A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

 

A közelgő nagy változás izgalma már március 21. délutánján a levegőben vibrált.

Bár az újságok nem jelentek meg, az antant jegyzékéről és a kormány válságáról szóló hírek elterjedtek a városban. Az üzemekben, laktanyákban, hivatalokban feszült hangulat uralkodott. Mindenki a várható fejleményekről tárgyalt.

A katonatanács kora délutáni ülése után a forradalmi vezetés alatt álló csapatok megszállták a főváros főbb objektumait. Az utcákon kisebb-nagyobb fegyveres járőrök cirkáltak: már a proletárhatalom vörös gárdái. A rendőrök eltűntek posztjaikról.

A kommunisták egy nagy csoportja a régi képviselőházban gyűlt össze, ahol 6 órakor Lukács György tartott előadást „Régi és új kultúra” címmel. Ekkor már tudtak a Gyűjtőfogházban folyó tárgyalásokról, a katonatanács határozatáról, és a hallgatóság, nem zavartatva magát az előadótól, izgatottan beszélgetett, vitatkozott. Váratlanul megjelent az előadói emelvényen a február 20-a óta illegalitásban élő Szamuely, megszakította az előadást, és bejelentette a megegyezést: a két párt egyesül, és a proletariátus átveszi a hatalmat.

– „Éljen a magyar munkások, parasztok és katonák szovjetköztársasága! Éljenek orosz testvéreink!” – fejezte be rövid, de annál hatásosabb beszédét.

Kassák Lajos így emlékezik meg ezekről a felejthetetlen órákról „Egy ember élete” című könyvében:

„A lelkesedés kicsapott a torkokból, és egyszerre összevissza kurjongat mindenki. Az előadás folytatásáról már szó sem lehet. Olyan ez a tömegnyi ember, mint egy szalmakazal, tűzcsóvát dobtak bele, most mindent elpusztítani készülő lobogással fellángol. Ember ember nyomában, megindulnak kifelé.

Este van már, hideg, apró cseppekben szemereg az eső. A tömeg menetelő oszloppá alakul, megindul a Múzeum körúton, és átkanyarodik a Rákóczi útra.

Valaki már zászlót is kerített a menet élére. Az út két partján álló házak ablakai kinyílnak, és a csendes, polgári lakásokból tarka és vörös kendőket lobogtatnak a vonuló, kiáltozó, a Marseillaise-t és az Internacionálét éneklő tömeg felé.”

A főútvonalakat – mint 1918 októberének végén – most ismét elözönlötték a tömegek. Az utcasarkokon rögtönzött népgyűlések szónokai ismertették az eseményeket.

A kommunista párt Visegrádi utcai székháza előtt délutántól éjszakáig tartó, permanens tömeggyűlés folyt. Időnként az erkélyre lépett egy-egy szónok, rövid beszédet tartott, amelynek szavai elvesztek a tömeg lelkesedésének viharában.

„Elképzelhetetlen lelkesedés. A szónokot állandóan »éljen a proletárdiktatúra!«, »éljenek az orosz elvtársak!«, »éljen Lenin !«, »éljen Kun Béla!« s hasonló közbekiáltásokkal zavarják”¹ – ez a kép fogadta a pártház előtt a Központi Bizottság egyik munkatársát, aki a hatalmas tömegben alig tudta magát a kapuig előreverekedni.

A párthelyiségekben a rengeteg embertől mozdulni sem lehetett. Egymás után érkeztek a különböző gyárak, katonai alakulatok, a népőrség megbízottai, hogy utasításokat kérjenek. Küldöttségek jelentek meg, hogy a kommunisták és a proletárdiktatúra iránt szolidaritásukat fejezzék ki.

„A hűségesküt letenni szándékozó küldöttek között volt a ludovikásoké és a mészáros- és hentesszakszervezet vezetőségéé – most éles bárdok nélkül” – írja Gábor Mózes.²

A hatalmas nyüzsgés középpontjában Szamuely állt, aki fáradhatatlanul és körültekintően irányította az embereket. Intézkedett a fegyver- és lőszerraktárak megszállásáról, a bankok és ékszerüzletek őrzéséről, a fosztogatások megakadályozásáról stb. – még arra is jutott ideje, hogy a párt központi adminisztrációját a Visegrádi utcából – ahol a szűk helyiségekben már képtelenség volt dolgozni – a tőzsde Szabadság téri palotájába költöztesse át.

