A küldetés kezdete
1936 november 16—1937 március 30

(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)

 

NAPLO

Moszkva, 1937 január 29.

Délelőtt 11 órakor ……. követ keresett fel. A pompás öregúr a Radek-per kihatásairól beszélt. Nem kételkedik a vádlottak bűnösségében.

12 órakor …… nagykövet látogatott meg. Az oroszgazdasági fejlődésről és általában az aranyfedezet kérdéséről folytattunk eszmecserét. Ő a Radek-perrel kapcsolatban elhangzott hivatalos nyilatkozat állításait bizonyos kritikával fogadja, de úgy véli, hogy egészbevéve, mégis igazat mondanak.

A Radek-per tárgyalásának utolsó napja. A tárgyalást egy órakor nyitották meg. Radek, Szokolnyikov, Szikinszkij, Szerebrijákov és a többi vádlott utolsó védőbeszédét hallgattam. A tárgyalást három órakor elnapolták.

4 órakor Madame Litvinov teán látott vendégül Marjorievel és E. K.val.

¼6-kor látogatást tettem a török követségen.

½6-kor a perzsa követségen.

9 órakor este holtfáradtan dőltem az ágyba.

Megérkezésünk idején madame Litvinov nem volt Moszkvában. Kósza hírek keringtek, hogy „likvidálták” — eltűnt, stb., stb. Éppen akkor, amikor ezek a hírek a legvadabbul burjánzottak, kaptuk kézhez madame Litvinov meghívóját teára a Spiridonovka házba. Régi kis palota, ahol a kormány ad hivatalos fogadtatásokat. Madame Litvinov az angol nők egy bájos típusának szeretetreméltó kiegyensúlyozottságával üdvözölt bennünket. Éppen az Uraiból tért vissza, ahol a Basic English-t, a leegyszerűsített angol nyelvet tanította, amelynek nagy híve és terjesztője. Bája és szelleme senkire sem téveszti el hatását, jóllehet nem sokat ad külsejére. Keze vörös és repedezett. Testvérhúga régi barátomnak, Sir Sidney Lowenak, akivel a világháború alatt érintkeztem Washingtonban, Litvinovval Londonban ismerkedett meg és nőül ment hozzá.

DAVIES NAGYKÖVET JELENTÉSE
AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
A RADEK HAZAÁRULÁSI PERRŐL

Moszkva. 1937 február
Szigorúan bizalmas

Sir

A nemrég lezajlott Trockij—Radek hazaárulási perről és a közvéleményre gyakorolt hatásáról van szerencsém az alábbiakat közölni:

A közvetlen politikai háttér:

A pör Kirov 1934-ben történt meggyilkolásából keletkezett. Kirov a Sztálin-kormány kimagasló vezető egyénisége volt, a leningrádi kerületi szovjet főtitkára, meggyilkolása akkor nagy szenzációt keltett. A külügyminisztériumhoz azidőben érkezett jelentésekből ki lehetett olvasni, hogy ez az esemény a moszkvai kormány vezető személyiségeinek nagy nyugtalanságot és aggodalmat okozott; maga Sztálin, Vorosilov hadügyi népbiztos és több más kormányférfi azonnal a bűntett helyére sietett, nyilván a Sztálin-kormány ellen irányuló kiterjedt összeesküvéstől tartottak. Összefüggésben állt a Kirov elleni merénylettel az 1936 augusztus 19-től 24-ig Moszkvában lefolytatott Kamenyev—Zinovjev-per, amelynek tizenhat vádlottját találták bűnösnek és agyonlőtték őket. Végeredményben erre a forrásra megy vissza a jelenlegi per is, az akkor elhangzott leleplezéseikre és a hírek szerint azóta talált terhelő bizonyítékokra.

A mostani pernek tizenhét vádlottja volt, köztük öt, vagy hat politikai vezéregyéniség. A többiek különböző típusú és hivatású férfiak, mérnökök vagy kalandorok, mindenesetre politikailag súlytalan egyének, a vádirat szerint egyszerű eszközök akiket kémkedésre, szabotázsra, terrorcselekményekre használtak fel. A vádirat a büntető törvénykönyv különböző paragrafusaira támaszkodott s a vád hazaárulásról, kémkedésről, szabotázsról és általános terrorista tevékenységről szólt.

A büntető törvénykönyv

A vád a törvények szabatos meghatározásain, a tilalmakon és a vétkesek ellen kiróható büntetéseken alapszik. A törvények és rendeletek 1927 január l-e óta vannak érvényben. A tettestárs éppen annyira bűnös és ép olyan mértékben felelősségre vonható, mint a főbűnös. Még a szervezett politikai tevékenységben való részvétel is, melynek célja ily cseléltedet elkövetése, ugyanazzal a büntetéssel jár, mint amelyet a törvény a tulajdonképpeni bűntettre szab ki. A büntető törvényalkotás legfőbb célkitűzése az állam védelme és sérthetetlensége. Az államellenes bűntettek büntetései sokkal szigorúbbak, mint azoké, amelyeket a tulajdon, vagy polgári személyek élete ellen követtek el. A becsvágyból, zsugoriságból, gyűlölködéséből, irigységből, vagy hasonló okokból elkövetett gyilkosság legmagasabb büntetése tízévi börtön, míg az állam tulajdona elleni bűncselekmény legmagasabb büntetése halál. A büntető törvénykönyv másik sajátossága, mely kihat a mostani perre is, a büntetések visszaható ereje. Például Radek vallomásából a következő derül ki: 1935-ben beismerte, hogy miután az év folyamán egyre jobban belekeveredett olyan magatartásba, amely végül is a kormány megdöntésére szőtt összeesküvéssé fajult, az időközben megváltozott viszonyok az ő nézeteit is megváltoztatták s ennek folytán elhatározta, hogy „minden gonosz indulatot száműz szívéből”, de már addig oly messze ment el, hogy a legsúlyosabb büntetést érdemelte ki.

