Alekszandr Fagyejev

Első rész

31.

Anatolij Popov a sikertelen evakuáció után Uljával, Viktorral és Viktor apjával visszatért Krasznodonba, de nem lakott otthon, Petrovéknál, a Pogorelij tanyán rejtőzött el. A német közigazgatás még nem ért el a tanyáig, és Petrovék egyelőre zavartalanul éltek.

Anatolij csak akkor jött vissza Pervomajkába, amikor a német katonák már elmentek.

Nyina Ivancova utasította őt és Ulját – de inkább Ulját, akit kevésbé ismertek a városban hogy haladéktalanul teremtsen összeköttetést Kosevojjal. Vegyék számba azokat a pervomajkai fiúkat és leányokat, akik megbízhatók, és akik hajlandók a németek ellen harcolni. Nyina sejtetni engedte, hogy Oleg nem a saját szakállára dolgozik – és tanácsokat is adott: a gyerekekkel csakis négyszemközt beszéljenek, senkit meg ne nevezzenek, Oleget sem, de sejtessék, hogy utasításra dolgoznak.

Nyina aztán eltávozott. Anatolij és Ulja a völgy felé vették útjukat, mely Popovék és Gromovék háza között ereszkedett lefelé, és egy almafa alá ültek.

Este borult a sztyeppre, a kertekre.

Popovék kertjét a németek alaposan elintézték. Különösen a meggyfákat, melyekről gyümölcsöstül tépték az ágakat. A kert nagyjából mégis megmaradt, külsőleg éppen olyan gondozott és meghitt volt, mint akkor, amikor apa és fiú együtt dolgozgatott benne.

Amikor Anatolij a nyolcadik osztályból átlépett a kilencedikbe, a természettan tanára, aki szinte szerelmes volt szakmájába, egy könyvvel ajándékozta meg. „A körtefa és gyümölcse” volt a címe. Férgekről szólt. Igen öreg könyv volt, első lapjai hiányoztak, és nem lehetett megállapítani, ki a szerzője.

Popovék kertjében, mindjárt a bejáratnál, egy vén, még a könyvnél is öregebb körtefa állott. Anatolij nagyon szerette a körtefát is, a könyvet is.

Ősszel, amikor megérett az alma, a Popov család mindig nagyon büszke volt az almáira! Anatolij deszkadikón aludt a kertben, hogy a gyerekek be ne másszanak. Ha esős idő volt, a szobában aludt, de saját találmányú riasztókészüléket szerelt fel. Vékony spárgát feszített ki az almafák között, és bevezette a nyitott ablakon a szobába. Elég volt egy ujjal hozzányúlni, és az Anatolij feje fölött elhelyezett üres konzervdobozok rettenetes csörömpöléssel zuhantak a földre, mire Anatolij csak úgy alsónadrágban kirohant a kertbe.

Ulja és Anatolij most itt ültek a kertben, komolyan, megfontoltan, teljes tudatában annak, hogy a Nyinával történt beszélgetés új, ismeretlen, veszedelmekkel teli útra téríti őket.

– Ulja – mondta Anatolij, akit kissé feszélyezett Ulja közelsége -, mi voltaképpen nem is beszélgethettünk még amúgy igazában, de én már régen nagyon tisztellek téged. És azt hiszem, itt az ideje, hogy őszintén, szívből beszéljünk egymással … Azt hiszem, hogy nem túlozzuk a szerepünk jelentőségét, és nem is elbizakodottság vagy mi, ha megállapítjuk, hogy kettőnknek kell magunkra vállalni a feladatot, azaz megszervezni a fiúkat és lányokat Pervomajkában. Elsősorban azt kell megbeszélnünk, hogy fogunk élni mi magunk … Például most folyik a munkaközvetítő hivatalban az összeírás. Én ugyan oda sem megyek. Nem akarok és nem fogok a németeknek dolgozni. Esküszöm, Ulja – mondta megfontoltan, elszántan erről az útról nem térek le. Ha kell, elbújok, elrejtőzöm, a föld alá megyek, elpusztulok, de erről az útról le nem térek …

