MÁSODIK RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

13

FEBRUÁR 2

Minden elcsendesedett. A köztársaságiak új, most aztán igazán nagy támadást készítenek elő. A hadművelet célja: messzire visszavetni a fasisztákat Madridtól. Ehhez új, hatalmas tartalékokat, a brigádok egész sorát vonják össze. A vezérkar tervét maga Largo Caballero hagyta jóvá. Madridban erről a tervről még semmit sem tudnak, bár a madridi csapatoknak is támadást kell indítaniuk.

Az ütközet előkészületeihez még egy hétre van szükség. Elhatároztam végül, hogy néhány napra elutazom Madridból. Október 17-e óta ki sem tettem innen a lábamat. Most talán lesz rá lehetőségem. Ha valami mégis történnék, még vissza tudok jönni.

Elindultam Doradóval a valenciai úton, s Tarancón mellett délre fordultunk La Mancha felé.

Madrid eltűnt mögöttünk, s csak ebben a pillanatban értettem meg igazán, mekkora veszélyben forog ez a város, mennyire elszakadt a világtól, milyen furcsa, milyen szomorú és fájdalmasan dicsőséges sorsot választottak maguknak azok a százezrek, akik ezek között a falak között, ezeken az utcákon, e futóárkok és barikádok között élnek.

FEBRUÁR 3

Már sötétedett, amikor a tönkrement, elhanyagolt országúton elértük a falut. A kerületi bizottság titkára egész úton kínálgatta táskájából az almát; közben a nemesített vetőmagvakról, az igaerőről, a felszerelés javításáról beszélt, elmondta, hogy a terület ígért egy traktort, de nem küldött, hogy az újságok hihetetlen késéssel érkeznek meg, hogy nagyon akadozik a katonai előképzés, s hogy ennek a káderek az okai.

A mezőn egymást követik a hullámos dombvonulatok, a távolban házak fehérlenek. Ez azt jelenti, hogy lefekhetek, fájós vállamat pihentethetem, alhatok egy kicsit Az úton két fejkendős parasztlány haladt előttünk hímzett ingben. Egy harmadik, szintén fejkendős, szembe jött velünk szamárháton. Erről jutott eszembe, hogy a leány talán maga Dulcinea, Don Quijote de la Mancha, a furfangos és boldogtalan hidalgó istenített Dulcinea Del Tobosója; hogy mi nem a Tyereknél, nem a Kubánban vagyunk, hanem La Manchában, s hogy az előttünk levő falu Toledo terület Quintanar kerületének El Toboso nevű falva. A titkárt Gregorio Gallegónak hívták. Soha életében nem volt még La Manchán túl; nem is igen tudja elképzelni a Kubánt, és szörnyen csodálkozna, ha ott is látna fejkendős leányzókat, szakasztott olyanokat, amilyenek itt, Quintanarban vannak.

El Toboso komoran fogadott bennünket. A házak úgy álltak, mint kicsiny, sötét, megközelíthetetlen egy- és kétemeletes erődök. A súlyos templomkapun középkori lakat és egy kartontábla függött: „Antifasiszta népi gabonaraktár”. Feketekendős asszonyok hosszú sora, az utcasarkon derékszögben megtörve, bekígyózott a fűszerüzletbe. Kakaót vásároltak, fejenként fél fontot. A falu szinte ragyogott a tisztaságtól. Madridra hirtelen úgy emlékeztem, mint valami roppant nagy, agyonszemetelt katonai táborra.

Az alcalde udvariasan és tartózkodóan fogadott bennünket. Hatalmas parazsastál mellett melegedett; a szén könnyű füstje fölszállt és megtelepedett a mennyezet már amúgy is alaposan befüstölt gerendáin; a sivár, alacsony szoba végén levő kőpadon, régi, megsárgult iratokkal teli polc alatt pipázó parasztok üldögéltek, s némán hallgatták beszélgetésünket.

