A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

A Magyar Tanácsköztársaság megszületése politikailag és katonailag egyaránt érzékenyen érintette az imperialista hatalmakat.

A proletárforradalom magyarországi győzelme kézzelfoghatóan cáfolt minden olyan állítást, amely szerint a proletárdiktatúra csupán az oroszországi viszonyok sajátos szüleménye volt, és Európa többi országa számára ez az út járhatatlan. A Magyar Tanácsköztársaság létrejötte megzavarta a szocializmus ellenségeinek katonai terveit is. Az imperialista hatalmak a forradalmi Oroszországot, Finnországtól a Fekete-tengerig, a nagy imperialista országok pórázán tartott, ellenforradalmi vezetésű államok láncával kívánták Európa többi részétől elszigetelni. Korábban Magyarországnak is az „egészségügyi kordon” egyik láncszemének szerepét szánták.

Március 21-ével az „egészségügyi kordon” megszakadt, és az imperialistáknak számolniuk kellett a Szovjetunió elleni intervencióra készülő vagy abba már bekapcsolódott országok határában megjelenő új, forradalmi hadsereggel, a szovjet-oroszországi Vörös Hadsereg szövetségesével.

A proletárdiktatúra magyarországi győzelmének híre a világháborúban győztes nagyhatalmak és a Magyarországgal szomszédos burzsoá államok vezetőiből megdöbbenést, tanácstalanságot és nem kis ijedelmet váltott ki. Az első reakció majdnem mindenütt azonos volt: a kapitalista Európa nem tűrheti, hogy a bolsevizmus tűzfészke szabadon létezzék Európa közepén, és a forradalom továbbterjedésével veszélyeztesse Európa burzsoá rendjét. „… minden hatalomnak egyesülnie kell, és el kell zárni a bolsevizmus útját” – mondotta néhány nappal a Tanácsköztársaság létrejötte után Pichon külügyminiszter a francia parlamentben.⁵⁸ Halstead, az amerikaiak bécsi missziójának vezetője, a nyugati imperialista körökben uralkodó általános hangulatot fejezte ki, amikor leszögezte: „Ha Magyarországon nem fojtjuk el a bolsevizmust, ez továbbterjedését fogja elősegíteni … Az Európát fenyegető veszélyt nem szabad lebecsülnünk. A legnagyobb veszély a Magyarországot körülvevő országokat fenyegeti, de veszélyben van Olaszország és azt követően Franciaország, valamint Nagy-Britannia is …”⁵⁹

1919 tavaszán a győztes kapitalista nagyhatalmak képviselői a párizsi békekonferencián üléseztek, hogy a világot a győztesek érdekeinek megfelelően újból felosszák. Itt döntöttek a forradalmi Magyarországgal szemben követendő eljárásról is, mindenekelőtt a konferencia nagyhatalmú vezetőszervében: a „Négyek Tanácsában”.

A váratlan esemény keltette zavarral magyarázható, hogy az első napokban még semmiféle szankciót nem rendeltek el a Tanácsköztársaság ellen, sőt lehetővé tették, hogy a még polgári demokratikus korszakban lekötött élelmiszer-szállítmányokat útnak indítsák Magyarországra. Néhány nap múlva azonban az ország határait lezárták, és a proletárdiktatúrát szigorú blokáddal vették körül. Az éhség volt az az első fegyver, amelyet az imperialisták nagy egyetértésben és haladéktalanul bevetettek a magyar proletariátus ellen.

Valamennyi imperialista vezető megegyezett abban, hogy a magyar proletárdiktatúra nem maradhat fenn. A proletárdiktatúra megdöntésének módszerében azonban már eltértek a vélemények. A véleménykülönbségek okát azokban a hatalmi érdekekben kell keresnünk, amelyek az imperialista országokat egymással is szembeállították.