Egyéb értesülések a körülmények ismeretéhez

Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy Sztálin volt az, aki 1929-ben Trockij száműzetése után kidolgozta az ötéves tervet, amely ugyanúgy vonatkozik az iparosításra, mint a mezőgazdaság kollektív átalakításának tervére. 1931-ben és 1932-ben a terv nagy áldozatokat követelt a lakosságtól. Az állapotok azóta kétségtelenül lényegesen javultak. A terv gyümölcsei csak 1934 óta kezdenek érlelődni. El kell ismernünk, és minden elfogulatlan orosz és külföldi el is ismeri, hogy Sztálin kormányzata 1935-ben lényegesen erősebb volt, mint 1931-ben. A helyzet félreérthetetlen javulását gyakran hangsúlyozzák a fővádlottak is, hogy ezzel igazolják pálfordulásukat és magyarázatát adják annak a megbánásnak, amely őket a beismeréshez vezette.

Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagyni az érdekes per megítélésénél azt sem, hogy ezeknek a férfiaknak, tehát az összes vádlottaknak is vallásos hite a kommunizmus és bármilyen ellentét is válassza el őket azoktól, akik most uralmon vannak, fanatikusan ragaszkodnak a kommunizmus eszméjéhez és rendszeréhez.

Buzgó hallgatója voltam a hat napig tartó törvényszéki tárgyalásnak. Megrendítő emberi tragédiák tárultak fel előttem. Az ülést a moszkvai nemesi klub feltűnően hosszú, magas dísztermében tartották, a terem középső részének széksorait zsúfolásig megtöltötték a munkáshallgatók. A közönség minden tárgyaláson kicserélődött, a közép néhány széksorát kivéve, amelyeket belföldi és külföldi tudósítóknak, valamint a diplomáciai testület tagjainak tartottak fenn. Azt mondják, hogy a tárgyalást hallgató, egymást felváltó különböző munkáscsoportoknak határozott megbízásuk van, hogy szervezeteiknek minél részletesebben beszámoljanak a hallottakról.

Az elnökhöz 1937 február 4-én intézett levél kivonata

A délután 4 és 6 óra közötti szünetben szándékosan felkerestem üzleteket és egyéb nyilvános helyiségeket. Mindenütt sok ember gyülekezett össze, akiknek egy-egy alkalmi szónok a per lefolyását és a vádlottak bűntetteit ecsetelte. Úgy hallottam, hogy az egész országban ez történik. A rádió meghosszabbította leadásait, hogy a perrel kivételes részletességgel foglalkozhasson. Ez a nagyszerű propaganda elhatol Szibéria vagy akár a Kalmükföld legtávolabbi községébe is. A páratlan propaganda-organizációnak legalsó egysége, az úgynevezett sejt, három párttagból áll. Ezek irányítják a maguk szűk körzetében a tömegek meggyőződését. Jim Farley, ha idejönne, sokat tanulhatna.

A tárgyalást három egyenruhás bíró vezeti, annak a katonai testületnek a tagjai, amelynek a hatáskörébe az államellenes perek tartoznak. Ez a testület a legfelsőbb bíróság keretébe tartozik. Üléseik azon az ötlábnyi magas dobogón vannak, amelyen a vádlottak egész tragédiája lejátszódik. A dobogón egy pavilonféle építmény is áll. Itt állították fel a tanuk padsorait és a védők asztalait. A bírák emelvényétől jobbra ültek a vádlottak egyszerű farácsok mögött. A vádlottak helye az amerikai bírósági tárgyaló termekben az esküdtek padjára emlékeztet. A vádlottak négyen ültek egy sorban, arccal az elnök felé fordulva, 30 percenként egy-egy tiszt vezetésével 4—4 katona vonult be, leváltották az eddigi őrséget és körülállták a vádlottak padját és annak csak a pavillon felé eső oldalát hagyták szabadon. A pavilonnal szemben ült a dobogón az államügyész és két-két alügyész, egyikük egyenruhában. A tárgyalás naponta 12 órakor kezdődött, félórás ebédszünettel 4 óráig tartott. Sokszor 4 óra után is folytatták a tárgyalást és csak este 10-kor napolták el.

A tárgyalás a vádirat ismertetésével kezdődött, melyet az elnök olvasott fel. A vádirat hosszasan felsorolta azokat a bűntetteket, melyeket a vádlottak elkövettek, kiterjeszkedett a részletekre és alaposan teli volt tűzdelve bizonyítékokkal. A vádiratnak az az állandóan hangsúlyozott megállapítása, hogy a vád minden pontját okmányszerű írásbeli bizonyítékok erősítik meg, az újságírók és diplomáciai megfigyelők körében bizonyos szenzációt keltett. Nagyon nehéz lett volna megállapítani, hogy a per folyamán előhozott okmányok megegyeztek-e a vádirattal vagy sem, mert az okmányok nagyrészét nem olvasták fel, a vádirat szerint többnyire azért, mert a vádlottak megsemmisítették azokat; más esetekben csak a tanúkihallgatások alkalmával emlékeztek meg ezekről az okmányokról, de arra hivatkozva nem olvasták fel őket, hogy érdemleges vizsgálatuk a katonai bíróság különleges feladata.

Az elnök felszólítására a vádlottak sorban felemelkedtek helyükről és bűnösnek jelentették ki magukat. A vádlottak padja előtt ügyesen elhelyezett mikrofonok sorakoztak. Az ügyész előtt jegyzetek álltak, — úgylátszik írásbeli beismerő vallomások —, az ügyész aránylag kevés kérdést tett fel. Minden vádlott sorjában előadta bűnlajstromát. Az ügyész a pert rendkívül nyugodtan, szinte csodálatraméltó mérséklettel vezette.

A vádlottak megjelenése semmiképpen sem volt feltűnő. Mindannyian jóltápláltaknak látszottak és fizikailag semmiféle fogyatékosságuk nem volt. Az első napokban úgy tűnt, mintha némi kíváncsiságot tanúsítottak volna a tömeg iránt s bár mindig megőrizték komolyságukat, nem tettek aggodalmas és megfélemlített benyomást. Azonban minél tovább fejlődött a per, annál nyilvánvalóbbá vált önmaguk előtt is kétségbeejtő helyzetük. Most már arcukat gyakran kezükbe temették vagy szinte veszendő arckifejezéssel a rácsra támasztották. Általában feszülten figyelték vádlott társaik vallomását, szemmelláthatóan a vallomások sok részlete meglepte őket.