Eleinte általános és politikai témákról esett szó. Az alcalde elmondta, hogy bár nehéz időket élünk, El Toboso minden elégedetlenkedés nélkül viseli sorsát, s a falu egy emberként áll a jelenlegi törvényes kormány mögött, ő maga mindent elkövet, hogy El Toboso a hatóságok iránti lojalitás és engedelmesség példaképe legyen. Magáról kijelentette, hogy hivatalosan köztársasági, de meggyőződését tekintve kommunista, bár nem idegenek tőle az anarchista eszmék sem. Arra a kérdésre, hogy mi a véleménye a szocialista pártról, hangsúlyozta, hogy ezért a pártért is mindig rajongott. Ugyan lehet-e kommunista az, aki egyidejűleg nem szocialista és köztársasági is? El Toboso két és félezer lakosából csak ezeregyszáz vett részt a tavalyi februári választásokon. Ezek közül kétszáz szavazott a népfront pártjaira, kilencszáz pedig – s itt az alcalde mélyet sóhajtott – jobboldali és fasiszta pártokra szavazott. A lázadás és a polgárháború kitörése után 15 embert letartóztattak, 11 pedig eltűnt. A többiek az alcalde véleménye szerint belátták hibájukat, s ma – az ő kifejezésével élve – ugyanaz a szív dobog bennük, mint az államban.

A beszélgetésnek ez a része szemmelláthatólag igen kényelmetlen és igen kényes volt az alcaldénak. Hol fázósan dörzsölte kezeit a parázs fölött, hol a verítéket törölgette homlokáról, hol sokatmondóan összehúzta a szemöldökét, hol ravaszul nevetgélt, s nagyon megörült, amikor egy nagyon fiatal, nagyon magas és nagyon szomorú leány megjelenése elvonta a társaságtól.

– Nézzük csak – mondta élénken -, itt áll önök előtt a híres tobosói Dulcineák egyik példánya! Azelőtt jártak mifelénk turisták, de most nincs, aki gyönyörködjön az itteni szépségekben.

Én igyekeztem gáláns, művelt lovagnak látszani, s megmondtam a leánynak, hogy már régóta szerettem volna látni őt, Cervantes halhatatlan alkotásának dicső alakját. A falu szépe azonban engem éppúgy nem értett meg, mint ahogy nem értette meg az álcáidét sem. Írástudatlan volt, mint El Toboso lakosainak 90%-a, mint Spanyolország egész lakosságának 40%-a. Azért jött, hogy beteg apja, a falu ácsa részére engedélyt kérjen egy kiló húsra.

Az alcalde lágyan elmosolyodott.

– De hiszen tudod, hogy én nem vagyok orvos, márpedig csak az orvos állapíthatja meg apád betegségét s mondhatja meg, hogy jót tesznek-e annak a betegségnek azok az elemek, amelyeket a háziállatok húsa tartalmaz vagy nem, hiszen a hús súlyosbíthatja is a betegséget, sőt tragédiát is okozhat. Hozzál nekem, gyermekem, írást az orvostól, akkor intézkedem, hogy adják ki neked a húst.

A leányka bánatosan meghajtotta magát, s eltávozott. Az alcalde megjegyezte, hogy a lakosság még nem egészen öntudatos, s neki a legegyszerűbb dolgokat is magyaráznia kell. Ezután gazdasági kérdésekre tértünk át.

Az El Toboso körüli földek nagyrészt gazdag parasztokéi és kis földesurakéi. Kevés olyan gazdaság van errefelé, ahol öt, három vagy legalább két béres ne volna. Volt néhány nagy földesúr is, de valamennyien átszöktek a fasisztákhoz; összesen körülbelül 2000 hektár területű birtokaikat a közösség elkobozta. Ezeken a földeken, jelentette ki ünnepélyesen az alcalde, kolhozt létesítettek.

– Hány gazdaságból áll ez a kolhoz?

Ezt nem tudta megmondani.

– És ki tudja? Ki vezeti a kolhozt?

A választ úgy kellett értenünk, hogy az elkobzott föld felett a helyi pártok képviselőiből álló népfront-bizottság rendelkezik. Ami a különféle részletkérdéseket, mint például a mezei munkákat, a munkamegosztást, a lovak igénybevételét és a többi hasonlókat illeti, ezeknek intézésére működik a bizottság mellett egy technikai vezető, de a nevére az alcalde nem emlékezett.

