(Idézet: A felszabadított Budapest tizenöt éve)
A főváros gazdasági, szociális és kulturális eredményeinek ágazatonkénti ismertetése
1950—1959
Egészségügy
Budapest egészségügyi ellátása az 5 éves tervidőszakban és az azóta eltelt 4 esztendő alatt igen számottevően fejlődött.
1950-ben — Nagy-Budapest kialakításakor — az egészségügyi ellátás feladatai ugrásszerűen megnövekedtek. A peremkerületek Budapesthez csatolása azzal járt, hogy a régi Budapest népességén kívül további félmillió emberről kellett gondoskodni, akiknek az egészségügyi ellátása még sokkal alacsonyabb színvonalon volt, mint az eredeti főváros lakosságáé. A peremterületek elmaradott egészségügyi viszonyaira jellemző volt, hogy 1940-ben Budapest régi területén 41, a peremterületeken viszont csak 8 orvos jutott 10 000 lakosra.
A külső területek lakossága szakorvosi ellátásban alig részesült, s a tüdőbeteggondozásban, valamint az anya- és csecsemővédelemben is sokkal előnytelenebb helyzetben volt, mint Kis-Budapest lakossága. A külterületi lakosság ellátásán kívül külön gondot jelentett az egészségügyi szerveknek, hogy évenként átlag 31 ezer vidéki költözött a fővárosba. A népesség száma — a természetes szaporodásból származó növekedést is figyelembe véve — 1950—1954 között kb. 210 ezerrel, 1956. január 1-ig pedig további mintegy 80 ezerrel gyarapodott.
A betegellátó hálózattal szemben támasztott követelményeket növelte az is, hogy nagymértékben bővült a társadalombiztosításba bekapcsoltak köre és ugyanakkor — az életszínvonal emelkedés természetes velejárójaként — fokozódott az emberek egészségügyi szolgáltatások iránti igénye.
A szélesebb körre kiterjedő és kielégítő színvonalú egészségügyi ellátás megszervezése érdekében megfelelő számú, jól képzett orvosra és nem utolsósorban jelentős összegű anyagi befektetésre volt szükség.
1950-ben 4 287 orvos dolgozott a fővárosban, tehát minden 10 000 lakosra 25 orvos jutott. Az orvosok száma a továbbiakban évről évre a népesség számának növekedésénél nagyobb arányban emelkedett. 1955 végén a 10 000 lakosra jutó orvosok száma már meghaladta a 32-t. Az ellenforradalmi eseményeket követő disszidálások miatt átmenetileg csökkent a főváros területén működő orvosok száma, azonban vidéki orvosok Budapestre költözése, végzett fiatalok munkába állítása és jónéhány külföldre távozott orvos visszatérése következtében számuk rövidesen nemcsak elérte, hanem 1957 végén már meghaladta az 1955. évit. Jelenleg 6 420 orvos gondoskodik a főváros lakosságának egészségügyi ellátásáról, tehát 10 000 lakosra az 1950. évi 25 helyett ma már 34 orvos jut. Ez az arány, az európai nagyvárosok ellátottságát tekintve, kedvezőnek mondható.
Budapest egészségügyi intézményeinek fejlesztésére, a meglevők bővítésére, újak létesítésére az 5 éves terv időszakában 470 millió forintot, 1955—1957. évben további 212 millió forintot fordítottak. A beruházások eredményeként az egészségügyi ellátás színvonalában 9 év alatt — mind a járó-, mind a fekvőbetegellátást tekintve — minőségi javulás következett be.
Járóbetegellátás
A járóbetegek ellátása elsősorban a körzeti orvosi hálózat keretében valósul meg. Alapjait — mint erről szó volt — még 1949-ben, az SZTK létrehozása után rakták le, de kiépítése lényegében az 50-es évek elején történt meg. A főváros területét 1952-ben 675 orvosi körzetre osztották fel. A körzeti rendszer megteremtésének fő célkitűzése lényegében az volt, hogy a kijelölt orvos egész munkaidejében ugyanazon körzet betegeit gyógykezelje, és így mód legyen betegeinek huzamosabb időn keresztül történő megfigyelésére, környezetük megismerésére s a betegség megítélésében, a gyógyító eljárás megválasztásában a tapasztaltak érvényesítésére. Egyes körzetekben azonban a népesség száma rövidesen annyira felduzzadt, hogy az orvosok túlterhelése miatt a betegek ellátásának körülményei romlottak. Az aránytalanságok kiküszöbölésére 1955 és 1958 között további 53 új körzetet szerveztek s ezzel együtt számuk 728-ra emelkedett. A helyzet sok helyen még ma sem kielégítő, néhány orvosra jelenleg is túl sok beteg jut. Megfelelő lélekszámú körzetek kialakítására az 1960. évi népszámlálás alkalmával nyílik majd lehetőség, amikor megtörténik a népesség területi elhelyezkedésének pontos felmérése.
