Az antant utolsó hadjáratának csődje

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

Elcsitult a polgárháború harci zaja. Oroszország dolgozói több mint három évig tartó súlyos nélkülözések és véres áldozatok árán kivívták maguknak azt a jogot, hogy hozzáfogjanak a békés munkához.

Több mint negyven esztendő választ el bennünket e zord és hősi napoktól. A nép azonban nem felejtette el a volgai és az uráli harcokat, az orjoli ütközetet, Petrográd védelmét, a legendás Kahovkát, a volocsajevkai napokat és Perekop ostromát.

Nagy győzelmet arattak a szovjetország munkásai és dolgozó parasztjai az intervenciósok és a fehérgárdisták leverésével. Elsősorban a nemzetközi imperializmus veresége volt ez, hiszen az imperialisták szították fel a polgárháború tüzét, a szovjet rendszer pusztulását remélve. Az imperialista tervek kudarcba fulladtak. A tőkés hatalmak és az akkori idők egyetlen munkás-paraszt állama közötti háborús összetűzés a dolgozók államának győzelmével végződött.

A külföldi intervenció és a polgárháború súlyos megpróbáltatást jelentett Szovjet-Oroszország számára. Ez a háború egy gazdaságilag elmaradott és tönkrement ország harca volt a külső és a belső ellenforradalmi erőkkel, amelyek a legerősebb, legnagyobb, rendkívül fejlett gazdasággal, hatalmas hadseregekkel és korszerű haditechnikával rendelkező tőkésállamok: az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország segítségére támaszkodtak.

Egymást érték a Szovjet-Oroszország elleni imperialista hadjáratok, egyik támadás a másikat követte, egyre újabb arcvonalak keletkeztek. A frontok gyűrűje fojtogatta a munkás-paraszt köztársaságot. Az ország beláthatatlan déli, északi, keleti és nyugati térségei hosszú időre hadszíntérré váltak s ez százezrek halálát, városok és falvak pusztulását, üzemek, bányák, vasutak és parasztgazdaságok megsemmisülését okozta. Az ellenséges lövedékek és bombák számos üzemet, városi és falusi lakóházat tettek romhalmazzá. A külföldi intervenciósok, valamint a hazai tőkések és földbirtokosok kirabolták az országot. A munkások és a parasztok eme ádáz ellenségei, érezvén, hogy szovjetföldön ég a lábuk alatt a talaj, igyekeztek külföldre hurcolni minden kezük ügyébe eső értéket: gabonát, jószágot, fát, prémet, szenet, ásványolajat, vasércet, mangánércet, rezet, ezüstöt, platinát, aranyat, hajókat, ipari berendezést. A rablók semmitől sem riadtak vissza. Ugyanazzal a kapzsisággal ragadták el a kincset érő orosz aranykészletet, mint a szegényes paraszti ruhát. S amit az ellenség nem tudott magával vinni, azt egyszerűen megsemmisítette. Az anyagi kár, amelyet az intervenciósok és a fehérgárdisták Szovjet-Oroszországnak okoztak, a korántsem teljes hivatalos adatok szerint több mint 39 milliárd rubel, valójában pedig mintegy 50 milliárd rubelre tehető.

A külföldi katonai intervenció és a polgárháború javarészben elpusztította az ország termelőerőit. Évekbe telt, amíg a szovjetország munkásai és parasztjai önfeláldozó, hősies munkával helyreállították a népgazdaságot.

A szovjet állam az intervenciósokkal és a fehérgárdistákkal vívott súlyos és szívós harcokban megvédte függetlenségét. A földkerekség egyhatodán tartósan megszilárdult az új, szocialista társadalmi és államrend. A külső és a belső ellenségen aratott győzelem lehetővé tette, hogy a szovjet nép áttérjen a békés építőmunkára, s valóra váltsa a proletárdiktatúra államának nagy alkotó céljait.

Megszilárdult a fiatal szovjet állam nemzetközi helyzete is, nagyot nőtt a tekintélye a világ dolgozói előtt. Az imperialisták kénytelenek voltak számolni a szovjetköztársasággal. „Kivívtuk magunknak azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy fennmaradhassunk a tőkés hatalmak mellett, amelyek most kénytelenek kereskedelmi kapcsolatokra lépni velünk — hangsúlyozta Lenin. — E harc folyamán kivívtuk magunknak a jogot az önálló létre.