Fegyveres ellenállásra sehol nem került sor. Amikor Seidler Ernő két társával megjelent a Főkapitányságon, hogy átvegye a rendőrség irányítását, „magas rangú rendőrtisztek vezetésével felsorakoztak az épületben tartózkodó rendőrtisztek, és felajánlották szolgálatukat az új rendszernek” – emlékszik vissza Szilágyi Dezső.³ A Mosonyi utcai rendőrlaktanyában „a legénység, a tisztek és altisztek kitörő lelkesedéssel üdvözölték az új, magyar szovjetköztársaságot, és éljenezték a proletárdiktatúrát”⁴ – olvassuk a „Népszava” akkori tudósítását.

Az éjszaka folyamán az alvilág megpróbálta kihasználni a rendőrök visszahúzódását. Számos helyen feltörték az ékszer- és élelmiszerüzleteket. A kommunista vezetés alatt álló karhatalmi járőrök azonban hamarosan kiábrándították a banditákat, akik elkeseredve vették tudomásul, hogy félrevezették őket az ellenforradalmárok által terjesztett mesékkel, melyek szerint a kommunisták hatalomra jutása általános szabad rablást jelent …

Március 21-e éjjelén a főváros rendjére már a felfegyverzett munkások vigyáztak.

A helyzetre jellemző, hogy Kunfi Zsigmond, a Berinkey-kormány minisztere és a Tanácsköztársaság újdonsült népbiztosa, a párttitkárságon tartott éjszakai ülésről csak egy, a fogházból aznap kiszabadult kommunista kíséretében merte megkockáztatni a Thököly utcai lakására való hazatérést.

Március 22-én reggel, a Forradalmi Kormányzótanács határozatának megfelelően, a népbiztosok mindenütt elfoglalták helyüket. A hivatalnoki kar minden intézményben teljes behódolással fogadta a proletárdiktatúra kormányának tagjait.

„… amikor másnap reggel bementem a népbiztosságra, illetőleg a minisztériumba, felvezettek az államtitkárhoz – azt hiszem, Méhelynek hívták aki rögtön így mutatkozott be: »Méhely elvtárs vagyok!« … Tudtam, hogy a Gyáriparosok Országos Szövetségének titkára volt, és meg voltam lepve, hogy elvtárs is. De utána rögtön tódultak hozzám a helyettes államtitkárok és tanácsosok, s mindenki mint »elvtárs« mutatkozott be. – Egyedül voltam. Még revolver sem volt nálam. Senki nem is gondolt arra, hogy valami ellenállási szándékkal közeledjék …” – mondta Rákosi Mátyás a Kereskedelemügyi Minisztériumban történt fogadtatásáról.⁵

A külvárosokból hatalmas munkástömegek áradtak be Budapest központjába. Újabb, rögtönzött tömeggyűlések tüntettek a proletárdiktatúra mellett. Százezrek olvasták a Forradalmi Kormányzótanács első kiáltványát az újságokban és a hatalmas plakátokon, amelyek mindenütt ellepték a hirdetőoszlopokat és a házak falait.

A kiáltványt az éjszaka folyamán Kun Béla és Pogány József fogalmazta meg a Forradalmi Kormányzótanács megbízásából.

„Mindenkihez!

Magyarország proletársága a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatalmat” – jelentette be a kiáltvány, majd rámutatott, hogy a kapitalista termelés összeomlása, a koalíciós kormányzat teljes bel- és külpolitikai csődje olyan helyzetet teremtett, amelyben az országot „az összeomlás anarchiájától csak a szocializmus, a kommunizmus megteremtése mentheti meg”.

Hangsúlyozta, hogy a proletariátus diktatúrájának „döntő alapfeltétele a proletárság teljes egysége”, és ezért a két munkáspárt elhatározta az egyesülést a Magyarországi Szocialista Pártban, amelynek megbízásából a kormányhatalmat a Forradalmi Kormányzótanács veszi át.

„Magyarország tanácsköztársasággá alakul” – közölte a kiáltvány. Ismertette a Forradalmi Kormányzótanácsnak a tőkés kizsákmányolás felszámolására és a szocializmus gazdasági alapjainak lerakására irányuló programját. A Forradalmi Kormányzótanács „kimondja a nagybirtokok, a bányák, a nagyüzemek, a bankok és a közlekedési vállalatok szocializálását. A földreformot nem törpebirtokokat teremtő földosztással, hanem szocialista termelőszövetkezetekkel hajtja végre.”

A továbbiakban kijelentette, hogy a proletárdiktatúra kormánya irgalmatlan kíméletlenséggel lép fel az ellenforradalmárok, az üzérkedők és a fosztogatók ellen. „Hatalmas proletárhadsereget szervez, amellyel a munkásság és a parasztság diktatúráját érvényre juttatja a magyar kapitalistákkal és nagybirtokosokkal szemben csakúgy, mint a román bojárokkal és a cseh burzsoákkal szemben.”

