(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)

 

A mű eredeti címe:
„MISSION TO MOSCOW”

A címlap HÁMORI GYÖRGY munkája

Copyright 1945 by Anonymus, Budapest.

 

Josephe E. Davies
Moszkvai jelentés

 

Fordította
Juhász Vilmos

Anonymus
1945

 

Anonymus Irodalmi és Művészeti Intézet kiadása,
Budapest, VII., Somogyi Béla-út r5. Felelős kiadó: Pap Miklós

――――――――――

Általános Nyomda és Grafikai Intézet Budapest, VII., Nagymező-u. 3.
(A nyomdáért felel: Rácz István.)

Két asszonynak ajánlom:
anyámnak és feleségemnek

A Szovjetunió vezetői annyira értékelték Davies munkásságának és elsősorban művének jelentőségét a szovjetnép és az angolszász népek közötti megértés, megbecsülés és baráti kapcsolat kiépítése terén, hogy Daviest most, amikor kezdenek igazán megérni ennek a szövetségnek a gyümölcsei, tüntették ki a legnagyobb szovjetrenddel,

a Lenin-renddel

Davies nagykövet könyve, amely az angolszász közvéleményt egy amerikai szemléletével, de egy bölcs és tapasztalt, ember higgadtságával és tárgyilagosságával és egy kitűnő elbeszélő megelevenítő erejével megismertette ezzel az új világgal, a Szovjetunió világával, talán jobban hozzásegítette a szövetségeseket a győzelemhez, mint egy megnyert ütközet. Ezért küldte Truman elnök éppen Daviest Londonba, hogy bölcsessége és tárgyilagossága a szövetségeseket nagy mértékben hozzásegítse a béke megnyeréséhez. Olyan férfiút kellett Londonba küldenie, aki tökéletesen ismeri a szovjet viszonyokat, s így tájékozottságával hozzájárulhat ahhoz, hogy a függő kérdések tisztázódjanak. Davies „Moszkvai jelentés”-ének egyik legérdekesebb részlete az, ahol a vezető angol államférfiakkal folytatott beszélgetéseiről közli jelentéseit — ezeket az államférfiakat szinte ő világosította fel a Szovjetunió igazi erejéről és valóságos viszonyairól. Ezért van nagy történelmi és emberi jelentősége ennek a könyvnek és ezért küldte Truman elnök Daviest, a „Moszkvai jelentés” szerzőjét Londonba.

Ennek a világhírű könyvnek, az USA moszkvai nagykövete hiteles diplomáciai jelentéseinek kiadását sok egyéb mellett az a körülmény is időszerűvé teszi, hogy Truman, az Egyesült Államok elnöke, Daviest különleges megbízatással éppen akkor küldte Churchillhez Londonba, amikor a nagyhatalmak és szövetségeseik a háború győzelmes befejezése után a békét is meg akarják nyerni. Miért választotta Truman erre a döntő jelentőségű küldetésre a sok rendelkezésre álló kiváló politikus és diplomata közül Roosevelt Moszkvai nagykövetét? Az egykori moszkvai nagykövet 1937-től 1939-ig a legnehezebb viszonyok között a legnagyobb sikerrel, szinte világtörténelmi eredményességgel oldotta meg feladatát. Ennek a moszkvai küldetésnek, amely valósággal új utat tört a leghatalmasabb nemzetek kölcsönös megértésének, irodalmi leszűrődése a Moszkvai jelentés. Davies könyve azért támasztott valósággal forradalmat nemcsak az angolszász világban, hanem mindenütt, ahol a viszonyok lehetővé tették az utóbbi években a könyv megjelenését, mert a szó szoros értelmében felfedezte a Szovjetuniót az európai közvélemény számára. Joseph Davies mint öntudatos amerikai kapitalista és individualista, mint az amerikai vagyonos réteg reprezentánsa, jött Moszkvába — és ennek ellenére tárgyilagos, hű, amellett dramatikusan közvetlen képet adott erről az új világról, Davies könyvének éppen az adja meg különös varázsát, hogy szerzője az igazán tehetséges és bátor amerikaiak frissességével, közvetlenségével szemléli és becsületes, olykor szinte a saját előítéleteivel is vívódó őszinteséggel tárja fel ezt a számára is idegen világot.