– Tolja, emlékszel annak a németnek a mancsára, aki a bőröndjeinket átkutatta? Fekete volt a szennytől, ragadós, csonttá szikkadt, most is a szemem előtt van – szólt Ulja halkan. – Ahogy visszatértem, már az első nap megint azt láttam, mint kotorásznak az ágyunkban, bőröndjeinkben. Széttépték anya ruháját, az én ruhámat, a testvérem ruháját, hogy nyaksálat csináljanak maguknak. Még a szennyesbe is beleturkáltak. De ez mind csekélység ahhoz képest, ahogy most a lelkünket akarják széttiporni … Tolja! Nem egy álmatlan éjszakát töltöttem el a mi kis konyhánkban. Tudod, hogy a konyhánk egészen különálló. Ültem a sötétben, és hallgattam, hogy hajkurásznak a házban, hogy kényszerítették beteg anyámat, hogy kiszolgálja őket. Nem egy éjszakát virrasztottam így át, mert meg akartam ismerni magamat. Egyre azon gondolkoztam, van-e elég erőm, van-e jogom erre az útra térni. És megértettem, hogy nem is tehetek mást. Igen, így fogok élni vagy sehogy sem! – és Ulja fekete szemét Anatolijra szegezte. – Anyámra esküszöm, hogy utolsó leheletemig le nem térek erről az útról …

Izgalom remegett át rajtuk. Néhány pillanatig hallgattak.

– Most vegyük sorba, kivel beszéljünk legelőször – mondta Anatolij rekedten, önuralmát visszanyerve -, kezdjük a lányokon?

– Persze, Maja Peglivanova és Szasa Bondarova. Magától értetődik, Lilja Ivanyihina is! Tonya Lilja után megy. Azt gondolom, hogy Lina Szamosina, Nyina Geraszimova – sorolta Ulja egymás után.

– És a mi híres aktivistánk, hogy is hívják azt a pionírvezetőt?

– Virikova? – Ulja arcára hideg kifejezés ült. – Mondok neked valamit: előfordult, hogy azokban a rettenetes nehéz pillanatokban mindegyikünk túl türelmetlenül mondta meg a maga véleményét egy vagy más dologról. De kell, hogy az ember előtt legyen valami, ami szent, amiből éppen úgy nem szabad gúnyt űzni, mint édesanyánkból, valami, amiről lehetetlen tiszteletlenül, lenézően beszélni. De Virikova … Ki ismeri őt? Én nem bíznám rá magam …

– Kihagyni! Majd meglátjuk – mondta Anatolij.

– Inkább Nyina Minajeva – folytatta Ulja.

– Az a kis szőke, félénk?

– Ne gondold, hogy félénk. Tartózkodó, de szilárd meggyőződésű! …

– Hát Sura Dubrovina?

– Felőle megkérdezzük Maját – mondta Ulja mosolyogva.

– Ide hallgass, miért nem említetted legjobb barátnődet, Valja Filatovát? – kérdezte hirtelen érdeklődéssel Anatolij.

Ulja pár pillanatig hallgatott, és Anatolij nem tudta megállapítani, milyen hatást váltott ki belőle ez a kérdés.

– Igen, Valja a legjobb barátnőm volt, most is szeretem őt, mint régen. Tudom, milyen tiszta lélek, de nem való erre az útra. Gyenge akaratú. Azt hiszem, csak az áldozat szerepét játszhatná – és Ulja ajka, orrcimpája megremegett. – No és a fiúk közül kit? – folytatta, mintha erőszakosan másra akarná terelni a beszélgetést.

– A fiúk közül természetesen Viktort, már beszéltem is vele. S ha már te, igen helyesen, megnevezted Szasa Bondarovát, akkor azt hiszem, a bátyját is, Vaszját. És természetesen, Zsenyka Sepelovot és Vologya Rogozint … Azonkívül, véleményem szerint, Borja Glavant, tudod, azt a moldvai gyereket, aki Besszarábiából menekült.