A fővádlottak vallomásához

A per fővádlottai: Jatakov, Radek, Szokolnyikov, Szerebriakov és Muralov. Először Jatakov vallomására került sor; ahogy a mikrofon előtt állt és a pavilonon keresztül az ügyészre nézett, egyetemi tanár benyomását keltette, aki éppen diákhallgatósága előtt szakelőadását tartja, a nehézipar helyettes népbiztosi tisztjét töltötte be és az ötéves terv sikerével jelentős szerepet tulajdonított közreműködésének. Hír szerint régi polgári családból származik, amelynek a gyáriparban jó neve volt. Nyugodtan és szenvedélymentesein ecsetelte saját bűnös tevékenységének történetét. Előadását, akár csak a többiekét is, az ügyész többször félbeszakította, hogy az egyik vagy másik vádlottat felszólítsa a vallomás éppen most elhangzott állításához való állásfoglalásra. Ezek a rövid kiegészítő vallomások olykor kérdésessé tették, máshol megerősítették az önkéntes bűnvallomás hitelét. Mindez a vádlottak részéről a legnagyobb, szinte félelmetes természetességgel történt. Például megfigyeltem, hogy amikor Szerebrijakovot, egy öreg vasutast, az elnök felszólított arra, hogy egy különösen borzasztó bűntettet önkéntesen megerősítsen, ezt lakonikus tömörséggel megtette. Utána gondtalanul leült és egyet ásított.

Radek, akire másodiknak került a sor, egészen más embertípus. Alacsony emberke, de áthatóan csillogó, agresszív személyiség, aki vallomása folyamán az egész tárgyalóteremre rányomta bélyegét. Paraszti egyszerűséggel öltözködött és külseje elhanyagoltságát burjánzó szakálla még jobban kihangsúlyozta. Magatartása körülbelül azt fejezte ki, hogy egészen természetesen és szükségszerűen ő a politikai összeesküvés felbujtója és ha személyesen nem is vett részt mindazoknak, a gonosztetteknek az elkövetésében, amelyek az összeesküvéssel kapcsolatosak, de mindenről tudott és kertelés nélkül kész ezért vállalni a felelősséget. Állandóan hangsúlyozta viszont, hogy ezek a bűnözések „emberi gyarlóságok” és elkövetésüket azzal igyekezett igazolni, hogy politikai színezetűek és ő és cinkostársai olyan ügyért cselekedtek így, amelyben fanatikusan hisznek. Többször élesen összetűzött az elnökkel és ezekből a párviadalokból rendszerint ő került ki győztesen. Vallomásának minden részlete ragyogóan eleven és éles szellemét tükrözte. A bíráihoz intézett zárószavaiban főként arra emlékeztette őket, hogy ő fedte fel a Trodkij-féle összeesküvést és ezzel arra célzott, hogy nélküle sohasem kerültek volna napfényre azok a bűnök, amelyeket a kormányzat most felderíteni igyekszik.

Szerebrijakov rablásainak és gyilkosságainak végeláthatatlan sorát fedte fel és angyalian szelíd arckifejezéssel tárta fel egyik szörnytettét a másik után. Fellépése arra vallott, hogy sorsával leszámolt.

Szokolnyikov, a Szovjetúnió egykori londoni nagykövete és külügyi népbiztosa ismét egészen más fából volt faragva: kerek arc, magas homlok, feltűnően sötét bőrszín. Ő is szenvtelenül, szinte a szemlélő tárgyilagosságával, logikusain, világosan vázolta azokat az okokat, amelyek őt és társait arra késztették, hogy titkon összeszűrjék a levet Németországgal és Japánnal. Saját vallomása szerint ezt azért tették, mert csak így láttak reményt arra, hogy az orosz nép helyzetét megjavítsák, mert a Sztálin-kormány olyan erős volt, hogy semmiféle tömegmozgalom sem tudta volna belülről megbuktatni. Történelmi párhuzamok alapján azt remélték, hogy a rendszer megbuktatása csak külső hatalmak közreműködésével lehetséges, amely után a győztesek, elsősorban a németek közreműködésével a jelenlegi kormányzatot és rendszert talán meg lehetett volna semmisíteni.

Muralov megjelenése katonásan hatott. Kecskeszakálla, bozontos ősz haja és éles, de mégis finom vonásai, kétméteres, hatalmas alakja vezérkari tiszt külsejére emlékeztetett. Nyakig gombolt, fekete, orosz inget hordott. Sohasem vesztette el férfias méltóságát és öntudatát. A hadseregben egy időben Moszkvában vezető tisztséget töltött be.

Megnyerő természetességgel adta elő azokat az okokat, amelyek Trockij támogatására késztették, aki legrégibb és legjobb barátja volt. Kijelentette, hogy Trockij nagy ember volt akkor, amikor „mások törpéknek mutatkoztak”. Megrendítő hatást keltett, amikor megmagyarázta, miért tagadta meg először a vallomást, hogy azután tagadását mégis visszavonja, — mindez nagyon valószerűen és egyáltalán nem megrendezetten hatott. Tagadta, hogy bármi nyomást gyakoroltak volna reá; azt vallotta, hogy saját lelki gyengesége folytán riadt vissza nyolc hónapon át a beismeréstől, mert elfogatása, amely kezdetben mélyen felháborította, teljesen csökönyössé és önfejűvé tette. Először azt határozta, hogy inkább hős módjára hal meg és ily módon szolgálja közös ügyüket. De ahogy végezetül az egész összeesküvést áttekintve, arra a következtetésre jutott, hogy a Sztálin-kormány oly sokat tett az orosz népért s olyan nagyot alkotott, hogy be kellett látnia eddigi szándéka és magatartása merő tévedését és most kötelességének érzi, hogy beismerő vallomással is könnyítsen lelkiismeretén — a többi vádlott is mind részletes beismerő vallomást tett bűnéről s az önvádban mindannyian megegyeztek, jóllehet egyéniségük és alkatuk nagyon különbözött.