A kiadó — az olvasóhoz

 

Amikor Davies könyve megjelent, a németek a Volga mentén Sztálingrádot ostromolták, a moszkvai ünnepélyes bevonulásra készülődtek, s Hitler és Ribbentrop nem győzték bizonygatni, hogy a szovjetállam és a Vörös Hadsereg már voltaképpen megsemmisült. Nagyon sokan kételkedtek akkor abban, hogy a Szovjetunió elég erős lesz-e helytállani a fasizmus elleni sorsdöntő küzdelemben. E kétkedés forrása elsősorban a tájékozatlanság volt: a szovjetállam és társadalom s általában az orosz állapotok nemismerése.

Ebben az időpontban jelent meg a kapitalista körökben is köztiszteletben álló, „beérkezett” és „hivatalos” amerikai személyiség, J. E. Davies, volt moszkvai nagykövet, befolyásos politikus és pénzembernek a világ közvéleményéhez intézett „jelentése” moszkvai élményeiről és oroszországi kutatásairól. Davies, az öntudatos kapitalista és individualista a gyanakvó amerikai és európai közvélemény számára a szó szoros értelmében felfedezte a Szovjetuniót. Amikor a nemzetiszocializmus szennyes retorikája már elparentálta a Szovjetúniót és vele együtt a kommunista társadalmi és gazdasági rendet, akkor az öntudatos amerikai kapitalista tárgyilagosan bebizonyította, hogy ez a rendszer szilárd, erőteljes és életképes; a nagyvonalú amerikai üzletember józanságával és tárgyilagosságával feltárta hasonlóan kapitalista és individualista olvasói előtt azt az egészen más, számára is merőben új és meglepő világot, amelyet orosz földön megismert.

A „Mission to Moscow” hatása éppen azért volt szinte példa nélkül álló, valóban történelmi jelentőségű, mert kapitalista és individualista számolt be kapitalistáknak és individualistáknak egy egészen más alapokra felépített, forradalmi állami, társadalmi és gazdasági rendszerről.

Az amerikai és európai közvéleményt mélységesen meglepték Davies jelentései. A nagy szovjetpöröket világszerte a rendszer belső gyengesége jelének értelmezték. Davies bebizonyította, hogy ezek a pörök rendkívül megerősítették a rendszert és megjósolta, hogy a Szovjetunióban az „ötödik hadoszlop” minden bomlasztó kísérlete csődöt fog mondani, a fasizmussal megküzdő Oroszországnak nem lesznek Quislingjei. A jóslat beteljesedett és helytállónak bizonyult Daviesnek sok egyéb, a látottak és átéltek józan mérlegelése alapján levont következtetése is. Az események igazolták, hogy az orosz világ nem olyan, amilyennek az európai és amerikai társadalom bizonyos része szerette volna látni, hanem olyan, amilyennek Davies látta és leírta. Talán egyetlen szellemi alkotást sem igazoltak olyan világosan és félreérthetetlenül az események, mint a „Mission to Moscow”-t.

A jelentések, naplók, levelek varázsának egyik fő oka, hogy mindig megérződik rajtuk az élmény közvetlensége, a pillanatok benyomásainak szinte érzéki frissessége. A jelentések nagy része a „szigorúan bizalmas” megkülönböztetéssel volt ellátva. Ezt az állandóan ismétlődő jelzést, valamint a levél- és jelentésforma egyéb, szakadatlanul visszatérő kellékeit többnyire elhagytuk, mert zavarták az előadás folyamatosságát.

Az olvasó így is kiérzi minden egyes sorból, hogy közvetlen dokumentumokat kap kézhez, egy új világrend „felfedezésének” hiteles anyagát. A dokumentumok közvetlenségéből viszont olykor az következik, hogy egy-egy színfolt túlságosan rikító, s egy-egy állítás vagy még inkább feltevés, ma már időszerűtlen. Ezeket igyekeztünk kihagyni, s ezzel közelebb kerülni a szerző szempontjaihoz és a könyv céljához.

