A fehér terror – Karsai Elek: III.

(idézet:A fehér terror – Karsai Elek)

2. Az elsikkasztott földreform.

»Az 1918-as, 19-es forradalmak után még az uralkodó rétegekben is soknak az volt a meggyőződése, hogy a nincstelen parasztok jogos elkeseredésének levezetése és egyben a legerősebb magyar népréteg, a földműves szegénység elviselhetetlen helyzetének javítására, széleskörű földreformra van szükség. Minél jobban eltávolodott a forradalom veszélye, annál kevesebb hajlandóságot éreztek a magyar nagybirtokosok a földreformra, annál inkább csökkentették a földhözjuttatás mértékét és a végén az egész földreform elsikkadt. Ennek az évekig tartó folyamatnak, amelyben a magyar parasztot elütötték a földhöz való jogától, Horthy Miklós volt a lelke.«

Ezekkel a szavakkal foglalta össze Rákosi Mátyás a 40-es években a földreform történetét. Az általa adott kép lényegében ragadja meg magát a folyamatot és a megszámlálhatatlan adat világánál csak bővül, de alapszíneiben mit sem változik.

Földreform szükségessége és sürgős volta nem az első világháború után merült fel először Magyarországon. Az 1848-as polgári forradalom — jól tudjuk — csak a feudális viszony egyik részét, a földesúrtól való személyi függést számolta fel, anélkül, hogy gondoskodott volna a földesurától hosszú, százados harcok után megszabadult parasztság megélhetésének lehetőségeiről. Az akkori uralkodó osztály is természetesen minden eszközzel azon volt, hogy, ha már jobbágyait el is vették tőle, legalább a földje megmaradjon. Ez a törekvése sikerrel is járt, mert 1919-ben az egész ország szántóterületéből a nagyobbik rész, 2,300.000 hold volt 1200 nagybirtokos kezén, míg a kisebbik részen 950.000 kisbirtokos és törpebirtokos élt. Ezeknek nagy része, az 1—5 holdas szegény parasztság, földjének megműveléséből emberhez méltó életet biztosítani egyáltalában nem tudott magának. Ugyanez vonatkozik arra a 3 millió nincstelenre is, aki mint mezőgazdasági cseléd vagy zsellér nyomorgott a nagybirtokon vagy dolgozott éhbérért a kulákoknak. A föld elosztásának ezt az alapvető igazságtalanságát és aránytalanságát fokozta még a nagy- és középbirtokos osztálynak az a hihetetlen makacssága, amellyel birtokaihoz ragaszkodott. Ennek következtében sem a kisbirtokos parasztság nem tudta birtokát növelni, sem pedig a zsellérsorban élőknek, a mezőgazdasági cselédségnek és a többi nincsteleneknek nem volt módjuk arra, hogy a felemelkedés útjára lépjenek.

A Tanácsköztársaság uralma után, bármennyire is igyekezett az ország régi vezető osztálya, a feudális nagybirtokosság és a vele szövetkezett nagytőke, uralmát a régi módon megszervezni, egy dolog előtte is világos volt: a Tanácsköztársaság hatása következtében a földbirtok megszerzésére keletkezett falusi tömegmozgalmat nem lehet más módon levezetni, csak valamiféle földhöz juttatás útján. A feudális vezetőréteg »politikai érzéke« azonban ebben a kérdésben is éppen olyan jól megtalálta a számára megfelelő megoldást, a földreform kijátszásának lehetőségét, mint bármikor ezelőtt, történelmünk folyamán, amikor a megmozdult parasztság leszereléséről volt szó. A földbirtokreform létrejötte úgy történt, hogy az uralkodó osztály — pillanatnyi szorultságában — magáévá tette, kisajátította a parasztság programját, nyilvánvalóan azzal a hátsó gondolattal, hogy így sikerülni fog a reformot a saját szájíze szerint, a saját érdekeinek megfelelően végrehajtani. Bízott abban, hogy a reformot saját államapparátusa hajtja majd végre, bízott abban, hogy idő múltával újra annyira hatalmába keríti a dolgozó osztályokat, köztük a parasztságot is, hogy a reform végrehajtására egyáltalában nem is lesz szükség.