Az összes vádlott egymást túlszárnyaló buzgalommal vallotta be bűneit, egyiket a másik után — szinte halmozták magukra a bűncselekményeket és vallomásuk minden szakasza refrain-szerű „mea maxima culpá”-val végződött. Az ügyésznek alig kellett szembesítést indítványoznia. Egy esetben meg éppen figyelmeztetnie kellett a vádlottat, hogy maradjon a tárgynál és vallomását ne ékesítse járulékos bűntettek ecsetelésével. Egyáltalán meg lehetett állapítani, hogy az ügyész tartózkodott minden megfélemlítési kísérlettől, amire egyébként nyilván semmi szükség sem volt.

A vallomások lezáródása után az ügyész hosszú beszédet intézett a törvényszékhez; a bizonyítékokból indult ugyan ki, de messze túllépte a per kereteit, hosszadalmas történelmi fejtegetésekbe bocsátkozott. Tudós, bölcs, de a tulajdonképpeni tárgytól olykor eltérő előadást tartott voltaképpeni vádbeszéd helyett.

A vádlottak zárószavai

Jatakov vádlott végszavaiban nem kért kegyelmet, hasonlóképen Sesztov sem, aki a per folyamán elhangzott vallomások, legfőképp pedig saját vallomása szerint, főmozgatója volt néhány egészen szörnyű bűntett elkövetésének. Ellenkezőleg, maga Sesztov jelentette ki, hogy megérdemli és kívánja a halált. Radek szintén nem kért kegyelmet, csak közvetve utalt ennek a lehetőségére, úgyszintén Muralov is. Szokolnyikov kegyelmet kért, de nagyon méltóságteljes módon, tartózkodva minden megalázkodástól. A kisebb vádlottak mind nyomatékosan kegyelmet kértek.

A védőbeszédek befejezése után a törvényszék visszavonult és öt óra múlva kihirdette az ítéletet.

A törvényszéki ítélet

Az ítélet az összes vádlottakat bűnösöknek minősítette és büntetésüket a bűntett mérve szerint szabta meg. Jatakov és Szerebrijakov, mint a Trockij-féle szovjetellenes szervezet tagjai, akik ennek központjával hazaárulást, kémkedést, destruktív és terrorista cselekményeket követtek el, a legmagasabb büntetésre ítéltettek, vagyis agyonlövetésre. Ugyanezen büntetés sújtott le még 11 másik vádlottra, köztük Muralovra, akik egészen súlyos államellenes bűntetteket szerveztek s ezeket nagyobbára maguk hajtották végre. A két fővádlott, Radek és Szokolnyikov, mint a szovjetellenes Trockij-szervezet központi intézőbizottságának tagjai, ennek a klikknek a bűncselekményeiért közösen felelősek, de személyesen nem részesek a gaztettek elkövetésében s végrehajtásában s ezért büntetésük 10 évi börtön. Ugyancsak 10—10 évi börtönt kapott két másik vádlott, Arnold és Sztroilov. Az ítélet elrendelte az elítéltek minden tulajdonának elkobzását és a börtönre ítéltek politikai jogainak öt évre való felfüggesztését. Radek és Szokolnyikov aránylag enyhe büntetése általános meglepetést keltett.

Általános megjegyzések

Nyugati szemszögből nézve, a legcsodálatosabb az volt az egész perben, hogy azt megtartották. Az összes vádlottak a legnyíltabb és leghatározottabb vallomást tették saját bűnösségükről, a törvényszék egyetlen tennivalója tehát abból állott, hogy meghallgassa és átvegye az esetleges kegyelmi kérvényeket, összegezze a per folyamán elhangzott önvádak anyagát és elítélje a vádlottakat. Ehelyett azonban egy hatnapos pert folytattak le, miközben az államügyész minden lehető bizonyító anyagot összehordott — a mi álláspontunk szerint meglehetősen felesleges eljárás. A hatóságok előtt nyilván két célkitűzés lebegett.

Az egyik célkitűzés félreérthetetlenül kitűnt a per anyagából és tárgyalásmódjából: tudniillik a per drámai elemeinek propagandacélokra való érthető felhasználása. Ilymódon el akarták rémíteni a Szovjetunión belül esetleg még lappangó összeesküvőket, árulókat és felbujtókat, másodszor lehetetlenné akarták tenni Trockijt a külföldi baloldaliak szemében, harmadszor pedig, mintegy a veszély felidézésével a nemzeti közhangulatot akarták, az eddiginél is erősebben összekovácsolni. A per anyaga mintegy rámutatott arra, hogy a kormányt támogatni kell, mert a külső ellenség, a belső árulókon, cselszövőkön, defétistákon keresztül mindig résen áll, hogy a forradalom eredményeit és Oroszországot megsemmisítse. Ez a külső ellenség Németország és Japán. Említettük már, hogy a per magvát, a vallomásokban napvilágra kerülő szörnyűségeket minden módon bevitték a köztudatba, az újságok hasábjait nemcsak a vallomásokról szóló jelentések töltötték be, hanem a vádlottak egyéniségének, személyiségének, működésének és céljainak rendkívüli éles és kíméletlen jellemzése. A rádió ugyancsak a szokott leadási időt meghaladó propaganda előadásokkal állott ugyanezeknek a célkitűzéseknek a szolgálatában.

Azonban félreérthetetlen volt a peres eljárásnak az a célkitűzése is, hogy a vádlottak beismerésének önkéntességéről a nagyközönség a nyílt törvényszéki tárgyaláson teljes meggyőződést szerezzen. Ha a pert titkos tárgyaláson folytatják le, vagy egyszerűen közlik a vádlottak írásos, saját aláírásukkal hitelesített vallomásait, akkor azok bizonyítóerejét a nagyközönség esetleg kétségbevonta volna. Így azonban, tekintettel a százaktól és ezrektől nyílt törvényszéki tárgyaláson végighallgatott önvallomásokra, nem lehetett vitázni a vádlottak beismerésének érvénye és önkéntessége felett.