A betegek gyógyításának kulturáltabbá tétele tekintetében fontos lépés volt a körzeti orvosi rendelők létesítése. Régebben a körzeti orvosok rendszerint lakásukon fogadták a betegeket, ami több okból nem bizonyult szerencsés megoldásnak. A gyógykezeléshez szükséges felszerelés sokszor hiányos volt, nem mindenütt állt rendelkezésre megfelelő várakozóhelyiség és gyakran az orvos nyugodt munkakörülményeit sem lehetett biztosítani. A jól felszerelt körzeti rendelők építésével azonban — amire a főváros eddig összesen több mint 15 millió forintot fordított — mind az orvosok, mind a betegek számára megfelelő körülményeket teremtettek. 1958 végéig 163 ilyen rendelő nyílt meg. Egy-egy rendelőben többnyire 3—5 körzeti orvos dolgozik. Jelenleg már alig van olyan körzeti orvos, aki az SZTK betegeket lakásán kénytelen kezelni.
A körzeti orvosi ellátást ezenkívül még számos intézkedéssel javították. Ezek között meg kell említeni például a körzeti gyermekorvosi állások 1957-ben megkezdett szervezését, amellyel a beteg gyermekek kezelésének régóta húzódó problémája sok helyen már megoldást nyert. Új kezdeményezés a házi ápolónői szolgálat létrehozása, mely segíti a körzeti orvost munkájában, és lehetővé teszi az otthonukban fekvő betegek szakszerű gondozását. Ez a szolgálat 1958 folyamán, kísérletképpen, 48 ápolónővel a VIII. és XX. kerületben működött.
A járóbetegellátásban igen nagy a szakosított rendelőintézetek szerepe. Betegforgalmukra jellemző, hogy 1958-ban 19,8 millió vizsgálatot és kezelést végeztek, tehát naponta átlagosan mintegy 60 ezer személyt láttak el. A nagy és állandóan fokozódó igénybevétel miatt népgazdaságunk évről évre igen sokat áldozott a meglevő rendelőintézetek bővítésére, korszerűsítésére, illetve újak építésére. Az 1950-ben megnyitott újpesti és az 1951-ben — 15 millió forintos beruházással — létesített kispesti rendelőintézet a legmagasabb színvonalú ellátást biztosítja a betegek részére és nagymértékben hozzájárul a külső kerületek egészségügyi elmaradottságának felszámolásához. 1952 után néhány kórház (pl. János Kórház, Szabolcs utcai Kórház) ambulanciáját szakosított rendelőintézetté fejlesztették, s a járóbetegek ellátásának szolgálatába állították. 1950 és 1958 között 6 új szakorvosi rendelőintézet létesült. Ez év júliusában nyitotta meg kapuit az óbudai rendelőintézet is, amelynek építésére több mint 17 millió forintot költöttek. A szakorvosi rendelőintézetek teljesítőképessége 8 év alatt kétszeresére növekedett: 1950-ben napi 4 610 orvosi munkaórában történt a betegek gyógyítása, 1958 végén erre már napi 8 965 órát fordítottak. A szakvizsgálatok és kezelések zökkenőmentes lebonyolítása végett a tervek szerint az I., XVI., XX. és XXII. kerületben is épül a következő évek folyamán rendelőintézet.
A szakorvosi ellátás színvonalának emelését az utóbbi években számos újfajta rendelés bevezetése szolgálta. Így például külön ambulancia létesült a cukorbetegek, a gyomorbetegek, valamint a magasvérnyomásban szenvedők részére. Új kezdeményezésként kell megemlíteni a gyermek-psychoterápiás és az allergiás rendelést is. 1958-ban ezekhez az alkoholelvonó szakrendelés járult, amelyet a jövőben — a tervek szerint — lényegesen bővítenek.