A francia vezetők kezdettől fogva a fegyveres katonai intervenció mellett kardoskodtak. Közép- és Kelet-Európában a franciák jelentékeny katonai erőket tartottak. A Balkánon több százezer főből álló francia-görög hadsereg állomásozott: az Armée d’Orient. Szerbiában, Romániában, Csehszlovákiában és Lengyelországban francia katonai missziók tartották ellenőrzésük alatt az illető országok hadseregeit. Az ezekkel a hadseregekkel végrehajtott katonai intervenció kétségkívül a franciák közép-európai befolyásának erősödését eredményezte volna.

A franciák elgondolásai találkoztak a Magyarországot körülvevő burzsoá országok, mindenekelőtt Románia és Csehszlovákia uralkodó köreinek érdekeivel és szándékaival. A Magyar Tanácsköztársaság léte elsősorban ezeknek a szomszédos államoknak fennálló társadalmi rendjét veszélyeztette. Területi követeléseik kielégítését is a leggyorsabban és számukra legmegnyugtatóbb módon a fegyveres támadással látták biztosíthatónak.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság már a Tanácsköztársaság létrejötte előtt megszállta azokat a területeket, amelyeknek átadását a békekonferenciától remélhette. Energiáit ebben az időben más országokkal szembeni konfliktusok kötötték le. Olaszországgal Fiume és a dalmát partvidék birtokolása miatt került szembe. Területi vitái voltak Bulgáriával, Ausztriával, sőt – a Bánát miatt – Romániával is. Ily módon Szerbia nem volt közvetlenül érdekelt abban, hogy jelentős erőkkel vegyen részt egy nagyszabású akcióban a Tanácsköztársaság ellen. Kétségtelen azonban, hogy a számára nagy politikai veszélyt jelentő szomszéd katonai leverését szükségesnek tartották a királyság uralkodó körei is.

Március 21-e után Csehszlovákia és Románia politikusai az egész világot telekürtölték azzal, hogy országukat a magyarországi proletárdiktatúra részéről támadás fenyegeti. E veszélyre hivatkozva mindent megtettek annak érdekében, hogy az antant vezető hatalmaitól fegyverzetben és élelmiszerben újabb szállítmányokat csikarjanak ki.

„A bolsevizmus esetleges letöréséhez fegyverszállítmányokat kérek, különösen géppuskákat, revolvereket s a szükséges lőszert, ha lehetséges különvonattal Németországon keresztül” – táviratozta Klofác, a csehszlovák nemzetvédelmi miniszter már március 22-én Párizsba. A csehszlovák katonai szervek ugyanezt kérték az olaszoktól is.⁶⁰ Igényüket azzal támasztották alá, hogy: „Csehszlovákia veszélyeztetve érzi magát a magyar bolsevik forradalom következtében, és kénytelen lesz beavatkozni.”⁶¹

Hasonló módon járt el Brátianu, Románia miniszterelnöke is, aki röviddel a Tanácsköztársaság kikiáltása után 100 000 angol katonai felszerelést kért és kapott Lloyd George-tól.

A Magyarországgal szomszédos államokban március 21-e után több sürgős katonai intézkedést hajtottak végre. Csehszlovákiában, Romániában és az SHS-királyságban szigorú határzárt rendeltek el, megerősítették a demarkációs vonalakon álló csapatokat, és ezzel csaknem egyidejűleg megtették az első lépéseket a Tanács-Magyarország elleni hadműveletek előkészítésére.

Az intervenció megszervezésében a francia tábornoki kar, mindenekelőtt Franchet D’Esperey, az Armée d’Orient parancsnoka, valamint a romániai és csehszlovákiai katonai misszió vezetői vállaltak kezdeményező szerepet.