Nem egy olyan ismerősömmel beszéltem, aki végighallgatta az előző politikai pereket és a Radek-pert is és ezek úgyszólván egybehangzóan azt állapították meg, hogy a jelenlegi per az előzőktől abban különbözött, hogy ezúttal a bűnösök jóval nagyobb egyöntetűséggel tettek önvallomást, a régebbi tárgyalásokon elhangzott vallomásoknál jóval nagyobb mértékben erősítették meg és támasztották alá egymás vallomásait. Az érdektelen hallgatók, a külföldiek is, nem kételkedtek benne, hogy a pör valóban egy szovjetkormány elleni összeesküvést derített fel.

Tolmácsom segítségével figyelemmel kísértem a vallomásokat. Be kell ismernem, hogy kételkedtem a vádlottak szavahihetőségében. A beismerések egyöntetűsége, a vizsgálati fogság hosszúsága, feltételezhető keménysége, kényszereszközök alkalmazásának lehetősége — nemcsak a foglyokkal, hanem családtagjaikkal szemben is —, mindez kétséget támasztott bennem, hogy vallomásaikat válóban megbízhatóaknak és valóban önkénteseknek fogadhatom-e el. Azonban a pör anyagának tárgyilagos vizsgálata és az előző perekkel való összehasonlítása szinte akaratom ellenére a vizsgálati módszerek iránti gyanakvásom fenntartásával mégis arra a következtetésre vezetett, hogy az állam szerveinek sikerült bebizonyítaniuk a vádat, legalább is vitán felül áll, hogy kiterjedt összeesküvést és titkos cselszövényeket szőttek a szovjet kormány, annak politikai vezérei és a fennálló törvények ellen. Véleményem szerint a vádlottak tényleg elkövették azokat a bűntetteket, amelyekkel a vádirat vádolta őket s amelyekkel önmagukat vádolták, s ezek a bűntettek megérdemlik a megtorlást. Mégis nem hallgathatom el azt a megállapításomat, amely a per tanúságai alapján elhatalmasodott bennem, hogy a perben szereplő emberek lelki alkata és a per folyamán alkalmazott módszereik a mienkétől annyira különbözők, hogy a per lefolyására és a vádlottak szerepének tisztázására a mi mértékünket alig lehet alkalmazni. Ámde, mintán tudatában vagyok annak, hogy az emberi természet lényegében mindenütt ugyanaz, le kell szögeznem azt a benyomásomat, hogy a vallomások általában szavahihetők voltak s hogy a per folyamán nem mutatkozott semmi különösebb jele a részrehajlásnak és torzításnak, Ha a pör egész anyagát és lefolyását kitalálták és megrendezték volna, úgy ehhez egy Shakespeare teremtő zsenialitására és egy Belasco rendezői művészetére lett volna szükség. A történelmi háttér és a miliő is kétségtelenül alátámasztotta a vallomások hitelét. Szokolnyikov és Radek előadásának logikája, cselekedeteik önigazolása teljesen meggyőzően hatott. A részletek, melyek egyes eseményekre vonatkoztak s itt-ott, amint az a vádlottak keltette hatásból is kiderült, egyszer-másszor az ügyészt és a vádlottakat is meglepték, annyira megerősítették akaratlanul a vád lényegét. Mély benyomást tett rám a vádlottak önvallomásának előadásmódja is, valamint a bíróság előtt tanúsított magatartásuk. Nagy hatást tett rám éles logikájuk, és szinte kétségbeesett nyíltságuk. Muralov, az öreg generális, teljesen megrendített. Szavait áthatotta katonás lényének belső méltósága és egyenessége. Zárószavaiban ezt mondta:

„Visszautasítom a jogsegélyt s ugyanúgy visszautasítom azt a jogot is, hogy saját magam védekezzem, mert tudom, hogy csak jó fegyverekkel lehet támadni és védekezni. Nem védhetem magam jó fegyverekkel. Senkit sem okolok érte; csak magamat vádolhatom. Ez az én szerencsétlenségem, ez az én romlásom…”

A másodrendű vádlottak, akik nyilván csak a fő tettesek eszközei voltak, túlságosan belementek a részletekbe és nem egyszer azt a benyomást keltették, hogy elsőízben adják elő az elmondottakat. Ez az indokolatlan részletesség s egyéb olyan jelenségek, amelyeket megfigyeltem, megerősítették azt a hitemet, hogy a vallomásokat maguk a vádlottak, a célon messze túlmenő szolgalelkűséggel túlontúl felcicomázták. De a per bonyolult mintázatán kétségtelenül végigfutott az igazság vörös fonala, az uralmon levő kormányzat megbuktatásának, véleményem szerint elvitathatatlan célkitűzése.

Mindazt egybevetve, ami a vádlottak ellen és mellett szól, nem tudok elképzelni olyan törvényszéket, bármely állami berendezkedés mellett, amely nem arra az eredményre jutott volna, hogy a vádlottak megszegték a törvényt. A vádirat kétségtelenül a törvény paragrafusain alapult.

A pert az itteni diplomáciai testület úgyszólván minden tagjával megvitattam s talán egyetlenegynek a kivételével mind azon a véleményen voltak, hogy a tárgyalás kétségtelenül a kormányzat megbuktatására irányuló összeesküvésről rántotta le a leplet.

Annál kevésbé alakult ki egységes vélemény a diplomáciai testület körében a vádiratban lefektetett ama megállapításáról, hogy Trockij a jelenlegi orosz kormányzat megbuktatására megegyezett Németországgal és Japánnal. Szokolnyikov és Radek kétségtelenül oly higgadtan és nyugodtan adták elő ezt a tervet, hogy vallomásuk a diplomáciai testület nem egy tagjára nem tévesztette el hatását. Ezek arra utaltak, hogy ez az elgondolás némileg egyezik Lenin 1917-ben követett magatartásával, mikor részben a katonai vezetők segítségével ragadta magához a hatalmat, vagy a német szociáldemokrácia felemelkedésével a háború romjain. Mások a vallomások eme részében erősen kételkednek, de megegyeznek abban, hogy az államhatalomnak sikerült bebizonyítania a kormány elleni összeesküvés vádját.

