A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

 

1919. március 21-én olyan állam született meg Magyarországon, amelyhez hasonlót az emberiség történetében csupán a párizsi munkások 1871. évi nagyszerű kísérlete és az orosz proletariátus új korszak kezdetét jelentő, 1917. novemberi szocialista forradalma hozott létre.

Az államhatalmat olyan osztály – a munkásosztály – ragadta magához, amely nem érdekelt abban, hogy az elnyomásnak és a kizsákmányolásnak új rendszerét hozza létre – ellenkezőleg: történelmi hivatása, hogy a diktatúrát mindenfajta kizsákmányolás, az osztály-, nemzeti és faji elnyomás végleges megszüntetése érdekében gyakorolja.

„A proletariátus diktatúrája … csupán eszköz mindennemű kizsákmányolás és mindenfajta osztályuralom megszüntetésére, és előkészítése annak a társadalmi rendnek, amely nem ismer osztályokat és amelyben megszűnik az osztályuralom legfőbb eszköze, az állam hatalma is” – hirdette a Magyar Tanácsköztársaság alkotmánya.¹⁵

A fiatal magyar proletárállam szervezete a legszélesebb alapokra: a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat egyesítő népi tanácsok rendszerére épült fel.

A falusi, városi, Budapesten pedig a kerületi tanácsok tagjait a dolgozók közvetlenül választották meg. A falusi és városi tanácsok választották meg a járási tanácsot, a megyei tanácsokat pedig a járási és városi tanácsok.

A budapesti kerületi tanácsok lakosságuk számának arányában küldtek tagokat a központi munkástanácsba, amely 500 főből állt.

A helyi tanácsok az ügyek közvetlen vitelére intézőbizottságokat alakítottak, amelyek létszáma a falvakban legfeljebb 5, a járásban 15, a városokban és Budapest kerületeiben 20, a megyékben 40, a Budapesti Központi Munkástanácsnál pedig 80 fő volt. A tanácsok közvetlen irányítását az intézőbizottság tagjaiból választott 3-5 tagú direktórium végezte.

A proletárdiktatúra legfőbb államhatalmi szerve a Tanácsok Országos Gyűlése volt, amelynek tagjait a megyei és városi tanácsok választották meg. A Tanácsok Országos Gyűlésének ülései között annak hatáskörét a Központi Intézőbizottság gyakorolta, mely 150 főből állt.

A Tanácsköztársaság alkotmánya szerint a Központi Intéző bizottság választotta meg a Forradalmi Kormányzótanács tagjait és elnökét. A Tanácsok Országos Gyűléséig azonban a Forradalmi Kormányzótanács a Budapesti Munkás- és Katonatanács március 21-i határozata alapján működött.

Az ország jelentős részében már március 21-e előtt is a nép forradalmi tanácsai tartották kezükben a hatalmat. Ez a tény döntően járult hozzá ahhoz, hogy az új rendszerre való áttérés a márciusi napokban gyorsan és nagyobb zökkenők nélkül zajlott le.

A Tanácsköztársaság kikiáltását követő napokban, az ország minden városában és falujában a tanácsok vették át a hatalmat. Ahol még eddig nem működött a munkás- vagy paraszttanács, ott rögtönzött választáson jelölték ki az ideiglenes tanácsok tagjait, a régebben megalakult tanácsok az áprilisi választásokig tovább folytatták tevékenységüket.

A közigazgatásban gyakorlatlan, egyszerű emberek nagy körültekintéssel és felelősségérzettel kezdtek hozzá a rájuk bízott terület irányításához.

A vidéki tanácsok és direktóriumok hatáskörét a Forradalmi Kormányzótanács április elsejére megjelent rendelete szabályozta.

A rendelet hangsúlyozta, hogy a „vidéki tanácsok feladata az új rend megteremtése”.¹⁶ A tanácsok legsürgősebb teendőit a következőkben jelölte meg:

Vegyék át a meglevő karhatalom irányítását. Amennyiben szükséges, azt megbízható személyekkel egészítsék ki.

Vegyék kezükbe minden községben a közigazgatás vezetését. Zárolják a bankokban és takarékpénztárakban őrzött pénzösszeget és azoknak a gazdag polgároknak pénzkészleteit és nagyobb értékeit, akikről feltételezhető, hogy vagyonukat el kívánják rejteni vagy ki akarják csempészni.

Amennyiben régi tisztviselőt elmozdítanak, helyébe rátermett, politikailag megbízható embert nevezzenek ki.

Az élelmiszerkészleteket vegyék leltárba, és ha azok veszélyeztetve vannak, rekvirálják el.

A kastélyokat foglalják le, az ott talált műkincseket és értékeket regisztrálják.

Az ellenforradalmi jelenségekről tegyenek jelentést a Belügyi Népbiztosságnak, és szükség esetén a résztvevőket tartóztassák le.

Biztosítsák a termelés zavartalanságát, de a birtokokat sehol sem szabad felosztaniuk.

Könyörtelenül járjanak el a rablókkal, fosztogatókkal, a proletárok vagyonának megrongálóival szemben.

A Forradalmi Kormányzótanács nagy súlyt helyezett arra, hogy a tanácsokban valóban a nép akaratának és érdekeinek képviselői dolgozzanak. Ezért fontosnak tartotta, hogy az országos választásokat minél hamarabb megrendezzék. Már a Kormányzótanács március 22-i ülésén kijelöltek egy öttagú bizottságot a választások előkészítésére.

