(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

1

A Lengyelország elleni hadműveleti terv — Német sikerek Keleten, angol—francia tétovázás Nyugaton — Danzig eleste — Varsó ostroma — Nyugaton „a stratégiai várakozás időszaka” — Szept. 23: az OKW jelentése a lengyel hadjárat befejezéséről — Mussolini beszéde— „Furcsa háború” Nyugaton — Hitler 16 pontja Lengyelország jövőjéről — A „Fehér Rózsa”-mozgalom — Az északi háború lehetősége

A német Wehrmacht 52 válogatott páncélos, tüzérségi és gyalogos hadosztállyal vonult fel Lengyelország ellen. A hadjárat terveit Brauchitsch vezérezredes, a Wehrmacht főparancsnoka és Halder tüzérségi tábornok, a vezérkar főnöke dolgozta ki.

A támadásra kijelölt két hadseregcsoport tagozódása:

1. A)Déli hadseregcsoport(Heeresgruppe Süd).

Parancsnoka Rundstedt vezérezredes, alája tartozott a 14. hadsereg (parancsnoka List vezérezredes), a 10. hadsereg (parancsnoka Reichenau tüzérségi tábornok, vezérkari főnöke Paulus tábornok) és a 8. hadsereg (parancsnoka Blaskowitz gyalogsági tábornok).

Ez a hadseregcsoport 35 hadosztályból állt. Feladata: a 10. hadsereg Felső-Sziléziából előretör északkeleti irányban és Varsótól délre eléri a Visztulát; a fő csapás irányában támadó egységeket a jobbszárnyon List vezérezredes, a balszárnyon Blaskowitz tábornok fedezi, ez utóbbi a Poznan környékén tömörült lengyel egységeket köti le. A támadás főterhét viselő 10. hadsereg megkapja a legjobb páncélos és tüzérségi egységeket.

1. B)Északi hadseregcsoport(Heeresgruppe Nord).

Parancsnoka Bock vezérezredes, alája tartozott a 4. hadsereg (parancsnoka Kluge tüzérségi tábornok), a 3. hadsereg (parancsnoka Küchler tüzérségi tábornok).

Ez a hadseregcsoport 17 hadosztályból állt. Feladata: megsemmisíti a korridorban elhelyezett lengyel csapatokat, majd egyesül a Heeresgruppe Süd (déli hadseregcsoport) északi szárnyával, Blaskovitz tábornok 8. hadseregével.

A német Luftwaffe, a légierő, a második világháború kitörésekor 4405 modern, elsővonalbeli repülőgéppel Rendelkezett, ezeknek döntő hányadát a lengyel fronton vetették be.

A lengyel hadsereg 40 gyalogos, 10 lovas hadosztállyal és 2 gépesített brigáddal vette fel a harcot — a nyugati határon (az I. csoport Posnan körül, a II. csoport a korridorban, a III. csoport Lodztól délkeletre), míg 6 gyalog hadosztály, erős lovasság támogatásával, a kelet-poroszországi határon vonult fel.

A Wehrmacht a lengyel fronton 1939. szeptember 1-én 4 óra 45 perckor kezdi meg támadó hadműveleteit és már az első 48 órában döntő sikereket ér el.

A Luftwaffe a lengyel légierő gépeinek nagy részét meglepetésszerű támadásokkal a földön megsemmisíti. A szeptember 2-i német hadijelentés megállapítja: „A német légihaderő az egész lengyel légitér felett biztosította magának a korlátlan légiuralmat.”

Szeptember 1-én és 2-án a déli hadseregcsoport páncélos egységei birtokukba kerítik a Jablunka-szorost és gyorsan nyomulnak előre Sziléziában. Az északi hadseregcsoport egyik része, a 4. hadsereg, átvágja a korridort és bekeríti az ott harcoló lengyel csapatokat, másik része, a 3. hadsereg pedig támadásba kezd dél felé, Varsó és Bialystok irányában.

Szeptember 4-én jelenti a Wehrmacht főparancsnoksága:

„A Sziléziából és dél felől előrenyomuló csapatok a Magas Tátrától északra és az iparvidéktől délre nagy erőkkel törnek a Krakkó (Kraków) felé hátráló ellenség nyomába. Plesstől keletre a németek kiharcolták az átkelést a Visztulán …

A pomerániai csoport nagy erőkkel elérte Kulmnál a Visztulát, ezzel befejeződött a Folyosó északi részén álló lengyel erők elvágása …

Nyugaton eddig még nem volt harci tevékenység.”