Davies műve ma, amikor szemléletének helyessége teljesen beigazolódott, talán még érdekesebb és meggyőzőbb, mint megjelenése időpontjában. Elmondhatjuk, hogy ezt a könyvet csak most, lehet igazán megérteni és értékelni, amikor a nagy küzdelem a demokrácia és a fasizmus között már végleg eldőlt. Amikor a washingtoni külügyminisztérium megengedte, hogy Davies „szigorúan bizalmas” jelentései és a beavatottak szűk és zárt körének szóló beszámolói az amerikai és az európai közvélemény széles rétegei elé kerüljenek, valóban a népek és kultúrák kölcsönös megértésének ügyét mozdította elő. Ennek a törekvésnek a jegyében adjuk Davies bizalmas jelentéseit a tudás élményére vagy a megismerés kötelességének teljesítésére vágyó magyar olvasók kezébe.

A szerző — az olvasóhoz

 

Könyvem az alábbi anyagot öleli fel: A külügyminisztériumhoz intézett hivatalos jelentéseim, melyeket vagy a moszkvai, vagy a bruxellesi követségről küldtem, vagy azokról a helyekről, ahol különleges küldetésben tartózkodtam; hivataltársaimhoz, vagy barátaim hoz intézett személyes leveleim; egy naptárkönyvecske szabad lapjaira írott bejegyzéseim: pontosan vezetett hivatalos naplóm kivonatai; végül különleges emlékiratok, amelyek azzal a céllal készültek, hogy a szövegben előforduló tényeket magyarázzák vagy kiegészítsék.

A hivatalos jelentések nem igényelnek különösebb magyarázatot, nagy többségükben a külső események tárgyilagos megfogalmazásai. Itt mondok köszönetet a külügyminisztériumnak, hogy közérdekből megengedte felhasználásukat. Ezek a hivatalos jelentések megszerkesztésük idején kialakult véleményeim és ítéleteim tükrözései. Olykor egy-egy ismétlést kihagytam. Naplójegyzeteimet eredetileg a legnagyobb rövidséggel fogalmaztam meg és titkos írással vetettem papírra; az a szándék vezetett, hogy az eseményekre és személyiségekre, való visszaemlékezéshez szükséges támpontot nyújtsák, de ugyanakkor avatatlanok számára a lehető legkevesebb felvilágosítást adják. Néhány ilyen naplójegyzetet, amint az a szövegből is látható, az előadás világossága kedvéért kibővítettem, a legtöbbet azonban meghagytam eredeti tömörségében. Ott, ahol fedeznem kellett értesülésem egy-egy forrását vagy más személyiséget, a személynév megjelölése helyett, gondolatjelet alkalmaztam. A kiegészítő jegyzetek és emlékiratok világosan elárulják az olvasónak keletkezésük időpontját. Ezektől az alkalmi jegyzetektől eltekintve a könyv nem tartalmaz utólagos megállapításokat.

A jelentések anyaga, mint első kézből való forrás, hasznára lehet a kutatónak, s általában az alaposabban érdeklődő olvasónak, de élményeim és benyomásaim közlésének szabad folyását akadályozná; ezért ezeket a jelentéseket a függelékben találja az olvasó. A rendelkezésemre álló nagy anyag kiválogatásáért Yay Franklin Caster barátomnak rendkívül hálás vagyok. Diplomáciai tapasztalatai, valamint biztos szerkesztői ítélete nagy segítségemre volt. Hasonlóképpen köszönettel tartozom Spencer Williamsnak; széleskörű ismereteinek, főként pedig a Szovjetunióban szerzett személyes tapasztalatainak nagyon sokat köszönhetek. .Különös elismeréssel tartozom barátomnak és volt titkáromnak, Stanley Richardsonnak, akinek ragyogó képességei és hűséges szorgalma nagy segítségemre volt naplójegyzeteim összeállításában és kiegészítésében. Végezetül meg kell emlékeznem arról, hogy mennyit köszönhetek munkám megírásában feleségeim ösztönzésének, lelkesedésének és finom ítéletének.

Hogyan kerültem Moszkvába?