Eszerint, ha egy pillantást vetünk nemzetközi helyzetünk egészére, azt látjuk, hogy óriási sikereket értünk el, hogy most már nemcsak lélegzetvételi szünetünk van, hanem olyasvalamink, ami annál sokkal komolyabb … egészen új időszakba léptünk, mert kivívtuk magunknak az önálló nemzetközi lét jogát a tőkésállamok hálózatában.”¹ Lenin Művei. 31. köt. 424—425. old.*

Szovjet-Oroszország munkásainak és parasztjainak ellenségei, akik a katonai intervenciót és a polgárháborút kirobbantották, jelentős katonai káderállománnyal, nagy létszámú, kiképzett hadseregekkel, nagy mennyiségű elsőrendű fegyverzettel, lőszerrel és felszereléssel rendelkeztek.

Az intervenciós és fehérgárdista csapatok támadásának megkezdésekor Szovjet-Oroszországnak nem volt jól képzett hadserege. A Vörös Hadsereget a polgárháború folyamán teremtették meg. Ennek a hadseregnek akkor még nem voltak népi származású, tapasztalt katonai káderei; régi katonai szakemberek szolgálatait kellett igénybe vennie, akik közül többen politikailag megbízhatatlanok voltak, s nemegyszer át is álltak az ellenség oldalára. A vörösparancsnokok csak a polgárháború folyamán nevelődtek ki tízezrével a munkások és parasztok soraiból, a katonai szakemberek többsége pedig akkor kezdte lelkiismeretesen teljesíteni kötelességét a Vörös Hadseregben, miután meggyőződött arról, hogy a szovjethatalom tartós és híven szolgálja a haza, a nemzet érdekeit.

Az ellenség elvágta Szovjet-Oroszországot a nagy fontosságú élelmiszer- és nyersanyag-termelő területektől. Abban az időben a külföldi betolakodók és a fehérgárdisták kezében volt az ország háromnegyed része — Ukrajna, Belorusszija, a Volgavidék, a Kaukázus, Közép-Ázsia, az Urál, Szibéria, a Távol-Kelet. A szovjethatalom elpusztított nemzetgazdaságot kapott örökségül, s elmaradott volt a hadiipar is. A fegyver-, lőszer- és hadfelszerelési készletek jelentős részét az intervenciósok és a fehérgárdisták kaparintották kezükbe, számos hadiüzemet át kellett telepíteni, s ezek még útban voltak új telephelyükre.

A blokád miatt, amelyet az antant nagy gonddal és következetességgel valósított meg, Szovjet-Oroszországnak nem állt módjában más országoktól beszerezni sem fegyvereket, lőszert, hadifelszerelési cikkeket, sem élelmet. Szovjet-Oroszország lakossága éhezett. Mindezek ellenére a Vörös Hadsereg szétverte az intervenciósok és a fehérgárdisták fegyveres erőit.

Mivel magyarázható, hogy a szovjetország győzelmet arathatott a fehérgárdisták és intervenciósok fölött? Mire tanítanak a Szovjetunióban lezajlott polgárháború tanulságai?

Az oroszországi munkások és parasztok győzelme mindenekelőtt a Nagy Októberi Szocialista Forradalomból született szovjet társadalmi és államrend hatalmas erejével magyarázható.

A győztes proletariátus ízzé-porrá zúzta a régi burzsoá-földesúri államgépezetet, s megteremtette a proletárdiktatúra államapparátusát, amely szoros kapcsolatban áll a dolgozó tömegekkel, s a munkásosztály önzetlen támogatását élvezi. A proletariátus kezébe ragadta az ország gazdasági kulcspozícióit, s ezzel gyökerestől aláásta a burzsoázia és a földbirtokosok gazdasági és politikai erejét. A polgárháború folyamán a szovjethatalom rákényszerült, hogy a nagyipar mellett a középipart is államosítsa, megtiltsa a magánkereskedelmet, bevezesse az élelmiszerjegy-rendszert és az általános munkakötelezettséget. Ez még inkább gyengítette a belső ellenforradalom pozícióit, s fokozta a proletárdiktatúra államának gazdasági és politikai erejét.

A polgárháború tanulsága igazolta annak a marxista—leninista tételnek az igazságát, amely szerint nem elegendő a földesurak és a kapitalisták hatalmának a megdöntése. Ezenfelül szükséges, hogy a munkások és a parasztok magukhoz ragadják a hatalmat, megteremtsék a proletárdiktatúra államát s az államhatalmat felhasználva elnyomják a megdöntött kizsákmányoló osztályok ellenállását, visszaverjék az imperialista hatalmak támadását, bevonják a szocialista építőmunkába az összes dolgozókat es így felépítsék a szocializmust. Lenin arra tanított, hogy „a szocializmushoz nincs más út, mint a proletariátus diktatúrája és a kizsákmányolok uralmának kíméletlen eltiprása”.² Lenin Művei. 26. köt. 474. old.*

Az oroszországi munkások és parasztok polgárháborúja a külföldi intervenciósok és a hazai burzsoá-földesúri fehérgárdista erők ellen igazságos, felszabadító háború volt. És megfordítva: az intervenciósok és a fehérgárdisták mélységesen igazságtalan ellenforradalmi terrorhadjáratot folytattak a földesurak és a tőkések hatalmának visszaállítását nem kívánó sokmilliós nép ellen. Éppen ezért megsemmisítő ellenállásba ütköztek, s példátlan lendületű népi háborúval találták magukat szemben, amely nemcsak az arcvonalon, hanem hátországukban is folyt.