Csaknem egy teljes órát vesztegettünk el, míg végre megtaláltuk a technikai vezetőt. Alacsony termetű, nagyon intelligens ember, szavaiból látszik, hogy hozzászokott a parancsoláshoz. Alig váltottunk néhány szót, máris világossá vált, hogy nem a népfront-bizottság, hanem ő a teljhatalmú gazdája annak a valaminek, amit El Tobosóban kolhoznak neveznek. Béresek és szegényparasztok segítségével – felhasználva az elkobzott öszvéreket, felszereléseket és vetőmagot – még decemberben és januárban elvégeztette a szántást, elvettette a búzát, a zabot és az árpát, most pedig a gyomlálást készíti elő. Ő gondoskodik, szerfölött szűkmarkúan, a munkások és családjaik élelmezéséről. Eleinte mindenki egyforma fejadagot kapott, nemrég azonban valami munkaegység-félét vezetett be, pontosabban: minden munkát darabszám, természetben fizet meg. Most a szőlők metszéséről és az olajligetek kapálásáról tárgyal a néppel.

– Milyen időközönként van a kolhozban közgyűlés? Van-e önöknél valamilyen vezetőség vagy igazgatóság?

A technikai vezető elmondta, hogy gyűléseket csak politikai kérdésekben tartottak, ami pedig a technikai kérdéseket illeti (ebbe a fogalomba nála a szó szoros értelmében minden belefér), ezekben a népfront-bizottság felhatalmazása értelmében az egyszemélyi vezetés elve alapján intézkedik … Nagyon csodálkozik, amikor azt hallja, hogy a Szovjetunióban kolhozon valami egészen mást értenek.

– És nem volna jobb az elkobzott föld egy részét egyelőre a kevés földű parasztoknak és béreseknek átadni, akár egyéni, akár csoportos megművelésre?

Nem, ezt sem az alcalde, sem a technikai vezető nem tartja helyesnek.

Véleményük szerint a béresek és az egyénileg gazdálkodó parasztok egymagukban nem tudnak megbirkózni a földdel. Ehhez sem erejük, sem eszközük nincs. És ami a legfontosabb: az alcalde fél, hogy összezavarják a dolgokat a föld felosztása során. A földet odaadni könnyű, de visszavenni – ez aligha sikerülhet bárkinek is. Ezért El Toboso vezetői elhatározták, hogy egyelőre nem nyúlnak hozzá az elkobzott birtokokhoz, egy kézben tartják őket, és majd a háború után, amikor minden tisztázódik, meglátják, mitévők legyenek a földdel.

Kérésemre megmutatták a közös gazdaság lóistállóját. Jóféle kőistálló. Harminc öszvér van az állásokban. Sohasem hittem volna, hogy ilyen nagy darab öszvérek is léteznek. Ugyanott ekék is hevertek – ősrégiek, ekevasuk tompa, rövid. Ilyen ócska szerszámokat Oroszországban már sehol sem lehet látni. A lovászok, akik éppen friss vizet adtak az öszvéreknek, megemelték a sapkájukat, amikor meglátták a „technikai vezetőt”. Mindez együttvéve azt a benyomást keltette bennünk, hogy kitűnően rendbentartott földesúri gazdaságot láttunk, melyet serény intéző vezet, míg a gazda külföldön tartózkodik.

Kiléptünk az utcára – koromsötétség. Ilyen sötétségben nem kell sem képzelődőnek, sem Don Quijoténak lenni ahhoz, hogy a szél zúgásában meghallja az ember az ellenséges hordák üvöltését, a kertajtók csapódásában pedig az álnok ellenség lövéseit. Hajléktalan fasisztákból álló kisebb csoportok és bandák csavarognak a köztársasági hátország útjain. Nappal elrejtőznek a szakadékokban és barlangokban, éjjel belopóznak a falvakba, hogy raboljanak és kegyetlenkedjenek.

– És hogy él ez a falu munka után? Mivel töltik az időt, milyen szórakozásaik vannak?

Az alcalde zavarba jött:

– Nézzék, nálunk azelőtt nagyon sokan jártak templomba. A fiatalok is. Nem is annyira vallásos meggyőződésből, inkább csak szórakozásból. A templomban és a templom körül mustrálhatták egymást, a fiúk a lányokat, a lányok a fiúkat, titokban megismerkedhettek … Most ez megszűnt, no és így nincs hol találkozniuk, otthon ülnek vagy összegyűlnek valamelyik senoritánál, akinek van petróleumja. Ha nincs világosság, tilos az összejövetel: könnyű kísértésbe esni. Az öregek meg, persze, alszanak.