Mint az előző fejezetben már említettük, 1939. szeptember 3-án, 72 órával azután, hogy a náci hadigépezet a szárazföldön, a tengeren és a levegőben megrohanta Lengyelországot, Anglia és Franciaország megüzeni a háborút Németországnak.

Másnap, szeptember 4-én délelőtt közzéteszik a francia vezérkar első számú hadijelentését, mely röviden közli, hogy „a szárazföldi, a tengerészeti és a légi hadműveletek megkezdődtek”. Az ugyanazon a napon este kiadott francia hadijelentés már nem ilyen szűkszavú és bizonyos részleteket is jelent azokról a hadműveletekről, melyeknek azt a célt kell szolgálniok, hogy tehermentesítsék a súlyos helyzetben levő lengyel csapatokat.

A második francia hadijelentés: „A fronton fokozatosan megkezdődik az érintkezés az ellenséggel. A francia tengeri erők kijelölt helyeikre indultak. A légierők a szükséges felderítéseket végzik.”

Hát bizony, ez a hadijelentés sem mondott túl sokat, de mindenesetre azok az embermilliók, akik szerte a világon már régen, évek óta várták azt a napot, amikor a náci agresszor fegyveres ellentámadással találja magát szemben, azok, akik eddig tehetetlen gyűlölettel kísérték a fasiszták térhódításait, bizalommal olvasták ezt a néhány sort. Végre megkezdődik. Azt gondolta minden becsületes ember, hogy az angol és a francia hadvezetőség most már egyetlen pillanatig sem fog késlekedni, és mialatt erős és hatalmas angol légirajok tönkrebombázzák a ruhr- és rajna-vidéki hadiipart, ezalatt az igen tekintélyes erőt képviselő francia szárazföldi hadsereg támadásra indul a Siegfried-vonal ellen.

Szeptember 5-én, két nappal az angol—francia hadüzenet után a következő hír jelenik meg a sajtóban: „Német illetékes forrásból eredő hír szerint kedden délelőtt 9 óráig egyetlen puskalövés sem dördült még el a német—francia nyugati arcvonalon.”

Mialatt a mozgó háborúra felkészületlen, légierejétől megfosztott, páncélelhárító fegyverekkel alig rendelkező lengyel hadsereg tehetetlenül vergődik az óriási technikai fölényben levő Wehrmacht-egységek csapásai alatt, az angol—francia szövetséges haderők lábhoz tett fegyverrel várakoznak.

A 3. számú francia hadijelentés (kiadták szeptember 5-én): „A szárazföldi-, tengeri- és légierők hadmozdulatai szabályosan (?!) folynak le.”

A szeptember 5-én közzétett londoni hivatalos jelentés szerint „Szeptember 3-ról 4-re virradó éjszaka a Royal Air Force — az angol királyi légierő — gépei hosszú felderítő repülést végeztek az északi és a nyugati német területek fölött. Egy ellenséges gép sem akadályozta őket. Nagy területen több mint hatmillió példányban a német néphez intézett kiáltványokat dobtak le.”

(Varsóra, Lembergre, Lodzra a Luftwaffe romboló- és gyújtóbombák ezreit zúdítja, a RAF millió és millió röpcédulát dob le a német városokra…)

Ugyanekkor a tengernagyi hivatal azt jelenti, hogy „az angol hadiflotta nagy tevékenységet fejt ki a tengereken, de eddig említésre méltó művelet nem történt.

Szeptember 6-án már újabb részleteket közöl a francia hadijelentés a nyugati arcvonal harcairól. „Hadseregünk első egységei, amelyek a határokon túl különböző mélységben törtek előre, mindenütt az önműködő fegyverek és tábori erődítmények ellenállásába ütköznek.”

Ez a homályos hadijelentés már nem hangzott nagyon biztatóan, továbbá az sem erősíthette a náci hadsereg vereségében bízók reményeit, hogy közben a lengyel fronton a 10. hadsereg páncélos és motorizált egységei, Reichenau és Paulus vezetése alatt, a német légierő hatásos és korlátlan támogatásával, szeptember 5-én áttörték a Visztula-folyó partjára támaszkodó lengyel védővonalat és gyors ütemben nyomulnak előre — Varsó felé.