A gondozóintézeti hálózat fejlesztésére 1950 óta különösen nagy súlyt fektettek. A gondozóintézetekben a betegellátás legkorszerűbb komplex formája valósul meg: az arra rászoruló betegek rendszeres szakorvosi kezelése, ellenőrzése mellett ugyanis figyelemmel kísérik családi, szociális viszonyaikat és ahol szükséges, munkakörülményeiket is.
A rendszeres gondozás elsősorban a tbc-s betegeknél szükséges. Tbc gondozóintézetek már a felszabadulás előtt is voltak, de munkájuk a gyógykezelési eljárások fejletlensége, a hiányos felszerelés és nem utolsósorban a kapitalista rendszerből fakadó körülmények — a betegek általános rossz szociális helyzete — miatt kevéssé volt eredményes.
Államunk minden lehetséges áldozatot meghoz a tbc leküzdéséért. A gondozóintézeteken keresztül a betegek évenként több millió forint értékű életmentő hatású gyógyszert kapnak teljesen ingyenesen. A tüdőbeteggondozás fejlődésére mutat, hogy a teljesített orvosi munkaórák számát az 1952. évi 153 ezerről 1958-ban 195 ezerre emelték, s ezzel lehetővé tették, hogy egy beteggel hosszabb időn keresztül foglalkozzanak. A tbc elleni küzdelemben különösen jelentős a betegek környezetében élők vizsgálata. Az ilyen természetű vizsgálatok száma 1952-től 1958-ig megkétszereződött.
A tüdőbeteggondozók tevékenysége — a kórházi kezelési eljárások tökéletesebbé válása, nagyobb hatású gyógyszerek alkalmazása mellett — hozzájárult ahhoz, hogy a 10 ezer lakosra jutó tbc halálozások száma az 1950. évi 7,1-ről 1958-ban 3,4-re süllyedt. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a halálozási arány javulása nem járt együtt a megbetegedések számának csökkenésével. A bejelentett új tbc-s betegek száma az utóbbi években csak kevéssé változott és még 1958 folyamán is csaknem 5 900 megbetegedés történt, tehát továbbra is fontos feladat a fertőzés terjedésének megakadályozása.
A nemibeteggondozó intézetek 1950 utáni eredményes tevékenységét bizonyítja a nyilvántartott nemibetegek számának rohamos csökkenése: 1953 végén több mint 32 ezer nemibeteget tartottak nyilván, 1958 utolsó napján pedig már csak mintegy 15 ezret.
Az idegrendszeri megbetegedések elterjedtsége szükségessé tette az idegbeteggondozás kiterjesztését. Budapesten 1950 előtt 5 intézet foglalkozott idegbetegek gondozásával. Azóta négy új intézetet létesítettek, ezenkívül bővítették a meglevőket. Ezzel lehetőség nyílt az orvosi munkaórák számának jelentős növelésére: 1952-ben az idegbetegek gyógykezelésére 12 ezer, 1958-ban pedig több, mint 26 ezer orvosi munkaórát fordítottak.
Az onkológiai gondozás rendszerének kialakítása az 5 éves tervidőszak alatt kezdődött meg, ami fontos lépést jelentett a pusztító rákbetegség elleni küzdelemben. E betegség gyógyítására — a tudomány mai állása szerint — általában akkor van remény, ha korai stádiumában észlelik és a rendszeres kezelést azonnal megkezdik. Az onkológiai gondozók a rákszűrésekkel sok esetben hozzájárulnak a betegség mielőbbi felismeréséhez és lehetővé teszik, hogy a betegek haladéktalanul megfelelő kezelést kapjanak. 1952-ben 6 onkológiai intézet alakult a fővárosban, 1958 végén pedig már 12 működött. Tevékenységük bővülésére jellemző, hogy 1954-ben 38 ezer, 1958-ban több mint 110 ezer személy kereste fel az intézeteket. A gondozók által végzett rákszűrővizsgálatok száma 1958 folyamán közel ötszöröse volt az 1954. évinek.
A beteggondozás különleges formáját valósították meg az üzemi és iskolaorvosi rendelés keretében.
