(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

A harctéri helyzet 1944. jún. 4-én — Megkezdődik az „Overlord” — Meglepetés és tanácstalanság a vezéri főhadiszálláson — Marshall tábornok az invázió első napjairól — Rommel terve az angolszászokkal kötendő megegyezésre — A Heeresgruppe B harci ereje, az angolszász légifölény — A Vörös Hadsereg nyári offenzívája, a Mannerheim-vonal áttörése, sikerek a 2. Bjelorussz Fronton — Hitler beveti a „V—l”-et, védekezés a „V—1” ellen — Vilnius és Caen eleste — Rommel júl. 15-i jelentése — A szovjet csapatok a Nyemennél — Júl. 19: St. Lo elfoglalása — A „Cobra” hadművelet — A Vörös Hadsereg Kelet-Poroszország határán — Szovjet—román fegyverszünet — Az „Avlanche” — Párizs szabad!

A harctéri helyzet a Berlin—Róma—Tokió háromszög szempontjából 1944. június 4-én a következő:

Távol-Keleten, a csendes-óceáni és az indiai-óceáni fronton már 1943 elejétől kezdve a japánok védekezésre kényszerülnek, és az amerikaiak az ún. szigetcsatákban egyre közelebb jutnak a japán anyaországhoz.

India, Burma, Ausztrália és Új-Zéland meghódítására már a legvérmesebb japán katonai körök sem gondolnak.

Az európai keleti fronton a szovjet csapatok áttörték a leningrádi ostromgyűrűt, a tavaszi offenzíva során az 1., 2. és 3. ukrán front csapatai elérik a lengyel, a román és a csehszlovák határt. Április 10-én Ogyesszát, május 9-én pedig Szevasztopolt is visszafoglalja a szovjet hadsereg — veszélybe kerülnek a német hadviselés szempontjából létfontosságú romániai kőolajmezők, a Narva-folyótól a Fekete-tengerig sehol sincs szilárd német védelmi vonal. Hitler 1944 tavaszáig a keleti fronton elvesztette mindazokat a területeket, melyeket három év alatt oly sok áldozattal szerzett.

A Földközi-tenger térségében is súlyos csapások érik az európai tengelyhatalmakat: 1943 nyarán már sehol nem álltak német —olasz csapatok Afrika földjén, júliusban elveszett Szicília, Mussolinit leszavazta a Fasiszta Nagytanács, szeptember 9-én a Badoglio-kormány aláírta a feltétel nélküli megadást tartalmazó fegyverszüneti egyezményt, az olasz hadi- és kereskedelmi hajóhad döntő hányada a szövetségesek kezére került. A „csigahadjárat” hosszú harc után eredménnyel jár: 1944 májusában, a cassinói csatában a szövetséges csapatok áttörik a Gusztáv-vonalat és június 4-én bevonulnak Rómába.

Az antifasiszta koalíció vezető hatalmai, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió oldaláról nézve a hadihelyzetet: biztató előrehaladás Távol-Keleten, az angol—amerikai közvélemény által is lassúnak tartott előnyomulás Olaszországban, lenyűgöző és a vártnál sokkal nagyobb eredményeket hozó offenzíva a több mint 2000 kilométeres keleti front teljes hosszában. Bár az első tengelyfővárost, Rómát az angol—amerikai csapatok foglalják el, valószínűnek látszik, hogy Bukarestbe, Szófiába, Varsóba, Budapestre, Prágába, Bécsbe és Berlinbe a szovjet hadsereg előbb ér, mint az angolszász haderő.

Nemigen lehet arra számítani, amire pedig az angolszász szovjet ellenes politikusok és tábornokok hosszú ideig építettek, hogy a keleti front óriási csatáiban nemcsak a hitleri Wehrmacht, hanem a szovjet hadsereg is elvérzik: nem kell olyan nagyon sietni a „második front” létrehozásával. A szovjet hadsereg 1943—44-es tavaszi hadjárata keresztülhúzta ezeket a számításokat.

Bár 1943 decemberében Teheránban Roosevelt és Churchill ünnepélyesen kijelentette Sztálin előtt: az annyiszor megígért és annyiszor elhalasztott nyugat-európai második frontot legkésőbb 1944. május 1-ig megnyitják — mégis csak harminchét nappal e véglegesnek és megmásíthatatlannak jelzett határidő után, 1944. június 6-án, 0 óra 30 perckor Normandiában szállnak le Le Havre és Cherbourg között az első brit és amerikai ejtőernyős osztagok.

A tengeren, a La Manche-csatornán át közeledik az inváziós flotta: 6482 szállítóhajó és partraszállási eszköz — hat csatahajó, 23 cirkáló és 104 torpedóromboló kíséretével.

A levegőben angol éjszakai nehézbombázók zúgnak — hajnalban az amerikai nappali bombavetők is akcióba lépnek.

Az inváziós flottát kísérő csatahajók, cirkálók és rombolók tűz alá veszik a tengerparti erődítményeket: minden percben 200 tonna tüzérségi lövedék zúdul a német állásokra.

A behajózás előtt szétosztják a katonák között a szövetséges főparancsnokság parancsát:

„Katonák, tengerészek, repülők, a szövetséges expediciós hadsereg tagjai!

A mai napon kezdődik meg az a nagy felszabadító hadjárat, amelyre hosszú hónapok fáradságával készültünk fel …

Feladatunk nem lesz könnyű. Az ellenség is jól felkészült a harcra, kitűnően felszerelt és harcedzett csapatai vannak. De a náci seregek 1940-ben és 1941-ben kivívott győzelmei óta a mai napig sok minden történt.

A szövetséges nemzetek nyílt ütközetekben sorozatos csapásokat mértek a németekre …

A hadiszerencse az ellenség ellen fordult …”

Everett Hollis, amerikai haditudósító az invázió első óráit a következőképpen örökítette meg:

„A támadás időpontjának kezdetét június 6-án reggel fél hétre tűzték ki. De az invázió már akkor megkezdődött, amikor éjszaka fél egy órakor légi úton szállított csapatok ejtőernyővel földre szálltak a Cherbourg-félsziget déli lábánál. Rájuk vártak a legnagyobb veszedelmek. Az éjszaka sötétjében kellett leszállniuk ellenséges területre. Mindegyik kisebb egység megkapta külön parancsait: hidakat kellett felrobbantaniuk, vasútvonalakat elvágniuk és repülőtereket kézrekeríteniük. Közülük nagyon sokan áldozatul estek az ellenséges légvédelmi tűznek, mielőtt ejtőernyőjükkel a földre értek volna. Másokat a németek körülvettek abban a pillanatban, amikor leszálltak, és gyilkos gépfegyvertűzzel árasztották el őket.

Az ejtőernyősök után következtek a sikló-repülőgépen szállított csapatok. Ezeket a motor nélküli repülőgépeket bombavetők vontatták; amikor a kijelölt területre értek, a vontatókötelet elvágták és siklórepüléssel igyekeztek földre szállni. Közülük sok áldozatául esett a német légvédelmi ütegek tüzének, de nagyobb részük mégis földet ért. Az egyik sikló-repülőgép Sainte Marie Eglise nevű normandiai faluban egy fazsindelyes francia parasztház tetejére szállt le. A házban a közeli német csapatok vezérkara székelt; a német vezérkari tiszteket annyira meglepte a váratlan vendégek érkezése, hogy megadták magukat. A vezérkari tisztek példáját követte a faluban állomásozó német őrség is, és így Sainte Marié Eglise amerikai kézen volt már reggel hét órakor, mielőtt az inváziós csapatok azon a szakaszon elérték volna a tengerpartot.”