Az oroszországi munkások és parasztok polgárháborúja az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen folytatása volt a kizsákmányoló osztályok uralmának megdöntésére, a tőkés rabság jármában sínylődő dolgozók felszabadítására irányuló politikának. A háború a proletariátus és élcsapata, a kommunista párt köré tömörítette a néptömegeket. Ilyenformán természetes, hogy a fegyveres összecsapás a szovjet rendszer megszilárdulását eredményezte, nem pedig összeomlását, mint az ellenség remélte.

Szovjet-Oroszország megbízható, szilárd hátországra támaszkodott. És megfordítva: ellenségeinek ingatag és veszélyes hátországgal kellett számolniuk. Az ingatag hátország és az osztályellentétek kiéleződése a nyugati országokban arra kényszerítette az antant-imperialistákat, hogy kivonják csapataikat Szovjet-Oroszországból. A fehérgárdisták háta mögött partizánháború lángjai csaptak fel, népfelkelések robbantak ki. Az intervenciósok és a fehérgárdisták nagy veszteségeket szenvedtek a szovjethatalom elleni háborúban, sorra pusztultak el az osztályszempontból megbízható katonai kádereik. S veszteségeiket csak úgy tudták pótolni, hogy mozgósították hátországukban a munkásokat és a parasztokat. De az ilyen összetételű alakulatok már nem voltak megbízhatók, mivel a munkások és a parasztok nem kívántak harcolni a szovjethatalom ellen.

Más volt a helyzet a szovjet államban. Ez az állam meríthette erőit a munkások és a parasztok köréből, vagyis azokból az osztályokból, amelyeket a kapitalizmus elnyomott, s amelyek mindenütt a lakosság túlnyomó többségét alkotják. A szovjet hátország mindig, szilárd támasza és kimeríthetetlen erőforrása volt a Vörös Hadseregnek.

„Ez kétségtelenül gyakorlati bizonyítéka annak — mondotta Lenin —, hogy a kapitalisták igájától megszabadult munkások és parasztok, ha összefognak, igazán csodákat művelnek. Ez gyakorlati bizonyítéka annak, hogy a forradalmi háború, ha valóban bevonja és érdekeltté teszi az elnyomott dolgozó tömegeket, ha tudatosítja bennük, hogy a kizsákmányolok ellen harcolnak, az ilyen forradalmi háború annyi energiát vált ki, hogy az csodákra képes.”³ Lenin Művei 30. köt. 140. old.*

A szovjet állam döntő ereje a belső és a külső ellenforradalommal vívott harcában a munkásosztály és a dolgozó parasztság, valamint a többi dolgozó réteg szövetsége volt.

„Ebben a szövetségben — mondotta Lenin — van a szovjethatalom legfőbb ereje és támasza, ez a szövetség a záloga annak, hogy a szocialista átalakulás ügyét, a tőke fölötti győzelem ügyét, minden néven nevezendő kizsákmányolás kiküszöbölésének ügyét győzelemre fogjuk vinni.”⁴ Lenin Művei. 29. köt. 247. old.*

A háború nagy áldozatokat követelt a munkásosztálytól. A munkásosztagok elsőnek indultak a frontra, hogy erősítsék a Vörös Hadsereget. Tízezrével küldték falura a munkásokat, hogy a szovjetek köré tömörítsék a szegény- és a középparasztságot. Az üzemekben éjjel-nappal pezsgett a munka, készült a fegyver a Vörös Hadsereg számára. De az éhség, a túlfeszített munka, a szakadatlan harcok és menetelések nem törték meg a munkásosztály forradalmi energiáját. S az a tény, hogy a munkásosztály hajlandó volt a legsúlyosabb nélkülözésekre és áldozatokra, biztosította számára a dolgozó parasztság támogatását. A parasztság is hatalmas áldozatokat hozott a győzelemért. A Vörös Hadseregben és a partizánosztagokban túlnyomórészt parasztok harcoltak, ők adták az országnak a kenyeret, s részt vettek a fűtőanyag-válság elleni harcban.

A Szovjetunióban lezajlott polgárháború tapasztalatai igazolják azt a lenini tételt, hogy a történelem összecsapásaiban az az osztály győz, amely maga mögé tudja állítani a lakosság zömét. Az oroszországi munkásosztály a gyakorlatban bebizonyította, hogy magával tudja ragadni az ország lakosságának többségét — a dolgozó parasztságot —, s ez biztosította győzelmét az intervenciósokkal és a fehérgárdistákkal szemben.