Az iparvállalatok államosítása előtt keveset törődtek az üzemek dolgozóinak egészségügyi ellátásával. A tőkések ilyen célokra nem szívesen áldoztak pénzt. Államunk viszont minden szükséges intézkedést megtett az üzemi egészségvédelem megfelelő színvonalra emelése érdekében. A vonatkozó rendelet előírása szerint 1951 után minden 500-nál több dolgozót foglalkoztató budapesti üzemben megszervezték az üzemorvosi rendeléseket. Az üzemorvosok feladata rendkívül széleskörű. Elsősorban természetesen gondoskodnak a náluk jelentkező betegek, vagy baleseti sérültek ellátásáról, de ők végzik a munkábalépés előtti kötelező vizsgálatokat is. Foglalkoznak az üzemek egészségügyi berendezéseinek ellenőrzésével, a dolgozók egészségügyi felvilágosításával, a munkaártalmak kiküszöbölésével.
A budapesti üzemorvosok által végzett vizsgálatok és kezelések száma 1957-ben már meghaladta a 3 milliót, 1958-ban pedig mintegy 3,5 millió volt. Tevékenységük tehát a dolgozók nagy tömegeire terjedt ki.
Az iskolaorvosi gondozás 1950 után szervezettebbé vált. Ma már a közép-, szak- és általános iskolai tanulók, valamint az óvodások rendszeres egészségügyi ellenőrzés alatt állnak. Ezt bizonyítja, hogy az 1957/58. tanévben 100 beiratkozott közép- és szakiskolai tanulóra 95, 100 általános iskolásra pedig 91 orvosi vizsgálat jutott.
Fekvőbetegellátás
A fővárosi kórházak zsúfoltsága 1950 óta úgyszólván állandó problémája egészségügyi szerveinknek. Jelenleg 26 376 kórházi ágy áll a főváros betegeinek rendelkezésére (5 000-rel több, mint 1951-ben), amelyből 10 000 lakosra — az 1951. évi 124-gyel szemben — 139 jut. A kórházi ágyak számának ilyen mérvű növelése ellenére a betegeknek még ma is sok esetben kell várakozniok üresedésre, számos esetben szükséges pótágyakat igénybe venni.
A zsúfoltság teljes felszámolását megnehezíti, hogy a betegforgalom évről évre rohamosan növekszik. Jellemző, hogy a kórházak 1958-ban 488 ezer beteget láttak el, százezerrel többet, mint 1953-ban. A betegforgalom felduzzadása összefügg a budapesti népesség túlzott gyarapodásával, az ingyenes ápolásra jogosító társadalombiztosítás kiterjesztésével és a lakosság egészségügyi kultúrája tekintetében végbemenő fejlődéssel. A fekvőbetegellátó intézmények zsúfoltságához hozzájárul az is, hogy a budapesti kórházakban, a fővárosi lakosokon kívül, még igen sok vidéki beteget is kezelnek. 1958. I. félévében a vidéki lakóhelyű ápoltak aránya meghaladta a 25 %-ot.
A kórházi hálózat fejlesztésénél természetesen elsősorban a felszabadulás előtt különösen elhanyagolt szakokra kellett tekintettel lenni.
Ilyen volt például a gyermekgyógyászat, amelynek akkori állapotára fényt vet, hogy a legnagyobb társadalombiztosító intézet, az OTI kórházaiban egyáltalán nem működött gyermekosztály. A felszabadulás után a Gyermekvédő Intézetet modern, jól felszerelt, 500 ágyas gyermekkórházzá alakították át, amely jelenleg Heim Pál Gyermekkórház név alatt működik. Ezenkívül új, korszerűen felszerelt csecsemő-gyermek osztályok kezdték meg működésűket a Péterfy Sándor utcai Kórházban, a János Kórházban és az Uzsoki utcai Kórházban is.
Egészen újszerű intézmény az 1954-ben létesült Schöpf-Merei Ágoston Kórház, Európa második, koraszülött csecsemők szakszerű ellátására berendezett kórháza. Megnyitása elősegítette a csecsemőhalálozás csökkentését, mert lehetővé tette olyan koraszülöttek megmentését, akiket egyébként a megfelelő felszerelés hiányában nem lehetett volna életben tartani.