 

Emlékszem a dátumra, mert anyánk születésnapja volt: 1936 augusztus 25-e. Adirondaksban pihentem, ott hívott fel telefonon régi barátom „Stewe” Early, a Fehér Ház titkára, hogy az elnök beszélni kíván velem. Azonnal Washingtonba siettem. Az elnök hivatalszobájában fogadott. A felszolgált lunch közben közölte velem, hogy külföldi diplomáciai megbízatásom ügyében akar velem beszélni.

Régi ismerősök vagyunk. Baráti kapcsolatunk Wilson elnökségének korszakára nyúlik vissza. Akkor még mind a ketten fiatalok voltunk és már a Wilson elnökségét megelőző években, majd pedig Wilson korában a demokratapárton belül kibontakozó haladó mozgalomnak szenteltük munkásságunkat. Munka után rendszerint együtt golfoztunk és azonos politikai álláspontunk társadalmilag is közel hozott bennünket egymáshoz. Már akkor felismertem benne a kivételes egyéniséget. Wilson elnökségének első éveiben ugyanannak a klubnak voltunk a tagjai, a „Községtanács klubjának”. A klub összejövetelein havonta kétszer találkoztunk. Ez a klub nagyjában hasonló színezetű volt, mint később a világszerte elhíresedett „Kis kabinet”. Ebben a jólmegtermett magas fiatalemberben már akkor mindannyian a jövő nagy, haladó szellemű, szabadelvű politikusát láttuk és mindnyájan elnökjelöltsége mellett törtünk lándzsát. Később ezzel a csoporttal, főleg pedig Louis Hower és több más vezető politikussal együtt minden politikai kampányban az ő megválasztása érdekében buzgólkodtam. Barátságunk az elmúlt évek folyamán mindjobban megszilárdult.

Barátságunk szálait méginkább egymáshozfűzte anyáink egymásiránti szeretete és becsülése. Madame Roosevelt szemmelláthatóan jobban kedvelt, mint fia többi barátját. Ez a nagyszerű, csodálatos asszony azóta is minden alkalmat megragadott, hogy valami kisebb-nagyobb ajándékkal Kedveskedjen gyermekeimnek. Mikor a Wassar Collegen tanultak, boldoggá tette őket a hyde-park teáira szóló meghívásaival. Az én anyám pedig éppen úgy Roosevelt rajongó hívei közé szegődött, mint én magam és baráti köröm. A fiatal tengerészeti alállamtitkár barátaim közül már akkor kedvence volt és nem kételkedett benne, hogy választottja egykor az Egyesült Államok elnöke lesz. Roosevelt elnöksége első éveiben nem egyszer rábeszélt, hogy lépjek be legszűkebb munkatársai és tanácsadói táborába. De én akkor már nagyon összeforrottam hivatásommal és pályámat nem tudtam feladni.