Roosevelt elnök egy nappal azután, hogy rádión közölte Róma elfoglalását, most újra rádiószózatban jelenti be az amerikai népnek a háború nagy eseményét:

„Amerikaiak! Tegnap este, amikor hozzátok szólva a római birodalom bukásáról beszéltem, már tudtam, hogy az Egyesült Államok katonái szövetségeseinkkel együtt elindultak Franciaország partjai felé. Az eddig érkezett jelentések azt mutatják, hogy a nagy vállalkozás sikerült …”

Churchill a következő táviratot küldi Sztálinnak: „Minden jól kezdődött. Az aknákat, az akadályokat és a parti ütegeket már javarészben leküzdöttük. Nagy arányokban és igen eredményesen vetettünk be ejtőernyős csapatokat. A gyalogság partraszállása gyorsan halad, sok harckocsi és motoroságyú már a parton van. Az időjárási kilátások elviselhetők, javuló tendenciát mutatnak.”

Sztálin még aznap válaszol Churchillnek:

„Az Overlord-hadművelet kezdetének sikeréről szóló értesítését megkaptam. Ez a hadművelet míndannyiunkat megörvendeztetett, s további sikerekre nyújt reményt. A szovjet csapatok nyári támadása a teheráni konferencián létrejött egyezménynek megfelelően június közepén kezdődik az egyik fontos frontszakaszon. A szovjet csapatok általános támadása szakaszonként fog kibontakozni — a hadseregek egymást követő támadásba lendülése útján. A támadó hadműveletek június végén és július folyamán a szovjet csapatok általános támadásába csapnak majd át. Kötelezem magam, hogy idejében tájékoztatom Önt a támadó hadműveletek menetéről.”

Eddig Sztálin távirata, most térjünk vissza ismét az inváziós hadszíntérre.

Az OKW-t, a német hadsereg főparancsnokságát meglepetésként érte az, hogy Normandiában, a kikötőben szegény Szajna-öbölben történt a partraszállás. Az OKW szakértői úgy vélték, hogy az angol—amerikai hadseregnek már az invázió első napjaiban szüksége van egy nagy kikötőre az utánpótlás céljából. A Pas des Calais, a calais-i szoros partját erősítették meg legjobban, ide helyezték a teljes 15. német hadsereget, a Szajna-öböl partját mindössze három hadosztály védte.

Az inváziós hadsereg valóban nem nélkülözhetett egy nagy befogadóképességű kikötőt, csakhogy ezt az angol—amerikai hadsereg magával hozta. Churchill erről június 7-én a következőt táviratozza Sztálinnak:

„Úgy tervezzük, hogy rövid idő alatt két nagy, előregyártott kikötőt rendezünk be a Szajna torkolatának széles öblében. Ezekhez a kikötőkhöz hasonlót még nem látott a világ. Nagy óceánjárók is kirakodhatnak itt … Ez az ellenség számára teljesen váratlanul történik majd …”

A nagy kikötő birtoklásának feltétlen szükségességében annyira hisznek a német katonai szakértők, hogy a Szajna-öbölben végrehajtott partraszállást csak elterelő, diverziós hadműveletnek tartják, és rendületlenül várják Calais, Brest, Le Havre környékén a fő-partraszállást.

Kereken hat hét, azaz negyvenkét nap telik el, míg az OKW a calais-i tengerpartról át meri dobni Normandiába a 15. hadsereget …

De megtéveszti a német hadvezetőséget a D-nap előtt a partmenti német állások ellen végrehajtott bombatámadás-sorozat is. Hatvan napig bombázta az angol—amerikai légierő a francia partvidék védelmi berendezéseit, ezalatt a Szajna-öböl partjaira mindössze 3, azaz három bomba hullott …

A másik meglepetés a németek számára az invázió időpontja.

1944. június 4-éneste 21,15 perckor megbeszélésre jönnek össze az inváziós sereg parancsnokai. A napirend egyetlen pontja: avárható időjárás. Ismertetik a meteorológusok jelentését és távprognózisát: a Csatorna fölött nem júniusi, hanem sokkal inkább decemberi az időjárás, azonkívül Izland felől további viharok várhatók …

Eisenhower főparancsnok dönt: az invázió időpontját csak másnap határozzák meg.

A német meteorológusok angol kollégáikhoz hasonló prognózist adnak: 5-én és 6-án lehetetlen az invázió. Mivel júniusban legközelebb 14 nap múlva lesz ismét kedvező a hajnali dagály és apály a partraszálló erők szempontjából, Rommel, az invázió elhárítására létrehozott „B”-hadseregcsoport parancsnoka június5-én nyugodtan elrepül Hitlerhez, és akárcsak 1942 októberében El-Alameinnél, a csata megindulásának pillanatában most sincs Normandiában, csapatai között …

Június 5-én hajnali 4 órakor még dühöng a vihar a La Manche felett, de az angol meteorológusok prognózisa már javulást jelez.

Megtörténik a döntés: a „D-Day” (D-nap): június 6.

És június 6-án, amikor röviddel éjfél után megérkezik az első hír Rundstedt marsallnak, a nyugati front főparancsnokának Saint Germain-i főhadiszállására, senki nem akarja komolyan venni. Rundstedt habozik, újabb partraszállást vár Calais-nál; az OKW kelet-poroszországi főhadiszállásán, Rastenburgban Hitler és tanácsadói szintén várnak; a német ellentámadás szempontjából értékes órák múlnak, és Hitler csak 16 óra múlva ad parancsot, hogy két páncélos hadosztály induljon harcba a partra szállt inváziós erők ellen.

De ekkor, június 6-án délután 4 órakor az 1. és 3. amerikai hadsereg Bradley tábornok, továbbá az 1. kanadai és a 2. angol hadsereg Montgomery tábornok parancsnoksága alatt már szilárdan megvetette lábát a normandiai partokon.

Marshall tábornok fentebb már idézett jelentésében az invázió első napjairól a következőket írja:

„1944. június 6-án hajnali 2 órakor az amerikai 82. és 101. légihadosztályokat a brit légicsapatokkal együtt bevetették a Cherbourg-tól Caenig terjedő német partvédő vonalak legfontosabb területének hátába.

A tenger felőli támadás Montgomery tábornagy vezényletével széles arcvonalon történt. Sir Miles C. Dempsey altábornagy parancsnoksága alatt brit és kanadai haderők, Omar N. Bradley altábornagy parancsnoksága alatt amerikai csapatok 50 mérföld szélességben fejlődtek fel a partvonal előtt. A tengerparti német védelem hosszában 3 óra 14 perckor kezdődött meg a légi bombázás, az előkészítő tengeri bombázás pedig 5 óra 50 perckor, mindjárt napfelkelte után. 6 óra 30 perckor a rohamgyalogság és a tankok első hullámai partra szálltak az elözönlendő tengerparton.

A német védelem az egész partvonalon rettenetes volt; mindenekelőtt vízalatti akadályok tömegei voltak elhelyezve, hogy a partra szállító vízijárműveket tönkretegyék és töméntelen mennyiségű aknát raktak le, hogy ezek az akadályok még pusztítóbbak legyenek. Maguk a parti állások is erősen el voltak aknásítva és drótakadállyal elzárva, azonkívül tömören megrakva lövésztornyokkal és ágyúkkal, hogy az állások elleni kereszttüzet leküzdjék. A parti állásokból a szárazföld felé vezető minden kijárást tankelhárító falakkal és csatornákkal, aknamezőkkel és tüskésdróttal zártak el. A parti állásoktól beljebb aknavetők és tüzérség álltak, hogy közvetett tüzet zúdíthassanak a partra. A nyílt mezőn az ellenség mindent megtett a meglepetések elhárítására, de tökéletes hírszerző szervezetünk útján a támadás pillanatában tudomásunk volt az ellenség intézkedéseiről, és ez lehetővé tette csapatainknak a védelem összezúzását.