A Tanácsköztársaság külpolitikái programjával foglalkozva a Forradalmi Kormányzótanács „teljes eszmei és lelki közösségét” nyilvánította ki az orosz szovjetkormánnyal és fegyveres szövetséget ajánlott Oroszország proletárjainak. A vezető kapitalista országok munkásosztályát felszólította: ne tűrjék, hogy kormányaik rablóhadjáratot indítsanak a Tanácsköztársaság ellen. A szomszédos államok: Csehszlovákia, Románia, Szerbia és Horvátország dolgozóit fegyveres szövetségre hívta fel a kizsákmányolok elleni közös harcban. A forrongó Ausztria és Németország proletárjait a magyar munkásosztály példájának követésére szólította fel.

A kiáltvány nem hallgatta el a szocializmus útjain a magyar dolgozókra váró nehézségeket: „Nélkülözések, nyomorgás, szenvedés várakozik ránk ezen az úton. És mégis rá kell lépnünk és mégis rá merünk lépni, mert bízunk a magyar proletárság hősiességében és áldozatkészségében. Rá kell lépnünk, mert csakis így vihetjük győzelemre a szocializmus világot megváltó ügyét.”⁶

A déli órákban a csepeli szikratávíró sugározta az éterbe a kiáltványt. A proletárdiktatúra kikiáltásának híre futótűzként terjedt széjjel az országban.

Az Erzsébet körúti párttitkárság már 21-én este táviratban közölte a megyei kormánybiztosokkal, a nagyobb városok direktóriumaival és szociáldemokrata pártszervezeteivel az eseményeket, és utasította a munkástanácsokat a hatalom átvételére.

Több nagy városban – Munkácson, Székesfehérváron, Szombathelyen, Kaposváron – már 21-én este tüntettek a proletárdiktatúra mellett, 22-én pedig valamennyi jelentős városban és községben megtörtént a hatalomátvétel. Említésre méltó ellenállás vagy különösebb rendzavarás sehol sem történt.

22-én délután első ülésére ült össze a Forradalmi Kormányzótanács. A több órán át tartó értekezleten 30 kérdést vitattak meg a népbiztosok. Határozatot hoztak a címek és rangok eltörléséről, az egyház és az állam szétválasztásáról, laikus bírókból álló forradalmi törvényszékek létrehozásáról, a frontokra politikai biztosok kiküldéséről, a kormánybiztosok helyett megyei direktóriumok kinevezéséről. A munkás-, katona- és földművestanácsok választásának előkészítésére öttagú bizottságot jelöltek ki. A Szocializálási Népbiztosság vezetőit utasították, hogy a legrövidebb időn belül terjesszék elő a bérházak és az üzemek szocializálására vonatkozó javaslatot. A közoktatásügyi népbiztosok azt a feladatot kapták, tegyenek előterjesztést: hogyan lehet a színházakat a tömegek számára könnyen hozzáférhetővé tenni és a szocialista kultúra terjesztésének szolgálatába állítani.

A proletárállam gépezete működésbe lépett …

*

A magyar nép leírhatatlan lelkesedéssel fogadta a proletárdiktatúra kikiáltását.

A március 21-ét követő napokban a dolgozók az egész országban hatalmas tömeggyűléseken ünnepelték a Tanácsköztársaság létrejöttét.

A Magyarországi Szocialista Párt március 23-án, vasárnap, az Országház előtt több mint százezer dolgozó részvételével nagygyűlést tartott. Mivel ebben az időben a tömeggyűléseken még ismeretlen volt a hangszórók használata, egyidejűleg több szónoknak kellett a százezernyi emberhez beszélni. Kun Béla, Bokányi, Garbai a munkások vállán, Böhm egy automobil tetején, Hamburger és Nyisztor a Földművelésügyi Népbiztosság, Vágó pedig az igazságügyi palota erkélyén tartott szónoklatot. A nagygyűlés résztvevői viharos lelkesedéssel éltették a proletárdiktatúrát, a Forradalmi Kormányzótanácsot, Szovjet-Oroszország és Tanács-Magyarország szövetségét, a III. Internacionálét és Lenint.