Lunch közben a közös múltról és a jelen égető kérdéseiről beszélgettünk. Az elnök ekkor közölte velem, hogy az államtitkár beleegyezésével (ő csak Cordell-nek nevezte) alkalmazni kíván a diplomáciai testület keretében. Meg akarta tudni tőlem, hogy szívesen fogadnám-e megbízatásomat. Ezt feleltem: „Igen, Oroszországban vagy Németországban.” Ezt a két országot tartottam a lázbeteg Európa hőmérőjének. Jellemző a felelete: ő is „borzasztóan” szeretné Oroszországot megismerni, még pedig éppen a mai körülmények között. Akkor halt meg Jesse Strauss párisi nagykövetünk. Nyíltan megmondtam, hogy sem én, sem feleségem számos okból semmiesetre sem mennénk Párisba. Roosevelt azt felelte, hogy a berlini nagykövetség most nem szabad, de rövidesen felszabadul, mert Dodd nagykövet boldogtalan Berlinben, kétségbeesett üzeneteket küld haza és rövidesen hivatalosan is felmentését fogja kérni. Ő és Cordell elhatározták, hogy Oroszországba fogok menni, de készüljek fel rá, hogy egy éven belül Berlinbe helyeznek át, mert végeredményben arra jelölt ki, hogy ezen a legkritikusabb ponton képviseljem Amerika érdekeit. Örömmel hallja, hogy németül beszélek. Oroszország magatartása — folytatta — dönti el majd elsősorban Európa számára a háború és béke kérdését és az oroszországi helyzettel és annak világpolitikailag kényes pontjaival személyes tapasztalataim alapján akar megismerkedni. Moszkvai benyomásaim későbbi berlini őrhelyem betöltésénél is nagy hasznomra lesznek. A német helyzettől függ majd, — vélte Roosevelt — hogy világbéke lesz-e vagy világháború. Ha a béke fenntartásának lehetőségét nem is látja valami túlságosan rózsásnak, mégis mindent meg kell tenni az új, nagy európai háború kitörésének megakadályozására, ha ez még egyáltalán lehetséges. Az Egyesült Államok számára is életbevágóan fontos, hogy ne törjön ki új világháború. Az elnök kifejtette azt a véleményét, hogy a válságnak ezen a pontján minden Németországtól függ, helyesebben, egyetlen embertől, Hitlertől. Minden attól függ, hogy Hitler békét akar-e, mint ahogy annyiszor hangoztatja, vagy pedig hódításra törekszik? Az utóbbi esetben semmit sem lehet tenni az új világháború megakadályozására. Ha azonban Hitler békeakarása őszinte, akkor Németország számíthat minden békeszerető nemzet közreműködésére a könnyen háborúra vezető gazdasági vagy egyéb nehézségek elsimításában. A nyersanyagok tervszerű felosztása, politikai biztonság, leszerelés — mindez nélkülözhetetlen, hogy a világot ne nyelje el az új háború özönvize s hogy ne legyenek kénytelenek az embermilliók elszenvedni azt a mérhetetlenül sok rosszat, amely az új háború kitörése esetén az összes népeket az eljövendő távoli nemzedékekig sújtani fogja. Az elnök, kijelentése szerint, szilárdan hisz benne, hogy képzettségem és tapasztalataim feljogosítanak a béke megőrzésében, illetve megalapozásában való közreműködésre, tudniillik amennyire már a béke fenntartható és megalapozható. Az egymással farkasszemet néző két tábor egyformán önmagát nyilvánítja ki a világbéke hívének és jó szellemének és azzal gyanúsítja ellenfelét, hogy az hatalmi terjeszkedés révén újabb előnyöket, vagy éppen világuralmat akar biztosítani magának a többiek rovására. Mindkettő az őszinteség hiányát veti a másik szemére, de a bonyolult hátsógondolatok és a sok rosszhiszeműség és gyanakvás ellenére is van szándékaiknak egy egyszerű próbaköve, — akár a békét, akár pedig a háborút akarják — mégpedig a lefegyverzés kérdésében követett magatartásuk. Az elnök szerint ennek a kérdésnek nyugodt és tárgyilagos felismerését nagyon megnehezítette és megnehezíti még ma is a technikai részletkérdések állandó kihangsúlyozása és az a nemrég hozott javaslat, amelynek értelmében bizonyos háborús fegyverek gyártását és használatát nemzetközileg fokozatosait korlátozni kell. Az elnök azután kifejtette saját világbéketervét: a világbékét csak az összes nemzetek olyan megegyezése tudná elhárítani, amely megtiltja a katona vállán nem hordozható, nehezebb fegyverek előállítását. Talán egy ilyen leszerelési egyezmény, amelyben egyúttal gondoskodás történne arról, hogy minden állam részese legyen a világ nyersanyagkészletének, — fenn tudná tartani a békét. Terve megvalósulása esetén az egyes nemzeti hadseregek állományát a rendőrségek jelenlegi létszámának színvonalára lehetne csökkenteni és egyetlen nemzetet sem fenyegethetnének szomszédai katonai hatalommal és fegyveres erőszakkal. Az elnök azt kívánta, hogy gondolatait közöljem új állomáshelyem felelős tényezőivel és az európai helyzetet elsősorban a világbéke megvalósításának szempontjából tanulmányozzam. Mindenesetre ilymódon talán próbát lehetne tenni, hogy Hitler magatartása valóban őszinte-e és hogy a békét tényleg meg akarja-e óvni?