Minden 75 yardra egy partraszállító hajó. A parti állások hossza az amerikai szakaszban 10 000 yard volt és minden 75 yardnyi távolságra egy, támadócsapatokkal megrakott hajó kötött ki a meghatározott órában. Támadásban jártas veteránok ugráltak le róluk, utat vágtak maguknak az akadályok tömegén át, hogy az őket követő tengerészeti és romboló műszaki csapatok elvégezhessék feladatukat. E csapatok mindegyikének megvolt az a különleges feladata, hogy megtisztítsa az utat a gyalogság, a tüzérség, a járművek és a hadianyagszállítmányok előtt. Hadihajók tüze, repülőgépek bombája kalapálta szüntelenül az ellenséges tüzérséget, az aknavető-osztagokat és az ágyúfedezékeket. A német parti csapatok makacs ellenállást fejtettek ki, és elkeseredett küzdelem fejlődött ki a hadszíntér számos szakaszán. A Luftwaffe elleni hosszú harcunk már nagy mértékben meggyengítette annak küzdőképességét, s ennek köszönhető, hogy nem fejthettek ki hatásos ellenállást oly könnyen sebezhető kezdő partraszállásunknál. Erősítéseink folyton özönlöttek a partra, és az invázió első napján öt amerikai hadosztály: az 1., 4., 20., 82. és 101. légihadosztály tankokkal, tüzérséggel és más hadianyaggal szilárdan megvetette a lábát. Parton voltak Leonard T. Gerow vezérőrnagy V. hadtestének és J. Lawton Collins vezérőrnagy VII. hadtestének rohamkülönítményei. A brit csapatok felfejlődése szakaszaiban pontosan olyan volt, mint a mienk. Sok hadosztály volt még a tengeren: várta, hogy partra szálljon és tovább fokozza fölényünket, amelyet támadócsapataink a német védelemmel szemben már kivívtak.

A második nap reggelén már világos volt, hogy a hídfő biztonságban van, s hogy a nyugaton levő német hadseregek leveréséhez a legnagyobb és legnehezebb lépés már megtörtént. A német parti védelem rendszerének kérge fel volt törve, s a német hetvenkedés, hogy egy inváziós haderő kilenc óránál tovább nem maradhat a parton, visszahullott most a kétségbeesett védők fejére.”

Churchill a partraszállást követő első nagyobb ütközetről a következőket táviratozza Sztálinnak: „Tegnap késő este tankcsatára került sor Caen körzetében a mi frissen partra szállt páncélos erőink és az ellenség 21. páncélgránátos hadosztályának ötven harckocsija közt. Ennek eredményeképpen az ellenség megfutamodott s otthagyta a csatamezőt. Most akcióba lép a brit 7. páncélos hadosztály, s néhány nap alatt feltétlenül megszerzi nekünk a fölényt. Arról van szó, hogy mekkora erőt tudnak bevetni ellenünk a következő héten. Az időjárás a Csatorna körzetében, úgy látszik, nem akadályozza majd partraszállásunk folytatását. Valójában az időjárás biztatóbbnak látszik, mint azelőtt. A parancsnokok mind meg vannak elégedve, mert a csapatok partratétele valójában jobban ment, mint vártuk.”

A német hadsereg főparancsnoksága hosszú évekig készült a nyugat-európai invázió elhárítására. A nyugati front főparancsnokának, Rundstedt marsallnak az volt a terve, hogy a partra szállt ellenséges csapatokat be kell engedni a szárazföld belsejébe s ott a német gyalogos és páncélos egységek számára legkedvezőbb helyen és időpontban kell a nyilvánvalóan majd utánpótlási nehézségekkel küzdő angolszász erőket harcba kényszeríteni; így adódik a legjobb lehetőség az inváziós csapatok megsemmisítésére.

A nyugat- és észak-franciaországi partvidéken elhelyezett 7. és 15. hadsereg (Heeresgruppe B) parancsnoka — Ervin Rommel marsall volt. Vezérkari főnöke, Hans Speidel altábornagy „Invasion 1944” (Az 1944-es invázió) című művében a következőképpen foglalja össze rajongva tisztelt felettesének stratégiai és taktikai tervét:

Rommel észak-afrikai és olaszországi tapasztalataira támaszkodva úgy vélte, hogy már a partraszállás pillanatában, mikor az ellenfél még nem tudott komolyabban berendezkedni a partmenti övezetben, meg kell támadni az inváziós csapatokat. Ha ugyanis az angolszászok erősen megvetik lábukat a nyugat-európai parton, annyira, hogy már a franciaországi, belgiumi vagy hollandiai repülőtereket is fel tudják használni, akkor a kétségtelenül nagy fölényben levő angol—amerikai légierők döntő módon befolyásolják a csata alakulását.

De a német tábornoki kar egy része, köztük Rommel is, 1944 tavaszán már látta, hogy komoly kétfrontos háborút a német hadsereg nem tud folytatni, ezért a következő megoldási lehetőséget tervelték ki: felajánlani az angolszászoknak azt, hogy a Wehrmacht egységeit visszavonják a Rajna mögé, az ilyen módon elkerülhető inváziós áldozatok fejében Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok szüntessék meg a légiháborút, kössenek ideiglenes fegyverszünetet, de természetesen nem lehet szó feltétel nélküli megadásról. A Wehrmacht így szabad kezet kap Keleten, és remény lehet arra, hogy a Memel—Visztula—Kárpátok—Duna vonalon sikerül szilárd védelmi vonalat kiépíteni, meg lehet állítani a Németország felé előretörő szovjet hadsereget.

A fegyverszüneti tárgyalásokat az angolszászokkal — Hitler tudta nélkül — a Wehrmacht következő magasrangú tisztjei folytatnák: Heinrich Stülpnagel gyalogsági tábornok, Leo Geyr von Schweppenburg páncélos tábornok, Hans Speidel altábornagy, Gerd von Schwerin gróf altábornagy, Friedrich Ruge altengernagy és Cäser von Hofacker vezérezredes.

Walter Görlitz német katonai szakírónak a második világháborúról írott munkájában is olvashatunk erről; Rommel és tiszttársai olyan alapon akartak tárgyalni, hogy az szinte nevetséges: a felajánlott engedmény csak annyi, hogy az 1940-ben megszállt nyugat-európai területeket a Wehrmacht kiüríti, de még csak említés sem történik a leigázott Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia, Görögország, Albánia sorsáról. Feltehető, hogy Rommel és társai ezekről a hitleri hódításokról nem akartak lemondani? Hihetetlen volna, ha Hans Speidel említett könyvének 91—93. oldalán nem ismertetné ugyanúgy a „tárgyalási alap”-ot. Speidel, aki később a NATO szárazföldi haderőinek főparancsnoka lett, ezt a tervet minden kommentár, kiegészítés nélkül közli könyvének Nyugat-Németországban, Stuttgartban megjelent negyedik kiadásában — 1952-ben!

Kelet- és Délkelet-Európa hitleri leigázását tehát Speidel még 1952-ben sem tartotta olyan agresszív cselekedetnek, melyeket jóvá kell tenni!

Érthető, ha ilyen körülmények között a Heeresgruppe B parancsnoksága az invázió elhárítására szükséges előkészületeket nem folytatta teljes meggyőződéssel, Westwall, az annyit reklámozott Nyugati Fal alig volt kiépítve, Rundstedtnek és Rommelnek légierők alig, páncélos egységek is csak nagyon korlátozott mértékben álltak rendelkezésére.

Nyugat-Európa — állapítja meg Görlitz — a német hadsereg gyakorló, kiegészítő és felfrissítő terepe volt; állomásozott ugyan itt néhány elit SS, ejtőernyős és páncélos hadosztály, de a hadosztályok zöme nem ütötte meg az elsővonalbeli csapatok mértékét. Az OKW rendelkezése alapján a kisebb testi fogyatékosságban szenvedő, de azért nem teljesen alkalmatlan katonákat egy-egy külön egységbe gyűjtötték: így a nyugati fronton volt olyan hadosztály — a 70. hadosztály —, melynek katonái gyomorbajosak, volt olyan, melynek katonái rosszul hallók, süketek voltak …

De 1944 kora tavaszán a Hitler-ellenes német generálisok, akik a hitleri hódítások jó részét szerették volna megmenteni — ha másként nem megy, Hitler félretétele árán is: ezek a Wehrmacht-tábornokok nem találnak meghallgatásra sem Svájcban, sem Lisszabonban, még XII. Pius pápa sem tud komolyan segítségükre lenni; 1944. június 6-án megindul az invázió és egy időre vége szakad a szép tervezgetésnek.