Hasonló tömeggyűlések zajlottak le a vidéki városokban és falvakban is. A győri népgyűlés határozatában „… üdvözli a magyar és az orosz szovjet kormányokat és Lenint, a proletárok apostolát. Felszólít mindenkit, hogy fokozottabb mértékben dolgozzék, mert most mindenki saját magának dolgozik, aki pedig nem dolgozik, lépjen be a Vörös Hadseregbe, és védje meg azt az országot, amely immár a proletároké” – írja a „Népszava” tudósítása.⁷

Sok községben, így például Túrkevén, a népgyűlés a proletárdiktatúra melletti állásfoglalásának azzal is bizonyítékát adta, hogy határozatot hozott a forradalom fővárosának: Budapestnek élelemmel való támogatására.

A városok és a falvak proletárjai végtelen örömmel vették tudomásul, hogy ők, az évszázadokon át kizsákmányolt, megalázott, lélektelen és értelem nélküli eszköznek tekintett milliók lettek a gazdái az országnak, minden értéknek, alkotásnak, mely az ő fáradságos munkájuk gyümölcseként jött létre. A haza, amely 1919 márciusáig csak mostohája lehetett a gyárak és a földek páriáinak, most szerető édesanyává vált.

A proletariátus örömét egyelőre nem zavarta, hogy ez az édesanya számtalan sebből vérző, elgyengült koldus volt, aki gyermekeinek még nem nyújthatott jólétet, gazdag, zavartalan, békés életet.

Hiába figyelmeztetett a Forradalmi Kormányzótanács első kiáltványa a várható nélkülözésekre és szenvedésekre, a dolgozókat valami gyermeki csodavárás töltötte el, hiszen megvalósult az, ami annyi időn keresztül csak utópisztikus álomnak tűnt: megdőlt a kizsákmányoló rendszer és megszületett a szocialista társadalom. Nemcsak a munkások és parasztok nem tudták, maguk a proletárdiktatúra vezetői sem látták világosan még ekkor, hogy a szocializmus felépítése egy országban csak az egész nép együttes erőfeszítését követelő áldozatos, türelmes, fegyelmezett, sokszor lemondásokkal járó, hosszú gazdasági, kulturális és politikai építőmunkával valósítható meg.

A munkásokat nagymértékben megnyugtatta a munkásmozgalom egységének helyreállítása is. Örültek, hogy a szociáldemokrata párt vezetői jobb belátásra tértek (a munkások legalábbis azt hitték, hogy valamennyien becsületes szándékkal vállalták el vezető funkcióikat), és megszűnt az áldatlan testvérharc.

A parasztság túlnyomó többsége is örömmel fogadta a Tanácsköztársaság megszületését. A földtelen, vagyontalan földmunkások, cselédek, törpebirtokosok már a proletárdiktatúra kikiáltása előtt is a szocialista forradalomtól várták sorsuk jobbra fordulását. A kis- és középbirtokos parasztság is helyeselte az ezerholdasok hatalmának megszüntetését, a Forradalmi Kormányzótanács határozott magatartását az imperialista támadással szemben, bizonytalanná tette őket azonban az a félelem, hogy a proletárdiktatúra megszünteti a föld magántulajdonát és az ő földjeikhez is hozzányúlhatnak.

A munkásosztály egységes akaratának impozáns megnyilvánulása, a hatalmas, mindent elsöprő lelkesedés, amellyel a proletariátus a szocialista állam megszületését üdvözölte, tükröződött a társadalom valamennyi rétegének magatartásában.

A magyar értelmiség legjobbjai – tudósok, írók, művészek stb. – nem elégedtek meg azzal, hogy kifejezzék örömüket a minden addiginál emberibb, igazságosabb, ésszerűbb népi állam létrejötte fölött, hanem maguk is tevékenyen bekapcsolódtak a munkába, amelytől humanista céljaik, vágyaik megvalósulását remélték. Kulturális életünk kiemelkedő alakjai nem az árral sodródva váltak a Tanácsköztársaság híveivé. A proletariátus diktatúrájával szemben elfoglalt pozitív álláspontjuk logikus folytatása volt korábbi magatartásuknak. A magyarság alapvető sorskérdéseit azelőtt sem a kizsákmányolok, a tiszaistvánok oldaláról közelítették meg, hanem ahhoz a táborhoz tartoztak, amelynek legnagyobb, legmesszebbre látó képviselője és szellemi vezére Ady volt.

Azok, akiket a háború évei alatt semmi sem tudott arra kényszeríteni, hogy művészetükkel a bűnös vérontást szolgálják, teljes szívükkel álltak a munkások és falusi szegények állama mellé.