„Győztünk — mondotta Lenin —, mert az egész munkásosztály és az egész parasztság legjobbjai példátlan hősiességet tanúsítottak ebben a kizsákmányolok elleni háborúban, mert a bátorság csodáit művelték, hallatlan nélkülözéseket viseltek el, feláldozták magukat, könyörtelenül kiűzték soraikból a haszonlesőket és a gyávákat.”⁵ Lenin Művei 30. köt. 440. old.*

A polgárháború ideje alatt hiánytalanul megmutatkozott a lenini nemzetiségi politika világtörténelmi jelentősége. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom megszüntette a nemzeti elnyomást, s megteremtette a nemzetiségek igazi egyenjogúságát. Ennek alapján a szovjetország valamennyi szabad népének dolgozói önként egyesítették erőiket a szocialista forradalom vívmányainak védelmében, és szilárd katonai és politikai szövetség alakult ki a szovjetköztársaságok között.

A különböző nemzetiségű dolgozók családjában a vezető erő az orosz proletariátus volt, amely a legfőbb terhet viselte az intervenciósok és a fehérgárdisták, az éhínség és a gazdasági romlás elleni harcban. Moszkva, Petrográd, Ivanovo-Voznyeszenszk, az Urál és a többi orosz iparvidék hős munkásosztálya önzetlen bátorságot és rendíthetetlen szilárdságot tanúsított ebben a harcban. Az orosz munkások és parasztok önfeláldozóan segítették a belorusz, az ukrán, a balti, a turkesztáni, a kaukázusontúli dolgozókat a szovjethatalom kivívásában és megszilárdításában, az intervenciósok és a burzsoá nacionalista ellenforradalom, az éhínség és a gazdasági romlás elleni harcban. Az ukrán, a belorusz, a balti, a kaukázusontúli, a közép-ázsiai munkások és dolgozó parasztok pedig valamennyi arcvonalon ott küzdöttek a Vörös Hadsereg soraiban, hősiesen harcoltak az ellenséges hátország partizánosztagaiban.

Lenin rendkívül fontosnak tartotta a szovjetország különböző nemzetiségű dolgozóinak a polgárháború tüzében megszilárdult harcos együttműködését, s kíméletlen harcot hirdetett minden ellen, ami árthat ennek az együttműködésnek. Hangsúlyozta, hogy aki ezt a szövetséget megsérti, az antantot és csatlósait segíti.

Hatalmas eszköze volt a győzelemnek a hős Vörös Hadsereg, a dolgozók ízig-vérig népi, forradalmi hadserege.

Öntudata, fegyelme, a néppel való szoros, hús-vér kapcsolata, kitartása és rendíthetetlen szilárdsága a Vörös Hadsereget sokkal erősebbé tette az ellenségnél.

A Vörös Hadsereg nem más országok megtámadására, más népek leigázására alakult. Harcos útjának első napjától kezdve világos cél volt előtte: arra törekedett, hogy megvédje a nép nagy forradalmi vívmányait és a szocialista hazát az imperialista államok, valamint a hatalmát vesztett földbirtokos és tőkésosztály támadásától. A dolgozó tömegek, a nép iránti hűség és odaadás különböztette meg a Vörös Hadsereget a burzsoá államok hadseregeitől.

„A Vörös Hadsereg szervezetében — mondotta Lenin — a munkásoknak és a dolgozó parasztságnak a kizsákmányolok összessége ellen irányuló szövetségén belül nagyszerűen érvényesült a következetes és szilárd proletár vezetés.”⁶ Lenin Művei. 31. köt. 513. old.*

A Vörös Hadsereg kivívta magának a nép legnagyobb fokú szeretetét és gondoskodását. Az egész nép féltő gondoskodása és támogatása kiapadhatatlan forrása volt a Vörös Hadsereg dicső győzelmeinek.

Az ország elnyomott népei a Vörös Hadseregben kezdettől fogva azt a hadsereget látták, amely felszabadítja őket a gyarmati és a nemzeti elnyomás alól, ezzel ellentétben a burzsoá hadseregek a gyarmati elnyomás eszközéül szolgálnak. A Vörös Hadsereg kiűzte az idegen betolakodókat Ukrajnából, Belorussziából, a Kaukázusontúlról, Közép-Ázsiából, és biztosította az ország különböző nemzetiségű dolgozóinak a szabad, nemzeti fejlődést és az új, szovjet társadalmi és államrend felépítését. Ezért a szovjetország különböző nemzetiségű munkásainak és dolgozó parasztjainak milliói minden erejükkel támogatták a hadsereget.