A hatalmas tengeri- és légiflotta védelme alatt partra szállt angolszász inváziós haderők 24 óra alatt megszilárdítják állásaikat a normandiai partokon, június 9-én, az elözönlés harmadik napján (vagy ahogyan az angol—amerikai vezérkari megjelölésekben szerepelt, az X + 3. napon) a Tactical Air Force már franciaországi repülőterekről támad.

Rommel nem ok nélkül tart az angolszász légifölénytől: az invázió napján, a „D” napon 6700 szövetséges bevetéssel szemben a német légierő mindössze 300 bevetést tud produkálni.

1944 június—júliusban a nyugati fronton a Luftwaffe nem egészen 30 ezer, a szövetséges légierők közel 200 ezer bevetést hajtottak végre; hat angolszász bevetésre alig egy német bevetés esik. A normandiai légitérben az invázió első pillanatától kezdve az angolszász légierő korlátlan úr, angol—amerikai vadászbombázók éjjel-nappal a levegőben vannak és szinte megbénítják a német csapatok felvonulását.

Csak néhány jellemző példa: a 17. SS páncélgránátos hadosztálynak 320 km megtételéhez öt napra van szüksége — a 276. gyaloghadosztály felvonulása pedig még nehezebben megy: a hadosztály Dél-Franciaországból június 12-én indul el és az egyébként normális körülmények között 72 órát igénylő, 650 km-es utat 22 nap alatt, azaz 528 óra alatt teszi meg; a hadosztály első egységei július 8-án érkeznek meg a normandiai hadszíntérre. Bayerlein páncélos tábornok 1944 májusában a szemleúton levő Guderian marsallnak kérkedve jelentette ki, hogy ő egyedül képes lenne páncélosaival tengerbe szorítani az Inváziós csapatokat; mikor azonban felvonuló hadosztályát Tilly-nél ún. „szőnyegbombázás” éri, melynek során tankjai úgy mentek tönkre, mintha játékszerek lettek volna, mint utóbb elmondotta, úgy érezte magát, mint egy többszörösen halálraítélt.

Az X + 6. napon, azaz június 12-én már 16 szövetséges hadosztály van Normandiában, ebből 6 angol, 1 kanadai és 9 amerikai; ezen a napon sikerül egyesíteni az angol és az amerikai hídfőt.

A szövetséges flotta, mely hat hét alatt 326 ezer embert, 54 000 járművet és 104 ezer tonna utánpótlást szállít át a Csatornán, a légiflotta védelme alatt teljes biztonságban, nagy pontossággal látja el a harcoló csapatokat: naponta több mint 200 hajórakomány lőszert, élelmiszert raknak ki a normandiai partokon.

Angliából gyorsabban érkezik utánpótlás a harctérre, mint ahogyan Rundstedt és Rommel taktikai és stratégiai tartalékaikat a szárazföldön Caen és St. Lo térségébe tudják irányítani; Párizstól nyugatra egészen a tengerpartig nincs egyetlen híd, vasúti csomópont épségben, az angolszász repülők és a partizánok mindent szétromboltak — közli július 8-án a vezéri főhadiszállással a nyugati front főparancsnoksága.

Június 12-én a németek 12 hadosztállyal támadják az angolszász csapatokat; mint Churchill emlékirataiban megjegyzi: „ez lényegesen kevesebb, mint amennyit vártunk”. De az OKW a Magyarországról sietve Nyugatra átdobott 9. és 10. SS páncélos hadosztályon kívül nem mert több erőt elvonni a keleti frontról, mert riadt félelemben volt a május végén és június elején észlelt nagyarányú szovjet csapatösszevonások miatt.

És ez az aggodalom nem volt alaptalan. A szovjet hadsereg — pontosan megtartva az angol—amerikai hadvezetőségnek ígért határidőt — a leningrádi fronton június 10-én megindítja nyári offenzívájának első szakaszát: hat nap alatt két védelmi vonalat törnek át, és június 17-én már a Mannerheim-vonal előtt állanak a Vörös Hadsereg katonái.

Ezen a napon Hitler a nyugati frontra érkezik és Margivalban, Soisson mellett megbeszélést tart Rundstedttel és Rommellel. A két marsall javasolja: vonuljanak vissza Normandiából és Dél-Franciaországból, s az így megrövidített arcvonalon próbálják feltartóztatni az ellenséget. A tanácskozás — mily különös „tréfája” a második világháborúnak! — abban a harci állásban, bunkerben folyik, amelyet még 1940-ben rendeztek be a Fall „Seelöwe” esetére, az Anglia elözönlésére felállított szárazföldi hadsereg főparancsnokságának … Bár katonai szempontból Rundstedtnek és Rommelnek kétségkívül igaza van, Hitler politikai okok miatt nem enged, a két marsall megkapja a szigorú „Führer-Befehl”-t: egyetlen tapodtat sem hátrálni, Cherbourg kikötővárost mindenáron meg kell védeni.

Hitler elutazása napján, június 18-án az angol—amerikai hídfő már 70 km széles és 12—15 km mély.

Ezen a napon a leningrádi front csapatai áttörik a bevehetetlennek tartott Mannerheim-vonalat és 48 óra múlva, június 20-án rohammal beveszik Viipurit, a finn és német csapatok fontos, megerősített támaszpontját.

Ezen a napon Olaszországban a 8. angol hadsereg elfoglalja Perugiát, mely légvonalban körülbelül a fele úton van Róma és Firenze között.

Június 21-én 1000 szövetséges nehézbombázó támadja Berlint.

Június 22-én kezdődik Cherbourg ostroma; 24 óra múlva a szovjet hadsereg Bjelorussziában új, nagyarányú offenzívát indít. A támadás méreteire jellemző — írja Golikov marsall a Honvédő Háborúról szóló könyvében —, hogy olyan hatalmas területen folyt le, mint Belgium, Hollandia, Portugália, Svájc, Dánia és Luxemburg együttvéve.

Június 26-án az amerikai hadsereg Cherbourg-t, a szovjet hadsereg Vityebszket szabadítja fel.

A keleti front középső szakaszán feltarthatatlanul nyomulnak előre a szovjet csapatok, 27-én visszafoglalják Orsát, Bobrujszk-nál pedig bekerítenek öt német hadosztályt és elvágják a Bobrujszk—Minszk vasútvonalat.

Ezen a napon a szovjet repülőterekről felszálló amerikai repülők Drogobics szintetikus olajtelepeit bombázzák és Olaszországba repülnek.

Június 28-án a 2. bjelorussz front csapatai elfoglalják Mogiljovot.

Ugyanezen a napon a Caennél harcoló brit csapatok átkelnek az Orne-folyón és erős hídfőt létesítenek.

Hitler és az OKW gondjai sokasodnak, a szövetségesek a nyugati fronton, a keleti fronton és Olaszországban most már lélegzetvételnyi időt sem hagyva, támadják a német hadsereg állásait.

A nyugati front kudarcaiért Hitler Rundstedtet teszi felelőssé, és amikor június 29—30-án a német páncélos hadosztályok Caen környékén súlyos vereséget szenvednek, a Führer felmenti Rundstedt marsallt, de magas kitüntetést küld neki: a tölgyfalombot a lovagkereszt vaskeresztjéhez. A német nyugati front főparancsnoka Kluge marsall lesz.

Július első napjaiban új szakaszához érkezik a normandiai csata: az angol—kanadai és az amerikai hadsereg a hídfő megerősítése után felkészül az új hadműveletre: kitörés dél és délkelet felé, irány — Párizs.