Az elnök azután ismét rátért arra, hogy európai küldetésem előkészítésével kapcsolatban semmiképpen sem feledkezzem meg véglegesen berlini állomáshelyemről, amelyet egy éven belül be fogok tölteni. Nagyon fontosnak ítéli azonban, hogy a közbeeső időt Moszkvában töltsem. Ezután Roosevelt Wilson koráról kezdett beszélni, fiatalkori fegyverbarátságunk éveiről, a „régi jó időkről”. Közölte velem, hogy Cordell szívből egyetért moszkvai követségemmel és nagyon örül, hogy ilymódon munkatársa leszek. Végül pedig részletesen átbeszéltük az egész európai helyzetet, természetesen Németországot és Oroszországot is beleértve.

Így kerültem Moszkvába.

Ennyit küldetésemről. Úgy érzem azonban, hogy az olvasó joggal felteheti ezt a kérdést, hogy egyáltalán miért jelent meg ez a könyv? Eredetileg valóban nem szándékoztam könyvet írni moszkvai küldetésemről. Azonban az idők megváltoztak. Oroszország ma gigászi harcot vív félelmetes ellenfelével, a hitleri Németországgal és ennek a küzdelemnek a kimenetele dönti el, hogy a Föld népei békés világközösséget alkothatnák-e, vagy minden olyan értéknek elpusztítása után, amiért élnünk érdemes, az anarchiának leszünk-e kiszolgáltatva?

A Szovjetunió még nemrég Hitlerrel kötött szövetséget. Ma azonban az orosz férfiak és nők milliói, akiknek lakóhelyét a barátnak álcázott ellenség megtámadta, a legnagyobb vitézséggel küzdenek és halnak meg egy olyan ügyért, amely nemcsak az ő ügyük, hanem Európa és az egész emberiség ügye. Ezek a hősiesen küzdő milliók most a mi szövetségeseink.

Az amerikai közvélemény szenvedélyek és indulatok fűtötte élőítéletek rabja volt a Szovjetunióról kialakult véleménye megformálásában. Ezek az előítéletek, amelyek túlnyomórészt hamis értesülésekből keletkeztek, még ma is többnyire uralkodnak közvéleményünk felett. Könyvem megírásával elsősorban azt a célt tűztem magam elé, hogy eloszlassam ezeket az előítéleteket. Remélem, hogy a könyvemben összegyűjtött anyag pontosabb és hívebb képet fog adni a Szovjetúnió kormányáról, annak vezetőiről és az orosz népről, mint azoknak az értesüléseknek egyrésze, amelyek alapján közvéleményünk előítéleteit megalkotta.

Szükségesnek látom még, hogy az olvasóval néhány adatot közöljek társadalmi helyzetemről, környezetemről, elveimről és politikai álláspontomról. Csak ezeknek az adatoknak a birtokában tudja az olvasó szándékaimat és ítéleteimet, a tényekről és azok jelentőségéről kialakult nézeteimet helyesen elbírálni és ellenőrizni.

Sztálin úrnak, Kalinin elnöknek és több más orosz vezető államférfinak nyíltan megmondtam, hogy nem vagyok kommunista, még szabatosabban megfogalmazva: kifejezetten és határozottan nem-kommunista vagyok. Kapitalistának neveznek. Büszke vagyok erre a meghatározásra, de azt hiszem, hogy helyesebb az „individualista” mint a „kapitalista” elnevezés. A kapitalizmus nem kiinduláspontja, hanem eredménye az individualista társadalmi rendnek és nem jelent egyebet, mint azt, hogy tulajdonjogainkhoz ragaszkodunk egy olyan társadalmi rendszerben, amely mindnyájunknak megengedi, hogy egyéni képességeit a szabad verseny szabályainak megtartásával tulajdonszerzésre használja fel. Az individualizmusnak a próbaköve azonban nem a tulajdon. Sokkal inkább a gondolatszabadság és az érvényesülés és tulajdonszerzés egyforma lehetősége mindenki számára. A kapitalizmus csupán külső héja az individualizmusnak. Valóban egy ilyen individualista rendszer lelki szülötte vagyok, még pedig egy olyan kormányzat alatt és egy olyan állami és társadalmi rend keretein belül, amely az eddig fennálló rendszerek közül talán a legjobb az egyszerű emberre nézve.

