarás ablakra vetett tekintetét. – Most jó idő van, nem süt a nap, de megszűnt a havazás.
Katya, aki mint tanítónő megszokta az ilyen korú iskolás gyerekeket, megérezte, hogy érdekli a fiút, s az igen szeretné, ha felfigyelne rá. De a fiú ugyanakkor annyira önérzetes volt, hogy sem mozdulataiban, sem hangjában nem lehetett semmi szerénytelenséget felfedezni.
Katya meghallotta a légvédelmi géppuskák veszett kopácsolását valahol a falu előtt. Bármennyire izgatott is volt, mégis észrevette, hogy a németeknek itt még nincsen légvédelmi tüzérségük. Ez azt jelentette, hogy ez az erődítési vonal váratlanul és hirtelen lett fontos a védelem szempontjából.
– Csak gyorsabban jönnének a mieink! – mondta Galja. – Nekünk még pincénk sincs. Amikor csapataink visszavonultak, a német repülőgépek elől a szomszéd pincébe bújtunk, vagy pedig egyenesen neki a mezőnek; befekszünk a dudvába vagy a mezsgyébe, a fűbe nyomjuk a fejünket és várunk …
Újabb bombarobbanások – egy, kettő, három – remegtették a házat, repülőgépeink ordítva száguldottak el a falu felett és csaptak a magasba.
– Jaj, drágáink, hiszen ezek a mieink! – kiáltott fel Galja, leguggolt, és a fülére nyomta a kezét.
Ez az asszony, aki a repülőgépek lármájára leguggolt, a kerület partizánjainak fő szállásadója volt. Galja Kornyijenko lakásán keresztül vonult keletre a fogságból vagy körülzárásból menekülő vöröskatonák fő áradata. Katya tudta, hogy Galja férje a háború kezdetén elesett, és két kisgyermeke a megszállás alatt vérhasban meghalt. Volt valami naiv és nagyon emberi Galja akaratlan mozdulatában: kisebbnek látszani, elrejtőzni a veszedelem elől, ha csak azzal is, hogy a robbanásokat nem hallja, bedugja a fülét. Katya odarohant Gáljához és átölelte.
– Ne féljen, ne féljen! … – kiáltotta Katya mély együttérzéssel.
– Hiszen én nem félek, de asszonynak így illik – Galja feléje fordította szemölcsös, nyugodt arcát, és elnevette magát.
Jekatyerina Pavlovna ebben a házikóban töltötte az egész napot. Nagy kitartással húzta estig, mert nagyon szeretett volna továbbmenni, hogy a mieinkkel találkozzék. „Iljusin”-jaink vadászgépek kíséretében egész nap bombázták a falu előtti erődítéseket. Nem voltak sokan, mindössze két-három gépből álló alakulat. Néhány berepülést végeztek, lezúdították bombáikat, új bombákért, üzemanyagért mentek, és megint visszatértek. Így tartott ez reggeltől egészen az est beálltáig.
A falu felett egész nap tartott a légiharc vadászgépeink és a német „messzer”-ek között. Néha hallani lehetett, hogyan húztak el mély búgással, nagyon magasan a szovjet bombázók a németek valamelyik távoli védővonala felé. Valószínű, hogy a Donyecbe ömlő Gyerkul folyó menti erődítéseket bombázták, ott a mityakinszki osztag tábora mellett, ahol egy agyagbarlangban rejtőzik Ivan Fjodorovics „gazik”-ja.
Napközben néhányszor német csatarepülők repültek el felettük, és valahol nem messze, talán a Kamisnaja folyócskán túl, bombát dobtak le. Abból az irányból szakadatlanul morajlott a nehéztüzérségi tűz.
Egyszer ágyútűz támadt a német erődítési vonalon túli, közelebb eső sávon is, ott, ahová Jekatyerina Pavlovna útja vezetett. Mintha az ágyúzás távolabb keletkezett volna, aztán közelebb jött, valahol egész közel elérte csúcspontját, majd hirtelen elcsendesedett. Este megint feléledt a harc, a lövedékek közvetlenül a falu előtt csapódtak be. A német ágyúk néhány percig válaszoltak. Olyan sűrűn lőttek, hogy a házban lehetetlenné vált a beszélgetés.
Jekatyerina Pavlovna és Galja sokatmondóan összenéztek. Csak a kis Szasko meredt rejtélyes arccal maga elé.