„A franciák a románokat és csehszlovákokat kérik, kövessenek el mindent, hogy a magyarok összeköttetése az ukránokkal lehetetlenné tétessék. A szövetségesek már megtették a szükséges intézkedéseket, hogy Magyarország Európa többi részétől elkülöníttessék. Itt egy nagy nemzetközi hadsereg felállításának eszméjével foglalkoznak, hogy azzal a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig egy hatalmas barriére-t állítsanak fel az oroszországi és közép-európai bolsevizmus közé, mivel Budapest megszállását nem tartják elegendőnek Európa békéjének biztosítására” – jelentette március 25-én Bukarestbe Dimitru ezredes, aki Franchet D’Esperey főhadiszállásán mint összekötőtiszt teljesített szolgálatot.⁶²

A Magyarország és Ukrajna elszigetelésére irányuló szándék nyilvánult meg Klofác március 29-i hadműveleti intézkedésében, amellyel a Hennocque francia tábornok által vezetett 3. csehszlovák hadosztályt Kárpát-Ukrajna megszállására utasította.

Bár kezdetben az olaszok is felajánlották, hogy Magyarországot megszállják, ezt a franciák minden erővel igyekeztek megakadályozni.

Az angolok, akiktől elvileg szintén nem állott messze a fegyveres beavatkozás gondolata (Winston Churchill például erőteljesen szorgalmazta azt), természetszerűen ellenezték a katonai beavatkozásnak azt a módját, amely vetélytársaik hatalmi pozícióit erősítette volna Európában. Mivel maguk nem rendelkeztek Magyarország határaihoz közelálló, jelentékeny katonai erőkkel, a más hatalmak akcióját pedig számukra hátrányosnak ítélték meg, álláspontjukat olyan színben igyekeztek feltüntetni, mintha azt az európai béke érdekei határozták volna meg. Ebből a pózból bírálták francia szövetségeseiket is: „A nacionalista Franciaországot … nem elsősorban érdekli Európa békéje és virágzása, a legfőbb gondja, hogy a kontinensen hatalomra tegyen szert” – hangoztatta április elején a „Nation” című befolyásos angol hetilap.

Március végén és április elején az Amerikai Egyesült Államok párizsi képviselői is a magyarországi proletárdiktatúra felszámolását „békés úton” – diplomáciai manőverek, a jobboldali és centrista szociáldemokrata ellenzék felhasználása útján – akarták végrehajtani. Az első világháborút követő években Amerika még nem lépett fel azzal az igénnyel, hogy közvetlen hatalmi pozíciókat szerezzen Európában. Ezért inkább megengedhette magának a népek szabadságáról, önrendelkezési jogáról, az igazságosság elvéről való szólamok hangoztatását. A Magyar Tanácsköztársaság békés körülmények között született meg, és a nép túlnyomó többségének támogatását élvezte. Ebben a helyzetben a magyar proletárdiktatúra elleni hadjáratot semmi esetre sem lehetett volna egyszerű rendőri akciónak feltüntetni.

„Ha csatlakozunk a többi nagyhatalom kísérletéhez, hogy Magyarországot, amelyet Oroszország támogat, követeléseink elfogadására fegyveres erővel kényszerítsük, hatalmas méretű és meghatározhatatlan időtartamú háborúba sodródunk” – írta Tasker H. Bliss tábornok, az amerikai békedelegáció tagja, Wilson elnökhöz intézett, a delegáció több tagjának véleményét is kifejező memorandumában.⁶³ Az amerikaiak (és az angolok is) számoltak azzal, hogy a Tanácsköztársaság elleni fegyveres támadás a munkásság felháborodását, katonáik elégedetlenségét váltja ki, és még inkább megtépázza az Egyesült Államoknak mint a demokrácia és a szabadság védelmezőjének Wilsonék által oly nagy igyekezettel kialakított nimbuszát.