Az alcalde elvezetett bennünket a vendégfogadóba. Az eresz alatt, egy kőből kivájt itató mellett, amelyből bizonyára Rocinante is ivott, már gondosan elhelyezték a gépkocsit. Az étkezőben, hideg kályha mellett, egy nyomorúságos mécs világánál, savanyú képpel üldögélt az éhes Dorado. Az alcalde félrehívta a fogadóst, valamit a fülébe súgott, mire a vigasztalan hideg kalyiba, mintegy varázsütésre, megváltozott. A kályhában fellobogott a tűz, a tűzön pirulni kezdett az ínycsiklandó báránycomb. No lám! Kiderül, hogy El Tobosóban orvosi recept nélkül is lehet húst kapni, méghozzá annyit, amennyi bele se fér az ember gyomrába.

A bárányhúson kívül feltálaltak oleát, ezt a különféle gyökerekből készült, gazdagon fűszerezett spanyol ételt, azután csodálatos quintanari levest, sőt még morteruelót is, a híres, libamájból készült la manchai pástétomot, amely felveszi a versenyt a strasbourg-i pástétommal. A hatalmas korsó idevalósi karcos, erős bort már meg sem kell említenem. Ezért is, az alvásért is, a fűtésért is, a tobosói fogadós reggel jóval többet számított fel, mint a legdrágább fővárosi szálloda. De az igazat megvallva, ilyen vacsorám még nem volt a Spanyolországban eltöltött fél év alatt. Éjszaka a nagybélű Camachóról, a falu gazdagjáról álmodtam. A haragos Don Quijote a beteg Dulcinea részére kiutalást kért tőle egy kiló bárányhúsra, Camacho azonban kinevette a papír vértezetű búsképű lovagot, s azt követelte tőle, hogy hozzon receptet a szabótól.

FEBRUÁR 5

El Tobosótól Villa de Don Fadriquéig gépkocsin egy óra az út. Don Quijoténak ellenkező irányban ugyanerre az útra egy teljes nap kellett. A Cervantes-kutatók, akik szorgalmukat tekintve jóval felülmúlják a mi puskinistáinkat, Don Quijote gebéjének naponta megtett útját 25 kilométerre becsülik, és Villa de Don Fadriquét abba az öt faluba sorolják, ahol a nagy nemzeti regény hőse élhetett. Turisták azonban sohasem keresik fel Don Fadriquét. Számukra itt nincs látnivaló: az egyik falu olyan, mint a másik – házak, parasztok, egy malom, kutak, állatok. De azért Don Fadriquének neve van az országban. A falu parasztjai a királyi reakció éveiben és Gil Robles diktatúrájának napjaiban harcoltak a fasiszta földbirtokosok ellen. Amikor megpróbálták betiltani politikai gyűléseiket, bezárni a népházat, egyszerűen elkergették a csendőröket, s utána két hétig, az ország feszült figyelme közepette, fegyveresen álltak ellen két büntető-zászlóaljnak. A fasiszta hatóságok kénytelenek voltak tárgyalásba bocsátkozni és kompromisszumot kötni: engedélyezték a népház kinyitását. A falu mindig megvédelmezte jogait, de segített szomszédainak is. Az egész quintanari körzetben és magában Quintanarban is, ha a csendőrök vagy a földesurak vagy a földesúr magánőrsége tenni próbált valamit a parasztok ellen, azok nyomban üzentek Don Fadriquébe. A Don Fadrique-i legények el is jöttek, megmutatták, hogyan kell elbánni a fasisztákkal, s maguk jártak elöl jó példával.

Az ayuntamientóban (községi tanács) nagy csoportban vettek körül bennünket öregek, fiatalok, nők. Kérdezgettek a Szovjetunióról, milyen ott az élet, hogyan vélekednek a spanyolországi háborúról, a háború kimeneteléről, de közben-közben meséltek a saját dolgaikról, gondjaikról, eredményeikről is.

Don Fadriquének ugyanannyi lakosa van, mint El Tobosónak. Ebből a faluból azonban négyszázan álltak be a köztársasági hadseregbe. Húszan életüket vesztették a köztársaságért vívott harcokban – nevük, sorszámmal ellátva, ott látható egy zölddel díszített fekete emléktáblán. Még harminc sorszám következik utánuk, mintegy mutatva, hogy a falu számít újabb áldozatokra.

A Don Fadrique-i parasztok nemcsak fegyverrel harcolnak a fasizmus ellen. A falu hatvan kilométerre van Toledótól, százötven kilométerre Madridtól. Az alcalde és a népfront-bizottság megszervezte, hogy rendszeresen küldenek élelmiszert az ostromlott fővárosnak. Nincs olyan nap, hogy ne indítanának Madridba két-három teherautót kenyérrel, sajttal, takarmánnyal, borral, főzelékfélékkel, hússal megrakva.