Április 3-án jelent meg a rendelet, amely szerint: „A Forradalmi Kormányzótanács szükségesnek tartja, hogy Magyarország dolgozó népe akaratát a munkás-, katona- és földművestanácsok útján minél előbb kifejezésre juttassa.”¹⁷ A rendelet a falusi és városi tanácsok választását április 7-re, a járási tanácsokét április 10-re, a megyei tanácsokét április 12-re, a Tanácsok Országos Gyűlése részvevőinek megválasztását pedig április 14-re tűzte ki. A Forradalmi Kormányzótanács a Tanácsok Országos Gyűlését még áprilisban kívánta megtartani.

A Tanácsköztársaság ideiglenes alkotmánya szerint – nemre való tekintet nélkül – választó és választható volt mindenki, aki tizennyolcadik életévét betöltötte és a társadalomra nézve hasznos munkából élt. A választásból csak azokat zárták ki, akik nyereség szerzése céljából bérmunkásokat alkalmaztak, akik munka nélküli jövedelemből éltek, és a bűncselekmények miatt politikai jogaik gyakorlásától megfosztott személyeket.

A választások titkosak voltak.

A magyar dolgozók évtizedeken át hasztalanul harcoltak az általános, titkos választójogért. A Tanácsköztársaság létrejötte előtti választójogi törvények a dolgozó nép nagyobb részét – a nőket teljesen – kizárták a választásokból.

1919 áprilisában az ország lakosságának fele, négy és fél millió dolgozó választhatott. Ez a szám többszöröse volt annak, ahányan a legutóbbi, 1910-ben megtartott választásokon az ország azonos területén szavaztak.

A városi és falusi tanácsok megválasztását az ország legnagyobb részében április 7-én tartották meg. Erre a hétfői napra a Forradalmi Kormányzótanács munkaszünetet rendelt el. A városok és falvak ünnepi arcot öltöttek. A dolgozók ünneplőben, sok helyen csoportosan, zeneszóval vonultak az urnák elé.

„A mosolygó tavaszi napfény már kora reggel talpon találta Budapest proletárjait, akik friss kedvvel készültek a történelmi eseményre … Néhány perccel 8 óra előtt feltűnik az első szavazócsapat, s utána sűrű egymásutánban érkeznek a szavazó proletárcsapatok. A házak lakói a bizalmi férfi vezetése alatt rendben vonulnak föl, sokan vörös zászlók alatt. Egyes utcarészek lakói közös menetbe csoportosulva jönnek. Férfiak, asszonyok, csupa fénylő szemű, lelkes proletár, piros forradalmi jelvénnyel s arcukon az öröm pirosságával” – írta a „Vörös Újság” 1919. április 9-i száma a budapesti választásról szóló riportjában.

A választások az egész országban rendben folytak le. Az új tanácsok tagjai döntő többségükben ipari és mezőgazdasági munkások voltak, akik felelős munkájukban minden nehézség ellenére jól megállották a helyüket.

Sok helyen azonban – elsősorban vidéken – a dolgozók politikai iskolázatlanságát kihasználva, a tanácsokba polgári elemek is bejutottak.

A megyei tanácsok a választások után felülvizsgálták a falusi tanácsok összetételét, és ahol kirívó hibákat találtak, ott új választásokat rendeltek el. Ennek ellenére a régi közigazgatás sok reakciós tisztviselőjének és számos újonnan bejutott „ügyeskedőnek” – főleg ügyvédnek – sikerült meghúzódnia a proletárdiktatúra államhatalmi szerveiben. Ezek a későbbiekben – visszaélve nagyobb rutinukkal – gyakran befolyásuk alá kerítették a tanácsot, s akadályozták a proletárdiktatúra funkcióinak betöltésében.

A választások során egyes helyeken kiéleződött a helyzet a jobboldali szociáldemokraták és a kommunisták között. A VIII. kerületben például a jobboldal olyan választási listát állított össze, amelyen több, a proletárdiktatúrával szemben álló személy is szerepelt. A kommunisták ellenlistát készítettek, amely nagyon kevés szavazattal ugyan, de elmaradt a hivatalos lista mögött. Az üggyel a Forradalmi Kormányzótanács is foglalkozott, és új választást rendelt el a kerületben. A másodszori választásra már megváltoztatták a hivatalos listát, és kihagyták azokat a személyeket, akik nem bírták a munkásság bizalmát.

Az egyesült pártban meglevő többségük folytán a tanácsi szervekben is elsősorban a volt szociáldemokraták kerültek funkcióba.

A tanácsok, az államhatalomnak ezek a néppel összeforrott, új típusú szervei rövid idő alatt bebizonyították, hogy a bennük dolgozók, minden tapasztalatlanságuk ellenére, nagyobb feladatok megoldására képesek, mint a korábbi közigazgatási apparátus. Teendőik összehasonlíthatatlanul bonyolultabbak voltak, mint bármelyik régebbi állami szervé, hiszen rájuk nehezedett egy régi politikai és gazdasági rendszer felszámolásának és a szocialista átalakulás megvalósításának minden terhe. Nem elégedhettek meg a központi intézkedések végrehajtásával, harcolniuk kellett a főváros ellátásához szükséges termények begyűjtéséért, a Vörös Hadsereg utánpótlásának biztosításáért, meg kellett küzdeniük a proletárdiktatúra helyi ellenségeivel: az ellenforradalmárokkal, az árdrágítókkal, a közös vagyon megdézsmálóival – és nem utolsósorban: napról napra következetesen gondoskodniuk kellett a dolgozók szükségleteinek kielégítéséről.