A párt a Vörös Hadsereget kezdettől fogva a proletár internacionalizmus szellemében nevelte, amely minden nép megbecsülését, az országok közötti béke fenntartását és megszilárdítását tűzi ki célul. Ebben rejlik a másik lényeges különbség a Vörös Hadsereg és a burzsoá hadseregek között; ez utóbbiakat a más népek iránti megvetés és gyűlölet szellemében nevelik. A szovjet katonák, s általában a szovjet emberek megadják a tiszteletet a dolgozóknak, s osztálytestvéreiket látják bennük, bármilyen fajhoz tartozzanak is. Éppen ezért a Vörös Hadsereg méltán élvezte és élvezi ma is a világ dolgozó tömegeinek megbecsülését.

Nagy jelentőségű volt a Vörös Hadsereg harckészségének fokozása szempontjából az, hogy minden katonája felismerte az intervenciós és a fehérgárdista csapatok ellen vívott háború igazságosságát. Ez váltotta ki a Vörös Hadsereg katonái és parancsnokai részéről azt a hősiességet, amire a történelemben még nem volt példa.

„A győzelmet — mondotta Lenin — minden háborúban végeredményben azoknak a tömegeknek harci szelleme határozza meg, amelyek a csatatéren vérüket ontják. Az a meggyőződés, hogy a háború igazságos, annak tudata, hogy fel kell áldoznunk életünket testvéreink boldogulásáért, fokozza a katonák harci szellemét és hallatlan nehézségek elviselésére készteti őket … Minden egyes fegyverbe szólított munkás és paraszt tudja, miért harcol és tudatosan ontja vérét az igazság és a szocializmus diadala érdekében.

Az a körülmény, hogy a tömegek ismerik a háború céljait és okait, óriási jelentőségű és biztosítja a győzelmet.”⁷ Ugyanott, 131. old.*

A polgárháború éveiben, a szovjet haza ellenségeivel vívott ádáz harcok során a Vörös Hadsereg fejlődött és erősödött, harci tapasztalatokkal gazdagodott, hasznosan hozzájárult a szovjet haditudomány fejlődéséhez. A szovjet haditudomány, hadászati stratégia és taktika alapjai Lenin műveiben, s a kommunista párt határozataiban nyertek megfogalmazást. Lenin művei mutattak rá a tömegek döntő szerepére a hadviselésben, a háború győzelmes befejezésében, és minden oldalról megvilágították a hátország és az erkölcsi tényező jelentőségét a háborúban.

Lenin a fegyveres harcot a politikai harc más eszközökkel való folytatásának tekintette, de ugyanakkor művészetnek is, amelyben sajátos törvényszerűségek érvényesülnek. Ezek ismerete nélkül nem lehet kivívni a győzelmet az ellenség felett.

Lenin mindenkor helyesen és mélyrehatóan elemezte a stratégiai helyzetet; a szocialista haza megvédésének érdekében a hadvezetésben mindig azokat a megoldásokat alkalmazta, amelyek összhangban álltak a háború adott szakaszában kialakult erőviszonyokkal és tárgyi feltételekkel.

Lenin többször is hangsúlyozta, hogy nem elég csak ismerni, hanem bizonyos feltételek között alkalmazni is kell az ellenfél hadvezetési módszereit. Ostobán jár el, sőt vétkes az a hadsereg — mondotta —, amely nem hajlandó elsajátítani az ellenség birtokában levő, vagy nála feltételezhető összes fegyverfajták, harci eszközök és fortélyok gyakorlati alkalmazását.

A Vörös Hadsereg parancsnokai és politikai megbízottai a marxista—leninista elmélet megvilágításában eredményesen tanulmányozták a polgárháború katonai tapasztalatait, magukévá tették a hadművészet legkiválóbb korabeli eredményeit, s elvetették mindazt, ami idejét múlta, elavult. A szovjet haditudomány alapjait a Vörös Hadsereg és a Vörös Flotta vezető katonai szakemberei teremtették meg, úgy, hogy elméletileg értékelték a szovjet csapatok gyakorlati harci tapasztalatait, s ezeket egybekapcsolták a múlt legkiválóbb hadművészeti értékeivel.

A szovjet haditudomány, amely a háborúról és a hadseregről szóló marxista—leninista tanítás szilárd talaján épült fel, fontos eszköz volt a Vörös Hadsereg katonai káderei kezében az ellenség felett aratott győzelem szervezett előkészítése során.

Nagy szerepe volt az ellenforradalommal vívott harcban a partizánmozgalomnak. A partizánok váratlan, erőteljes csapásaikkal közlekedési utakat tettek hasznavehetetlenné, dezorganizálták a fehérgárdista arcvonal ellátását. A partizánháború riadalmat és bizonytalanságot keltett az ellenség soraiban, s aláásta az ellenséges csapatok erkölcsi szellemét. A partizánok hősi harcukkal jelentős ellenséges erőket kötöttek le, s ezzel felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a Vörös Hadseregnek.