Sorra vették barátnőiket, barátaikat. Az alighogy fogyóban levő hold még teljes nagyságában, vörösen állt a fák lombja fölött. A kerten vastag, éles rajzú árnyak feküdtek. Az egész természet félelmetesen titokzatos volt.

– Milyen szerencse, hogy nálatok és nálunk nincsenek németek! Még látni sem bírnám őket, különösen most – mondta Ulja.

Ulja visszatérte óta egyedül lakott a pirinyó konyhában, a tehénistálló, a baromfiól és a fáskamra mellett. Meggyújtotta a kályhán álló mécsest, majd néhány percig mozdulatlanul ült az ágya szélén, és maga elé meredt. Egyedül maradt önmagával, életével és azzal a határtalan őszinteséggel, mely csak kivételes lelki felindulások pillanataiban jelentkezik.

Aztán leült a földre, az ágy alól előhúzta kis bőröndjét, kivett egy alaposan megviselt viaszosvászon füzetet. Elutazása óta nem volt a kezében.

A füzet első oldalán félig elmosódott ceruzaírás jelezte, hogy miért és mióta vezette Ulja ezt a naplót:

„Minden ember lelki fejlődésében van egy időszak, amelytől erkölcsi sorsa függ, amely eldönti erkölcsi magatartását. Azt mondják, hogy ez a döntő időszak az ifjúkor. Ez nem igaz: ez az időszak sok embernél már zsenge gyermekkorában beköszönt. (Pomjalovszkij.)”

Fájón édes érzéssel, egyszersmind csodálkozva, hogy már szinte gyermekkorban feljegyezte ezt, ami annyira beleillik mostani lelkiállapotába, Ulja találomra hol ezt, hol azt a mondatot olvasta.

„Ütközetben ki kell használni a pillanatot, és gyorsan kell döntenünk.”

„Mi állhat ellen az emberi akaratnak? Az akarat lelked teljessége; akarni annyi, mint gyűlölni, szeretni, sajnálni, örvendezni, élni. Egyszóval, az akarat minden lény erkölcsi ereje, szabad törekvés az alkotásra vagy a pusztításra, teremtő hatalom, mely a semmiből csodákat teremt. (Lermontov.)”

„Nem tudok hova lenni a szégyentől. Igen, szégyen, szégyen, mi több, gyalázat nevetni egy rosszul öltözött emberen. Nem tudom, mióta van ez a szokásom. – Ma ez a Nyina M.-mel való eset – nem, még le sem tudom írni! Minden, amire visszaemlékszem, arcomba kergeti a vért, pirulok. Ebben Lizka U.-hoz hasonlítok, mert együtt nevettünk ki egy rosszul öltözött lányt, holott a szülei … de erről nem érdemes írni, általában hitvány kislány. Ma még gőgösen, kifejezetten gőgösen nevettem Nyinán, és úgy megrántottam a blúzát, hogy kicsúszott a szoknyájából. Nyina azt mondta … Nem, nem tudom ismételni, mit mondott. De hiszen én sohasem gondolkodtam így! Talán, mert annyira, de annyira szeretném, ha minden szép lenne a világon! De valahogy másként fordult a dolog. Egyszerűen nem jutott eszembe, hogy még nagyon sokan élnek szegénységben. Nyina M. is, aki olyan elhagyatott és védtelen … Nyinocska, esküszöm, hogy többé nem fog előfordulni! …”

Majd egy ceruzával s alighanem a következő napon írott megjegyzés: „És bocsánatot kérsz tőle. Igen, igen, igen! …”

Két oldallal arrébb ez állt:

„Az ember legdrágább kincse: az élet. Élnünk egyszer adatott, és életünket ezért úgy kell leélnünk, hogy ne kelljen gyötrődnünk céltalanul elherdált éveink miatt, hogy mocskos és kicsinyes múlt szégyene ne marja lelkünket. (Osztrovszkij.)”