Ez a gondolatmenet világlik ki Rubinek Gyula, földművelésügyi miniszter egyik, 1919-ből származó felhívásából is. Rubinek Gyula, aki a magyar birtokosság központi egyesületének, az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek volt azelőtt titkára, ebben a felhívásában figyelmezteti a kormánybiztosokat: a kormányzatnak fontos érdeke fűződik ahhoz, hogy a földbirtokosok erőszakkal ne vegyék vissza a Tanácsköztársaság ideje alatt kisemberek kezére jutott földeket. A felizgatott tömeget le kell csendesíteni és el kell érni, hogy a lakosság bízzon a kormányzat szándékaiban. Ezúton lehet csak biztosítani a létesítendő földbirtokreform nyugodt előkészítését. A hosszú rendelkezés lényege az, hogy ne mérgesítsük el a helyzetet most, amikor majd később módunk lesz nem egyéni erőszakoskodással, hanem állami utón, csendőrrel és jegyzővel, visszaszerezni ugyanezeket a földeket és megtartani a többit.

1920 elején azonban elkészült a földbirtokreform tervezete, amit — nehogy valaki is tényleges földbirtokreformra gondoljon — »a földbirtok helyes megoszlását szabályozó rendelkezésekről szóló törvényjavaslat«-nak neveztek el.

1920. május 12-ére Rubinek Gyula értekezletet hívott össze az országházba, hogy ennek a törvényjavaslatnak előzetes szövegét megtárgyalják. A meghívottak között régi minisztereket, grófokat és földbirtokosokat, a MOVE kiküldöttjét, a hercegprímást megtaláljuk, de nem találunk senkit a szegényparasztság, a mezőgazdasági cselédség sorai közül.

Bevezetőül Rubinek kifejtette, hogy nálunk azért egészségtelenek a birtokviszonyok, mert a föld elaprózódása együtt jár a kultúra haladásával, tehát kisebb és kisebb terület is elég egy-egy család eltartására. Ami annyit jelent, hogy a magyar parasztság nyomorúságos állapota végeredményben természetes állapot és a kultúra haladásával együtt jött létre.

A meginduló vitában a földbirtokosság képviselői világosan beszéltek.

Darányi Ignác, volt földművelésügyi miniszter szerint helytelen az, ha nincstelenekből birtokos osztályt akarunk csinálni. Prónay György báró szerint »kötelességünk felvilágosítani a közvéleményt, hogy ez a birtokreform nem juttat földet mindenkinek.« Gróf Somsich László szerint »első szempont az ország mezőgazdasági biztonsága«.

A különböző felszólalások mind a földbirtokreform egy-egy új nehézségét, a végrehajtás lehetetlenségét, a nagybirtok súlyos kárait, a termelés nagyarányú csökkenését hangsúlyozták.

A magyar földbirtokosság tehát még a törvény meghozatala előtt egyetértett abban, hogy a földreform ügyét zátonyra kell juttatni.

Az értekezlettel egyidőben a vármegyei gazdasági egyesületek, a vidéki birtokosság szervezetei is megmozdultak: egymás után küldték be a miniszterhez tiltakozó felirataikat.

November közepén fogadta el a nemzetgyűlés a földreform végleges szövegét. A törvény lényege az — valódi értelmét tekintjük, nem pedig a frázisok és elködösítő jogi formulák tömegét —, hogy az eladásra felkínált földbirtokokat az állam fogja közvetíteni a jogosult igénylők részére. A kisajátítás eszközéhez csak végső esetben szabad nyúlni és akkor is elsősorban az 50 éven belül vásárolt birtokok jöhetnek számításba. A reform lebonyolítására a törvény életrehívja a Földbirtokrendezési Bíróságot. Az eladásra felkínált földeket legtöbbször teljes áron, ritkább esetekben törlesztéses fizetésre kapják meg az igénylők.