A szovjetország nem volt egyedül nagy harcában. A világ dolgozói rokonszenveztek a szovjethatalommal, s védelmére keltek. A nemzetközi proletariátus látta, hogy az oroszországi munkások és parasztok a világproletariátus osztályérdekeiért is harcolnak, midőn szocialista hazájukat védelmezik, s a tőkésországok munkásai azzal, hogy követelték az intervenció megszüntetését és síkraszálltak a Szovjet-Oroszországgal való béke mellett, saját kizsákmányolóik ellen is harcoltak. Az a forradalmi fellendülés, amely Európát az első világháború befejeződése után magával ragadta, jócskán meggyengítette, ingataggá tette az imperializmust. A legnagyobb tőkésországokban megalakultak és megkezdték működésüket a kommunista és munkáspártok. S miközben az imperialisták csapásaikat zúdították a szovjetköztársaságra, szervezték hadjárataikat a „vörös veszedelem” ellen, ugyanez a „vörös veszedelem” messze a hátuk mögött is felütötte a fejét.

„Mit jelent a »kommunizmus veszélye«, amely ellen a kapitalisták már több mint száz éve harcolnak? A történelem bebizonyította, hogy ez a veszély nem kívülről fenyeget, valamelyik más országból, hanem magában a kapitalista országok belső szervezetében rejlik”⁸ N. Sz. Hruscsov: A békés egymás mellett élésért. Kossuth Könyvkiadó 1960. 522. old.* — mondotta N. Sz. Hruscsov.

Nagy gyakorlati segítséget nyújtott a szovjetországnak az a nemzetközi mozgalom, amely „El a kezekkel Oroszországtól!” jelszóval működött. A mozgalomban Franciaország, Anglia, Olaszország, az Egyesült Államok, Lengyelország, Németország és sok más tőkésország munkásai vettek részt. Ezek a munkások sztrájkokat szerveztek, tiltakozásul a Szovjet-Oroszországba irányuló csapatszállítások ellen. Az Oroszországban tartózkodó külföldi proletárok tízezrével léptek önként a Vörös Hadseregbe.

A tőkésországok munkásosztálya azzal, hogy kifejezte osztályszolidaritását, felbecsülhetetlen segítséget nyújtott az oroszországi munkásoknak és parasztoknak az intervenciósok és a fehérgárdisták elleni harcban.

„Mihelyt a nemzetközi burzsoázia kezet emel ránk — mondotta Lenin —, saját munkásai fogják le a kezét.”⁹ Lenin Művei. 31. köt. 314. old.*

A győzelem kivívásához sokban hozzájárult a szovjet állam bölcs külpolitikája. A szovjethatalom fennállásának első napjától kezdve, szüntelenül harcolt a békéért és azért, hogy kapcsolatokat teremtsen valamennyi külföldi országgal. A kommunista párt által irányított szovjet külpolitika a különböző társadalmi és gazdasági rendszerű államok békés egymás mellett élésének lehetőségéről szóló lenini tételen alapult.

Ez a politika biztosította a szovjet állam számára a tőkésországok dolgozóinak együttérzését és támogatását. Ez tette lehetővé, hogy a szovjet állam az imperialista tábor belső ellentmondásait kihasználva gyengítse az intervenciósokat és erősítse a szovjetország pozícióit. A kommunista párt és a szovjet kormány kihasználta az imperialista hatalmak széthúzását, hogy akadályozza vagy ideiglenesen lehetetlenné tegye Szovjet-Oroszország rovására való megegyezésüket.

Ez a politika vezette sikerre a harcot, amelyet a szovjethatalom a breszti béke megkötésének időszakában az imperialista háborúból való kiválásért folytatott. Eredményei 1919-ben is megmutatkoztak, amikor füstbe ment az antantnak az a terve, hogy bevonja a háborúba a Szovjet-Oroszországgal határos kis államokat. S ez a politika húzta keresztül az antant számításait 1920-ban, amikor megszervezte a lengyel intervenciósok és Vrangel hadjáratát a szovjetország ellen.

A külső és a belső ellenség legyőzésének megszervezésében döntő szerepe volt a Lenin vezette kommunista pártnak.

A polgárháború ideje a tömegek vezetésére igényt tartó kispolgári pártok (mensevikek, eszerek, anarchisták stb.) politikai csődjének időszaka volt. A szovjetország munkásai és parasztjai tapasztalatból meggyőződtek arról, hogy ezek a forradalmi köntösben tetszelgő pártok a valóságban ellenforradalmi, népellenes szervezetek, amelyek segítik a külföldi imperialistákat és az oroszországi tőkéseket a szovjethatalom eltiprásában, a régi burzsoá-földesúri rend visszaállításában, az ország nemzeti vagyonának elrablásában. A szovjetköztársaságok munkásai és parasztjai látták, hogy Oroszország akkori pártjai közül csakis a Lenin vezette kommunista párt képviseli a nép érdekeit.