Gyermekéveimet a Középnyugaton töltöttem, Wisconsin egyetemén tanultam. Politikailag mindig a haladás híve voltam, meggyőződéses követője Woodrow Wilsonnak és Franklin D. Roosevelt New-Dealjének.

Anyám mélyen lelkembe plántálta a keresztény hitet. Élő keresztény hitem alapján minden fenntartás nélkül helyeselhetem a kommunizmusnak olyanfajta értelmezését, hogy elméletileg mind kommunisták vagyunk, akik Krisztusban és Krisztus tanításában hiszünk és ezért mindig helyt kell állanunk a szabadság és testvériség ügyéért. Másrészt éppoly szilárd meggyőződésem, hogy ameddig az emberi természet nem változik meg gyökeresen, addig a kommunizmus nehezen fog érvényesülni a földön. A kommunizmus még legalább egy vagy két emberöltőn keresztül nem fog megvalósulni és teljes diadalt csak akkor arathat, amikor az emberek elég fejlettek lesznek ahhoz, hogy egy önzetlen társadalom szabad tagjaiként mindnyájan csupán a munka öröme kedvéért dolgozzanak. A fejlődés, az evolúció meggyőződéses híve vagyok és általában nem helyeslem, a revoluciót, a forradalmat, jóllehet elismerem, hogy az utóbbi néha szükségszerű és elkerülhetetlen. Azt hiszem, hogy a mi rendszerünk, amely a fejlődésen alapul, az egyszerű embernek a lehető legtöbbet adja, eredményeit esetleg lassabban éri el, de talán annál biztosabban.

Ezzel a meggyőződéssel mentem Moszkvába és élményeim meggyőződésemen nem változtattak.

Mégis orosz földön sok olyat láttam és tanultam, amit eddig még nem tudtam; olyan erők hatását és megnyilvánulását tanulmányozhattam, amelyek a jövőben kétségtelenül messzemenően át fogják alakítani a társadalmi és politikai állapotokat. Tapasztalataim alapján csak megerősödött az a hitem, hogy a kereszténység elpusztíthatatlan és hogy a mi amerikai kormányformánk és világszemléletünk a legáldásosabb *

―

* Kivonat Davies nagykövetnek 1938 június 9-én a moszkvai követség törzskarához intézett búcsúbeszédéből:

Minden alkalommal, mikor Európából hazámba visszatérek, köszönetet mondok Istennek, akinek hitét és szeretetét anyám plántálta belém, hogy őseim másfél évszázaddal ezelőtt bátran és önbizalommal telten dacolni merészeltek a vadonnal, kivándoroltak az Egyesült Államokba s ezzel az áldozattal lehetővé tették gyermekeimnek és unokáimnak, hogy demokratikus államban, emberekhez méltó körülmények között éljenek. Mindenkor, amikor visszatérek Európából, mélyen átérzem, hogy milyen áldott és boldog az amerikai nép. Nem egy olyan jognak a részesei vagyunk, amelyeket sok európai állam polgárai nélkülöznek.

A személyes szabadság jogának
A szabad véleménynyilvánítás jogának.
A szabad és független országgyűlés jogának.
A gondolatszabadság jogának.
A vallásszabadság jogának.
Törvényeink személyes szabadságunkat, életünket, tulajdonunkat még saját kormányunkkal szemben is védik.
Minden amerikai polgár király a maga várában.
Szabadságainkat és életünket törvények oltalmazzák és ezek a törvények megszabják, hogy az állam csak azokat a tetteseket ítélheti el, akiknek bűnösségét minden kétséget kizáróan meg lehetett állapítani.
Mit adna ma Európa sokmillió férfia és asszonya, ha ennek a törvényadta alapvető jogunknak részese lehetne.
Férfi és nő emberi méltósága, az élet és szabadság szentsége, az emberi szellem becsülete — ezek a kultúra legnemesebb és legmagasabbrendű vívmányai. S ezekben a vívmányokban nagyobb mértékben részesülnek az Egyesült Államok polgárai, mint a föld bármely más államának alattvalói. Nagyon keveset számít az, hogy a fasiszta államok minő anyagi vagy társadalmi jótéteményeket nyújtanak néhányezer gyermeknek vagy aggnak, ha ezeket a jótéteményeket az egész közösség személyi vagy politikai szabadsága árán kell megvásárolni, — mert ennek akkor megfizethetetlenül nagy ára van.