A falu lakói az ágyú- és légiharc miatt házaikban, pincéikben rejtőztek. Így Jekatyerina Pavlovna megszabadult a látogatóktól. A németeket pedig éppen eléggé lefoglalta a maguk dolga. Úgy látszott, mintha az egész falu kihalt volna, csak ebben az egyetlen házikóban élnének hárman: két nő és egy fiú.
Minél közelebb volt az indulás döntő, talán végzetes pillanata, Katya annál kevésbé tudott magán uralkodni. Galjától folyton az út felől kérdezősködött, hogy akadna-e valaki, aki megmutatná. De Galja egyre csak azt mondta:
– Ne nyugtalankodjon, pihenjen. Ráér még nyugtalankodni.
Lehet, hogy Galja maga sem tudott semmit, és egyszerűen sajnálta Katyát, amitől az csak idegesebb lett. De azért, ha egy idegen most benyitna a házba, és Katyával beszélne, nem vehetné észre, hogy mit élt át ezekben a percekben.
Ahogy esteledett, és az „Iljusin”-ok befejezték utolsó körtáncukat, elhallgattak a légvédelmi géppuskák, körös-körül minden elcsendesedett, és csak a beláthatatlan, óriási messzeségben folytatta érthetetlen, dolgos életét a háború. A kis Szasko leengedte keresztbe rakott nemezcsizmás lábát – a csizmát napközben húzta fel az ajtóhoz ment, és szótlanul magára dobta irhabundáját, melynek bőre valaha fehér volt, most azonban piszkosszürkében játszott.
– Ideje menned, Verocska – mondta Galja -, legfőbb ideje. Azok a gazok ott, most éppen pihenni térnek egy kis időre. A szomszédok közül pedig most már könnyen benyithat valaki, jobb, ha nem látnak itt!
A homályban alig lehetett látni az arcát. Hangja tompán csengett.
– Hova készül ez a fiú? – kérdezte Katya valami furcsa ijedtséggel.
– Semmi, semmi – felelte Galja sietve. Türelmetlenül szaladgált ide-oda a szobában, és segített öltözködni Katyának és a fiának.
Katya anyás gyöngédséggel nézte Szasko sápadt kis arcát. Ő volna hát az a híres vezető, aki öt hónapon át az ellenséges erődítmények mögé kísért annyi embert, magánosokat, csoportokat, egész osztagokat, száz és száz, de talán ezer és ezer embert a mieink közül? A fiú most már nem nézett Katyára. Szíjjal leszorította irhabundáját, és minden mozdulatával mintha azt mondaná: „Eleget nézhettél, mégsem találtad ki! Most pedig jobb, ha nem zavarsz.”
– Várjon egy kicsit! Kimegyek, körülnézek, aztán majd szólok – mondta Galja, ahogy segített Jekatyerina Pavlovnának felhúzni a nedves, megmerevedett bekecset és a batyut hátára venni. – Hát búcsúzzunk jó órában … Isten segítse …
Megcsókolták egymást, és Galja kiment a házból. Katya nem is csodálkozott, hogy az anya még csak el sem búcsúzott a fiától. Katya már semmin sem csodálkozott. Megértette, hogy a „megszokott dolog” kifejezés itt nem helytálló. Maga Katya például biztosan megcsókolta volna, szívéhez szorította volna a fiát, ha ilyen halálosan veszedelmes útra kél. De belátta, hogy Galjának mégis igaza volt. Talán, ha Galja másként viselkedik, a kis Szasko ellenségesen elhúzódik gyöngédsége elől, hiszen az ilyesmi most csak ártana elszántságának.
Katyát feszélyezte, hogy egyedül maradt Szaskóval. Úgy érezte, hogy minden, amit mond, hamisan hangzik. De mégsem állhatta szó nélkül, és igen tárgyilagos hangon mondta a fiúnak:
– Ne messzire gyere velem, csak mutasd meg, hol mehetek át az erődítmények között. Aztán magam is megtalálom az utat.
Szasko hallgatott. Nem nézett rá. Ebben a pillanatban Galja kinyitotta az ajtót, és suttogva mondta:
– Mehetsz, senki sincs odakint …
Borús és csendes volt az éjszaka. Nem nagyon hideg, és nem is nagyon sötét. A téli köd leple mögött alighanem ott leselkedett a hold, és a hó is világított.