A kommunista párt maga köré tömörített minden haladó forradalmi erőt, felkeltette a munkásokban és a parasztokban az alkotó, kezdeményező szellemet, a kimeríthetetlen forradalmi energiát, s a dolgozók egyre nagyobb tömegeit vitte harcba az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen. Legjobb erőit a párt a Vörös Hadseregbe küldte. A polgárháború éveiben a párttagságnak mintegy fele szolgált a szovjet fegyveres erők kötelékében. A kommunisták vállára nehezedett a legnagyobb teher a hátországban és a fronton egyaránt. Mintegy 50 000 kommunista esett el ezekben az években a proletárforradalom győzelméért vívott harcban.

„Mihelyt a harctéri helyzet fenyegetővé vált, pártunk meghirdette a kommunisták mozgósítását. S frontunk minden ilyen mozgósítás után újjászületett. Ugyanazok a vöröskatonák, akik tegnap még szertefutottak az első ellenséges támadásnál, ma, amikor közéjük özönlött a kommunista munkások éltető áradata, hőssé váltak, a legnagyobb hőstetteket hajtották végre, versenyezve egymással bátorságban és vitézségben.”¹⁰ Izvesztyija CK RKP(b). 1920. március 2.*

A párt ezer és ezer hű fia szívós, hősies harcot vívott az intervenciós és fehérgárdista hadseregek arcvonalai mögött. A polgárháború éveiben kommunista földalatti szervezetek működtek Ukrajnában, Belorusszijában, a Baltikumban, az Urálban, Szibériában, a Távol-Keleten, a Don mentén, a Kaukázusban és más körzetekben is, ahova az ellenség behatolt. A külföldi és a fehérgárdista kémelhárító osztagok kegyetlen, dühös hajszát folytattak a földalatti pártszervezetek tagjai ellen. Közülük igen sokat bestiális kegyetlenséggel megkínoztak a hóhérok az ellenforradalom vértes kínzókamráiban. De az elesettek helyébe újak léptek. Semmiféle terror nem tudta megtörni a bolsevikok földalatti mozgalmát, amely harcolt, megszervezte és felvilágosította a tömegeket, s a szocialista forradalom kegyetlen ellenségeinek a hátában lángra lobbantotta a népi háború tüzét.

A párttagok önfeláldozó munkája és katonai erényei növelték a párt tekintélyét, megszerettették a pártot a dolgozókkal.

A kommunista párt megteremtette és a harcok során edzetté kovácsolta a hatalmas Vörös Hadsereget, lelkesedést öntött belé, s honvédő háborúba vitte az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen, szilárd és megbízható hátországot biztosított számára, biztosította az ország dolgozóinak legteljesebb támogatását.

A szovjetország védelmét, a Vörös Hadsereg életét és harci tevékenységét a párt, a Központi Bizottság irányította, élén Leninnel. A Központi Bizottság a következőket írta egyik beszámolójában: „A honvédelemmel összefüggő kérdéseket elsőnek vitattuk meg, s a hozott határozatokat haladéktalanul érvényesítettük a gyakorlatban.”¹¹ Izvesztyija CK RKP(b). 1920. május 23.* A Központi Bizottság idejében feltárta az intervenciósok és a fehérgárdisták elgondolásait, helyesen határozta meg a hadvezetés stratégiai terveit a polgárháború minden szakaszában, s a dolgozók és a hadsereg minden erőfeszítését a tervek végrehajtására összpontosította.

A hadseregnek Lenin kezdeményezésére létesített politikai „szervei és pártszervezetei biztosították a katonák és a parancsnokok forradalmi öntudatát, szigorú fegyelmét és rendíthetetlen erkölcsi szilárdságát.

A fronton harcoló kommunisták olyan erkölcsi tulajdonságokat és olyan küzdőszellemet honosítottak meg a katonák között, hogy azok a harcban nem ismertek félelmet, s készek voltak utolsó csepp vérükig harcolni a haza ellenségei ellen. A kommunisták igyekeztek megértetni minden egyes katonával, hogy a haza sorsát, a háború kimenetelét az ő fegyvere, helytállása, bátorsága dönti el.