A szocialista forradalom világot megváltó erejébe vetett hit, az ember, a nemzet és az egész föld boldogabb jövője iránti bizakodás árad Tóth Árpád verséből, amellyel – az értelmiség legértékesebb elemeinek gondolatait kifejezve – a Tanácsköztársaság megszületését üdvözölte:

Hozsánna néked, új isten, hozsánna!

Legyen szavad teremtés új igéje,
Formáld át sáros, bűnös ócska bolygónk,
Mit elrontott sok régi, úri isten,
Te istenek közt új és proletár,
Formáld boldoggá pörölyös kezeddel –
Emelj minket roppant tenyereidre,
És a magad képére gyúrj át minket!

Tóth Árpád: Az új isten

Az üzemi értelmiség, a mérnökök jelentős része már jóval a Tanácsköztársaság győzelme előtt a munkások oldalára állott, és tevékenyen vett részt az antimilitarista mozgalomban, majd később a szocialista forradalom előkészítésében. A politikai és szakmai tekintetben legkiválóbb mérnökök vezető szerepet játszottak az üzemek irányításában, és később sokan a munkásokkal vállvetve harcoltak a Vörös Hadseregben a proletárdiktatúra védelmében.

Az értelmiségnek a Tanácsköztársaság iránt tanúsított magatartásáról szólva, említést kell tenni az egyik legszélesebb értelmiségi rétegről: a tanítókról. A földesúri-burzsoá Magyarországnak ezek a lenézett, nyomorgó szellemi napszámosai, akiket megalázóan kiszolgáltattak a papok kénye-kedvének, közvetlenül átélték a falusi és városi szegény nép kegyetlen sorsát; a nincstelenséget, a gazdagok és a hivatalok basáskodását, a tehetségek reménytelen elkallódását, a végtelen szellemi elmaradottságot. A tanítók többsége a Tanácsköztársaság létrejöttében a nép és a saját felszabadulásának biztosítékát látta, ezért a proletariátus diktatúrájának tevékeny harcosa volt, és nem egy közülük az életét áldozta a munkásosztály hatalmáért.

A magyar dzsentri-polgári eredetű állami hivatalnoki réteg sohasem tűnt ki gerincességével. Ugyanazok, akik gondolkodás nélkül hajtották végre Tisza kormányának népellenes rendeleteit, az elsők között siettek esküt tenni (természetesen az erőviszonyok döntő megváltozása után) Károlyi Mihálynak. Hasonló szervilizmussal, tüntető lelkesedéssel hódoltak be a proletariátus diktatúrájának is – március 21-e után.

Helytelen volna azonban tagadni, hogy a hivatalnoki kar egyöntetű felajánlkozásában az egzisztencia féltéséből fakadó opportunizmus mellett voltak bizonyos várakozások, remények is. A hivatalnoki kar – mint a középrétegek általában – maga is tisztában volt azzal, hogy csakis a munkásosztály hatalma vívhatja meg sikeresen a nemzeti függetlenség megvédéséért folytatott harcot. A hivatalnokok legnagyobb része nem vonhatta ki magát azoknak a nagyszerű feladatoknak hatása alól, amelyeknek megvalósítását a munkásosztály állama programjába vette. Mindemellett nem lehet vitás: az állami hivatalok és intézmények vezetői elsősorban azért siettek hűségesküt tenni a proletárdiktatúrának, hogy hivatalukat megtartva, fékezzék a forradalmi átalakulást, és kedvező alkalom esetén pozíciójukat a régi rendszer visszaállítására használják fel.

Az egész társadalomra nagy hatást gyakoroltak a polgári köztársaság volt elnökének: Károlyi Mihálynak a márciusi napokban több helyen megjelent nyilatkozatai. Mint ismeretes, Károlyinak nem állott szándékában a proletárdiktatúra létrejöttének elősegítése. Abban reménykedett, hogy a tiszta szociáldemokrata kormány létrehozásával s a baloldalnak tett bizonyos engedményekkel sikerül belpolitikailag megszilárdítani és az ország területeinek megvédésére is képessé tenni a polgári demokratikus rendszert. Az események, a dolgozók egyöntetű, viharos lelkesedése azonban benne is egyre inkább megérlelték azt a meggyőződést, hogy ami történt, az elkerülhetetlen volt. „Mindaz, ami történt, az események kérlelhetetlen logikájának következménye, természetszerű fejlődés, amelyet siettetett az antant vaksága és gonoszsága, amely minket meg akar fojtani …”⁸ – jelentette ki a Berinkey-kabinet volt minisztereinek, akik március 23-án tőle ünnepélyesen elbúcsúztak. „Meg kell teremteni azt az új társadalmi rendet, amely hivatva van új gazdasági és morális tartalmával átalakítani az egész világot” – mondotta egy nappal előbb „Az Ember” című folyóirat számára adott nyilatkozatában, majd kijelentette, hogy a maga számára egy kötelességet ismer: „dolgozni minden erővel a szent ügy érdekében és a haza polgárainak megmentéséért”.⁹ Bár Károlyi Mihály a Tanácsköztársaság iránt félreérthetetlenül lojális magatartást tanúsított, politikai súlyának és tekintélyének megfelelő funkcióba nem kerülhetett. Hamarosan visszavonult, majd – miután néhány alkalommal hasztalanul kísérelte meg, hogy az eseményekre befolyást gyakoroljon – a Tanácskormány egyetértésével külföldre távozott.