Szaskón nem kucsma, hanem egy nagy, egészen elnyűtt ellenzős sapka volt. Kesztyű nem volt a kezén. A lábán nemezcsizma. Így indult el. Nem nézve sem jobbra, sem balra, egyenesen nekivágott a mezőnek. Ha egyszer az anyja azt mondta, hogy nincs kinn senki, akkor úgy is van.
Az egymásba szaladó dombok, amelyeken keresztül kellett menniök, északról délre húzódtak, vízválasztóként a Gyerkul és mellékfolyója, a Kamisnaja között. A falu két alacsony dombhát mögött feküdt. A két domb a Gyerkul irányában húzódott a sztyepp felé, de mind alacsonyabban, és végül beleolvadt a sztyeppbe. Szasko egyenesen a mezőnek tartott, és oldalt kerülte meg a falut, hogy átvágja a két dombhát egyikét. Katya tudta, miért választotta Szasko éppen ezt az irányt: bármily keveset is emelkedett a dombhát a sztyepp felé, mire elhagyták, már nem lehetett meglátni őket a faluból. Ezután Szasko a dombhát másik oldalára tért, és ennek mentén keletnek fordult. Most a német védőállásokkal megerősített dombokra merőleges irányban mentek.
Szasko attól kezdve, hogy elindultak, egyetlenegyszer sem nézett hátra, hogy útitársa követi-e. Katya engedelmesen követte. Porhóval takart ritkás tarlón mentek. A tarló olyan völgyteknőben volt, mint amilyenben a falu feküdt. Akárcsak az elmúlt éjszaka, az országútról most is hol észak, hol dél felől tisztán hallhatóan ért el ide is a visszavonuló német csapatok zaja. Az ágyúszó erre ritkább volt, de délnyugaton, Millerovo alatt megerősödött. Valahol nagyon messze, valószínűleg a Kamisnaja folyócska felett, német világítóbombák függöttek lámpasorként a levegőben. Olyan messzi, hogy csak fényük volt látható, de a félhomályt nem oszlatták el. Ha ilyen lámpa valamelyik magaslat előtt függne, Szaskót és Katyát messziről is tisztán láthatták volna.
A puha havon nesztelenül jártak, csak a nemezcsizmák talpa alatt ropogott a hó. Aztán véget ért a tarló. Szasko körülnézett, intett Katyának, hogy jöjjön közelebb. Amikor Katya odaért hozzá, a fiú leguggolt, és intett Katyának, hogy guggoljon le ő is. Katya egyszerűen a hóba ült, a bekecsére. Szasko ujjával hirtelen az asszonyra, aztán magára mutatott, és kelet irányában vonásokat húzott a hóban. Irhabundájának ujja csuklójára lógott. Szasko kiszabadította kezét, és két vonással sietve egy virágágyhoz hasonló dombocskát rajzolt ki. Katya megértette, hogy a fiú megrajzolta útjuk irányát és az akadályt, amelyet le kell győzniük. Aztán a dombocskán át a hóban két helyen is utat vágott, ujjával megjelölte az út menti erődítéseket. Aztán előbb az egyiken, majd a másikon vonalat húzott végig. Katya tudta, hogy a két arra vezető utat mutatja.
Mosolygott, mert eszébe jutott Szuvorov mondása: minden katonának meg kell értenie hadműveletét. Ennek a tízéves Szuvorovnak ő, Katya volt az egyetlen katonája. Bólintott, hogy megértette a „hadműveletet”, és aztán továbbmentek.
Most kerülő úton északkeleti irányban bandukoltak. Így mentek egészen a sűrű szögesdrót-mezőkig. Szasko intett, hogy Katya feküdjék le. De ő maga a szögesdrót mentén továbbment Nemsokára eltűnt Katya szeme elől.
Katya látta, hogy odább drótakadály vonala húzódik körülbelül tizenkét sorban. A vonal régi volt. A drót rozsdás. Meg is érintette. Nem hagytak itt nyomot az „Iljusin”-ok. A németek ezeket valószínűleg a partizánok ellen állították fel: a domb hátát védték, éspedig meglehetősen távol a főerődítésektől.
Micsoda gyötrelmes várakozás! Az idő múlt, és Szasko nem volt sehol. Eltelt egy óra, kettő, és a fiú még mindig nem tért vissza. De Katya nem érte nyugtalankodott, harcos gyerek ez, meg lehet benne bízni.