A fekvőbetegellátást ezenkívül még számos újszerű speciális intézet és kórházi osztály létrehozásával tökéletesítették. A járványos májgyulladásos betegek részére 1953-ban megnyitották a Hepatitis Kórházat. Ugyanebben az évben megszervezték az Országos Onkológiai Intézetet, ahol a rákbetegek kapnak műtéti, vagy sugárkezelést. A következő évben kezdte meg működését az Agy- és Idegsebészeti Intézet, majd a Mozgástherápiai Intézet. 1956 óta áll a betegek rendelkezésére a Heine Medin Intézet, ahol a járványos gyermekbénulásban szenvedő gyermekek szakszerű kezelést és utókezelést kaphatnak. A János Kórházban külön osztályt létesítettek a hypertoniás (magas vérnyomásos) betegek részére.
A kórházi ellátás formáinak kiszélesítését jelenti a betegotthonok létrehozása is. Feladatuk, hogy olyan — főként időskorú — betegeket gondozzanak, akiknek szakkezelésre már nincs szükségük, de állandó orvosi felügyeletre és ápolásra szorulnak. A betegotthoni férőhelyek száma 1951 és 1957 között 290-ről 896-ra emelkedett, az igények azonban olyan nagyok, hogy további fejlesztésük szükséges. Hasonló a helyzet a tbc gyógyintézetek esetében is, pedig a kórházba utalt tbc-s betegek elhelyezési lehetőségeinek megjavítására 1950 óta ugyancsak számos beruházást eszközöltek. Például 1950-ben megnyitották a XXII. kerületi Tbc Kórházat, majd 1956-ban a MÁV tüdőgyógyintézetet. Bővítették a Szabadsághegyi Tbc. Szanatóriumot és a Szabadsághegyi Gyermek Tbc. Kórházat is.
A felsorolt számszerű adatok bizonyítják, hogy Budapest kórházi ellátása az utóbbi évek alatt mind a mennyiség, mind a színvonal tekintetében nagy fejlődésen ment keresztül. Mivel azonban a kórházba utalt betegek — a viszonylagos helyhiány miatt — néha még mindig várakozni kénytelenek felvételükre, vagy egyes esetekben csak pótágyon nyerhetnek elhelyezést, szükséges a kórházi ágyak számának további növelése. Új, nagybefogadóképességű kórházak építése mellett a zsúfoltságot enyhítheti a meglevő kórházak bővítése és a betegbeutalási rendszer átszervezése is.
Közegészség- és járványügy
Az új alapokra helyezett egészségügyi szervezet már kezdettől fogva egyik legfőbb feladatának tekintette a betegségek megelőzését, a járványok kiküszöbölését. 1955 elejétől — a Fővárosi Tanács Egészségügyi Osztályának irányítása mellett — a Közegészségügyi és Járványügyi Állomás végzi a lakótelepek, munkásszállások, iparvállalatok, iskolák, vendéglők, élelmiszerüzletek stb. egészségügyi és higiéniai szempontból való ellenőrzését. Ezek mellett bakteriológiai, vízbiológiai és parazitológiai vizsgálatokkal járul hozzá a betegségek megelőzéséhez. Feladata a védőoltások megszervezése is. A hagyományos oltások mellett 1957-ben megkezdték a tudomány egyik legújabb vívmánya, a járványos gyermekbénulás elleni oltás (Salk-oltás) alkalmazását.
Az egészségvédelem kiterjesztése, az oltások rendszeresítése, bizonyos fertőző betegségek, például a diftéria, szamárköhögés, trachoma általános visszaszorítását eredményezte. A járványügyi szervek fokozott erőfeszítéseket tesznek azoknak a betegségeknek a leküzdésére is, amelyek az utóbbi években még tömegesen jelentkeztek (járványos májgyulladás, vérhas, kanyaró stb.).
Anya- és csecsemővédelem
Közismertek azok az intézkedések, melyeket népi demokráciánk az anyák és csecsemők fokozottabb védelme érdekében az elmúlt években foganatosított.
Elsőként kell megemlíteni az egységes anya- és csecsemővédelmi hálózat kiépítését, melyhez 1950 végén 63 intézet tartozott. Azóta több új intézetet létesítettek, úgy, hogy számuk 1958 utolsó napján már 73 volt.