„Ez a M. N. mégiscsak mulatságos alak. Persze, nem tagadom, kellemes vele (olykor) együtt lenni. És jól táncol. De szereti kiemelni a rangját, dicsekszik az érdem jeleivel, számomra pedig ez nem fontos. Tegnap arról beszélt, amire már régen vártam, de amit egyáltalán nem óhajtottam … Nevettem, és nem sajnálom, hogy nevettem. Amit mond – »végzek magammal!« – hazugság is, disznóság is a részéről. Olyan kövér, hogy a fronton kellene lennie, puskával a vállán. Soha, soha, soha!”

„Szerény parancsnokaink legbátrabbja, bátor parancsnokaink legszerényebbje – így emlékszem Kotovszkij elvtársra. Örök dicsőség emlékének. (Sztálin.)”

Ulja naplója fölé hajolt, így ült, míg egyszerre csak meghallotta, hogy a kertajtó halkan kinyílik, és könnyű láb szalad végig az udvaron a konyhaajtó felé.

Az ajtó kopogtatás nélkül felnyílt, és Valja Filatova hanyatt-homlok Uljához rohant, térdre rogyott, és arcát Ulja ölébe temette.

Néhány pillanatig hallgattak. Ulja érezte Valja lihegő mellét és szíve dobogását.

– Mi történt, Valjecska? – kérdezte csendesen.

Valja felemelte arcát, félig nyitott szája nedves volt a könnytől.

– Ulja! – mondta. – Engem Németországba hurcolnak.

Valja Filatova nemcsak hogy mélységesen utálta a németeket és garázdálkodásaikat, de kimondhatatlanul félt is tőlük. Bevonulásuk első percétől várta, hogy most, most történik valami rettenetes dolog vele és anyjával.

Amikor közzétették a munkaközvetítő hivatal jelentkezési parancsát, Valja nem jelentkezett. Otthon ült, várta a letartóztatását, és úgy érezte, hogy bűnt követett el, mert nem engedelmeskedett a németeknek.

Egy reggelen a piacra menet néhány pervomajkai gyerekkel találkozott, akik már jelentkeztek. Egy helyreállítandó kis bányába küldték őket munkára, amilyen sok volt Pervomajka területén.

És Valja – szégyellte beismerni gyengeségét – Ulja tudta nélkül szintén jelentkezett.

A munkaközvetítő hivatal a kerületi végrehajtó bizottságtól nem messze, egy földszintes fehér házban volt. A bejárat előtt fiatal és idősebb asszonyok, lányok álltak sort. Valja azonnal megismerte köztük osztálytársát, Zinaida Virikovát. Ráismert alacsony termetéről, sima, szinte odaragasztott hajáról, horogszerűen előreugró rövid, hegyes varkocsáról. Odament hozzá, hogy „jobb helyet” biztosítson magának a sorban.

Ez a sorbaállás azonban nem tartozott azok közé, amikor a háború folyamán kenyérért, élelemért, jegyekért vagy munkába való jelentkezésre „álltak fel”. Akkor mindenki igyekezett minél előbbre kerülni, de ugyanakkor méltatlankodtak, ha valaki vagy hivatali helyzetével visszaélve, vagy ismerőse révén soron kívül akart besurranni. Nem, itt a német munkaközvetítő hivatal előtt senki sem törte magát, hogy a többinél hamarabb kerüljön sorra. Virikova szótlanul nézett Valjára; összehúzott szeme semmi jót sem árult el, aztán helyet adott neki maga előtt.

A sor elég gyorsan mozgott, kettesével mentek be. Valja kebléhez szorította izzadt kezét, melyben zsebkendőbe csavart személyazonossági igazolványát szorongatta, aztán Virikovával együtt bement.

A szobában, melyben az összeírás folyt, hosszú asztal állt. Az asztal mellett kövér német őrvezető és egy enyhén rózsás arcú, túlságosan erős állkapcsú orosz asszony ült. A lányok ismerték őt. A krasznodoni és pervomajkai iskolában a német nyelvet tanította. És akármilyen furcsa, a neve is Nyemcsinova* volt.