A lengyel nép pedig elkeseredett harcot kezd a megszálló nácik ellen. Szeptember 7-én, ugyanazon a napon, amikor a lengyel kormány elhagyja a veszélyeztetett Varsót és Lublinba teszi át székhelyét, a német hivatalos jelentés azt adja hírül, hogy „Katowicéban szerdára virradó éjjel a német rendőrség parancsnokságának épülete előtt felkelők agyonlőtték a két őrszemet. A Monopol Szálló tetején harminc felkelőt fogtak el, köztük asszonyokat is, akik a tetőről lőttek a német katonákra. A tetőkről tizennégy-tizenöt éves zsidó fiúk is lőttek német csapatokra.”

A Times című tekintélyes angol konzervatív újság katonai szakértője szeptember 7-én hangsúlyozza, hogy a német csapatok bekerítő mozdulatainak célja Varsó elfoglalása, és azt írja, hogy ha ez megtörténik, az nagy baj lesz Lengyelország számára, mert a főváros idegen kézre kerülésének leverő erkölcsi hatásán kívül fontos tényező az a körülmény, hogy Varsó úgyszólván központja az egész lengyel közlekedési hálózatnak.

Az egyetlen lehetőség a Varsó ellen folyó előrenyomulás megállítására — írja a tudósító — az volna, ha a lengyelek oldalba támadnák a német hadsereget, amely kénytelen volna szembefordulni az erről az oldalról fenyegető veszéllyel.

„Szívvel-lélekkel a hős lengyel nemzet mellett állunk — fejezi be cikkét a Times katonai tudósítója —, de a szövetségesek pillanatnyilag nem nyújthatnak neki közvetlen támogatást.”

Ugyanezen a napon Danzigból, a Westerplatte ostromáról jelenti a Német Távirati Iroda: „Csütörtökön reggel 10 óra 20 perc tájban műszaki, tengerész és SS csapatok elfoglalták a Westerplattét. A lengyel védőcsapatok kitűzték a fehér zászlót.”

Még leverőbben hatott a szeptember 9-iki francia hadijelentéshez fűzött félhivatalos kommentár, mely szükségesnek tartotta leszögezni, hogy: „A hadművelet még a közeledés és érintkezésvétel állapotában van, és semmiképpen sem lehet erőteljes támadásról szó.”

Semmit sem változtatott a lengyelországi harctér helyzetén az, hogy szeptember 10-én az angol expedíciós hadsereg első egységei, Gort vezetésével partra szálltak Franciaországban. Hozzá kell fűznünk e közléshez azt, hogy a második világháború első hónapjában a brit világbirodalom mindössze egy-másfél hadosztályt állított fegyverbe a nyugati fronton.

Másnap, szeptember 11-én a német hadijelentés azt adja hírül, hogy a Wehrmacht egységei, megtörvén a lengyel csapatok elkeseredett ellenállását, átkeltek a San-folyón.

Ezalatt „a hétfőről keddre virradó éjszaka a nyugati arcvonal valamennyi részén nyugodtan telt el” — jelenti Párizsból a 16. francia hadijelentés nyomán a Stefani olasz hírszolgálati iroda szeptember 12-én.

A Popolo d’Italia című olasz újság tudósítója szeptember 12-én a következő jelentést küldi Rómába: „Komoly háborúról a nyugati arcvonalon még nem lehet beszélni.”

A keleti fronton megkezdődik Varsó ostroma. A Pesti Hírlap tudósítója írja az ostromlott lengyel fővárosból: „Varsó lakossága mintha már megszokta volna a hadiállapotot. Valami dermesztően halálra szánt, eltökélt nyugalommal végzi mindenki a maga feladatát, miközben úgyszólván alig szűnik meg az ágyúdörgés. Elkeseredést keltett a németeknek az a bejelentése, amellyel közzétették, hogy ezután a várost magát is minden tekintet nélkül bombázni akarják, mert annak polgári lakossága is részt vesz a fegyveres védelemben. Ez az elkeseredés csak fokozza a valósággal fanatikus elszántságot.

Szerdán Varsó több pontján tűz keletkezett; a német csapatok máris beváltották fenyegetésüket és gyújtóbombákat lőttek az utcákra, a bombák magánházak tetején fogtak tüzet és több-kevesebb pusztítást okoztak. Szerdán mindössze egy légitámadás volt, igaz, hogy ezúttal egyszerre ötven bombavető gép ejtette le bombáit a városra. Az eddig beérkezett hírek szerint a férfi sebesültek és halottak mellett tizenhat nő és mintegy húsz gyermek halt meg e bombázások következtében. A légiharcok során a lengyelek három repülőgépet lőttek le. Bomba csapott a Zombkow állomáson egy vöröskeresztes sebesültszállító vonatba is.”