Alig hogy a nemzetgyűlés a törvényt elfogadta, újra megindult a reform elleni támadások özöne. Az OMGE szerint hiányzanak az ellenőrzés szervei, amelyek a földművelésügyi minisztert birtokpolitikai tevékenységében figyelemmel kísérik. A vasmegyei gazdasági egyesület tiltakozik a radikális eszközökkel való megoldás ellen és ötéves átmenetet kíván. A fehérmegyei főispán attól fél, hogy »a föld egészségtelen és átmenetnélküli hirtelen feldarabolása« társadalmi megrázkódtatást okoz.

Még ennek a látszatreformnak a végrehajtását is ilyen hangok kísérik végig. Ezek azonban csak az egyesületek, megyék felszólalásai. Az igazi harc magán a földön dől el, ahol a földet igénylő parasztság szembe találja magát a földbirtokosokkal, kiknek álláspontját egy katonapolitikai jelentés rajzolja a legtalálóbban: »a földreform életbeléptetését mindenáron igyekeznek megakadályozni, mert magukra nézve sérelmesnek, az ország érdekében pedig egyenesen károsnak tartják«.

Íme néhány példa arra, hogyan jártak el a nagybirtokosok.

1920-ban a kapuvári nincstelenek panaszkodnak a földművelésügyi miniszternél herceg Eszterházy Miklósra, hogy csak részes művelésre akar földet adni nekik, pedig ők haszonbérbe kérték. Ezt is olyan távol jelölte ki, hogy megművelni nem tudják. A miniszter udvarias kérdésére a herceg jószágigazgatója megírja, hogy a parasztság földéhségét úgy se tudják kielégíteni, azonkívül saját birtokaikat tennék tönkre, ha új földeket adnának ki; földönfutókká válnék a majorok cselédsége, »kik jelenleg jólét és megelégedésben élnek«. A parasztok úgyis kommunisták voltak, akiket csak a könnyű meggazdagodás vezet — írja a jószágkormányzó.

Benyovszky Mór gróf siklósi földbirtokának összes munkásait elbocsátotta, akik a földbirtokreform kapcsán az ő földjének egy részére igényt jelentettek be.

Murarátka község lakói könyörgő levelet intéznek a miniszterihez, amelyből kiderül, hogy viskókban laknak és 50 napot szolgálnak évenként lakásért báró Inkeynének, a szomszédos nagybirtok tulajdonosának. Inkeyné a saját földjét sem műveli meg, mint a levél mondja »szarvasok, őzek szökkellenek benne«, a község felett pedig a gazdatiszt uralkodik. Egy kicsiny legelőért, amit bérbe kaptak, 20—24 napot is kell külön szolgálniok. Kérik, hogy a miniszter hallgassa meg »a mélységből hozzá kiáltok könyörgő szavát« és adasson nekik földet, mert ha nem, akkor vándorbotot kell kezükbe venni.

1921-ben 166 bősárkányi lakos intéz levelet a minisztériumhoz. Elmondják, hogy határukban van az Eszterházy-birtok, amelyet Gláser Béla bérel. 835 holdból nem hajlandó többet, mint 45 holdat átadni kishaszonbérletbe és így még 500 négyszögöl se jut egy-egy lakosra. Elmondják — és ez igen jellemző adat a magyar birtokviszonyokra —, hogy a falunak összesen 2151 holdja van, amiből, ha leszámítják a pap, tanító és jegyző birtokát, akkor 2.082 lélekre marad 1190 hold; egy lélekre jut 915 négyszögöl, »de ezen terület sem a mi kezelésünkben van, hanem a község gazdáinak, vagyis a község lakossága kisebb részének tulajdona«.

Egy 1923-as helyzetjelentés félreérthetetlenül állapítja meg, hogy a földbirtokos osztály »míg egyrészről a földéhes munkásság földhöz való juttatását minden módon igyekszik elodázni, másrészről az uradalmaiban foglalkoztatott munkásság részére néhol annyira tarthatatlan munkafeltételeket diktál, hogy az már a munkáskizsákmányolás tényével egyértelmű«. Maga Szabó István földművelésügyi miniszter írja, hogy a földesurak milyen sok helyen bocsájtották el cselédeiket. Egy parlamenti interpellációból pedig az derül ki, hogy a földbirtokosok még ott se adták át a földeket, ahol a Földbirtokrendező Bíróság már azokat régen megítélte.