A fővárosi és a vidéki tanácsok nagyobb része feladatait nagy önállósággal, bürokráciától mentesen, forradalmi módon oldotta meg. A Forradalmi Kormányzótanácsnak a hatalom átvételére, a nagybirtokok, üzemek szocializálására, a bankok és pénzintézetek vagyonának lefoglalására stb. vonatkozó intézkedéseit az egész országban rövid idő alatt eredményesen végrehajtották.

Hozzákezdtek az új karhatalom szervezéséhez, és keményen felléptek a proletárdiktatúra ellenségeivel szemben. Szombathelyen például a diktatúra első napján őrizetbe vették az ellenforradalom fő szervezőit: egy újságírót, egy hivatásos tisztet és Pehm József zalaegerszegi hitoktatót, aki később Mindszenty néven vált ismertté.

Leszámoltak a rablókkal, fosztogatókkal. A forradalmi törvényszék Jászárokszálláson három, Fegyverneken egy személyt ítélt golyó általi halálra a proletárdiktatúra kikiáltását követő napokban fosztogatásért.

Határozott intézkedések születtek a termelés folytatásának érdekében.

Egyik legfontosabb feladatuknak tartották, hogy segítsenek az ellátatlanokon, nincsteleneken, munkanélkülieken. Mivel raktári készletek csak a legritkább esetben álltak a tanácsok rendelkezésére, a leggyakrabban a háborúban meggazdagodott üzérek, nagykereskedők stb. megadóztatásával, felhalmozott készleteik elrekvirálásával oldották meg a problémát. A püspökladányi direktórium például 70 személyre vetett ki pénzadót, hogy a szegény lakosság között segélyként szétossza. Hasonló módon jártak el az ország legtöbb megyéjében. Tolnában is adót vetettek ki a burzsoáziára, s annak jelentős részét a munkanélkülieknek adták. A gazdagoktól rekvirált készletekből a rászorulók részére népkonyhát állítottak fel.

A felszabadult nép alkotó energiái még a gazdaságilag súlyosan tönkrement országban is nagyszabású tervekben öltöttek testet. E tervek legnagyobb része az idő rövidsége miatt 1919-ben nem valósulhatott meg. Közülük sok csak 1945 után, a második proletárdiktatúrában jutott el a beteljesedéshez. Mégis, tendenciájukban is kifejeződött a nép államának építő, alkotó jellege.

Példa erre Békéscsaba, ahol csupán néhány hétig állott fenn a proletárdiktatúra, hiszen a román csapatok már április 26-án elfoglalták a várost. Ez a rövid idő is elegendő volt ahhoz, hogy számtalan egyéb intézkedés és sürgős tennivaló mellett a megyei tanács terveket készítsen a csabai kórháznak tbc-pavilonnal és fertőző osztállyal való kibővítésére, megkezdjék a fürdő építését, és előkészületeket tegyenek az Endrőd-Gyoma-Kondoros, valamint az Orosháza-Tótkomlós-Hódmezővásárhely kisvasút megépítésére, a kubikosoknak munkával való ellátása érdekében.

A szolnoki megyei tanács megkezdte a város csatornázási terveinek kidolgoztatását, tervbe vette Szolnok villamoshálózattal való ellátását, tiszai népfürdő felállítását stb. Meg kell említeni, hogy a megye székhelye április végétől július végéig a front első vonalában volt, és a fegyverek dörgése jóformán egy pillanatra sem hallgatott el a városban …

Zala megyében is tervbe vették a Pápa-Devecser-Sümeg vasútvonal felépítését, és előkészületeket tettek a Zala szabályozására.

Csaknem minden megyében nagyszabású lakásépítési programot dolgoztak ki. A Fejér megyei szövetkezetek olyan lakások építését vették tervbe, ahol négy családnak adtak volna egy épületet közös fürdőszobával, minden tanyán könyvtárat és olvasótermet építettek volna, ahol húsz gyermek volt együtt, azok már iskolát is kaptak volna. „… több tanyának összevonva külön orvosa lesz kórházzal és szülészettel; telefonnal, villannyal és vízvezetékkel lesz fölszerelve minden tanya” – így álmodoztak a volt cselédek, akiknek ősei és ők maguk is egy életet éltek le több más családdal közös konyhán, de gyakran közös szobában a cselédházakban.

A proletárdiktatúra gyökeresen megváltoztatta az igazságszolgáltatás rendszerét is.

A Tanácsköztársaság kikiáltása után a peres ügyeket átmenetileg teljesen szüneteltették, a polgári bíróságok működését felfüggesztették. Később, a sürgős természetű perek megtárgyalására ideiglenes bíróságokat hoztak létre.

Megkezdték a március 21-e előtt elindított perek felülvizsgálatát; az apró ügyeket likvidálták, megszüntették azokat a pereket is, amelyek a megdöntött kizsákmányoló rendszer népellenes törvényein alapulva, becsületes dolgozók ellen irányultak.