Szeptember 16-án, miután Varsót kelet felől is megkerülték, a főváros védőit megadásra szólítják fel. Varsó katonai parancsnoka visszautasítja a megadási felhívást.

Szeptember 17-én Hitler a náci érzelmű lakosság örömujjongása közepette bevonul Danzigba; a varsói védők ellenállása napról napra erőtlenebbé válik. Mindez azonban semmit sem változtat az angol—francia hadvezetőség defenzív taktikáján.

Mialatt a német zuhanóbombázó kötelékek, nehéztüzérség és válogatott páncélos egységek szünet nélkül támadják a lengyel fővárost, ezalatt a nyugati harctéren, szeptember 20-án — illetékes francia katonai körökben használt kifejezés szerint — „a stratégiai várakozás időszaka következett el”.

Ha pedig valakinek bárminemű kétsége támadt volna e mély értelmű katonai szakkifejezés helyes és valóságos tartalma felől, az tökéletesen megnyugodhatott a katonai kommentár második részének elolvasása után. Ez ugyanis a következőképpen hangzott:

„A nyugati arcvonalon teljes a csend, és ezt a nyugalmat már az a két német üteg (!) sem zavarja, amely a legutóbbi napokban különösen élénk tüzérségi tevékenységet fejtett ki.”

A hónap második harmadában — a szeptember 10—20-ig terjedő időszakaszban — lényegében eldől a lengyel hadjárat sorsa: a lengyel hadsereg nem tud visszavonulni a Visztula keleti partjára, a 10. és a 4. német hadsereg egyesül és nagy gyűrűbe zárja a lengyel hadsereg nagy részét.

Szeptember 12-én a Radomnál körülzárt lengyel csapatok megadják magukat, szeptember 14-én a német csapatok elérik a lemberg—lublini vasútvonalat, másnap, 15-én elesik Przemysl, Breszt-Litovszk (Brezsé-Litewski) és Bialystok, 17-én bekerítik Lemberget, 18-án a Bzura és a Visztula között, Varsótól északnyugatra 170 000 lengyel katona teszi le a fegyvert.

Szeptember 23-án a német csapatok elfoglalják Lemberget, mély áttörést erőszakolnak ki Varsó és Modlin között; ezen a napon az OKW a lengyel hadjáratról terjedelmes, összefoglaló jelentést ad ki, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „A lengyelországi hadjárat véget ért…” A jelentés leszögezi, hogy „az egész lengyel haderőnek csupán jelentéktelen maradványa vív még reménytelen küzdelmet Varsóban, Modlin erődjében és a Hela-félszigeten …”

Mussolini folytatja kivárási politikáját. Szeptember 23-án a fasiszta párt bolognai Vezetői előtt Rómában, a Palazzo Veneziában mond beszédet, amelyben szokott fellengzős stílusában kijelenti:

„Amikor én meg fogok jelenni kint, a palota erkélyén, és összehívom az egész olasz népet, hogy hallgassa meg szavamat, az nem azért lesz, hogy ismertessem előtte a helyzetet, hanem azért, hogy mint 1935. október 2-án (az abesszíniai háború kezdete) vagy 1936. május 9-én (az abesszíniai háború befejezése), történelmi jelentőségű elhatározásokat — mint mondom —, elhatározásokat jelentsek be.

Jelenleg azonban nem ez a helyzet. Politikánkat szeptember elsejei nyilatkozatunkban megjelöltük, és nem láttunk okot arra, hogy megváltoztassuk. Ez a politika megfelel nemzeti érdekeinknek, politikai szerződéseinknek és megállapodásainknak, továbbá a német népet is beleértve, minden nép amaz óhajtásának, hogy legalább lokalizáljuk a viszályt.”

Virginio Gayda olasz publicista a Duce szavait érthetőbb nyelvre fordítja le: „Az európai háború kimenetele még bizonytalan, és beláthatatlanok annak közeli és távoli következményei. Miután a keleti fronton a háború befejezettnek tekinthető, felmerül a nyugati háború kérdése. Ez a háború hatalmas arányú, gyilkos és pusztító háború lesz. Eddig azonban tulajdonképpen még meg sem kezdődött. Semmi jóvátehetetlen nem történt még, és a birodalmak még nem sértették meg egymás életbevágó érdekeit. De ha az azonnali békére irányuló törekvések még bizonytalanok, vagy éppenséggel határozott ellenállással találkoznak, világos, minden részről azt óhajtják, hogy a viszályt körülhatárolják, és az ne terjedjen ki az egész európai kontinensre.”