* Nyemcsinova német nőt jelent *

A lányok köszöntek neki.

– Ah … az én növendékeim! – mondta Nyemcsinova, és mesterkélten mosolygott, miközben lesütötte hosszú, sötét szempilláit.

A szobában írógépek kattogtak. Az ajtótól jobbra-balra két sor várakozott.

Nyemcsinova megkérdezte Valjától, hány éves, kik a szülei, és felírta egy hosszú nyilvántartólapra. Egyúttal lefordította német nyelvre az őrvezetőnek, aki aztán német nyelven egy másik ívre is felvette az adatokat.

Mialatt Nyemcsinova kikérdezte, valaki benyitott a szobába, egy másvalaki meg távozott. Valja egyszerre csak észrevett egy fiatal nőt, akinek a haja kuszált volt, arca természetellenesen piros, szeme könnyekkel teli. Sietve ment végig a szobán, és fél kezével a blúzát gombolta be.

Nyemcsinova éppen akkor újabb kérdést intézett Valjához.

– Tessék? – kérdezte Valja, és utánanézett a kuszált hajú asszonynak.

– Egészséges? Nincs semmiféle különös panasza? – kérdezte Nyemcsinova.

– Nem, egészséges vagyok – mondta Valja.

Virikova hátulról megrántotta a ruháját. Valja megfordult, de Virikova összehúzott, közömbös szemmel nézett el mellette.

– Az igazgatóhoz! – mondta Nyemcsinova.

Valja gépiesen beállt a jobb kéz felőli sorba, szeme Virikovát kereste. Ez egykedvűen válaszolt a hozzá intézett kérdésekre.

Az igazgató szobájában csend volt, csak olykor hallatszott ki egy-egy nem túl hangos német szó. Amíg Virikovát kérdezgették, egy tizenhét év körüli ifjú jött ki az igazgató szobájából. Zavart, sápadt volt, és szintén menet közben gombolta be gimnasztyorkáját.

Most Valja meghallotta Virikova éles, határozott hangját:

– Jól tudja, Olga Konsztantyinova, hogy tébécés vagyok. Hallja? – és Virikova rálehelt Nyemcsinovára, aztán a vastag német őrvezetőre, aki hátravetette magát a széken, és kerek kakasszemével csodálkozva nézett a lányra. Tüdejében tényleg „reszelt” valami. – Otthoni kezelésre van szükségem – folytatta, és szemtelen bátorsággal nézte hol Nyemcsinovát, hol az őrvezetőt -, de ha itt a városban akarnának foglalkoztatni, a legnagyobb örömmel, igazán. Csak arra kérem, Olga Konsztantyinovna, hogy valamilyen intelligens, finom munkára osszon be. A legnagyobb élvezettel fogok dolgozni az új rendben, igen, a legnagyobb élvezettel.

„Te jó isten, miket beszél ez!” – gondolta elszörnyedve Valja, amikor benyitott az igazgató szobájába.

Egyenruhás, jól táplált, gondosan elválasztott szürkésvörös hajú német állt előtte. Zubbonya alatt sárga bőrből készült térdig érő nadrág, barna harisnya; a harisnya és a nadrág között kilátszott a térde és egy rész a combjából, melyet gyapjas, vörös szőr nőtt be. Futólag, egykedvűen nézett Valjára, és rákiáltott:

– Levetkössz! Levetkössz!

Valja tehetetlenül nézett körül. Az asztal mellett még egy másik német is ült, írnokféle. Előtte régi személyazonossági igazolványok hevertek.

– Na, vetkőzz le, hallod – mondta ukrán nyelven a német írnok.

– Hogyan? – Valja arcát elöntötte a pír.

– Hogyan? Hogyan? – majmolta az írnok. – Dobd le a szoknyád!