– Hát hogyan, maguknál hús is van? El Tobosóban még a betegek számára sincs elegendő.

A Don Fadrique-iek elkomorodnak.

– Dehogyis nincs! Becsületből nincs ott elegendő! Tobosóban legalább annyi hús van, mint nálunk, csak a bizottság hagyja elrejteni, vagy ha eladják, akkor suba alatt, s nem Madridban, hanem keleten, ott többet fizetnek. Nálunk viszont törvény az, hogy ha keletről jönnek, azt mondjuk, hogy élelmiszerünk van ugyan, de eladni nem tudunk, mert Madridot látjuk el. Bennünket semmiféle papírral nem lehet megfélemlíteni, még kevésbé erővel. Mikor viszont madridiak jönnek, őket már ismerjük, megpúpozzuk a gépkocsit, s az áron nem vitatkozunk. Itt pedig, Don Fadriquéban üzletben kapható a hús.

Valóban, a főutcán van egy tiszta kis húsbolt, cégtábláján „Parasztszövetség” felirat. Bárki vásárolhat két kiló bárányhúst. Sorbanállás nincs. Parasztszövetségnek nevezik az itteni fogyasztási szövetkezetei. Ez árusítja a mezőgazdasági termékeket vagy cseréli be őket (nagyon szűkén vannak készpénzzel) cukorra, kávéra, gyufára, petróleumra. Több üzlete is van a faluban. A szövetség, mely tagja az Országos Parasztföderációnak, az utóbbi időben vállalta azt is, hogy tagjai számára kölcsönöket, hiteleket vesz fel az Állami Parasztbanktól.

A másik nagy szövetség a faluban a mezőgazdasági munkások szövetsége. Ide tartoznak a béresek és a falusi kisiparosok is. A két szövetség használatba vette a lázadók elkobzott földjének egy részét: 300-300 hektárt. A fennmaradó 700 hektárt az ayuntamiento a népfront pártjaival együttműködve kiosztotta egyéni használatra a földet igénylő szegényparasztok és zsellérek között.

– Erre az esztendőre egyelőre csak egy szabályt léptettünk életbe: mindazok, akik vállalkoznak egy darab föld megművelésére, műveljenek meg annyit, amennyit tudnak, és adják el munkájuk termékeit. Ebből csak haszna lesz a hadseregnek. Úgyis ott dől el, hogy kié a föld. Mindenesetre egyelőre mi vagyunk itt.

Mindössze huszonöt kilométer – és micsoda óriási különbség a két falu között!

El Tobosóban alig leplezett ellenséges hangulat, szabotázshangulat érezhető a köztársasággal és a köztársaság szabadságharcával szemben, közszemlére kitett álnyomorral tüntetnek ebben a mindenkor gazdag faluban. Elrejtik az élelmiszereket és spekulálnak velük, kizsákmányolják a béreseket és a szegényparasztokat olyan álbaloldali kollektív forma ürügyén, amely bizonyos körülmények között úgy is feltüntethető, hogy csupán a földesúri földek ideiglenes megóvását szolgálta a földesurak visszatéréséig.

Don Fadriquéban a parasztság aktívan, önfeláldozóan harcol a fasizmus ellen. Hathatós segítséget nyújt az antifasiszta város munkásainak és kispolgárságának. A parasztok szabadon kereskednek munkájuk termékeivel, s ez a szabadkereskedelem az új típusú demokratikus állam segítésének jellegét öltötte.

Honnan ez a különbség? Vajon csak annak tulajdoníthatjuk ezt, hogy Toboso kulákfalu, Don Fadrique pedig szegényparaszti falu?

Szerintem nemcsak erről van szó. Don Fadriquében a gazdag, jómódú parasztok jelentős rétege él. Egy-egy gazdának tizenöt, harminc, sőt negyven hektár földje, öt-hat öszvére, öt tehene van, bérmunkát alkalmaz és nagy árukészletekkel rendelkezik. Két ilyen gazdával összeültem, hogy kiszámítsuk alaptőkéjüket; mindkettőnél több mint ötvenezer peseta volt az eredmény. De ők is, akárcsak valamennyi középparaszt, szívvel-lélekkel a népfront-kormány oldalán állnak, búzát, burgonyát szállítanak a kormánynak, de elküldik fiaikat is a lövészárkokba. Tobosóban viszont sok zsellér van, akik ma még lényegében szervezetlenek és csupán gazdát cseréltek – a földesúr helyett bizottság hatalmaskodik rajtuk, sőt még csak nem is bizottság, hanem „technikai vezető”.