Mikor Oroszországba indultam, megfogadtam, hogy nem viszek magammal utipodgyászként előítéleteket s hogy érzékeim éberségére mindig ügyelni fogok. A külügyminisztériumnak küldött jelentéseim, hazaírt leveleim, naplójegyzeteim benyomásaimnak becsületes leszűrődései. Leveleim és feljegyzéseim azokat a pillanatnyi élményeket tükrözik, amelyeket helyzetek, személyiségekkel való találkozások és események keltettek bennem. Mindig igyekeztem hű maradni ahhoz az elhalálozásomhoz, hogy igazságosan kell mérlegelnem és tárgyilagosan ítélnem. Elégtétellel állapíthatom meg, hogy Kalinin elnök elutazásomkor nagyjában ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem: „Sajnáljuk, hogy eltávozik tőlünk. Ha nem is ért Ön egyet hitünkkel és politikai eszményeinkkel, mégis meg kellett győződnünk róla, hogy őszintén meg akarja ismerni és el is ismeri eredményeinket. Jóindulatának és jóhiszeműségének legszebb tanújelét adta azzal, hogy a rosszat, amit tapasztalt, nekünk mondta meg, a jót pedig ellenségeinknek.”

Egy régi francia filozófus mondta: „Ha igazán megismertél egy embert, úgy többé már nem gyűlölheted.” Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy megismerhettem a Szovjetúnió vezetőit: kétségtelenül mindannyi tehetséges, erősakaratú és erőskezű férfiú. Nézeteim egy és más pontban kétségtelenül eltérnek az övékétől, de én is feltételezem azt róluk, amit megkívánok, hogy feltételezzenek rólam az emberek: becsületes meggyőződést és tiszta szándékot. Ezek az emberek őszintén hiszik, hogy helyesen cselekszenek. Tapasztalataim alapján nem kételkedem benne, hogy saját biztonságuk érdekében is mind eszményi, mind pedig gyakorlati okokból a béke hívei. Mélységes tisztelet és vonzalom fejlődött ki bennem az orosz nép iránt. Megszerettem és becsülöm nagyszerű képzelőtehetségét és tiszta hitét; mindkettő visszatükröződik irodalmában, zenéjében, és művészetében. Ezek a szellemi erők megnyilvánulnak az egyszerű népnek arra irányuló törekvésében, hogy kedvezőbb életfeltételeket szerezzen magának és közösségének és ez a nép az áldozatkészség és az ügyért való odaadás legsúlyosabb próbáit is kiállotta az elmúlt években.

Moszkvából való elutazásomkor jelentést szerkesztettem ezzel a címmel: „A Szovjetúnió rövid ismertetése.”

Jelentésemben megkíséreltem a tények tárgyilagos és szenvedélymentes összeállítását, amelyek a jelenlegi kivételes helyzethez vezettek; felsorakoztattam benne mind a kedvező, mind pedig a kedvezőtlen tényeket és kizárólag csak a tárgyilagosság szempontja vezetett. A tényekből nem vontam le erőszakos következtetéseket. Célom az volt ezzel a könyvvel, hogy ennek a rövid jelentésnek kiegészítése és kiszélesítése legyen Amerika polgárai és a világ polgárai számára.

Az olvasó csak úgy tudja felmérni és megítélni könyvem adatainak és ítéleteinek helyességét, ha szem előtt tartja azt, amit életkörülményeimről szükségesnek véltem közölni.

Washington D. C., 1941 október 1.

JOSEPH E. DAVIES

SaLa