– Schneller! Schneller! – kiáltotta a szőrös térdű német, és tisztára mosott négyszögletes ujjaival, melyeket szintén vörös szőr borított, odanyúlt Valjához, szétnyomta a lány állkapcsát, benézett a szájába, és kezdte kigombolni a ruháját.

Valja sírva fakadt a szégyentől és a félelemtől, aztán maga kezdett vetkőzni, miközben belekeveredett a fehérneműjébe.

A tiszt segített neki. Csak a cipő maradt rajta. A német futólag megszemlélte, undorral megtapogatta a vállát, bordáit, térdét, és mintha katonáról lenne szó, ezt kiáltotta:

– Tauglich!*

* Alkalmas! *

– Igazolvány! – szólt az írnok, kinyújtotta kezét, és rá sem nézett Valjára.

Valja ruhájával takarózva, átnyújtotta az igazolványát.

– Címed?

Valja megmondta.

– Öltözz – mondta mogorván és csendesen az írnok, odadobva az igazolványt a többihez. – Majd értesítünk, hogy mikor jelentkezz a gyűjtőhelyen.

Valja csak az utcán tért magához. A házakon, a poros úton, a kiégett füvön a déli nap rekkenő melege izzott. Már egy hónapja nem volt eső. Körös-körül kiszikkadt, kiszáradt minden. A levegő izzón remegett.

Valja sokáig állt az út portengerében. Felsóhajtott, aztán lerogyott a porba. Ruhája felpúposodott. Kezébe temette arcát.

Virikova térítette magához. Lementek a dombon, ahol a kerületi végrehajtó bizottság háza állott, elmentek a milícia épülete mellett, és a „Nyolcház”-on át Pervomajkába értek. Valját hol a hideg rázta, hol a láz égette.

– Buta vagy – mondta Virikova. – Úgy kell neked… – Hiszen ezek németek – mondotta tisztelettel, szinte alázatosan. – Tudni kell alkalmazkodni hozzájuk.

Valja nem hallotta, mit mond, szótlanul ment mellette.

– Jaj, te buta teremtés! – folytatta dühösen Virikova. – Hiszen jelt adtam neked! Értésükre kellett volna adnod, hogy itt akarsz segítségükre lenni, ezt ők szeretik. És azt kellett volna mondanod, hogy nem vagy egészséges … Ott a bizottságban Natalja Alekszejevna dolgozik, a városi kórházból, az mindenkit felment, vagy a legrosszabb esetben csak félig alkalmasnak talál. Az a német, az egy egyszerű felcser, az semmihez sem ért. De aki buta, az buta! Engem a volt Szarvasmarha- és Jószágeladási Központba küldtek munkára, még élelmezést is adnak …

Ulja először mélységes sajnálatot érzett. Átölelte Valja fejét, szótlanul csókolgatta haját, szemét. Aztán rögtön menekülési tervek rajzottak fel képzeletében.

– Menekülni! – mondta Ulja. – Igen, menekülni!

– Hová, az isten szerelmére, hová? – tehetetlenül s egyben mélyen felindulva fakadt ki Valja. – Egyetlenegy igazolványom se maradt.

– Valja, édesem – suttogta gyöngéden Ulja értem, köröskörül németek, de voltaképpen mégis a mi országunk, a mi földünk ez, óriási, nagy föld, és mindenütt a mi embereink, közöttük élünk, találunk majd kiutat ebből a helyzetből is. Segítek neked, az összes fiúk, lányok, mind melletted állnak.

– És az anyám? Miket beszélsz, Uljecska! Azok megölik az anyámat. – Valja sírva fakadt.

– Ugyan, hagyd már abba a sírást! – mondta haragosan Ulja. – És ha Németországba hurcolnak, azt hiszed, jobb lesz neki? Túléli anyád, ha elvisznek?

– Uljecska! Uljecska … Miért gyötörsz még te is?