Amikor a magyar nagybirtokosság, mint minden pusztulásra ítélt uralkodó osztály, hihetetlen makacssággal, életre-halálra védte földjét a parasztsággal szemben, akkor ebben a küzdelemben egyetlen lépéssel sem maradt el mögötte az egyházi nagybirtok. A különbség köztük csupán annyi volt, hogy míg a birtokos osztály egységes módon, de nem szervezetten folytatta ezt a küzdelmet, addig az egyházi birtokosok kezdettől fogva ugyanazon alapelvek szerint, teljesen megszervezve harcoltak a szegényparasztság kisemmizéséért.

Az egyházi birtokok képviselői ugyanis — a hercegprímás meghívására — összeültek annak megbeszélésére, hogy egységes eljárást dolgozzanak ki ebben a kérdésben. Az értekezleten képviseltette magát — hogy csak a nagyobb birtokokat említsük — a 87.000 holdas katolikus vallásalap, a 67.000 holdas egri főkáptalan, a 60.000 holdas bencés rend, az 59.000 holdas kalocsai érsekség, a 49.000 holdas zirci apátság és még sok más, összesen kb. 700.000 holdat kitevő egyházi nagybirtok.

Kimondották, hogy szívesen adnak földet »ahol módjukban van«. Minden egyházi birtokos »önként felajánlja a javadalmas szabad választása szerint (!) azokat a birtokrészeket, amelyeknek elvesztése megmaradó birtokának üzemét nem veszélyeztetik«. Elhatározták, hogy kisbérlőknek nem adnak földet és hogy az »erdőbirtokok és az erdei üzemek céljaira szolgáló és nélkülözhetetlen szántók, rétek és legelők egyszersmindenkorra megvédelmezendők a legcsekélyebb megbolygatástól is, sőt még ennek szándéka is lehetetlenné tétessék, nehogy az ilyen veszedelmes kívánságok megtagadása indokolatlan és elkerülhető keserűséget okozzon.«

E határozatok jellemző példái annak, hogyan lehet a legteljesebb jóindulat üres hangoztatásával még egy ilyen látszat-reform rendelkezéseit is elszabotálni.

Ezeket a határozatokat azután az egyházi birtokok tulajdonosai kíméletlenül végre is hajtották.

A veszprémi püspöki uradalom deáki pusztájának lakói 1920-ban azt panaszolják, hogy bár mint telepesek laknak ezen a pusztán és a házak az ő tulajdonuk, a püspök mégis felmondott nekik, ki akarja őket lakoltatni, legelőbérletüket is elvette, sőt megfosztotta őket a házhelyekhez tartozó kis veteményes kertüktől is. Rott Nándor veszprémi püspök szerint — mint ezt megírja a miniszternek — »ezeket a kedvezményeket a parasztok nem érdemlik meg: 1848 előtt azért kaptak házhelyeket, hogy a telkek ellenében bizonyos minimális napszámot szolgáljanak«, most pedig »ezen zsellérek is megtagadták az engedelmességet, követelőleg léptek fel, munkába még a mai, elég magas napszámért se állottak.« 1920-ban tehát egy magyar püspök falujának lakóit robotra akarja kényszeríteni s mikor azok erre nem hajlandók, ki akarja őket dobatni saját házaikból.