Lenin és a párt legtekintélyesebb vezetői közvetlenül foglalkoztak a Vörös Hadsereg politikai nevelésével. Lenin gyakran volt látható a Vörös Hadsereg összejövetelein, gyűlésein és értekezletein. Barátságosan, meghitten elbeszélgetett a katonákkal és parancsnokaikkal, érdeklődött szükségleteik iránt, nagy gondot fordított a Vörös Hadsereg életének minden területére. Lenin felhívta a pártot, tudatosítsa minden egyes munkásban és parasztban, minden parancsnokban és vöröskatonában, „hogy az ő bátorságától, elszántságától és áldozatkészségétől függ a háború befejezése.”¹² Lenin Művei. 29. köt. 325. old.* Megkövetelte a hadsereg politikai szerveitől és pártszervezeteitől, hogy elszántan küzdjenek a kishitűség és az ingadozás ellen. „Bátorságot kell önteni a szívekbe, állhatatosságra kell buzdítani, növelni kell a tudatosságot és meg kell szilárdítani az elvtársias fegyelmet.”¹³ Ugyanott, 276. old.*

Harc közben a párt úgy vigyázott sorainak egységére, mint a szeme fényére, leleplezte és meghiúsította a lenini vezetés ellenségeinek minden olyan kísérletét, amely a szovjet államnak és fegyveres erőinek gyengítésére irányult. A párt olyan egyöntetű közösségként végezte munkáját, amelyet az akarat és a cselekvés egysége, valamint a vasfegyelem kovácsolt egybe.

A szovjet nép történelmi tapasztalatai arra tanítanak, hogy „az egész népet megszervezni és a szocializmus győzelmére vezetni csak olyan párt tudja, amely rendületlenül érvényesíti a proletár osztálypolitikát, fel van vértezve az élenjáró forradalmi elmélettel, egységbe forrott és szoros kapcsolatot tart fenn a tömegekkel”¹⁴. Az SZKP XXII. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó 1962. 724. old.*

A párt, amelyet a tömegekhez fűződő kapcsolata, sorainak egysége és a marxista tanításhoz való hűsége erőssé tett, mozgósítani tudta az ország minden erejét a szocialista haza védelmére, s biztosította a haza ellenségeinek megsemmisítő vereségét. „És csakis azért — mondotta Lenin —, mert a párt résen volt, mert a pártban a legszigorúbb fegyelem uralkodott, és mert a párt tekintélye minden hatóságot és intézményt egyesített és a KB jelszavát tízek, százak, ezrek és végeredményben milliók egy emberként követték, és mert hihetetlen áldozatokat hoztak érte — csakis ezért történhetett meg az a csoda, amely megtörtént. Csakis ezért tudtunk győzni az antant és az egész világ imperialistáinak kétszeri, háromszori, négyszeri hadjárata ellenére is.”¹⁵ Lenin Művei. 30. köt. 450. old.*

A polgárháború győzelmes befejezése megmutatta, milyen kolosszális, valóban kimeríthetetlen szellemi és anyagi erő birtokosa az a nép, amely kezébe ragadta a hatalmat, s a kommunista párt lenini zászlaja alatt tömörült.

„Sohasem fogják legyőzni azt a népet, amelynek munkásai és parasztjai nagy többségükben felismerték, megérezték és tisztába jöttek vele, hogy saját hatalmukat, a szovjethatalmat — a dolgozók hatalmát védelmezik, hogy azt az ügyet védelmezik, amelynek győzelme nekik és gyermekeiknek biztosítja a kultúra minden áldását, mindannak élvezetét, amit az emberi munka létrehozott”¹⁶ Lenin Művei. 29. köt. 322. old.* — mondotta Lenin.

Ez a lenini tétel még inkább beigazolódott az 1941—1945-ös Nagy Honvédő Háború idején, amikor a szovjet nép óriási lelkierőt árult el s újra megmutatta a világnak a szovjet rendszer hatalmas erejét. Szégyenletes kudarcba fulladt az imperialista hatalmak mindkét kísérlete, amely arra irányult, hogy megsemmisítse a munkás-paraszt államot, a szocializmus országát. Komoly történelmi lecke ez az agresszorok számára.

A hatalmas Szovjetunió, miután meghiúsította a vesztére törő világimperializmus minden gyilkos próbálkozását, bizton halad a kommunizmus felé. Ma már a Szovjetunió nem maradt meg egyetlen ország keretei közt, hanem világrendszerré vált, amelyben a szocializmus és a kommunizmus útján haladó szabad, szuverén népek barátsága ölt testet. „A szocialista tábor egyesült ereje megbízható biztosítékot nyújt mindegyik szocialista országnak az imperialista reakció merényleteivel szemben.”¹⁷ Az SZKP XXII. kongresszusa. 726. old.*

A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége a haladás, a demokrácia és a béke legfőbb támasza lett. A szovjet emberek büszkék hazájukra, amely magabiztosan tör utat az emberiség számára a kommunizmus tündöklő magaslatai felé, és híven őrzik szívükben a nagy korunkat megnyitó hősi évek harcainak és győzelmeinek emlékét.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!