De a szövetséges csapatok egyelőre még csak nagyon lassan haladnak előre, számtalan akadályt kell az előnyomulás útjából elhárítani. Eisenhower július 5-én a következőket jelenti Marshall amerikai vezérkari főnöknek:

„Rendkívül vontatottan haladunk előre, s ennek három fő oka van. Az első ezek között, mint mindig, a német katona küzdőképessége. A második a vidék természeti viszonyaiban van. Egész támadásunk útja valóságos szűk palacknyakon vezet át, mely mellett mocsarak terülnek el, s olyan ellenség ellen, amely cserjéseken és árkokban csaknem minden ötven yardon kész támaszpontot találhat. A harmadik ok az időjárás, amely nem engedte meg, hogy legnagyobb erővel dolgozhassunk, s tetejébe az eső és a sár normandiai szemlém idején oly nagy volt, hogy a tuniszi télre emlékeztetett. Csaknem lehetetlen volt a tüzérséget teljes működésbe hozni, jóllehet bőségesen álltak ágyúk rendelkezésünkre. Még tiszta időben is rendkívül nehéz oly célpontot kijelölni, amely akár légi, akár tüzérségi belövésre alkalmas.”

A normandiai csata tízedik napján, június 16-án a német hadvezetőség harcba veti — London ellen — a „Vergeltungswaffe Nro l”-et, az „1. sz. megtorló fegyver”-t, vagy ahogyan akkor közhasználatú rövidítéssel jelölték, a „V—1”-et.

Hitler a rakétamotorokkal hajtott szárnyasbombától, a csodafegyvertől nagyon sokat várt. A rakétakísérletek — Wernher von Braun irányítása alatt — óriási költséggel, hosszú évekig folytak Lengyelországban, Hollandiában és Észak-Németországban. A véderő főparancsnoksága e csodafegyver bevetésétől remélte az egyre súlyosabbá vált harctéri helyzet gyökeres változását. A német katonai szakértők úgy számították, hogy a leggyorsabb angol—amerikai vadászrepülőgépeknél is gyorsabban szálló rakétabombák megtörik az angol főváros lakosságának erkölcsi ellenállását, továbbá, hogy az angolszász hadvezetőség kénytelen lesz annyi repülőgépet elvonni a normandiai hadszíntérről, hogy ott megszűnik a már szinte elviselhetetlen angol—amerikai légifölény.

Július 11-én, alig egy hónappal azután, hogy az első V—1 elérte Londont, Churchill a következőket táviratozza Sztálinnak a német csodafegyver hatásáról: „Most körülbelül harmincezer halottunk és sebesültünk van, de az egész lakosság csodálatos kitartást tanúsít.”

London és környéke ellen 80 napon át naponta átlag 100 szárnyasbombát, összesen mintegy 8000-et lőttek ki a német támaszpontokról Minden 100 V—1 közül 46-ot lelőtt az angol légvédelem, 25 bomba célt tévesztett, de még így is 100 bomba közül 29 elérte Londont.

A 2900 célba ért szárnyasbomba elpusztított vagy megrongált több mint egymillió lakóházat, 149 iskolát, 111 templomot és 89 kórházat. Nagy-London külvárosai különösen sokat szenvedtek: minden négy ház közül három elpusztult.

A „szárnyasbombák” ellen nagyon nehéz volt a védekezés. Erről a harcról az angol hivatalos jelentés a következőkben számolt be:

„A szárnyasbombák lelövése igen nagy nehézséget okozott. Először is, mert hihetetlen gyorsasággal szálltak, átlagosan óránként 640 kilométeres sebességgel. Másodszor, mert rendszerint 700 méteren vagy alacsonyabban repültek, tehát túl alacsonyan a nehéz légvédelmi ütegeknek és túl magasan a könnyűeknek. A bombák legtöbbször csapatosan érkeztek, többnyire felhős időben, amikor vadászgépek még nehezebben boldogulhattak velük.

Az első hónapban a bombák 40 százalékát sikerült elpusztítani, de a polgári lakosság vesztesége még így is igen nagy volt. Szerencsére egy angol mérnök, Thomas Merton professzor, egészen kis összegbe kerülő és majdnem tökéletesen működő célzókészüléket szerkesztett. Az új célzókészülékkel egészen rövid idő alatt igen jó eredményeket sikerült elérni.

Az elpusztított szárnyas bombák százalékszáma a következőképpen emelkedett: 17% az első héten, 24% a második héten, 27% a harmadik héten, 40% a negyedik héten, 55% az ötödik és 74% a hatodik héten. A légvédelmi ütegek által lelőtt szárnyasbombák száma augusztus végéig 1560 volt. Ezeknek jelentős része a tengerbe zuhant.

A RAF vadászai 1900 szárnyasbombát pusztítottak el. (Volt olyan vadászrepülő, aki egymaga 50 szárnyasbombát lőtt le.)

Sikerüket elsősorban az biztosította, hogy 1944-ben a vadászgépek is megközelítették az óránként 600 kilométeres sebességet, és így alig haladtak lassabban, mint a szárnyasbombák. A vadászok különböző, fantasztikus módszereket eszeltek ki a szárnyasbombák elpusztítására.

Az egyik a „taszigálás” — nudging — módszere. A vadászgép pilótája a pilóta nélküli szárnyasbomba közvetlen közelébe repült, szárnyának hegyével megtaszította a bombát, s azt így szó szoros értelmében lelökte pályájáról.

A másik módszert a pilóták „lerohanás”-nak — slipstreaming — nevezték. A pilóta a szárnyasbomba fölé repült, miközben gépfegyverével lőtte. A bomba a legtöbbször „dugóhúzó”-ba kerülve lezuhant, valószínűleg a vadászgép által okozott nagy erejű légörvény következtében.

Hans Speidel már említett könyvében a V—1 bevetésével kapcsolatban elégedetlenségét fejezi ki, mert az elért eredmények, tehát az emberéletben és anyagiakban az angoloknak okozott károk nem álltak arányban a V—1 előállítására fordított költségekkel …

(Speidel altábornagy gondolatmenete e ponton megszakad, és így találgatásokra vagyunk utalva, mit tartott volna megfelelő eredménynek. Pedig nem lenne érdektelen tudni, hogy a NATO egyik főparancsnoka hány márkára becsül egy angol életet, mikor tartja kifizetődőnek a békés lakosság pusztítását?)

A V—1-gyel kapcsolatban meg kell említenünk azt is, hogy amikor 1944. június 17-én Margivalban Hitler megbeszélést folytat Rundstedttel és Rommellel, és a két német marsall azt kéri, hogy a V—1-et ne London ellen, hanem a normandiai hadszíntéren vessék be az inváziós csapatok ellen, ezt a tüzérségi szakértők hevesen ellenzik. Ennek oka egyszerűen az, hogy a célzás egyelőre még pontatlan, s a csatatéren a szárnyas rakétabombák esetleg nem az angolszász, hanem a német csapatokra hullanak …

És mintha csak igazolni akarnák, a rakéták a tüzérségi szakértőket, június 17-én éjszaka egy eltévedt V—1 Margivalban, a főhadiszállás közelében csapódik be, amitől Hitler úgy megrémül, hogy azonnal visszautazik Berchtesgadenbe. Hiába várják az inváziós fronton a német csapatok „a katonáival minden veszélyt megosztó” Führer látogatását … A „Sasfészek” azért mégis biztonságosabb, mint a harctér …

De Hitler már itt sem lel nyugalmat: egyre komorabb hírek érkeznek a frontokról. Július 9-én a szovjet hadsereg csapatai betörnek Vilniusba, a litván fővárosba, ugyanezen a napon angol—kanadai csapatok elfoglalják Caent. Két nap múlva Novo-Szokolnyikinél, Velikije Lukitól nyugatra a szovjet hadsereg új offenzívát indít: az első napon mintegy 140 km-es szakaszon áttörik a német frontot, július 13-án pedig felszabadítják Vilniust.