1920-ban Farkasgyepű lakói azt kérik a minisztertől, hogy szántóföldet, házhelyeket, közös legelőt eszközöljön ki számukra a veszprémi püspöktől. Elmondják, hogy a községben 80 család van, amelynek összesen 194 hold birtoka van, a lakosok egyharmad része pedig teljesen földtelen. »Több ízben könyörögtünk már a veszprémi püspökségnél, hogy segítsen fentemlített nyomorult helyzetünkön, de kérésünk mindig süket fülekre talált, és az uradalom ridegen visszautasította jogos és méltányos kérelmünket.« A miniszter tiszteletteljes érdeklődésére Rott Nándor szűkszavúan hozza tudomására, »miszerint a község lakói annakidején famunkásoknak telepíttettek Farkasgyepüre« s befejezésül valódi jezsuita képmutatással ezt írja: »örömmel látom a község terjeszkedni akarását, azonban szomorúan kell megállapítanom, hogy a község lakosai azon célt, melyért odatelepíttettek, megvalósítani egyáltalán nem hajlandók, erdei munkára nem vállalkoznak, mindegyik a saját gazdaságával foglalkozik … nagyon is meggondolandó, hogy a község mezőgazdasági terjeszkedése az egész vonalon már ab ovo megakadályoztassék.«

A kalocsai káptalan pedig — 16.000 hold tulajdonosa — arra figyelmezteti a minisztert, hogy ne veszélyeztesse a földbirtokreformmal a káptalani birtokok javadalmát élvező 9 kanonok háztartását.

A kistarcsaiak azt kérik, hogy a váci püspök a másnak bérbeadott birtokot, nekik »mint volt jobbágyainak örök áron való vétel útján juttassa. « A püspök azonban nem hajlandó addig a kérelmet teljesíteni, amíg a pénz értéke nincs biztosítva, mert nem akarja magát megkárosítani.

Rendkívül érdekes és a magyar földbirtokviszonyokra igen jellemző, Dancsháza község 100 lakosának kérelme. Ebből kiderül, hogy a nagyváradi püspökség birtokának egy részét a Magyar-Német Mezőgazdasági Részvénytársaságnak adta bérbe, amelytől eddig 400 holdat szegényparasztok kaptak albérletbe. A részvénytársaság azonban a nincstelenektől visszavette a földet és helyette felesbe adta ki néhány jobbmódú gazdának, míg ezen gazdák a felesbe kapott földet teljesen földnélküli munkásokkal műveltették a termés egytizedéért.

A százszámra egymás mellett fekvő kérvényekből a főpapság szervezett ellenállása világosan bontakozik ki.

Kiskomárom községben az esztergomi káptalan még bérleteket sem akar adni, Sümeg kérésével kapcsolatban Rott Nándor inkább a nagyobb kiterjedésű Zichy-birtokot ajánlja a miniszter figyelmébe. Balatonbozsok lakóival a veszprémi káptalan már megállapodott, mikor váratlanul visszalép a felajánlástól azzal az indokolással, hogy azt a birtokrészt később vitézi teleknek akarja juttatni. Előszállás polgárságát a zirci apátság nyomorgatja. Ennek 4200 holdas birtoka zárja körül a falut, »melyből mégcsak bérletföldet is, 1 holdat, csak az egész évre aratással és robotolással lekötött munkás kaphat.« Azt kérdezik a minisztériumtól, miért nem kaphatnak földet? Úgy látják, hogy »csak épp itt nem lehet, mert itt a föld a papoké, kik a másvilági boldogságot hirdetik, itt pedig a népet sanyargatják, rabszolgaságban tartják.« Somogykiliti község lakói pedig kérésük végén megállapítják, hogy az egyházi birtokosok »basáskodnak, a törvényt mellőzik, a szegény embert gőgösen kikacagva kérelmével elutasítják, úgy, mintha örökös urai lennének a földnek, amelyért vért nem ők, hanem mi hullattunk és fogunk ezután is hullatni.«

Ez a folyamat, az egyházi birtokosoknak ez a törekvése, a parasztságnak a földtől való elütése az egész korszakon át változatlanul folytatódik és megmutatja, hogy a magyar főpapság már akikor is a régi rendért küzdő reakciós uralkodó osztály legszélsőbb jobb szárnyán helyezkedett el, az ellenforradalmi rendnek valóban »harcos« katonája volt és mint ilyen, közreműködött ennek a megszilárdításában és fenntartásában. A lelkek gondozása helyett inkább birtokait gondozta, a túlvilági üdvösség helyett inkább e világi jólétével és vagyonosodásával törődött, a nép barátja helyett annak ellensége volt.