A Tanácskormány és a népbiztosok rendeleteinek megszegői elleni eljárásra forradalmi törvényszékeket alakítottak. „A forradalmi törvényszékek hatáskörébe olyan bűncselekmények elbírálása tartozik, amelyek a Tanácsköztársaság fennmaradását és biztonságát s általában a dolgozók uralmának forradalmi rendjét sértik meg vagy veszélyeztetik!” – hangoztatta a forradalmi törvényszékek szervezetét és működését szabályozó kormányrendelet.¹⁸

A polgári forradalmi törvényszékek mellett megszervezték a katonai forradalmi törvényszékek hálózatát is. A törvényszékek elnökeit és tagjait a munkás-, katona- és földművestanácsok jelölték ki, túlnyomó többségükben a munkásosztály soraiból.

A proletárdiktatúra jogszabályai szerint a harmadik típusú büntetőbíróság a rögtönítélő bíróság volt, amelyet szükség esetén a Forradalmi Kormányzótanács vagy a hadsereg-főparancsnokság hívhatott életre.

A forradalmi törvényszékek jelentős szerepet játszottak a proletárdiktatúra rendjének biztosításában. Általában körültekintően hozták meg ítéleteiket. Kétségtelen, hogy egy részük működését túlságosan elnéző magatartás jellemezte, ezért azonban főként az Igazságügyi Népbiztosság és a hadsereg-főparancsnokság vezetésében megmutatkozó, a proletárdiktatúra ellen vétőket védelmező, megalkuvó szellem hibáztatható.

A proletárdiktatúra minden őszinte híve tisztában volt azzal, hogy a hatalom megtartásának és megszilárdításának alapvető feltétele a megdöntött burzsoá állam erőszakszervezeteinek felszámolása és a győztes proletariátus saját forradalmi erőszakszervezeteinek megteremtése. Csak szilárd karhatalom és erős hadsereg védheti meg a fiatal proletárállamot a belső és külső ellenforradalmi támadásokkal szemben.

A Magyarországi Szocialista Pártban egyesült kommunisták és szociáldemokraták között éppen a proletariátus erőszakszerveinek létrehozása körül éleződtek ki az első ellentétek.

A Forradalmi Kormányzótanács március 22-i ülésén Kun Béla javaslatot tett a rendőrség és a csendőrség sürgős lefegyverzésére és az új karhatalom létrehozására. Szamuely és mások támogatták Kun álláspontját. Landlernek, a belügyi népbiztosnak az volt a véleménye, hogy az új karhatalom létrehozásáig nem lehet a rendőrséget és a csendőrséget feloszlatni. Landler állásfoglalása kapóra jött azoknak, akiknek egyáltalában nem volt szándékukban a régi karhatalmi egységek felszámolása. Kunfi és Böhm is felszólalt és Landlerre való hivatkozással ellenezte a rendőrség és csendőrség lefegyverzését. A Kormányzótanács végül olyan határozatot hozott, hogy a belügyi és a hadügyi népbiztosok tegyenek előterjesztést az ügyben, addig a régi karhatalmat ne számolják fel.

Napokig tartó vita kezdődött. A kommunisták kitartottak álláspontjuk mellett. A munkások és parasztok nem felejtették el a rendőrök és csendőrök korábbi népellenes magatartását, és sok esetben, egyéni akciók során lefegyverezték őket.

A volt szociáldemokrata vezetők egy része arra hivatkozott, hogy tulajdonképpen a rendőrök is proletárok, akik ennek azzal is bizonyságát adták, hogy már a polgári köztársaság idején beiratkoztak a szociáldemokrata pártba és szakszervezetbe tömörültek. Amikor a dolgozók hangulata a rendőr „elvtársak” ellen egyre élesebbé vált, Weltnerék szükségesnek tartották, hogy a „Népszavá”-ban a budapesti rendőrszemélyzet szakszervezete és a szervezett magyar csendőrség nevében felhívást tegyenek közzé:

„Proletár testvérek! Még nem volt proletárdiktatúra, még nem volt meg a munkások, katonák és földműves-szegények tanácsának köztársasága Magyarországon: még választási előkészületekről volt csak szó, de a budapesti rendőrök szakszervezete és a csendőrség már egy héttel ezelőtt a proletárdiktatúrát készítette elő … Proletár testvérek! Rendőr- és csendőr-proletárok, a proletárdiktatúra tántoríthatatlan katonái!” – hangoztatta a felhívás, és egyenesen ellenforradalmárnak nevezte azokat, akik a volt rendőrt vagy csendőrt bántalmazták.¹⁹

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a rendőrség és a csendőrség a régi formájában nem maradhat meg, a rendőr „elvtársak” ügyes taktikával az események elébe mentek. Március 24-én a rendőrség összbizalmi értekezlete kimondta a rendőrség feloszlatását, és bejelentette kollektív csatlakozását a Vörös Hadsereghez.

Végül is, bár a rendőrséget és a csendőrséget feloszlatták, annak tagjait nem fegyverezték le, hanem egységenként beolvasztották őket az új karhatalmi szervezetbe: a Vörös Őrségbe.