Rommel, a B-hadseregcsoport parancsnoka, július 15-én három gépelt oldalra terjedő távirati jelentést küld a vezérkari főhadiszállásra. Először a német csapatok veszteségeit összegezi: június 6—július 15-ig az emberveszteség 97 ezer fő, ebből 2360 tiszt — közte 28 tábornok és 354 csapatparancsnok, de súlyosak az anyagi veszteségek is: a hat hét óta tartó harcokban elveszett 225 páncélos. Utánpótlás ezzel szemben csak minimális mértékben jutott el a frontra: mindössze 6000 ember és 17 páncélos. Végül levonja a szükséges következtetést: a Heeresgruppe B csapatai már nem lesznek képesek sokáig tartani a frontot, az ellenség 14—21 napon belül döntő áttörést érhet el.

Rommel jelentésével egy időben, július 15-én riasztó hír érkezik a keleti frontról: a szovjet hadsereg rohamegységei elérték a Nyemen (Niemen) folyót. Huszonnégy órával később a keleti front középső szakaszán az 1. Ukrán Front csapatai új offenzívát indítanak, a cél: Lvov (Lemberg).

Megmozdul az olasz front is: július 17-én a 8. angol hadsereg átkel az Arno-folyón, 18-án a lengyel csapatok elfoglalják Anconát, az Adriai-tenger partján fekvő fontos kikötőt, mely körülbelül egy vonalban fekszik Firenzével.

Ezen a napon brit és kanadai csapatok áttörést kísérelnek meg az Orne-folyótól keletre és Caentől délkeletre. 2200 nehézbombázó 7000 tonna bombát zúdít a német állásokra, 1000 páncélos indul támadásra; behatolnak a német vonalakba, de a döntő áttörés nem sikerül.

Rommel jóslata a vártnál hamarabb beigazolódik: július 19-én az amerikai csapatok elfoglalják St. Lo városát. Churchill bizakodó táviratot küld Sztálinnak: „Bizonyára örült, amikor megtudta, hogy hétszáz-nyolcszáz harckocsiból, számos erősen gépesített dandárból és megfelelő tüzérségből álló nagy erőkkel kijutottunk a normandiai síkságra, a németek hátába kerültünk, s frontvonaluk a sok napon át tartó harcok következtében már a végsőkig megfeszült. Ezért meglehetősen derűlátóan ítélem meg a helyzetet, s remélem, hogy felgöngyölítjük az ellenség egész frontját.”

A július 18-ra tervezett, döntő áttörést célzó hadművelet azonban, melynek „Cobra” a fedőneve, egy teljes hét késedelmet szenved, mert a Csatornában ismét óriási viharok dúlnak. Az 1. amerikai hadsereg mesterséges kikötője, a „Mulbery” tönkremegy, két amerikai és két angol hadosztály vesztegel a tengeren, mert a vihar miatt a hajók nem tudják megközelíteni a partokat. Az offenzíva így csak július 25-én indulhat meg.

Ezen a napon az 1. és 3. amerikai hadsereg St. Lónál 2000 repülőgép támogatásával megrohamozza a német állásokat és 48 óra alatt döntő áttörést ér el. Egymás után szabadulnak fel a francia városok: július 31-én Avranches, augusztus 4-én Rennes, 10-én Nantes és Angers; 11-én az amerikai csapatok átkelnek a Loire-on — Patton és Bradley tábornokok páncélosai Párizs felé törnek előre.

Komoly mértékben megjavul a motorizált egységek olajutánpótlása azzal, hogy augusztus 12-én Cherbourg kikötője és az angol partok előtt fekvő Wight-sziget között üzembe helyezik a „Pluto” nevű tengeralatti olajvezetéket.

Ezen a napon megkezdődik Normandiában a német csapatok általános visszavonulása.

Es most vessünk egy pillantást a keleti frontra: július 31-én a szovjet csapatok már csak 20 km-re állanak Varsótól, augusztus 1-én felszabadítják Kaunast, két nap múlva, augusztus 3-án, a Vörös Hadsereg egységei, menetből, átkelnek a Visztulán, augusztus 14-én a szovjet előőrsök 25—30 km-re közelítik meg Kelet- Poroszország határát.

Olaszországban a 8. hadsereg augusztus 11-én bevonul Firenzébe.

Délről, nyugatról és keletről közeledik a front a Harmadik Birodalom felé. Lengyelország felszabadítása gyors ütemben halad előre: augusztus 18-án a szovjet csapatok átkelnek a San-folyón és Lublintól délnyugatra, Sandomierznél erős hídfőállást építenek ki.

Sandomierz a 21. hosszúsági fok mentén már Nyíregyházával van egy vonalban …

Küszöbön áll a német összeomlás a keleti front déli szakaszán: augusztus 23-án a román megbízottak aláírják a fegyverszüneti egyezményt, 25-én Románia hadat üzen a náci Németországnak, 31-én a szovjet csapatok bevonulnak Bukarestbe.

Hitler és az OKW augusztus közepétől kezdve minden maradék erőt a keleti fronton vet be, a francia és az amerikai csapatok előtt nyitva az út Párizs felé.

Amikor augusztus 15-én megkezdődik az „Avlanche” hadművelet — ez a dél-franciaországi partraszállás fedőneve —, az inváziós csapatok szinte alig találnak ellenállásra. Augusztus 20-án a legnagyobb földközi-tengeri francia hadikikötő, Toulon fölött ismét a francia trikolor leng.

Marshall, az amerikai vezérkar főnöke, az „Avlanche”-ról a következőket írja:

„A hetedik hadsereg Cannes-tól délnyugatra, pompás időben szállt partra. E területet azért választották ki a partraszálláshoz, mert igen kedvező volt a Rhőne-völgyhöz való közelsége. A partra szálló sereg Truscott tábornok VI. hadtestének, a mi, különleges feladatokra kiképzett hadcsoportunknak és francia csapatoknak egységeiből állt. A brit—amerikai légihaderő St. Raphaeltől nyugatra kiterjedt támadást intézett az Argens-folyó partja ellen a tengerészeti erők támadása előtti éjszakán és elfoglalta azt a szorost, amelyen seregeinknek keresztül kellett jutniuk. Augusztus 28-án a hídfők helyzete szilárd volt, és a Rhőne-völgy felé megindult előnyomulás jó úton haladt.

Hadműveleteinket a francia földalatti mozgalom jól támogatta. VI. hadtestünk partraszállását gyorsan követte az I. francia és a de Tassigny tábornok parancsnoksága alatt álló II. hadtest partraszállása, s ez utóbbi egyszeriben elfoglalta Marseille-t és Toulont, Nizza pedig szeptember 1-én esett el. Mialatt főseregünk a Rhőne-tól nyugatra kanyarodott el, a különleges feladatokkal megbízott amerikai haderő Frederic B. Butler vezérőrnagy alatt álló 36. hadosztálya Gapon keresztül kierőszakolta az előrenyomulást, elfoglalta Grenoble-t, azután északnyugati irányban a Rhőne felé fordult, hogy elvágja a német hadoszlopoknak a Rhőne-völgy felé irányuló visszavonulását. Csapatainak a német 19. hadsereg hátában indított támadása nagymértékben megkönnyítette a VI. hadtest zömének gyors előnyomulását a Rhőne-völgyben. Szeptember 3-án elesett Lyon, és előrenyomulásunk észak felé rendíthetetlenül folyt tovább.”

A német hadvezetőség legfőbb gondja Franciaországban — a normandiai csatavesztés és az „Avlanche” kezdete óta: minél több csapatot sértetlenül, lehetőleg teljes felszereléssel visszavonni, biztonságos védővonalak mögé.

A szövetségesek fő célkitűzése: olyan gyorsan elérni a Szajna-Loire vonalat, hogy Párizsban és környékén ne rendezkedhessenek be a németek tartós ellenállásra, megmenteni a Fény Városát a harcoktól.

A megszállt nyugat-európai országokban magasra csap az ellenállás lángja.

John Kobler, a belga földalatti sajtó megjelenéséről és terjesztéséről a következőket írja: Három hónappal Belgium lerohanása után, 1940. augusztus 15-én a brüsszeli német katonai parancsnokság, a Kommandantur levelesládájába az egyik járókelő nagyobb borítékot dob bele. Az őrök nem törődnek vele, a járókelő háborítatlanul tovább mehet. A parancsnoknak címzett borítékból a világ egyik legrégibb földalatti újságjának, a „La libre Belgique”-nak új száma került elő. A szerkesztők megemlékezve arról, hogy huszonöt évi szünetelés után indították meg ismét újságjukat, a lap első oldalára rányomtatták: „Első szám. Új háborús sorozat.”