A nagybirtokosok ellenállásán kívül még sok más tényező is megakadályozta, hogy a parasztság hozzájusson földjéhez. Sok helyen az igénylőket politikailag megbízhatatlanoknak nyilvánították, másutt a nagybirtokosok terrorral magát a mezőgazdasági cselédséget mozgósították a reform ellen. Napirenden volt az eljáró tisztviselők megvesztegetése. Ahol nem ez történt, ott is csigalassúsággal intézték az ügyeket. Több panasz mutat rá arra, hogy a bírák, noha egy-másfél éve megkapták az ügyeket, tárgyalást még mindig nem tűzitek ki. Másutt a földbirtokosok ál-igénylőket alkalmaztak, akik azután visszajuttatták számukra a birtokot.

Közben egyre növekedett természetszerűen az olyan földigénylők száma is, akik egyáltalán nem voltak jogosultak. A földreform következményeképpen az összes földtulajdonosok száma 47 százalékkal emelkedett. A paraszti földtulajdonosok száma pedig csak 19 és fél százalékkal. Ez annyit jelent, hogy a reformföldek jelentékeny részét csendőrök, vitézek, jegyzők, az ellenforradalmi rendszer hívei kapták. A földművelést nem űző, mezőgazdasággal nem foglalkozó földtulajdonosok száma 80 százalékkal emelkedett a földreform után. Amíg a szegényparasztok egy, sőt fél holdat is alig kaptak, az ellenforradalom támaszait 25, 30 sőt 50 holddal is jutalmazta a Bethlen-kormány. Tudjuk, hogy a földbirtokreformról szóló törvényjavaslatot módosító ú. n. földbirtokreform novellát 1924-ben Horthy azzal küldte vissza az országgyűlésnek, hogy hagyja ki belőle azt a részt, amely megtiltja aktív tisztek és közszolgálati alkalmazottak földdel való jutalmazását.

Külön feladat volna az adatok alapján részletesen kielemezni az egyes falvakban a kulákság és a szegényparasztság között folyó küzdelmet a földért; résziben ennek az eredményeképpen csökkent olyan alacsonyra még a földhöz jutottak számán belül is a szegényparasztok száma és a részükre juttatott föld mennyisége.

Tiszasas község szegényparasztsága pl. — hogy csak egy esetről beszéljünk — azt kérdezi a minisztériumtól, lehetséges-e, hogy az ő rovásukra előnyben részesülhessenek olyanok, »akiknek anyagi körülményeik megengedik, hogy magasabb árat adjanak ezen földért?« Ezek ugyanis a szegényparasztok mellőzésével holdanként 7000 K-t ajánlottak fel a földbirtokosnak. 41 tiszasasi lakos tehát azt kéri, »legyen szíves a nagygazdák földvételét, kiknek megélhetésük úgy is megvan, megsemmisíteni.«

Lemérve most már a földbirtokreform eredményeit — Andics Erzsébet nyomán — megállapíthatjuk, hogy Magyarországon a földreform végrehajtása után változatlanul megmaradt a nagybirtokok rendszere. Ugyanakkor, amikor Romániában a föld 15 százaléka, Csehszlovákiában 13—14 százaléka és még Lengyelországban is közel 8 százaléka került felosztásra, Magyarországon a földbirtokos uralom gondoskodott arról, hogy a megművelt földterületnek mindössze 4.7 százaléka cseréljen gazdát és hogy ezzel a cserével is elsősorban a kulákság erősödjék.

A magyar földbirtokreform tehát Európa legreakciósabb földbirtokreformja volt, mellyel egyrészt lényegében érintetlenül őrizték meg a nagybirtok rendszerét és a »történelmi osztálynak« ezen alapuló gazdasági és politikai hatalmát, másrészt kemény leckében részesítették a nincstelen parasztságot azért, mert igényt merészelt támasztani urasági földekre. Annak a névtelen megfigyelőnek volt igaza, aki már 1921-ben megállapította, hogy a földbirtokreformtörvény »csak ennek a nagy gondolatnak parodizálására alkalmas.«

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!