Érzelmileg csak azt mondhatom, hogy a per ép oly borzalmas hatást gyakorolt reám, mint amilyen megragadó élményt jelentett számomra az alkotmányos gyűlés nagyvonalú ünnepélyessége.

A Radek-per óta nem szünetelnek a hírek az intellektuelek és közéleti emberek tömeges elfogatásáról Oroszország minden részében. Azt vetik a szemükre, hogy részesei Trockij összeesküvésének. Vad és alaptalan rémhírek keringenek arról is, hogy elfogták Lenin özvegyét, továbbá a forradalom egyik marsallját, a helyettes honvédelmi népbiztost és más, vezető állású embereket. Meg kell állapítanom, hogy a még ezeknél is szilajabb rémhírek többnyire külföldi forrásokból erednek, így többek között az a kacsa, hogy Vorosilov, a hadügyi népbiztos Moszkva ellen vonul, hogy Litvinovot börtönbe vetették és hasonlók. Ezek az állítások egytől-egyig alaptalanok. Azt az érdekes állítást hallottam, hogy az orosz forradalom kezdetén Lenin és a többi intellektuális forradalmi vezér megegyezett egymás közt, hogy okulni fognak a francia forradalom példáján és gondoskodnak arról, hogy egymás közti, ellentéteik ne váljanak az ellenforradalom melegágyává. Az eredeti vezetők közül azonban még csak Sztálin, Kalinin és Vorosilov van hatalmon. A többi száműzött vagy halott.

Mind az itteni diplomáciai testület, mind az amerikai újságírók csoportja szilárdan hiszi, hogy Sztálin erősen és biztosan tartja kezében a birodalom kormányzásának gyeplőjét, és azt nehéz, sőt úgyszólván lehetetlen lesz tőle elragadni. A perről szerzett benyomásaimat összefoglalva, meg szeretném még állapítani, hogy felfedte előttem a Szovjetúnió politikai rendszerének és szervezetének nagyvonalúságát, de egyúttal félelmetességét is.

DAVIES NAGYKÖVET JELENTÉSE
AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
VLADIMÍR ROMNE ÜGYÉBEN

Moszkva. 1937 február.
Szigorúan bizalmas

Sir!

Engedje meg, hogy beszámoljak a Radek-féle hazaárulási per egyik epizódjáról, a jelentést kérem az aktákhoz csatolni, hogy alkalomadtán visszatérhessünk rá.

A tárgyalás idején Mr. Walter Duranty, a New York Times levelezője tengerentúli távirattal jött hozzám, melyet az Egyesült Államok egy újságírócsoportja küldött. A távirat a következőképen hangzott:

„A washingtoni újságíróegyesület minden tagja nagy aggodalommal olvassa kollégájuk, az Izvesztijánál dolgozó Vladimir Eomne elfogatásának hírét. Romne-al való érintkezésünk folyamán, őt mint a Szovjetúnió őszinte, lelkes hívét és védelmezőjét ismertük meg. Egyetlen egyszer sem tapasztaltuk nála a jelenlegi orosz kormány iránti hűség legcsekélyebb hiányát. Többet tett Sztálin kormányzatának népszerűsítéséért hazánkban, mint a Szovjetúnió bármely más követe. Reméljük, hogy e tanúságtételt a bírák megerősítik, és önt, Davies követ felkérjük egyúttal a közbenjárás átadására.”

Romne vallomásának meghallgatására a legnagyobb figyelmet szenteltem. A per befejeztével megvilágosodott előttem, hogy ildomtalan lett volna, ha én legalábbis abban az időben, hivatalos minőségemben erről tudomást vennék. Az itteni amerikai újságírók egyhangúlag helyeselték és korrektnek minősítették eljárásomat.

Mellékeltem egy személyes és bizalmas levél másolatát, amelyet Mr. Arthur Crocknak, a New York Times szerkesztőjének küldtem a helyzet megvilágítására.

DAVIES NAGYKÖVET LEVELE
MR. ARTHUR CROCKHOZ
VLADIMÍR ROMNE ÜGYÉBEN

Melléklet

Kedves Arthur!

Walter Duranty megmutatta nekem azt a táviratot, melyet a kongresszusnál dolgozó újságírók egyesületétől kapott Romne kínos helyzetének ügyében, számos aláírással, melyek között a tied természetesen megörvendeztetett.

Romne sorsa nagyon megrendített és ügyének alakulását a legnagyobb érdeklődéssel és aggodalommal kísértem. Éppen aznap, mikor táviratotok megérkezett, Romne megtette vallomását, amely a per folyamán elhangzott megrendítő önvallomások és önvádak sorában is egészen kivételes helyet foglalt el. Anélkül, hogy az államügyész unszolta volna és hogy keresztkérdésekkel kelepcébe csalták volna, világosan, egyszerűen, szinte természetesen előadta az összeesküvésben való részvételének történetét. Radek bizalmas barátjának leplezte le önmagát. Előadta, hogy Radeknek köszönhette állását és aprólékos részletességgel beszélte el, milyen módon vállalta a közvetítő szerepét Radek, Trockij és Trockij fia, Szenov között, amennyiben leveleket vitt és hozott — német könyvek kötésébe varrtan. Azt állította, hogy kezdettől fogva Trockij híve volt, és Szenovval folytatott beszélgetése után, 1931-ben vagy 1932-ben belépett Trockij szervezetébe. Éppen ezeken a leveleken, melyekre Romne és más vádlottak hivatkoztak, épült fel a vád. A vád szerint ez a levelezés bizonyította be kétségbevonhatatlanul, hogy Trockij a vádlottak közreműködésével, szabotázs, terror és orvgyilkosság útján a jelenlegi kormány megbuktatását tervezte. Hasonlóképen a levelezésen alapult az a vád is, hogy defetista mozgalmat szerveztek a nép között, és hogy Japán és Németország aktív támogatásával, német és japán kémek közreműködésével igyekeztek Oroszország ellen hamarosan felidézni a háborút. Főként Németországra számítottak, hogy a Szovjetunió szétzúzása és Ukrajnának Németország javára történő átengedése, valamint távolkeleti területekről és Szachalin olajmezőiről Japán javára való lemondás árán, az összeesküvők az új, kisebb szovjetállamban hatalomra jutnak.