A vezércikk harcra szólítja a belga népet: „Dühünk és kegyetlen bosszúnk soha el ne lankadjon. Soha ne felejtsük el, hogy azok, akik országunkat megszállták, közönséges gonosztevők, műveletlen barbárok és rablógyilkosok. Bármit tesznek is, mindenütt és mindenben szálljunk velük szembe. Ez legyen minden nap parancsa.”

Kobler ezután így folytatja.

„Hagyományos arcátlansággal — természetesen német szempontból nézve — a lap szerkesztőségének címe a következő volt, amint a lap feltűnő helyen közölte: „Kommandatur, 1, Place du Trone”. A lap ára? „Mivel a bocheok tönkretették Belgiumot, ezt a példányt ingyen adjuk.” A lap gazdasági rovatának szerkesztője hozzátette: „Minthogy az üzleti élet megszűnt, tekintettel a márka értéktelenségére, hirdetéseket egyelőre nem fogadunk el és üzletfeleinket arra kérjük, hogy pénzüket tartogassák jobb időkre.” Peter Pan, a szerkesztő, megígérte, hogy a lap havonként kétszer fog megjelenni, a cenzúra kijátszásával és a példányok pontosan el fognak jutni az olvasók kezébe …

A szerkesztő szavát állta és a háború végéig egyetlen szám megjelenése sem maradt el. A lap titokzatos módon mindig eljutott a legfontosabb német személyiségek asztalára, a példányok megjelenésének napján. Igen nagy kockázat vállalásával, a lap terjesztőinek volt gondjuk arra is, hogy példányszámokat juttassanak el a Londonban működő száműzött belga kormány minisztériumaiba. Így akarták megmutatni, hogy Peter Pan, a belga ellenállási szellem szimbóluma él és soha nem hajol meg az erőszak előtt. A lapot kétféle kiadásban jelentették meg, az egyiket francia, a másikat flamand nyelven. A példányszám általában 50 000 volt. Ennél azonban sokkal többen olvasták a lapot, mert minden példányt kézről kézre adtak.

Peter Pan elnémítására a Gestapo állandóan 500 ügynökét foglalkoztatta. 1941 júliusában Liége-ben a lap tizenhat olvasóját, köztük több fiatal leányt tartóztattak le. Valamennyiüket megkínozták, hogy elárulják, kiktől kapták az egyes példányokat. Flandriában a lap két terjesztőjét tárgyalás és kihallgatás nélkül agyonlőtték. De hiába volt a németek minden erőlködése, a La Libre Belgique továbbra is pontosan megjelent.

Franciaországban — röviddel a fegyverszünet után — megalakultak az első fegyveres ellenállási csoportok, melynek magvát a francia hadsereg leszerelt tisztjei, altisztjei és közlegényei alkották, de később minden foglalkozási ágból tömegesen csatlakoztak hozzájuk francia hazafiak és számosan a Franciaországban élő külföldiek közül, akik fegyverrel akartak harcolni a gyűlölt megszállók ellen.

A francia hadsereg tisztjei — kijátszva a fegyverszüneti egyezményt — sok száz tonnányi hadianyagot, fegyvert és lőszert nem szolgáltattak ki a németeknek, hanem elrejtették a hegyekben épített erődökben.

Rendszeresen megjelentek a francia földalatti hadseregmozgalom, az FTP (Franc-Tireurs et Partizans — Szabadságharcosok és Partizánok) újságjai, eleinte gépelt és sokszorosított, később nyomtatott formában. A háború vége felé már 40 illegális újság buzdította a francia népet, az újságok példányszáma elérte a félmilliót.

André Girard írja a francia földalatti hadsereg egyik nagyszabású akciójáról, a Radio Paris felrobbantásáról:

„Sokszor hónapokig tartott, míg egy-egy nagyobb rombolás tervét előkészítették. Egy alkalommal a terv az volt, hogy felrobbantják Radio Paris-t, Franciaország legnagyobb rádióállomását. A mozgalom tagjai kérték, hogy Londonból juttassák el hozzájuk a megfelelő mennyiségű robbanóanyagot. Hogy semmi baj ne történjék és a küldött robbanóanyag pontosan annyi legyen, amennyire szükség van, Angliában felépítették a rádió-adóállomás és antennatorony pontos mását és azután felrobbantották. A szabad-francia mozgalom négy emberét választották ki a feladat végrehajtására. Ezek százszor meg százszor elpróbálták szerepüket, mielőtt a vállalkozást végrehajtották. A kijelölt napon a négy ember az éjszaka csöndjében átkúszott a falakon, elhelyezték a robbanóanyagokat és azután elmenekültek. Húsz perccel később a robbantás teljes sikerrel járt. A merénylőket a németeknek soha sem sikerült megtalálni.”

John Késsél, amerikai újságíró a maquisard-ok tevékenységéről így ír:

„Eleinte csak kevesen voltak, akik nem voltak hajlandók Franciaországból hadimunkára Németországba menni, mikor a német megszálló hatóságok a lakosságot erre felszólították. Később sok ezerre, sőt százezerre nőtt azoknak a száma, akik hallani sem akartak róla, hogy rabszolgáknak menjenek el Hitler Németországába. Ezek közül sokan a falvakban bujkáltak, de legnagyobb részük a hegyek közé vette be magát, ahol megalkották a maquisard-ok, a bozót-hadsereg alakulatait Savoie-ban, a Cévennes-ek között, a Pireneusokban és Közép-Franciaország hegyeiben. A maquisard-ok mind fiatal emberek voltak, katonaköteles korban.”

… „A maquisard élet külsőségei ijesztők és félelmetesek voltak. Ezer meg ezer francia fiatalember eldobta magától a civilizáció minden kényelmét és minden egyébként megbecsült külsőségét Mosdásról, tisztálkodásról néha heteken át nem lehetett szó. Soha nem borotválkoztak és napbarnított, esőtől vert arcukon bozontos szakáll nőtt. Föld alatti üregeikben és barlangokban aludtak. Az élelem mindig egyik legnehezebb gondjuk volt. A francia parasztság mindent megtett értük, de ennek a támogatásnak a lehetőségei is kimerültek. Láttam fiatal fiúkat, akik cipő helyett szétvagdalt régi autógumik darabjait kötötték lábukra vagy pedig cipőtalpnak alkalmas fakérget. Láttam olyanokat, akiknek egyetlen ruházata felhasított krumpliszsák volt, a csípőjükön egy darab zsineggel megkötve. Senki nem tudta, hogy ezek a fiatal maquisard-ok azelőtt milyen társadalmi réteghez tartoztak. Voltak közöttük földmívesek, munkáscsaládok fiai, tisztviselők és egyetemi hallgatók. Sápadt és beesett arcuk hosszú hetek és hónapok óta tartó éhezésről beszélt. Tekintetükben, sötéten villanó szemükben a gyűlölet tüze csillogott. ”

A német Gestapo és a vichyi árulók francia különleges alakulatai hallatlan kíméletlenséggel üldözték az F. T. P. tagjait. Aki kezük közé került, azt kegyetlenül megkínozták, élve kevesen hagyták el a hírhedt párizsi „Sauté” vagy a párizskörnyéki Fresnes börtönét.

Néhány halálraítélt búcsúlevele:

Pierre Benoit, a buffoni líceum diákja, akit öt társával együtt egy diáktüntetésen 1942. március 10-én tartóztattak le, 1943. február 8-án a következő levélben búcsúzott el övéitől:

„Kedves szüleim, kedves barátaim.

Itt a vég! Most visznek minket a kivégzésre. Annyi baj legyen. Bosszantó a győzelem küszöbén meghalni, de most már mindegy! Az emberek álma nem mindig válik valóra …

Isten veletek, ti mindnyájan, akiket szerettem, akik engem szerettek, nantuaiak és a többiek.