Nagy szerepe van ebben annak a különbségnek, amely a politikai pártok munkájában tapasztalható.

Don Fadriquéban a szocialisták, a kommunisták, a köztársaságiak régóta, de különösen az utóbbi időben aktívak, mozgékonyak. Megmagyarázták a parasztoknak, hogy mik az igazi érdekeik, megtanították őket arra, hogy védjék meg jogaikat a fasiszta földbirtokosok merényleteivel, de ugyanannyira a különféle baloldaliaskodó kalandorok felelőtlen kísérleteivel szemben. A parasztok ma már tudják, mit adhat nekik a demokratikus köztársaság, mit követelhetnek ők a köztársaságtól, tudják, mit vehet el tőlük Franco, s miért kell harcolni ellene.

Tobosóban a népfront-bizottság csak a látogatók becsapására szolgál. A falu egész életét szűk szindikalista keretek közé szorították, a politikai munkát pedig a bezárt templom körül, a sötét, néma házakban a fasiszták végzik, akiknek a hajuk szála sem görbült meg. Toboso és Don Fadrique két pólus, két véglet a jelenlegi spanyol faluban uralkodó állapotok tekintetében. E két pólus között helyezkedik el a spanyol falu bonyolult, felzaklatott és mélyen megrendített életének valamennyi válfaja és árnyalata.

Egyszer, még Madridban Vicente Uribe földművelésügyi miniszter mutatott nekem egy géppel teleírt lapokból összefűzött vaskos kötetet: csupa táblázat arról a rengeteg formáról, melyek között jelenleg a lázadóktól elkobzott óriási földterületek használata folyik. Van itt állami gazdaság, közösségi, szakszervezeti, kollektív, egyéni és van itt mindenféle szövetkezeti forma – kereskedelmi, hitel- és termelőszövetkezet stb. stb. Vannak itt osztatlan anarchista kommunák is, melyekben egészen a fehérneműig mindent társadalmasítottak, eltörölték a pénzt, s cigarettadobozokból kivágott bonokkal helyettesítik. Szabályozni mindezt vagy akárcsak eligazodni benne ma még, a polgárháború kellős közepén nagyon nehéz. A kormány helyesen jár el, amikor a mezőgazdaság valamennyi formáját – az egyéni és a kollektív formákat egyaránt – egyetlen ismérv – a termelékenységük – alapján látja el hitellel és támogatja. Megművelni, bevetni, learatni minden talpalatnyi földet – ez az első és a legfőbb követelmény, melyet a kormány a faluval szemben támaszt.

Másképpen nem is lehet. Az élelmiszertartalék eldöntheti a háború és az egész demokratikus rendszer sorsát. Szívből örülhetünk, mert az egész köztársasági Spanyolországban egyetlen darabka felszántatlan, bevetetlen földet sem lehet találni. Még a frontvonalon, tüzérségi tűzben, bombázások közepette is nyugodtan teljesítette a paraszt állampolgári kötelességét.

A többi, minden egyéb a politikai pártoktól függ. Jó vagy rossz munkájuk, gyenge, erős vagy semmilyen, hasznos vagy káros munkájuk gyümölcsét minden faluban, minden tanyán, minden parasztházban megláthatjuk.

Ahol a pártok törődnek a faluval, ahol vigyáztak a rendre, a törvényességre, a falu lakóinak érdekeire, ahol erősítették a várossal való antifasiszta szövetséget, ott a parasztság a hősiesség és az önfeláldozás csodálatos példáit mutatta, párt-osztagokat alakított, helyet szorított a városból jött menekültek számára, s igazi spanyol nemeslelkűséggel osztja meg velük mindazt, amije van. Ahol a politikai munka csupán adminisztrálgatásból, rekvirálásból és plakátragasztásból áll, az emberek mogorván üldögélnek házaikban, s várják, hogyan alakulnak a dolgok. Pedig rendes, sőt gyakran nagyszerű emberek ezek, olyanok, akik fegyverrel és szerszámmal egyaránt segíthetnék a köztársaságot.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!