Olyan soká feküdt mozdulatlanul, hogy remegni kezdett a hidegtől. Egyik oldaláról a másikra forgolódott, végre nem bírta tovább és felült. Nem, hadd ítélje el ez a kis Szuvorov, de ha már ilyen sokáig magára hagyta, akkor legalább megismerkedik a vidékkel. Ha a fiú kiegyenesedve ment, és nem kúszott, akkor úgy lapulva ő is tehet pár lépést.
De alig tett vagy ötven lépést, amikor egyszerre olyasvalamit vett észre, hogy váratlan örömében megremegett. Egy friss gránáttölcsér sötétlett előtte. A lövedék nemrégen robbanhatott, feltúrta a fekete földet, és szétszórta a hóra. Igen, lövedék és nem repülőgépről ledobott bomba tölcsére volt. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a kivetett földet egy irányba, egyfelé szórta, éspedig arra az oldalra, ahonnan Katya és Szasko jöttek. Látni lehetett, hogy Szasko is észrevette, mielőtt továbbment volna. Lábnyomai arra mutattak, hogy körüljárta a gránáttölcsért.
Katya végignézett a havon. Más tölcsért is keresett, de hiába, legalábbis itt, a közvetlen közelben. Leírhatatlan, egészen különös izgalom fogta el: ezt a tölcsért csak a mi gránátunk okozhatta. De ez nem távolható, nehézágyú lövedéke volt. Közepes kaliberű ágyú robbanása vetette fel a földet. Nem is olyan nagy távolságról lőhettek a mieink. Valószínűleg annak a kemény tüzérségi tűznek volt egyik nyoma ez a tölcsér, amit alkonyat előtt Galja kunyhójában hallottak.
Közel vannak a mieink! A szomszédban! Mit érezhetett ez az asszony, aki öt hónapig gyermekeitől távol, szörnyű és szakadatlan harcban egy pillanatig sem feledkezett el álmáról, amikor egy vérző, katonaköpenyes ember a meggyalázott hazai föld rögére lép, és ölelésre tárja ki testvéri karját? Hogyan vágyódott ez után az Ember után, aki ebben a pillanatban közelebb állt hozzá, mint férje vagy fivére!
Nemezcsizma puha zaját hallotta a hóban, Szasko jött vissza. Eleinte alig vette észre, hogy irhabundája, térde és bőrcsizmája nem annyira havas, mint földes volt. A fiú közeledett, kabátujjába húzta be kezét. Valószínűleg sokat kellett csúsznia-másznia, és alaposan átfázott. Katya kíváncsian meredt a fiú arcába: milyen hírt hoz? De a fiú arca az óriási, fülére eső sapka alatt elszánt volt. Csak éppen egy tiltó mozdulatot tett; „Itt nem lehet átmenni!”
Ez a mozdulat lesújtotta Katyát. A fiú a gránáttölcsért mérte, aztán Katyára nézett. Tekintetük találkozott, és Szasko szeme hirtelen mosolyra derült. Nyilvánvaló, hogy mikor először látta a tölcsért, éppen azt érezte, mint az előbb Katya. Megértette Jekatyerina Pavlovnát, és ez volt mosolyában: „Nincs abban semmi, hogy itt nem mehetünk át. Találunk majd más utat.”
Viszonyuk megváltozott. Megértették egymást. Ezután sem beszéltek, de már megbarátkoztak.
Az asszony elképzelte, hogy csúszott négykézláb a megfagyott földön ez a fiú. De egy percig sem pihent. És most int, hogy kövesse. S a régi nyomon visszafelé indulnak.
Nehéz lenne megállapítani, mit érzett az asszony, ha erre a gyerekre gondolt. A barátság, a bizalom, az engedelmesség és a tisztelet keveredett benne az anyaság érzésével. Helyesebben: mindez együtt.
Katya nem kérdezte, miért nem mehetnek itt át. Egy pillanatig sem kételkedett benne. Tudta, hogy a fiú nem hazafelé fordul, hanem kerülő úton mennek az erősítésen átvezető második úthoz. Nem ajánlotta fel neki kesztyűjét, hogy felmelegítse a kezét. Tudta, hogy úgysem fogadja el.
Egy idő múlva újra északnak, majd északkeletnek fordultak. Újra drótakadályhoz értek, de ez már a másik domb hajlatát övezte. Szasko előrement, Katya meg újra várta, várta. Végre megjelent Szasko, a földtől még piszkosabban, óriási ellenzős sapkájával a két fülén és kezét újra a kabátujjába bújtatva. Katya a havon ült, úgy várta. A fiú fél szemmel rákacsintott és elmosolyodott.