A nyílt katonai intervenció alkalmazását nehezítette az antant számára az is, hogy a tanácskormány ismételten leszögezte: nem áll a területi integritás alapján, nincsenek háborús szándékai, és kész minden problémát a tárgyalóasztal mellett rendezni. „Számítunk arra, hogy valamennyi függő kérdést a legbékésebben fogunk az antanttal megoldani” – mondotta Kun Béla a „Hamburger Fremdenblatt” tudósítójának adott nyilatkozatában.⁶⁴

Április 24-én Kun Béla a Forradalmi Kormányzótanács nevében jegyzéket intézett a békekonferenciához. Ebben hangsúlyozta, hogy a Forradalmi Kormányzótanács érvényesnek tartja a Károlyiék által megkötött fegyverszünetet. A Tanácsköztársaság mint szocialista állam szilárd békében kíván élni minden más nemzettel, és Magyarországnak Szovjet-Oroszországgal kötött szövetsége nem agresszív jellegű. A jegyzék leszögezte, hogy a magyar tanácskormány hajlandó minden területi kérdés megtárgyalására, és e célból örömmel üdvözölné az antant misszióját Magyarországon.

Alapvetően a fent ismertetett tényezők hatására hozott március 30-án a „Négyek Tanácsa” Lloyd George angol miniszterelnök javaslatára olyan határozatot, hogy az angol Smuts tábornok vezetése alatt delegációt küldenek Magyarországra a helyzet alaposabb felderítése, a magyar tanácskormánnyal való tárgyalás céljából.

A Smuts által vezetett küldöttség április 4-én érkezett a magyar fővárosba. A tábornok először tájékozódott a helyzetről a budapesti antantmisszió vezetőinél, majd a tanácskormány képviselőinek átnyújtotta a békekonferencia követeléseit tartalmazó jegyzéket.

E jegyzék mérsékeltebb volt, mint az, amelyet Vix március 20-án adott át Károlyinak. A magyar csapatok visszavonásának határát átlagosan 25 km-rel, a román egységek előrenyomulásának vonalát pedig 70-80 km-rel keletebbre vonta meg. A magyar és a román csapatok által megszállt demarkációs vonalak közötti semleges zónát angol, francia, olasz és amerikai egységek szálljak meg – ígérte a jegyzék. A követelések elfogadása esetére az antant kilátásba helyezte a blokád megszüntetését és azt, hogy a tanácskormány képviselőit meghívják a békeszerződést előkészítő értekezletekre.

Az antant követelései a fentiek szerint nem változtak lényegesen, az a tény azonban, hogy a tekintélyes angol tábornok által vezetett delegáció a Tanácsköztársaság kormányának enyhébb feltételeket szabott, mint Károlyiéknak, bizonyította: a proletárdiktatúra növelte Magyarország tekintélyét az antant szemében.

A Forradalmi Kormányzótanács válaszjegyzékét másnap, április 5-én adták át Smuts tábornoknak. A tanácskormány leszögezte, ragaszkodik ahhoz, hogy a román csapatokat az 1918-as belgrádi fegyverszüneti szerződésben meghatározott vonalra vonják vissza, és hogy a semleges zóna területén a Tanácsköztársaság törvényei maradjanak érvényben. Ezek mellett még néhány – kevésbé jelentős – diplomáciai és gazdasági jellegű feltételt tartalmazott a magyar válaszjegyzék.

A későbbi események megmutatták, hogy a Forradalmi Kormányzótanács a Smutsszal való tárgyalások során nem járt el eléggé körültekintően és taktikusan. Túlságosan nagy jelentőséget tulajdonított az antant engedékenyebb magatartásának, lebecsülte az intervencióra törekvő imperialista erők lehetőségeit. A tárgyalások elhúzásával – azok eredménytelensége esetén is – valószínűleg sikerült volna eltolni az intervenció kezdetét, és több idő jutott volna a védelemre való felkészülésre.

A magyar jegyzék átvétele után Smuts Budapestről Prágába utazott, ahol Masarykkal, a csehszlovák köztársasági elnökkel tárgyalt. A feljegyzések, amelyeket Masaryk a megbeszélésekről készített, arról tanúskodnak, hogy Smuts – a tanácskormány feltételei ellenére -, a magyar ügy „békés”, tárgyalások útján való rendezése mellett állt.