A Belügyi Népbiztosság március 26-án adta ki a Vörös Őrség létrehozásáról szóló rendeletet. E szerint a Vörös Őrség feladata a Tanácsköztársaság „belső rendjének megalapozása és fenntartása” volt. A rendelet kimondta, hogy a Vörös Őrség a hadsereg kiegészítő részét képezi, és tagjait bármikor át lehet helyezni a Vörös Hadseregbe.

A korábban meglevő karhatalmi alakulatok: tehát a rendőrség, a csendőrség, a nemzetőrség, a határrendőrség, valamint a pénzügyőrség és fogházőrség beleolvadtak a Vörös Őrségbe. A Vörös Őrség alá rendelték a népőrséget is.

A budapesti Vörös Őrség alakuló létszáma 12 000 volt, ebből 2800 volt a rendőr, 3800 a védőr és 5400 a népőr.

A Vörös Őrség alakulatai a Belügyi Népbiztosságnak voltak alárendelve, és a direktóriumok nem szólhattak bele belső ügyeikbe. A régi rendőr- és csendőrszemélyzet felülvizsgálatát a magasabb vörösőr-parancsnokságok végezték, ahol lényegében változatlanul együtt maradt a proletárdiktatúra kikiáltása előtti rendőr-, illetve csendőrparancsnoki garnitúra. Jellemző, hogy Dietz, aki március 21-e előtt a főváros rendőrkapitánya volt, a proletárdiktatúra kikiáltása után a Vörös Őrség személyi ügyeivel foglalkozott – egészen ellenforradalmi tevékenységéért való letartóztatásáig. Ilyen körülmények között, főként vidéken, ahol a felfegyverzett proletárok aránya a rendőrséghez viszonyítva nem volt olyan kedvező, mint Budapesten, a dolgozók jogos bizalmatlansággal tekintettek a vörösre átfestett csendőrségre és rendőrségre. A nagyobb városokban, ahol erre mód volt, megbízható munkásszázadokkal egészítették ki a Vörös Őrséget. A kisebb helyeken a direktóriumok kérték a régi csendőrség eltávolítását és megbízható vörösőr alakulatokkal való felváltását.

A kommunisták nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy a Vörös Őrség megbízható támasza legyen a proletárdiktatúrának. Közülük többen: Seidler Ernő, Münnich Ferenc, Jancsik Ferenc, Szántó Rezső a Vörös Őrség vezetésében nagyon magas beosztást töltöttek be. Sikerült is elérniük, hogy a fővárosban a belső karhatalom alapjában véve be tudta tölteni a hivatását, de vidéken, elsősorban a kisebb helységekben, a proletárdiktatúrának nem volt megfelelő fegyveres támasza.

A Vörös Őrségbe átvett rendőrök és csendőrök túlnyomó része a Tanácsköztársaság ellensége volt, és az első adandó alkalommal átállt az ellenforradalom oldalára.

A magyar tanácskormány tisztában volt azzal, hogy előbb vagy utóbb, elkerülhetetlenül sor kerül a környező burzsoá államokkal való fegyveres összecsapásra. A proletárdiktatúra számára létkérdés volt egy új, feltétlenül megbízható, ütőképes hadsereg megteremtése.

A Tanácsköztársaság kikiáltása után a Hadügyi Népbiztosság élére Pogány József került. Két helyettese: Szántó Béla és Szamuely Tibor, kommunista volt.

Pogány, aki később maga is kommunista lett, márciusban még éles ellentétben állt a kommunistákkal. A proletárdiktatúra hadseregének építését ott akarta folytatni, ahol a polgári demokratikus állam hadseregének Böhm koncepcióján alapuló szervezése március 21-én abbamaradt. Vele szemben Szamuely és Szántó a hadsereg fejlesztését egészen új alapokra kívánta helyezni. A kommunisták szakítani akartak a toborzás rendszerével, és be kívánták vezetni az általános védkötelezettséget, ami lehetővé tette volna, hogy rövid idő alatt megfelelő létszámú hadsereget hozzanak létre.

A Hadügyi Népbiztosság vezetői között folyó vita eldöntésére a Forradalmi Kormányzótanács március 24-én Kun, Böhm és Weltner személyében egy háromtagú bizottságot küldött ki, amely a szociáldemokraták álláspontját fogadta el. Ez a tény hosszú időre negatívan befolyásolta a hadsereg szervezését.

Március 25-én jelent meg a Vörös Hadsereg létrehozásáról szóló rendelet.

A Vörös Hadsereg osztály jellegét hangsúlyozva, a rendelet leszögezte, hogy az „elsősorban a szervezett munkásságból toborzott és a jelenleg fegyverben álló proletárkatonákból áll”.²⁰

A rendelet meghatározta a hadsereg célját: „Minden katonájának egyenlő kötelessége a forradalmi proletárság érdekeinek védelme minden külső és belső ellenség ellen, harc a világproletárság felszabadításáért.”

Kiemelte a fegyelem szükségességét: „A Vörös Hadsereg nagy szerepét, amely a proletárság forradalmának fegyverévé avatja, csak úgy töltheti be, ha forradalmi fegyelem tölti el.”

A rendelet gondoskodott arról, hogy – legalábbis az alsóbb beosztásokban – a munkásosztály ügyéhez hű parancsnokok legyenek: „az alosztályparancsnokok lehetőleg a proletárság katonai tapasztalatokkal rendelkező elemeiből kerüljenek ki.”