Tehát: Olaszország egyelőre nem lép be a háborúba; vár, azt szeretné, ha most a lengyelországi hadjárat után az angol és a francia kormány meg tudna egyezni Hitlerrel.

Egy nappal Varsó eleste előtt, 1939. szeptember 26-án a Havas francia félhivatalos hírszolgálati iroda katonai szakértője helyzetmagyarázatában megállapítja, hogy nyugaton „a katonai hadműveletek jellege nem változott meg; a háború kezdete óta csupán tüzérségi tevékenységet fejtettek ki a szembenálló felek, és csak helyi összeütközések voltak”. Ebből persze már következik az, amit a francia helyzetmagyarázó kénytelen elismerni: „Zászlóaljnál nagyobb erőt sem a francia előnyomulásnál, sem a német ellentámadások idején egyik oldalon sem vetettek harcba. Közelharcokra nem került sor, szuronytámadások sem voltak. A nyugati arcvonalon eddig még nem alkalmaztak tömegesen harckocsikat. A hadműveletek — a katonai szakértő megállapítása szerint — az egész fronton mindkét részről a legnagyobb óvatossággal folynak.”

Varsó védői válságos helyzetben, a lengyel hadsereg magárahagyatottan egyedül küzd, a nyugati hatalmak ígért és jogosan várt támogatása pedig még mindig késik.

Szeptember 27-én, közel két heti ostrom után, Varsó védői feltétel nélkül leteszik a fegyvert.

Ezen a napon a francia hivatalos jelentés erélyesen cáfolja és álhírnek minősíti azt a teljesen felelőtlen baseli híresztelést, hogy a francia csapatok nagy támadása megindult. „A legutóbbi 48 óra alatt — mondják párizsi katonai körökben — semmiféle, még helyi jellegű támadás sem volt sem francia, sem német részről.”

Október 2-án jelenti Berlinből a Német Távirati Iroda: „A Hela-félszigetet védő lengyel csapat kitűzte a fehér zászlót és felajánlotta, hogy kész tárgyalni az átadásról. Vasárnap délután 4 óra óta fegyvernyugvás van. Hadi követeket küldtek ki. Ezzel az utolsó lengyel bástya is feladta ellenállását.”

A keleti fronton elcsendesedik a csatazaj. A német hadvezetőség megkönnyebbülten lélegzik fel; elmaradt, amitől rettegve tartott. Mert ha az angol—francia csapatok akkor átütő erejű offenzívát indítanak Nyugaton, azt megállítani, feltartóztatni 1939 szeptemberében a Wehrmacht nem tudta volna. Találóan állapította meg egy német katonai szakértő: Hitler, amikor majd minden harcképes páncélos és légi egységet a lengyel fronton vetett be, hazárdjátékot űzött. De mert az angolok és franciák nem támadtak Nyugaton, a hazárdjáték sikerült, az első játszmát Hitler megnyerte.

Miután a lengyelországi hadműveletek véget értek, a német főparancsnokság — még szeptember utolsó napjaiban — lázas sietséggel megkezdi a csapatok átszállítását a nyugati frontra.

Október közepén a német csapatok visszafoglalják azt a csekély területet, amelyet az óvatosan előrenyomuló francia csapatok tartottak addig megszállva. Egész megdöbbentőnek tűnik az 1939. október 17-iki francia hadijelentés, mely a német ellentámadással kapcsolatban leszögezi: „A francia főparancsnokság már két héttel ezelőtt elhatározta, hogy más állásokba helyezi azokat a francia csapatokat, amelyek támadást indítottak német területeken, abból a célból, hogy tehermentesítsék a lengyel csapatokat.”

„La drőle de guerre” — furcsa háború —, így hívták annak idején ezt a háborút, mely tulajdonképpen nem is volt háború. Hivatalos jelentés szerint a német csapatok 1939. szeptember 3-tól 1939. október 18-ig a nyugati fronton a következő veszteségeket szenvedték: 196 halott, 356 sebesült és 144 eltűnt.

Ami pedig a francia veszteségeket illeti: a félhivatalos francia hírügynökség azt jelentette, hogy a francia hadseregben sokkal nagyobb volt az emberveszteség gépkocsi-szerencsétlenségek következtében, mint kinn a fronton …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!