A vádirat a Szovjetunió törvényeinek sorozatos megsértését állapítja meg és a Radek-perben leleplezett mozgalomról azt állítja, hogy ez tipikus terrorisztikus ellenforradalomnak készült. A szerencsétlen Romne azt is kijelentette, hogy az összeesküvés érdekében kormányszerveket is felhasznált, így például a Trockijjal való összeköttetés fenntartására a Tass távirati irodát.

A szegény ördög teljesen leszedte önmagáról a keresztvizet. Csak azzal védekezett, hogy 1934 óta, amikor az Egyesült Államokba ment, minden további közösséget megszüntetett az összeesküvőkkel. Ilyen körülmények között nem is gondolhattam arra, hogy a pörben segítségére siessek. Szívesen megtettem volna mindent, ami erőmből telik, hogy a szegény fiún segítsek, különösképpen azért is, mert nektek odahaza sorsa annyira a szíveteken fekszik. Végeredményben azonban a Szovjetunió polgára, ismerte a Szovjet törvényeit s nyílt szemmel ment bele abba, amit ő maga is vállalt aztán a tanuk és a vádlottak padján. Ez természetesen kizárólag orosz ügy és minden beavatkozás részemről, főként, ha kérésemet visszautasítják, kormányomnak kellemetlenséget, sőt esetleg komoly nehézségeket okozhatna. Valóban a fennforgó körülmények közt az ilyen beavatkozási kísérlet, legalábbis ildomtalan lenne. Mindjárt a tárgyalások befejezése után fogadtam sajtótudósítóinkat, köztük Durantyt, Deuelt, Nuttert és Besst követségi lakosztályomon egy kis frissítőre. Az egész helyzetet alaposan átbeszéltük. Egyhangúan helyeselték fent vázolt álláspontomat.

Az itteni külföldi sajtótudósítók körében az a vélemény uralkodik, hogy a vádlottak általában, — mindegy, hogy mi indította őket erre a rendkívüli beismerésözönre — legalábbis részben a valót vallották; a per lefolyása az újságírók szerint is kétségtelenül bebizonyította, hogy Trockij egy kiterjedt összeesküvés feje volt, amely a kormány megbuktatását tervezte. Megismétlése ez a francia forradalom egyes mozzanatainak.

Egyénileg nagyon érdekes tapasztalatokra és élményekre tettem szert a per végighallgatása folyamán; ott voltam az összes tárgyalásokon. Mindenesetre meg kellett állapítanom, hogy a mi angolszász szemléletünk egészen más előfeltételeken alapszik, mint az a gondolkodás és az a világfelfogás, amely a per folyamán megnyilatkozott. Mindezt személyesen és bizalmasan írom Neked, nem hivatalos minőségben.*

―――

* Arthur Knock barátomhoz intézett levelemben mitsem szóltam arról, hogy nem hivatalosan mégis közbe szándékozom lépni a szovjetkormánynál, mert még nem tisztáztam, hogy az ilyen közbenjárás megengedhető-e. Henderson most is, mint általában minden esetben, hű segítőnek mutatkozott. Megtárgyaltam vele a kérdést és ő arra a véleményre hajlott, hogy nem vétek a diplomácia törvényei ellen, ha egy ilyen személyes ügyben az illetékes hivatalnokokkal óvatosan tárgyalásba kezdek. Mindaddig nem lehet kellemetlen következménye közbenjárásomnak, amíg egészem nyilvánvaló, hogy nem hivatalos minőségben teszem. Ezért a látogatások előzetes bejelentése után felkerestem Kalinin elnököt, Molotov miniszterelnököt és Litvinov külügyminisztert. „Nem kétséges — jelentettem ki a Szovjetunió vezető személyességeinek — a diplomáciai képviseleteknek az Egyesült Államokban és Moszkvában az a feladatuk, hogy elősegítsék mindkét részéről a jobb megértést és a bensőségesebb baráti viszony kialakulását”. Ez okból — folytattam — merészkedem személyesen és teljesen nem-hivatalos minőségben megmagyarázni, mily kívánatos lenne a két állam baráti közeledése és megértése szempontjából a Romne-affér komoly megvizsgálása. Azután hosszabb előadásba kezdtem az amerikai újságírók képességeiről, jelleméről, tekintélyéről és a közvéleményre gyakorolt kivételes hatásáról. Az amerikai közvéleményre egészen kétségtelenül mély és nagyon áldásos hatást tenne, ha a szovjetkormány a Romne-ügyben legalább azt tekintetbe venné, hogy washingtoni tartózkodása alatt kormánya iránt hűséges és kifogástalan magatartást tanúsított. Molotov közbenjárásomat meglepő szívélyesen fogadta, kijelentette, hogy értékelni tudja érveimet s hagy Valóban Romne bűnösségének megállapításánál figyelembe kell venni az ilynemű bizonyítékokat. Megköszönte jóakaratomat és közölte, hogy lényegében egyetért javaslataimmal. Másrészt azonban sajnos „a sajtó urai” Washingtonban sok mindenről nincsenek és nem is lehetnek oly jól értesülve, mint ahogy ezek a tények itt Moszkvában ismeretesek. Ezért, reméli, hogy az ítélet végrehajtását elhalasztják addig, amíg minden tény napvilágra nem kerül. Kormánya csak akkor fog dönteni, ha majd az egész helyzetet gondosan áttekintheti. Ha még akkor is kételyei lesznek, az amerikai újságírók felvilágosítására nagy súlyt fog vetni. Midőn elbúcsúztam Molotovtól, az volt az érzésem, hogy Romne érdekében minden megtörténik majd, ami csak megtörténhet. Természetesen a szerencsétlen elvesztette a saját lába alól a talajt, amikor nyílt tárgyaláson ennyire leplezetlen és részletes beismerést tett.