Károlyi pártjának tagjai sok helyen együttesen beléptek a Magyarországi Szocialista Pártba. „A Károlyi-párt vezetői kimondják a párt megszűnését, és minden vagyonukkal, fölszerelésükkel belépnek a szocialista pártba” – jelentette a „Népszava” március 23-án Újpestről. Hódmezővásárhelyen is úgy nyilatkoztak a Károlyi-párt vezetői, hogy „belülről kívánják támogatni a szocialista párt munkáját” és kollektíven beléptek a Magyarországi Szocialista Pártba.¹⁰

Március végén és április elején a Magyarországi Szocialista Pártot valósággal megostromolták az egyénileg és kollektíven belépni kívánók.

Március 23-án a Magyarországi Újságírók Szabadszervezete közgyűlést tartott, és kimondta csatlakozását a párthoz. A debreceni direktórium március 27-én feloszlatta a polgári pártokat, úgyhogy azok egyszerűen beolvadtak az egyesült munkáspártba. A Fejér megyei Zámolyon az ottani katolikus lelkész március 30-án, vasárnap tartott prédikációja hatására „az egész gyülekezet csatlakozott a szocialista párthoz” – írja a „Népszava” 1919. április 2-i száma. A nagykanizsai, pécsi, nagykárolyi stb. pap-tanárok is elhatározták, hogy belépnek a pártba. „Megértjük a lelkeknek az átformálódását … A proletárság nagy, felszabadító küzdelme kell hogy magával ragadjon mindenkit” – írta a „Népszava” április 5-én. Majd április 23-án arról adott hírt, hogy Kaposváron Nagyatádi Szabó István, a Kisgazdapárt összes tagjaival belépett a Magyarországi Szocialista Pártba.

Természetesen súlyos hiba lenne, ha a „Népszavá”-hoz hasonlóan túlértékelnénk a pártba lépők erkölcsi meggyőződésének erejét, és nem látnánk, hogy szándékuk mindenekelőtt a proletariátus félrevezetése, pozícióik megtartása, a párttagsággal járó, bizonyos gazdasági és politikai előnyök megszerzése, mozgási szabadságuk megőrzése volt. A munkásosztály pártjának ilyen módon való felhígulása mérhetetlen károkat okozott a proletárdiktatúrának. Mégis, a legkülönfélébb rétegeknek ez a tömeges áradása a pártba közvetlenül tükrözte azt a hangulatot, amellyel a dolgozók milliói a proletárdiktatúra kikiáltását fogadták.

Amennyire örültek a kommunisták a proletárdiktatúra kikiáltásának, olyan aggodalom töltötte el őket, amikor megtudták, hogy a Forradalmi Kormányzótanácsban a népbiztosok között csak két kommunista van: Kun, valamint Vántus, és a szociáldemokraták változatlanul megőrizték pozícióikat a párt és a szakszervezetek vezetésében. A Kommunisták Magyarországi Pártja volt tagjainak többsége nem bízott azoknak a munkásvezéreknek őszinteségében, akik máról holnapra váltak a proletárdiktatúra híveivé. Ezt a bizalmatlanságot fejezte ki a „Vörös Újság” március 21-i számának egyik cikke:

„Résen állni és ellenőrizni a Forradalmi Kormányzótanács minden intézkedését! A kommunista párt hatalmas gárdájának talán rosszul fog esni az, hogy akik rágalmak özönével igyekeztek befeketíteni bennünket a proletariátus előtt, azok állnak most a tanácshatalom kiépítési munkájának élén. A forradalmi proletariátus fojtsa magába most a személyek ellen érzett elkeseredését. A múltra azért ne vessen fátylat. A múltakon érzett minden elkeseredését gyűjtse az ellenőrzés forradalmi kötelességébe. Tanácsait megalakítani, kiépíteni, forradalmi szellemmel megtölteni – ez a kötelessége a kommunista forradalom vezérgárdájának. A proletárdiktatúra a tanácsok hatalmát jelenti. A proletariátus minden elhatározásnak önmaga a kezdeményezője és a végrehajtója.