– Utálatos, ahogy beszélsz! Ez … ez gyalázat, komiszság! Megvetlek! – fakadt ki szenvedélyes, kegyetlen hangon Ulja. – Igen, megvetem a nyimnyámságodat, siránkozásodat! … Körös – körül annyi baj, annyi elkerülhetetlen, elháríthatatlan nyomorúság; a fronton és a fasiszta kínzókamrákban százezrével pusztulnak el erős, egészséges, nagyszerű emberek. Gondold el, mit szenvedtek a feleségek, az anyák, de mind dolgozik, mind harcol! Te meg független lány vagy, minden út nyitva előtted, segítséget kínálnak neked, mégis pityeregsz, és még elvárod, hogy sajnáljanak! … Nem, nem sajnállak, nem én, egyáltalán nem sajnállak! … – mondta Ulja.

Hirtelen felállt, az ajtó felé ment, és hátraszorított kézzel az ajtófélfához támaszkodott, így állt maga elé meredve haragos fekete szemével. Valja térden állva, arcával Ulja ágyába temetkezett.

– Valja! Valjecska! … Jusson eszedbe, hogy éltünk mi ketten. Szívecském! – fakadt ki egyszerre Ulja.

Valja zokogott.

– Emlékezz, volt olyan eset, hogy egyszer is rosszat tanácsoltam neked? Jusson eszedbe például, mi történt a szilvákkal, meg amikor azt kiabáltad, hogy nem tudsz átúszni a vízen, én meg csak mondtam, hogy tulajdon két kezemmel fojtalak bele … Valjecska, könyörgök neked …

– Nem, nem, te elhagytál engem, lelkedben már akkor elhagytál engem, amikor evakuáltál, utána meg már egyáltalán nem volt semmi köztünk. Azt hiszed, nem éreztem meg? – zokogott Valja. – És most? Most egészen, egészen egyedül maradtam ezen a világon …

Ulja semmit sem válaszolt.

Valja felállt, elfordult Uljától, és megtörölte a szemét zsebkendőjével.

– Valja, utoljára mondom neked – szólt Ulja halkan és hidegen vagy rám hallgatsz, és akkor azonnal felkeltjük Anatolijt, ő elvisz Viktorhoz Pogorelijbe, vagy … de ne gyötörj többet!

– Isten veled, Ulja … Isten veled, örökre! – Valja visszafojtva könnyeit, kirohant a konyhából a holdvilágban fürdő udvarra.

Ulja alig tudta visszatartani magát, hogy ne szaladjon utána, hogy csókjaival ne borítsa szerencsétlen, könnyben ázott arcát.

Eloltotta a mécsest, kinyitotta az ablakot, és ruhástól az ágyra feküdt. Az álom elkerülte. Hallgatta az éjszaka zavaros neszezését a sztyepp és a bányásztelep felől. Úgy érezte, hogy amíg ő itt fekszik, németek mennek Valjához, elviszik, és nincs a világon ember, aki egy utolsó, jóságos és bátorító búcsúszót mondana neki.

Mintha puha lépteket hallott volna a kert felől. A léptek közeledtek. Többen voltak. Jól be kellene zárni az ajtót, becsapni az ablakot, de a léptek már az ablak alatt zörögtek, s az üveg mögött üzbég sapkás szőke fej tűnt fel.

– Ulja, alszol? – suttogta Anatolij.

Ulja az ablak mellett termett.

– Szörnyű szerencsétlenség történt! – mondta Anatolij. – Viktor apját elvitték! …

Ulja megpillantotta Viktor ablaküveghez szorított, sápadt arcát, melyet megvilágított a hold.

– Mikor vitték el?

– Ma este. Jött egy német, egy fekete egyenruhás SS. Dagadt alak, aranyfogú, büdös … – mondta vak gyűlölettel Viktor – vele egy másik katona meg egy orosz „policáj” … Ütötték. Aztán az erdőgazdasági irodához vitték, ott egy teherautó állott, mely zsúfolva volt letartóztatottakkal. Valamennyit ide hozták … Vagy húsz kilométert rohantam utánuk … Ha te tegnapelőtt este történetesen nem mégy el, téged is elvisznek – mondta Viktor Anatolijnak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!