Katya mégiscsak felajánlotta neki a kesztyűt. De a fiú nem fogadta el.
Az, ami legnehezebbnek tűnt Katyának – és ez valóban gyakran fordul elő az életben nemcsak hogy könnyűnek, de valósággal jelentéktelennek bizonyult. Igen, észre sem vette, miként mentek át két megerősített pont között. Egyébként ez volt útjának legkönnyebb része. És csak aztán értette meg, hogy miért. Eszébe sem jutott később, hogy meddig tartott, csak mentek, aztán mászni kezdtek. Csak arra emlékezett, hogy az „Iljusin”-ok nappali munkája az egész vidéket felforgatta. Ezt nem felejtette el, mert mikor kiértek a mezőre, bekecse, bőrcsizmája és kesztyűje csupa föld volt, akárcsak Szaskóé.
Még hosszú ideig járták ezután ezt a széles, apró halmokkal beszórt mezőt a tiszta hóban. Végre Szaskó megállt. Hátrafordult, és bevárta Katyát.
– Ott lesz az út? Látod? – kérdezte suttogva, és kinyújtotta a kezét.
Megmutatta, hogy érhet ki a mezei útra, mely a falut, ahonnan elindultak, összeköti a tanyával. Ezen a tanyán át kell majd továbbmennie. Most jutott abba az övezetbe, ahol férje, Ivan Fjodorovics szerint kevés német erődítmény volt ugyan, de a németek gyors visszavonulása miatt szörnyű a zűrzavar. Ebben az övezetben az egyes szétszórt, visszavonuló csapatok ideiglenes erődítéseket emelhetnek, és utóvédharcokra kerülhet sor. Bármikor találkozhat menekülő egységekkel vagy csapataiktól elszakadt katonákkal. Bármelyik falu váratlanul a német védelem legelső vonalába kerülhet. Ivan Fjodorovics éppen ezért ezt a szakaszt tartotta a legveszedelmesebbnek.
De eltekintve az országutakon visszavonuló német csapatok lármájától és délnyugaton Millerovo alatt az ágyútűztől, itt semmi sem emlékeztetett arra, amit Ivan Fjodorovics mondott.
– Szerencsés utat – és Szasko leengedte a kezét.
És ekkor Katyát olyan végtelen anyai gyengédség fogta el … Meg akarta ragadni ezt a gyereket, szívéhez szorítani és soká-soká úgy tartani, hogy megvédje az egész világtól. Ez persze elronthatta volna a viszonyukat.
– Isten veled. Köszönöm, hogy segítettél! – lehúzta a kesztyűjét. Kezet nyújtott.
– Sok szerencsét – ismételte Szasko.
– Igaz, el is felejtettem – mondta Katya futó mosollyal. – Miért nem mehettünk azon az úton?
Szasko komoran válaszolt:
– A fritzek éppen a halottaikat temették. Nagy-nagy gödröt ástak.
És kegyetlen, csöppet sem gyermekes mosoly suhant át az arcán.
Katya menet közben többször visszafordult, hogy láthassa a fiút. De Szasko egyetlenegyszer sem nézett hátra. Rövidesen eltűnt a homályban.
S itt érte Katyát életének legnagyobb megrázkódtatása, amely örökké emlékezetében marad. Alig tett kétszáz lépést, és számítása szerint már ki is kellett volna érnie az útra, amikor a dombra érve, váratlanul óriási tankot látott közvetlenül maga előtt. A tank hosszú ágyúcsöve egyenesen arra meredt, amerről Katya jött fel a dombig. A tank tornyán különös, sötét és valamilyen gömbfélével koszorúzott jelenség ötlött a szemébe. Ez hirtelen megmozdult. Egy tankista volt. Ott állott, bordázott sisakjában a toronynyílásban.
A tankista oly gyorsan fordította Katya felé a géppisztolyát, mintha már régen várt lövésre készülne. Nagyon nyugodtan mondta:
– Állj!
Csendesen, ugyanakkor hangosan, parancsolóan és egyben udvariasan mondta ezt, mert hiszen nővel volt dolga. De ami a legfontosabb: tiszta orosz nyelven szólt.
Katyának nem volt ereje felelni, és könnyek patakzottak a szeméből.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!