Bízzunk a forradalom vezéreiben, de ellenőrizzük a forradalmi kormányt.”

A kommunisták nem szívesen adták fel a pártszervezetek önállóságát, és sok helyen nem akartak átlépni a szociáldemokrata bázisra épült egyesült pártba. Az új pártszervezetekben nem leplezték véleményüket azokról, akik az utolsó pillanatig a burzsoázia szekerét tolták.

A márciusi napokban és április elején Kun Béla több alkalommal, a legnagyobb határozottsággal lépett fel a kommunisták különállásának megszüntetése érdekében. Az ő tekintélyére volt szükség ahhoz, hogy végül is a kommunista pártszervezetek mindenütt beolvadjanak az egyesült pártba – illetőleg, ahogy, sajnos, gyakorlatilag történt: a szociáldemokrata pártba.

A jobboldali szociáldemokraták többsége a proletárdiktatúra kikiáltását követő első időkben visszahúzódott, tartózkodott véleményének nyílt hangoztatásától. Erre alapos okuk volt, hiszen a munkások nem tűrték el a Tanácsköztársasággal szemben álló nézeteket, sem azoknak képviselőit. Ahol azonban eléggé erősnek érezték magukat, ott mindent megtettek, hogy a kommunistákat visszaszorítsák.

A centristákat magával sodorta a tömegek lelkesedése. Azokban a napokban, amikor a proletárdiktatúra valóságos diadalmenetben jutott uralomra az országban, Kunfi így írt a „Vörös Újság” 1919. március 28-i számában: „… aki igazán forradalmi, lázadó lélek, akinek a szocializmus valóban lelki szükséglet és erkölcsi énjének egy darabja, az nem választhat egyebet, mint azt, hogy inkább pusztuljon el a szocializmus teljességéért harcoló proletársággal, mint rothadjon vagy sorvadjon el a múltat amúgy is hiába menteni igyekvő polgársággal.”

A jobboldaliak és a centristák általában igyekeztek elleplezni a tömegek előtt azt a tényt, hogy a szociáldemokrata párt március 21-e előtt azért állt szemben a kommunistákkal, mert ellene volt a proletárdiktatúra kikiáltásának. A kommunista és a szociáldemokrata politika közötti különbséget úgy tüntették fel, mintha csupán a taktika és a tempó tekintetében tértek volna el egymástól. A Tanácsköztársaság fennállásának első heteiben ők szorgalmazták leghangosabban a pártegység megteremtését, mert jól tudták, hogy az adott helyzetben ez az ő pozíciójukat biztosítja. „Az egész vonalon helyre kell állítanunk a legteljesebb egységet, egyesülnie kell azoknak a táboroknak, amelyek egy cél felé törekedtek, de külön harcoltak” – írta Weltner április elején.¹¹

A tömegek a kommunisták mellett állottak, és ezt a szociáldemokrata vezetők kénytelenek voltak tudomásul venni. Április 3-án, a Hadügyi Népbiztosság élén álló Pogány ellen az egész budapesti helyőrség tüntető felvonulást rendezett a Várban, és az odasiető Böhm is csak nehezen tudta elkerülni a verést. A katonák Kunt, Szántót és Szamuelyt éltették. Természetes, hogy amikor ugyanezen a napon Kun Béla a Forradalmi Kormányzótanács ülésén javaslatot tett a túlnyomórészt kommunista népbiztos-helyetteseknek népbiztosokká való kinevezésére, a szociáldemokraták azt szó nélkül elfogadták. Ez a tény is mutatja, hogy a kommunista párt a tömegekre támaszkodva, kezdettől fogva jóval nagyobb igényekkel léphetett volna fel.

*

A világ valamennyi öntudatos dolgozója határtalan lelkesedéssel fogadta a magyar munkásosztály győzelmét. A Magyar Tanácsköztársaság megszületését az egész világ proletariátusa diadalaként, a nemzetközi szocialista forradalom jelentős állomásaként üdvözölték.

Március 22-én, délután öt órakor a csepeli szikratávíró állomása kapcsolatot teremtett Moszkvával. A szovjet állam vezetőjét, Lenint kérték a távírókészülékhez. Mintegy húsz perc múlva Moszkva jelentette: „Lenin a készüléknél.” Lenin Kun Bélát kereste.