A szovjet-oroszországi tapasztalatok alapján, a politikai nevelőmunka irányítására és a régi tisztek ellenőrzésére létrehozták a katonai politikai biztosok intézményét. A rendelet szerint minden csapattesthez, illetőleg önálló osztályhoz a Magyarországi Szocialista Párt által javasolt politikai megbízottat kellett kinevezni.

A Forradalmi Kormányzótanács elrendelte, hogy a Vörös Hadseregen belül, annak tartalékaként, munkás tartalék zászlóaljakat és csapattesteket kell felállítani. Ezekkel olyan megbízható tartalékok létrehozása volt a cél, amelyeket szükség esetén a legrövidebb időn belül fel lehetett használni a külső támadók ellen éppúgy, mint a belső ellenforradalom leverésére.

A Vörös Hadsereg megalakulásáról szóló rendelettel a magyar fegyveres erők történetének új szakasza kezdődött meg. Népünk történelme folyamán először alakult meg olyan hadsereg, amely már nem egy szűk kizsákmányoló réteg eszköze volt, hanem a felszabadult dolgozók hazájának védelmében fogott fegyvert.

A Vörös Hadsereg megalakításáról szóló rendelet megjelenésétől még hosszú és nehéz út vezetett a szocialista proletárhadsereg kialakításáig. Bár a februárban megkezdett toborzás üteme március 21-e után némileg meggyorsult, az első időkben a hadsereg szervezése elég lassan haladt.

A Forradalmi Kormányzótanács április 2-i értekezletének napirendjén szerepelt a hadügyi népbiztos beszámolója a hadsereg szervezésének állásáról.

Pogány a valóságosnál kedvezőbb képet rajzolt a hadsereg helyzetéről. Bár nem hallgatta el a különböző nehézségeket, beszámolójából nem derült ki, hogy a hadsereg az adott helyzetben minden komolyabb feladat ellátására alkalmatlan. A Tanácsköztársasággal szemben álló kapitalista államok hadseregeinek szándékait túlzott optimizmussal ítélte meg: azt hangoztatta, hogy az antant-csapatok védelmi állásba helyezkednek.

Szántó Béla hozzászólásában utalt arra: a csehszlovák és a román csapatok az összeköttetés megteremtésére törekednek, hogy Tanács-Magyarországot Szovjet-Oroszországtól elszigeteljék. A Vörös Hadsereg helyzetét jellemezve elmondta, hogy: „A fronton teljes demoralizáció van. A csapatok kérik felváltásukat, és erre szükség is volna …”²¹ Véleménye szerint a frontokra már jelentős erősítéseket kellett volna küldeni, mert a szemben álló csapatokat megerősítették.

Szamuely élesen mutatott rá a Vörös Hadsereg szervezése terén megnyilvánult mulasztásokra:

„A Vörös Hadsereg szervezése a csődhöz áll közel. Budapesten a nemzetközi ezreden kívül egyetlenegy egységünk sincs, amellyel rendelkezünk, amely fel volna szerelve. Még a politikai komisszáriusok kirendelése dolgában sem történt intézkedés. Nincsenek kiképző kurzusok. A vidéken sem áll olyan fényesen a helyzet, mint Pogány jellemezte. A fejetlenség még nagyobb, mint ő mondotta” – hangoztatta Szamuely.²²

Böhm és a többi szociáldemokrata vezető igyekezett Szamuely és Pogány ellentétét kettőjük személyi összeférhetetlenségével magyarázni. Ezzel Szamuelyt gyakorlatilag Pogánnyal egyenlő mértékben tették felelőssé a Vörös Hadsereg szervezésében megmutatkozó hibákért, és nem akartak tudomást venni arról a tényről, amint Szamuely és Szántó már eleve jelezték, hogy a Pogány által képviselt szervezési elvek alapján nem lehet megfelelő eredményeket elérni.

Szamuely hangsúlyozta, hogy a Pogány és közte támadt ellentétnek nem személyi okai, hanem elvi alapja van: „nem személyi, hanem elvi akadályok vannak, hogy Pogány és én ne csináljuk a Vörös Hadsereget. A hadseregszervezés ügyét teljesen kivette Pogány a kezemből” – mondta.²³

Bár nyilvánvaló volt, hogy a Vörös Hadsereg szervezésében elkövetett mulasztások oka mindenekelőtt a helytelen koncepcióban és Pogány szervezőkészségének gyengeségében van (Landler a vita során nyíltan ki is jelentette, hogy Pogány a szervezéshez nem ért), a Forradalmi Kormányzótanács olyan határozatot hozott, hogy Pogányt és Szamuelyt egyaránt le kell váltani a Hadügyi Népbiztosság éléről. Úgy döntöttek, hogy hadügyi népbiztossá Böhmöt nevezik ki, helyettesei pedig Szántó Béla és a szintén kommunista Fiedler Rezső lesznek.

Mielőtt azonban a Hadügyi Népbiztosságban a személycsere bekövetkezhetett volna, megtörtént a budapesti helyőrség katonáinak már ismertetett április 3-i tüntetése Pogány ellen.

A tüntetés után megtartott kormányzótanácsi ülésen Böhm csak azzal a feltétellel vállalta továbbra is a hadügy vezetését, ha Kun Béla is tagja lesz a népbiztosságnak. Ezzel kívánta biztosítani a vezetés népszerűségét, így akarta elejét venni annak, hogy a Pogánnyal történtek vele is megismétlődjenek.