„Magyarországon a helyzet a következő: a kormánynak nincs hatalma; két párt van: a szocialista és a kommunista” – mondta Smuts Masaryk feljegyzései szerint a magyarországi viszonyokról.⁶⁵ A kormány hatalmáról tett megállapítás nyilvánvalóan az április 3-án, a Smuts Budapestre érkezése előtti napon lejátszódott Pogány elleni tüntetéssel függött össze. Ebből vonhatta le a tábornok azt a következtetést, hogy a kormány nem ura a helyzetnek.

Ami Smutsnak a két pártra vonatkozó megállapítását illeti, az kétségtelenül a lényegre tapintott. E nézet feltehetően a budapesti antantmisszió tagjaival folytatott tárgyalások nyomán alakult ki benne. Itt nyilvánvalóan behatóan tájékoztatták Smutsot arról, hogy a szociáldemokrata vezetők jó része csupán kényszerhelyzetben, saját szándékai ellenére ment bele a proletárdiktatúra kikiáltásába és vállalt vezető pozíciót. E körülmények tápot adtak azoknak az elképzeléseknek, amelyek szerint a proletárdiktatúra belső ellenzékére támaszkodva, az imperialisták számára kedvező fordulatot lehet Magyarországon előidézni, fegyveres intervenció nélkül is. Hasonló tapasztalatokat szerzett az amerikaiak Budapesten tevékenykedő megbízottja: Brown professzor is. Brown a március 21-ét követő első napokban a fegyveres beavatkozás szükségességét hangoztatta, az alaposabb tájékozódás és egy Kunfival folytatott tárgyalás után azonban véleményét megváltoztatta. Azt hangoztatta, hogy katonai intervenció nélkül, diplomáciai eszközökkel és a belső ellenzék felhasználásával kell a magyarországi proletárdiktatúra felszámolását elérni.

Smuts április 6-án jelentést küldött megbízóinak, amelyben véleményét a következőkben foglalta össze:

„Ha okosan járunk el Magyarországgal szemben, nem hinném, hogy a jelek szerint elveszett volna a szövetségesek részére. A körülményeket mérlegelve az a meggyőződésem, hogy a legokosabb, ha a fegyverszüneti egyezmény egyes, kevésbé lényeges rendelkezései miatt nem erőszakoljuk az összetűzést, hanem a magyarok álláspontjának meghallgatása után Párizsban vagy másutt rendezzük véglegesen a politikai határokat.”⁶⁶

Smuts jelentése alapján a „Négyek Tanácsa” el is küldte a magyar kormánynak a békekonferencia tárgyalásaira szóló meghívólevelét, ez azonban már el sem jutott Budapestig, mert a román hadsereg április 16-án megindult támadása alapvetően megváltoztatta a helyzetet.

Amikor a „Négyek Tanácsában” megszületett a Smuts Budapestre küldésére vonatkozó határozat, a francia vezérkar kénytelen volt lemondani az intervenció hivatalos szervezőjének szerepéről. A franciák igen kellemetlen helyzetbe kerülhettek volna, ha az antant képviselőinek budapesti tárgyalásai idején az irányításuk alatt tartott valamelyik hadsereg támadást indít a Tanácsköztársaság ellen. Kénytelenek voltak tehát egy időre elállni a hadműveletek megkezdésétől.

„A francia parancsnokság úgy van értesülve, hogy holnap, április 3-án az erdélyi román csapatok megkezdik előnyomulásukat az új demarkációs vonal elfoglalása céljából. De Lobit tábornok, a magyarországi hadsereg parancsnoka felkért bennünket, hogy semmi mozdulatot ne kezdjünk, hogy a magyar nemzeti érzés semmi által fel ne izgattassék. A dolgok, úgymond, már folyamatban vannak, hogy a magyarokkal az ügy lehetőleg csendes módon elintéztessék, már azért is, hogy az egész figyelem Oroszország felé legyen fordítva, ahol a veszély sokkal nagyobb és sokkal közvetlenebb. De Lobit tábornok kéri, miszerint sürgősen közöltessék vele, hogy adatott-e parancs az előnyomulásra, és igenlő esetben, hogy Erdélyre vonatkozik-e ez a parancs, s ha úgy állna a dolog – ezt a rendelkezést vonjuk vissza” – jelentette Dimitru április 2-án.⁶⁷