A Forradalmi Kormányzótanács ülésén részt vevő Kun helyett Pór Ernő, a kommunista párt Központi Bizottságának tagja jelentkezett. Közölte, hogy a magyar munkásosztály megteremtette a proletariátus diktatúráját, üdvözli Lenint, és kéri, tolmácsolja forradalmi szolidaritásukat és üdvözletüket az orosz munkásosztálynak. Pór röviden tájékoztatta Lenint a magyarországi eseményekről, kérte, hogy a III. Internacionálé foglaljon állást az egyesült párt nevét illetően. Bejelentette, hogy a Magyar Tanácsköztársaság véd- és dacszövetséget ajánl az orosz szovjetkormánynak, végül az oroszországi katonai helyzetről kért tájékoztatást.

Este, röviddel 9 óra után, Csepel a következő rádiógramot vette Moszkvából:

„Itt Lenin. Őszinte üdvözletem a Magyar Tanácsköztársaság proletár kormányának és főleg Kun Béla elvtársnak. Üzenetüket éppen most közöltem Oroszország kommunista (bolsevik) pártkongresszusával. Mérhetetlen a lelkesedés. A III., Kommunista Internacionálé moszkvai kongresszusának határozatait, amilyen gyorsan csak lehetséges, közölni fogjuk, úgyszintén a katonai helyzetről szóló jelentéseket. Okvetlenül szükséges az állandó drótnélküli távíró-összeköttetés Budapest és Moszkva között. Kommunista üdvözlettel és kézszorítással Lenin.”¹²

Az első szocialista állam testvéri jobbját nyújtotta a fiatal magyar proletárdiktatúrának. A történelemben először, két szocialista ország kötött egymással szövetséget. A proletár világforradalom hatalmas eseménye volt ez.

Természetes az, hogy a magyarországi proletárdiktatúra létrejöttét az ország határain túl a Lenin vezette fiatal szovjetállam dolgozói fogadták a legnagyobb örömmel. Szovjet-Oroszország és Szovjet-Ukrajna ebben az időben a belső ellenforradalmárok és az imperialista hatalmak hadseregeinek halálos gyűrűjében küzdött fennmaradásáért. Tanács-Magyarország létrejötte a szovjet nép számára az első szövetséges megjelenését, a szocialista forradalom nyugat felé való előretörését jelentette, és megszilárdította a győzelembe vetett hitét.

A bolsevik párt VIII. kongresszusának elnöksége március 22-én táviratban üdvözölte a Magyar Tanácsköztársaságot:

„Az Oroszországi Kommunista Párt VIII. kongresszusa lelkesen üdvözli a Magyar Tanácsköztársaságot. A kongresszus meg van győződve, hogy nincs messze az az idő, amikor a kommunizmus az egész világon győzedelmeskedik. Oroszország munkásosztálya minden tőle telhetőt megtesz megsegítésük érdekében. A világ munkásai feszült figyelemmel kísérik további harcukat, és nem engedik meg egyetlen ország imperialistáinak sem, hogy kezet emeljenek az új szocialista köztársaságra.

Éljen Tanács-Magyarország!

Éljen a nemzetközi kommunista köztársaság!”¹³

A szovjet dolgozók számtalan gyűlésen és értekezleten fejezték ki szolidaritásukat a Magyar Tanácsköztársasággal. A magyar lapok, elsősorban a „Népszava” és a „Vörös Újság”, rendszeresen közölték azokat a táviratokat, amelyekben a gyűlések részvevői üdvözölték a magyar munkásosztályt.

Táviratozott Gorkij is: „Új élet virrad ránk, példátokat rövidesen az egész világ követni fogja” – üzente.

Nagy lelkesedéssel foglaltak állást a magyarországi proletárdiktatúra mellett az osztrák, német és a többi nemzet legjobb képviselői is.

„A magyar proletariátus győzelme tüzes nyelven szól a világ bérrabszolgáihoz … a magyar proletárok bátor tette … erősíti a kizsákmányolt tömegek önbizalmát, harci szellemét és teremtő akaratát. Ott fogja a forradalom kitörését elősegíteni, ahol az imperializmus azt hiszi, hogy legyőzte a szocializmust”¹⁴ – írta Clara Zetkin, a német és a nemzetközi munkásmozgalom nagyszerű harcosa.

Csehszlovákiában, Romániában és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban ebben az időben a kommunista erők tömörülése, a forradalmi proletárpárt szervezése még csak kezdeti fokot ért el, de az öntudatos munkások itt is számos tanújelét adták a magyarországi forradalommal való együttérzésüknek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!