Mivel Kunnak a Hadügyi Népbiztosságba való bevonásával a népbiztosok aránya itt nagymértékben a kommunisták javára alakult volna, Böhm ragaszkodott ahhoz, hogy a jobboldali szociáldemokrata Haubrichot, a vasmunkások egyik vezetőjét is nevezzék ki a hadügy vezető kollégiumába.

Ilyen módon az újjáalakított Hadügyi Népbiztosság irányításában nem következett be kedvező fordulat. Ha figyelembe vesszük, hogy Kun Béla egyéb elfoglaltságai miatt a hadügyek részletkérdéseivel egyáltalán nem tudott foglalkozni, akkor Haubrich beállításával még kedvezőtlenebbül alakultak itt a politikai erőviszonyok, mint korábban, amikor Pogány mellett két kommunista helyettes népbiztos dolgozott.

Április 3-a után a Vörös Hadsereg szervezésének üteme mégis meggyorsult. Mindenekelőtt rohamosan emelkedett a toborzottak száma. Míg április elejéig (február óta!) a jelentkezők száma alig haladta meg a 20 000-et, április 16-án már 53 000 főről számoltak be a toborzási helyzetjelentések. Ebben a tényben már a dolgozóknak a hazához való megváltozott viszonya tükröződött. A toborzottak számának növekedése azonban nem jelentette még a Vörös Hadsereg erejének hasonló arányú növekedését, mert az elhelyezési és felszerelési nehézségek miatt a jelentkezőknek csak kisebb részét tudták bevonultatni.

A Hadügyi Népbiztosság nagy jelentőségű intézkedése volt a nemzetközi ezredek felállítása. Az első nemzetközi zászlóalj még márciusban alakult meg, volt orosz hadifoglyokból. Április elején 1200 osztrák önkéntes érkezett Budapestre, hogy részt vállaljon a proletárdiktatúra védelmében. A Forradalmi Kormányzótanács felhívására tömegesen jelentkeztek a Vörös Hadseregbe a Magyar Tanácsköztársaság területén élő szlovákok, kárpátukránok, lengyelek, délszlávok, bolgárok, románok, olaszok, albánok legöntudatosabb férfiai. Ezek az internacionalista katonák felismerték, hogy a Magyar Tanácsköztársaság védelme az ő ügyük is, és saját népük sorsának alakulása elválaszthatatlan a szocializmusért nemzetközi méretekben folytatott harc kimenetelétől.

Megkezdődött a munkás tartalék zászlóaljak szervezése is. Április 8-án a budapesti nagyüzemek munkásai lelkes gyűléseken határozták el gyári osztagok felállítását. A határozat nyomán a gyárakban egymás után alakultak meg a századok és zászlóaljak, amelyeknek tagjai a munkaidő után rendszeres katonai kiképzésben részesültek.

A Vörös Hadsereg fegyelmének megszilárdítása érdekében szükségessé vált a csapatok kettős – a Hadügyi Népbiztosság és a katonatanácsok részéről történő – irányításának megszüntetése. A katonatanácsok a proletárdiktatúra győzelmével feladatukat teljesítették, és további működésük már nem segítette, hanem akadályozta a hadsereg fejlődését, a fegyelem megerősödését. A katonatanácsok nem voltak alkalmasak arra, hogy a hadseregben elengedhetetlen, de a katonák előtt kevésbé népszerű feladatok végrehajtására mozgósítsanak, gyakran teret engedtek a fegyelem lazításának. A politikai megbízotti rendszer feladata volt a tisztek ellenőrzése, a katonák érdekeinek védelme. A katonák politikai képviseletét pedig a munkások, katonák és földművesek helyi tanácsai látták el.

A Tanácsköztársaság vezetői tisztában voltak azzal, hogy a hivatásos tisztek túlnyomó többsége ellensége a proletárdiktatúrának. Nyilvánvaló volt azonban az is, hogy a katonai specialisták nélkül egyaránt megoldhatatlan a hadsereg szervezése, valamint vezetése a harcban. A Forradalmi Kormányzótanács arra számított, hogy a tisztek hajlandók lesznek harcolni az imperialista hódító törekvésekkel szemben. A hivatásos tisztek többsége valóban nem ellenkezett, amikor felszólították, hogy teljesítsen szolgálatot a Vörös Hadseregben. Elsősorban egzisztenciális okok vezették őket: a hadakozáson kívül semmihez sem értettek és a Tanácsköztársaságban már nem számíthattak esetleges korábbi jövedelemforrásaikra. Sokuknak imponált az a határozottság és erély, amellyel a tanácskormány az ország ügyeit, így a hadügyeket is kezelte, és abban reménykedtek, hogy a Tanácskormány eredményesebben tud szembeszállni ellenségeivel, mint a burzsoá demokratikus rendszer. Kétségkívül hatással volt rájuk az az egyöntetű lelkesedés is, amellyel a dolgozók a Tanácsköztársaság kikiáltását fogadták.

Általában úgy vélekedtek, hogy a Tanácsköztársaság szolgálatában állnak mindaddig, amíg annak törekvései egybeesnek saját nacionalista céljaikkal, azután pedig – felhasználva a hadseregben betöltött pozícióikat – megdöntik a proletárdiktatúrát.