Mindenesetre perét nem tárgyalták nyilvánosan. Azóta értesültem róla, hogy az ország belsejébe küldték kényszermunkára. Umanszkij nagykövet, akivel később ügyéről beszéltem, azt mondta, hogy az orosz újságírót amerikai kollégáinak közbenjárása mentette meg és hozzátette: „Romne aktái nagyon rossz színben tüntették fel tevékenységét”.

NAPLO

Moszkva, 1937 január 30.

Délután 1 órakor ….. nagykövet látogatott meg. Nagyon elkeseredett a szovjetrendszer ellen. A Radek-perről, amely ezen a héten a diplomáciai testület szenzációja, úgy vélekedett, hogy megrendezett színjáték és a régi bolsevisták egymás elleni belső harca. Azt állítja, hogy a beismeréseket mind fenyegetéseikkel és rendőri fogásokkal kényszerítették ki. Ezt a véleményét egy nagyon különös történet elbeszélésével igyekezett alátámasztani. Ukrajnában, kémkedés miatt elfogtak egy lengyel állampolgárt. Miután a lengyel kormánynak nem sikerült elérni szabadonbocsátását, állítólag két magasrangú szovjet képviselőt tartóztatott le. A vége, természetesen, fogolykicserélés a határon. A lengyel kihallgatása után súlyosan megbetegedett és megfigyelés végett felvették a varsói klinikára. Az orvosi szakértők állítólag arra a következtetésre jutottak, hogy atropint vagy más hasonló narkotikumot kevertek az ételébe, hogy akaraterejét gyengítsék. A követ szerint a per folyamán elhangzott vallomásoknak ez az egyik magyarázata. A magam részéről a legnagyobb mértékben kételkedem a követ elbeszélésének és következtetéseinek valóságában és helyességében — a történet, amit elmondott, reám teljesen valószínűtlen benyomást tett.*

―――

* Nem sokkal később egy szomszédállam másik diplomatája egy vitában az atropin-történetről azt a megjegyzést tette, hogy az teljesen valószínűtlen és kizárólag előítélettől és ellenségeskedéstől fűtött koholmány. Bruce Lockhardtnak, a kitűnő tollú brit ügyvivőnek elbeszélését hozta fel, aki Lenin-ellenes merényletbe keveredett, a G. P. U. elfogatta és az ellene alkalmazott bánásmódot tisztességesnek és emberségesnek írta le; ez a diplomata arra is utalt, hogy a jelenlegi per vádlottjai határozottan tagadták, hogy vallomásuk kicsikarására kényszerrendszabályokat alkalmaztak volna ellenük.

A szovjetkormány mindkét nagy tisztogatási perének tárgyalási szövegét kiadta angol fordításban. A külügyi népbiztosság engedélyével mindkét kiadványból vásároltam 50—60 példányt és ezeket megküldtem különböző barátaimnak az Egyesült Államokba. Az olvasót érdekelheti, hogy később két kiváló barátom — az egyik Charles Warren, aki az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságáról írt újabban feltűnést keltett könyvet, a másik Seth W. Richardson államügyész Hoover elnöksége idején, mondta nekem, hogy szorgalmasan áttanulmányozták a jelentéseket és mindegyikük arra a következtetésre jutott, hogy a bizonyítékok alapján a bíróságnak szükségszerűen meg kellett állapítania a vádlottak bűnösségét.*

Ez a Szovjetunió iránt határozottan ellenséges érzelmeket tanúsító követ azt is állította, hogy Romne beismerésének másik oka, hogy feleségét rábeszélte arra: térjen vissza gyermekével Oroszországba és az afeletti aggodalom, hogy övéit bánthatják, vette rá Romnet arra, hogy belemenjen a tragikus játékba. Ő maga is hozzátette azonban, hogy ez puszta feltételezés.

A Vörös-téren, a Radek-per ítéletének kihirdetése alkalmából továbbra is gyakoriak a tömegmegmozdulások. Ma este szokatlan színjáték játszódott le: sokezer lelkes férfi és nő felvonulása, akik tüzesen adtak kifejezést megelégedésüknek afelett, hogy az árulókat felfedezték és megbüntették.

DAVIES NAGYKÖVET LEVELE
JAMES BIRNES SZENÁTORHOZ

Moszkva, 1937 február 18.

Kedves Jim!

A Radek-féle hazaárulási per alapvető jellemvonása, hogy az egyén jogait teljesen alávetették az államérdeknek. Ez a jogi eljárás azon az elméleten alapszik, hogy a vádlottnak az állam iránti kötelessége, hogy vallomást tegyen, miután sikerült ellene felhozni a kétségtelen bizonyítékokat. A vádlottak a hosszú vizsgálati fogság után teljesen szenvtelenül, szinte hideg tárgyilagossággal számoltak be bűnösségükről és úgyszólván kiszínezték bűnlajstromuk egymásután felsorakoztatott adatait, valósággal halmozva önmagukra a vádakat. Azonban itt a diplomaták és sajtó képviselőinek túlnyomó többsége arra a meggyőződésre jutott, hogy tárgyilagos mérlegelés esetén a kormány vádjának jogosságát el kell ismerni és félreérthetetlenül bebizonyosult, hogy a jelenlegi kormány ellen kiterjedt összeesküvést terveztek.*

―――

* Egy év múlva a Bucharin-perben a törvényszéki tárgyalás legmegrázóbb jelenete a vádlott zárszava volt — valóban Bucharin „utolsó szava”. A vallomások értékéről beszélt. A börtön könyvtárában megtalálta és elolvasta Feuchtwangernek a Radek-perről írott könyvét. Sorban végigment a különböző magyarázatokon és elméleteken, amelyeket Feuchtwanger az önvallomások indítékainak megértésére felhoz és mindezeket hamisaknak minősítette. Közéjük tartozott a kábítószereikről szóló állítás is.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!