Bár a fegyveres intervenció terve hivatalosan lekerült a napirendről, az agresszió hívei nem tettek le szándékaikról. Mivel nem vállalhatták a békekonferencia döntésével való nyílt szembehelyezkedést, a francia tábornokok kétszínű játékba kezdtek. A francia főhadiszállás április 8-án hivatalosan azt közölte a csehszlovák nemzetvédelmi minisztériummal, hogy Franchet D’Esperey hadserege egyelőre semmiféle akcióba nem kezd, és a csehszlovák hadvezetést arra szólította fel, hogy az hasonló magatartást tanúsítson. Ugyanezen a napon Franchet D’Esperey Bukarestbe utazott és a román kormánynak a támadási előkészületek folytatását és az intervenció megkezdését javasolta. „Bukarestben tudtak Franchet D’Esperey véleményéről, aki azt tanácsolta, hogy minden késlekedés nélkül mi foglaljuk el Budapestet” – írta később Brátianu az1919-es eseményekről szóló könyvében.⁶⁸

A franciákat, valamint a velük egyetértő csehszlovák és román politikusokat az a szándék vezette, hogy a magyarországi proletárdiktatúra elleni gyors támadással kész helyzet elé állítsák a békekonferenciát.

Klofác nemzetvédelmi miniszter már április 7-én parancsot adott a támadás előkészítésére. A parancs bejelentette: a csehszlovák csapatok előnyomulása a volt Magyarország területén a legközelebbi napokban megkezdődik. Közölte, hogy a „csehszlovák csapatok előnyomulásával egyidejűleg megindul a román és a szerb előnyomulás is”.⁶⁹ A francia főhadiszállás április 8-i közlése a prágai nemzetvédelmi minisztérium magatartását csak annyiban befolyásolta, hogy április 10-én figyelmeztette a csapatokat: a támadás előkészületeit szigorúan tartsák titokban.

Április 10-én Cotroceni-ben összeült a román koronatanács, és határozatot hozott a Magyar Tanácsköztársaság elleni támadásra. Másnap Presan tábornok, a román hadsereg vezérkari főnöke már közölte Mardarescuval, az erdélyi román erők főparancsnokával a hadművelet terveit, s megbízta őt a támadás előkészítésével és végrehajtásával.

Az agresszió tényét mind a csehszlovák, mind pedig a román politikai és katonai vezetők igyekeztek elkendőzni, és úgy állították be, mintha az törvényes, jogos és igazságos akció lenne. Bár áprilisban a párizsi békekonferencia még semmilyen határokat nem ismert el, Klofác április 7-i parancsa a támadást „a csehszlovák köztársaság elismert, új, ideiglenes határaira” való előnyomulásnak tüntette fel. Presan tábornoknak támadási parancsa egyenesen mint önvédelmi intézkedést indokolta a hadműveletet: „Arra való tekintettel, hogy egyrészt a magyarok, a mi csapataink ellen intézett folytonos támadásaikkal megsértik a fegyverszüneti egyezmény határozmányait … másrészt, mivel bolsevista propagandájukkal … az anarchiát akarják terjeszteni, és a mi csapatainkat és funkcionáriusainkat a bolsevizmusba akarják kergetni és végül, tekintettel a meg nem szállt területen levő népesség terrorizálására, elrendeljük:

… Az erdélyi csapatok parancsnoksága csapatait a nyugati hegységeken túl való előnyomulásra rendelje előre és foglalja el a Körös vidékét és a Máramarost.

… A művelet a legrövidebb idő alatt meglepőleg és a lehető legnagyobb energiával hajtandó végre.”⁷⁰

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!