Bár a Hadügyi Népbiztosság vezetésében bekövetkezett változás után a hadsereg szervezése nagyobb lendülettel haladt, az imperialista támadás kezdetéig korántsem folyt olyan ütemben, ahogyan azt a körülmények lehetővé tették volna.

Ennek oka főként abban rejlett, hogy a Forradalmi Kormányzótanács tagjai – közöttük a kommunisták jó része is – helytelenül értékelték a nemzetközi erőviszonyokat és lebecsülték az ellenség lehetőségeit.

Április 11-én, a Forradalmi Kormányzótanács ülésén Kun Béla még úgy ítélte meg a helyzetet, hogy „az antant maga nem tud csinálni semmit. A volt Osztrák-Magyar Monarchia területén alakult országokat nem tudja ellenünk vonultatni …”²⁴

Másnap, április 12-én, a Kormányzótanács ülésén ismét felvetődött az ország katonai helyzete, és Böhm, valamint Landler indokolatlan derűlátással ítélték meg a várható fejleményeket. Ez akkor történt, mikor a román bojárok hadseregének támadási előkészületei már a befejezéshez közeledtek …

A hadkiegészítés helytelen módszere, az anyagi és szervezeti nehézségek, és nem utolsósorban az ellenséges támadás veszélyének lebecsülése következtében – a proletárdiktatúra kikiáltásától a hadműveletek megkezdéséig eltelt több mint három hét alatt – a Hadügyi Népbiztosság csupán 14 és fél zászlóaljjal, három üteggel, egy lovas és egy műszaki századdal tudta a demarkációs vonalakon álló csapatokat megerősíteni.

Április közepén a Vörös Hadsereg formailag hat gyaloghadosztályból, a székely hadosztályból és a tengerészdandárból állt. A valóságban egy hadosztály szervezése sem fejeződött még be, harcra kész alakulataik a székely hadosztályon kívül alig voltak.

*

A magyar állam történetében először, a Tanácsköztársaság biztosított teljes szabadságot a magyarsággal évszázadok óta együtt élő nemzetiségi dolgozóknak.

A magyarországi proletárdiktatúra szocialista nemzetiségi politikájának jelentőségét nem csökkenti az a tény, hogy a Tanácsköztársaság megszületésekor a történelmi Magyarország területén élő nemzetiségek túlnyomó része de facto már egyesült az anyaországgal, illetőleg egy más, etnikailag hozzá közel álló testvérnemzettel alkotott közös államot. 1919 tavaszán már csupán a kárpátukrán, a szlovák és a német nemzetiségek jelentősebb csoportjai éltek a Tanácsköztársaság területén, közülük is a kárpátukránok – a román és a csehszlovák csapatok előnyomulása következtében – már április végén a proletárdiktatúra hatókörén kívül kerültek.

Ilyen körülmények között a nemzetiségi kérdés nem foglalt el központi helyet a tanácskormány gyakorlati tevékenységében. Ennek ellenére a Tanácsköztársaság vezető szervei mindenkor a szocialista nemzetiségi politika elveinek megfelelően foglaltak állást, s a proletárdiktatúra alapvető dokumentumai is jelentőségének megfelelően tárgyalták a nemzeti kérdést.

A Tanácsköztársaság területén élő nemzetiségek jogait rögzítették „A Magyarországi Szövetséges Tanácsköztársaság Alkotmányának Alapelvei”. Az „Alapelvek” kimondották, hogy „A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaságban élő minden nemzet szabadon használhatja nyelvét, ápolhatja és fejlesztheti nemzeti műveltségét”. Az alkotmány előírta, hogy a nagyobb, összefüggő területen többségben élő nemzetiségek számára önálló kerületeket kell kialakítani. Több önálló kerület nemzeti kerületté egyesülhetett. Az alkotmány két ilyen nemzeti kerületet ismert el: a német és a ruszin nemzeti kerületet. A marxista nemzetiségi politika érvényesülése nyilvánult meg az alkotmány azon paragrafusában, amely leszögezte, hogy a Magyar Tanácsköztársaság nem állja útját annak, hogy „a fölszabaduló területeknek népességük és gazdasági erejük folytán erre képes nemzetei a Tanácsköztársasággal szövetséges külön tanácsköztársaságot alkossanak”. Az alkotmány e pontja olyan elvet rögzített, amely a Szlovák Tanácsköztársaság létrejöttével a gyakorlatban megvalósult.

A Tanácsköztársaság területén élő nemzetiségek dolgozóinak túlnyomó többsége aktívan támogatta a proletárdiktatúrát. Sokan közülük fegyverrel a kézben tettek tanúságot arról, hogy a felszabadult munkásság államát a magukénak tekintik.

Különösen szép ütemben indult el a proletárhatalom útján Kárpát-Ukrajna népe, amely a Tanácsköztársasághoz való tartozás néhány hete alatt is jelentékeny eredményeket ért el a proletárdiktatúra államszervezetének kiépítése, a tömegeknek a szocializmus politikai, gazdasági, kulturális, honvédelmi feladatainak megoldására való mozgósítása terén.

Viszonylag kevesebb gondot fordított kezdetben a tanácskormány a magyarországi szlovén nemzetiségűekre. Ez lehetővé tette, hogy kalandor elemek egy részüket befolyásuk alá kerítsék és az ellenforradalom céljainak szolgálatában használják fel.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!