Az élét szép lesz. Énekelve megyünk a halálba. Bátorság! Nem is olyan rémes az egész.

Utolsó csókjaim mindnyájatoknak

a ti Pierrot-toktól.”

Paul Camphin F. T. P. főhadnagy, aki 1940. október 21-én lépett be az illegális harcosok közé és akit 1942. október 21-én tartóztattak le, két héttel kivégzése előtt a búcsúlevelében a többi között a következőket írta:

„Nagy Kommunista Pártomnak,

néhány nap múlva elvtársaim és én az akasztófára kerülünk. Felemelt fejjel megyek a bitó alá, á jól végzett munka örömével és nyugodt lelkiismerettel: neked, drága pártom, hű harcosod voltam. 1935 óta tagja voltam az ifjúsági kommunista mozgalomnak és René bátyám segítségével és bátorításával — akinek utoljára még egyszer köszönetét mondok — körzeti ifjúsági titkár lettem. Aztán jött a háború: önként jelentkeztem. Egy évig voltam katona. Miután aláírták a szégyenteljes fegyverszünetet, visszatértem Arras-ba, elvtársaim mellé, hogy folytassam a harcot. 1942 márciusában csatlakoztam a partizánokhoz, Maurice bátyámmal, akit 1943. március 14-én hónapokig tartó fogság és kínzás után a németek kivégeztek.

1942 áprilisában illegalitásba vonultam, és 1942. október 21-én kilenc francia és három német rendőr megsebesített és letartóztatott Hellemmes-nél. Este kilenckor történt. A házat, amelyben voltam, teljesen körülvették. A rendőrök felszólítottak, hogy adjam meg magam. Megpróbáltam menekülni; Delannoy, egy lille-i francia rendőr (különleges brigádból) háromszor lőtt rám. Egyik golyó a combomat, másik a térdemet érte. A rendőrök, akik azt merték állítani magúkról hogy franciák, elfogtak. A lille-i rendőrparancsnokságra vittek, ahol reggel nyolcig kínoztak, ököllel, gumibottal verték egész testemet; Rochat rendőrparancsnok arcomat rugdalta, erősen folyt a vérem. (Bár az orvos kijelentette, hogy azonnal kórházba kell vinni, tovább kínoztak.)

Hajnali ötkor bevallottam a nevemet; a legszörnyűbb kínzást kellett kiállanom, de nem adtam ki elvtársaim nevét és titkos találkahelyünket. Kijelentettem, hogy nem ismerek senkit és nem szoktam találkozni senkivel. Végül október 25-én tizenegykor a végsőkig legyengült állapotban átszállítottak a Saint Sauveur kórházba. Hat napig élet-halál között voltam. A térdemet kétszer megoperálták. Annak ellenére, hogy mellig gipszben feküdtem, éjjel-nappal négy fegyveres őr állt az ágyamnál; itt mondok köszönetét a nővérnek, aki gondozott és a Henri Follet-terem betegeinek, akik igyekeztek helyzetemet megkönnyíteni.

November 12-én a német kórházba (Calmette) szállítottak át, ahol három és fél hónapot töltöttem. Innen a loosi fegyházba vittek, ahová február 28-án érkeztem meg. Nyolc nappal később ismét vallatni kezdtek. Öt órán keresztül lógtam a csuklóimnál fogva. A nyomozók, ezek a barbárok, boxlabdának használtak. Egy másik alkalommal ráfektettek és hozzákötöztek három 50 centiméter magas korláthoz, az egyikhez lábamnál, a másikhoz derekamnál, a harmadikhoz fejemnél. Így hagytak három órán át. Más vallatásokkor villanyozták a fejemet, bikacsökkel vertek.

A loosi pokolból 1943. július 28-án vittek el, még aznap este Arras-ba érkeztünk. Ismét cellába zártak, csomagot nem kaphattam, újra megkezdődtek a kínzások és a vallatás.

Egy operettszerű bíróság 1943. október 6-án ötünket halálra ítélt. Francia kommunista maradok az utolsó pillanatig. Nem sajnálok semmit, hacsak azt nem, hogy túl keveset tettem. Büszke vagyok rád, nagy Kommunista Pártom, büszke vagyok törhetetlen harcosaidra, akik meghaltak, de nem árultak el semmit az ellenségnek.

A Marseillaise-t és az Internacionálét énekelve indulok majd a bitó alá. Szívem tele lesz örömmel, mert tudom, hogy a teuton hordák meghátrálnak a nagyszerű Vörös Hadsereg csapásai alatt, mert látom országunk ellenállását és azt, hogy pártom erősebb, mint valaha. Nem tesz semmit, hogy meghalok; tudom, hogy elvtársaimat és engem megbosszulnak. A szabadságharcosok golyói naponta újabb árulókat terítenek le. Közülünk sokan már meghaltak; köszöntőm ezeket a szabadsághősöket.

Ne sirassatok minket. Emeljétek mind magasabbra a harcok zászlaját; ti fogtok minket megbosszulni, elvtársak. Tisztelet mindnyájatoknak, akik minket követtetek; azok, akik már meghaltak és azok, akik a halál felé mennek, köszönetét mondanak nektek.

Nemsokára itthagyom rövid, huszonegy éves életem, hogy Franciaország gyermekei szabadok és boldogok legyenek; nem árultam el pártom eszméit, ajkaimon mosollyal, énekelve indulok a halálba; nem félek tőle.

Isten veletek, szabadságharcos elvtársaim! Isten veletek ifjú kommunisták! Búcsúzom tőled, szép pártom! Búcsúzom tőled, szép országom! Utolsó üdvözletét küldi nektek az, aki meghalt.

Éljen a Kommunista Párt!

Éljen Franciaország!

Paul Camphin.”

A harci helyzet a Szajna—Loire fronton 1944 augusztus közepén:

Augusztus 17-én az amerikai csapatok elfoglalják Chartres-t, Orléans-t, gyorsan mozgó motorizált egységek elérik Dreux-t, ezen a napon már csak 55—60 km-re vannak Versailles-tól.

Augusztus 19-én Patton páncélosai Párizstól északra felszabadítják Mantes Gassicourt-t; ez a város légvonalban mindössze 20 km-re fekszik St. Germaintől.

De Párizs népe nem vár addig, míg az inváziós hadsereg eléri a fővárost: augusztus 20-án felkelés robban ki, barikádok emelkednek az utcákon, megtámadják a német katonai és rendőri egységeket.

Ezen a napon pillantják meg a Párizs felé törő amerikai csapatok és Leclerc francia tábornok egységei az Eiffel-tornyot.

Augusztus 23-án döntő szakaszába érkezik a párizsi felkelés; az előrenyomuló amerikai és francia csapatok a párizsi rádió, a Radio France hullámhosszán ismeretlen hang jelentkezésére lesznek figyelmesek: „Utolsó erőnk megfeszítésével harcolni fogunk a gyűlölt ellenség ellen” — hangzik az éterből, majd légköri zavarok miatt néhány pillanatig nem lehet hallani semmit, azután az előbbi hang újra megszólal: „Minden franciának kötelessége, hogy részt vegyen a németek elleni küzdelemben.”

A beszélő szavait erős géppuska-tüzelés lármája teszi egy időre újra érthetetlenné, majd tisztán lehet hallani: „A párizsiak felkeltek a németek ellen, ellenállhatatlan erővel. A szégyen és árulás napjai elmúltak … A felszabadulás mámoros örömére még várnunk kell, most az a kötelességünk, hogy menjünk harcolni a barikádokra … A barikádokon a harc folyik, és tudjuk, hogy a németek utolsó órája ütött Párizsban. Mihelyt újabb híreket tudunk, közölni fogjuk hallgatóinkkal.”

1944. augusztus 24-én este 21 óra 22 perckor az előretörő francia páncélosegységek elérik a párizsi Városházát.

Párizs szabad!

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!