Az anya- és csecsemővédelmi tevékenység fellendülését leginkább a tanácsadások számának növekedése jellemzi. 1958-ban 789 ezren, több mint kétszer annyian látogatták a terhes-, csecsemő- és egyéb tanácsadásokat, mint 1951-ben. Az anya- és csecsemővédelem eredményeihez tartozik, hogy az intézetben történt születések aránya az 1950. évi 90 %-ról 97 %-ra növekedett. Itt is utalni kell a koraszülöttek ápolásának megoldására és a kórházi csecsemő-gyermekosztályok kiépítésére, mely a csecsemővédelemben igen nagy előrelépést jelentett.
Fontos szerepet tölt be a csecsemővédelemben az anyatejgyűjtőállomások tevékenysége is. Jelenleg 27 anyatejgyűjtőállomás működik. Az általuk begyűjtött évi 60—70 ezer liter tej lehetővé teszi, hogy azok a csecsemők is anyatejhez jussanak, akiket anyjuk nem tud táplálni.
A hároméves, de különösen az ötéves terv idején — a gazdasági és társadalmi fejlődésnek megfelelően — nagymértékben növekedett a dolgozó nők — közöttük az anyák — száma. Jellemző, hogy míg 1946-ban a gyermekeknek 15 %-a született valamilyen kereső foglalkozással rendelkező anyától, addig 1957-ben már 68 %-a. Gondoskodni kellett tehát a dolgozó anyák csecsemőinek munkaidő alatti rendszeres ellátásáról. Ezért az ötéves tervben igen nagy súlyt helyeztek a bölcsődei hálózat kiépítésére.
- év végén a főváros területén működő bölcsődék már közel 11 ezer gyermek ellátását vállalhatták, csaknem négyszer annyiét, mint 4 évvel korábban. Az elhelyezés iránti igény azonban sokkal nagyobb ütemben nőtt, így ennek maradéktalan kielégítésére nem volt lehetőség.
Ezekben az években, a nők mind nagyobb arányú munkábaállása mellett, súlyosbította a bölcsődei helyzetet a születések számának ugrásszerű megnövekedése is. 1949-ben Nagy-Budapest területén kb. 25 ezer gyermek született, 1953-ban csaknem 38 ezer, 1954-ben pedig 36 ezer születést jelentettek be. Tekintettel arra, hogy a csecsemők bölcsődei elhelyezése általában már 3 hónapos korukban időszerűvé válik, a születések számának rohamos növekedése azonnal éreztette hatását.
1954 után a születések száma erősen csökkent és ezáltal 1957-re a bölcsődék zsúfoltsága már lényegében megszűnt. Jelenleg a bölcsődék anyagi és személyi ellátottságának fejlesztése a főfeladat és az egyes kerületek bölcsődei hálózata között még helyenként fennálló aránytalanságok megszüntetése.
Az anyák és csecsemők érdekében kifejtett széleskörű, sok anyagi áldozatot igénylő tevékenység nem maradt hatástalan. Eredménye elsősorban a csecsemőhalálozás nagyarányú csökkenésén keresztül mérhető le. 1936 és 1939 között 1000 élveszülött közül átlagosan 100 gyermek hált meg 1 éves korának elérése előtt, 1946—50-ben 82, 1958-ban pedig már csak 48.
Mentőszolgálat
A főváros egészségügyi ellátása megkívánta a mentőszolgálat kiterjesztését is. A mentőket 1951 folyamán 156 ezer esetben, 1958 folyamán pedig már 247 ezer esetben hívták ki betegszállítás, szülés, baleset, vagy egyéb ok miatt. A kivonulások száma tehát 1951 óta 58 %-kal emelkedett.
A növekvő feladatokra való tekintettel modernizálták és kiegészítették a mentőautóállományt: a hordággyal ellátott gépkocsik számát az 1951. évi 56-ról 70-re növelték.
Fontos kezdeményezések történtek ezenkívül a mentők munkájának hatékonyabbá tétele érdekében. Ezek közül főként az ún. rohamkocsi szolgálat 1954-ben történt bevezetése érdemel említést, ami az egész világon az első ilyen irányú kezdeményezésnek tekinthető. A szolgálat feladata a különlegesen súlyos és azonnali beavatkozást igénylő baleseti sérültek ellátása. A rohamkocsi lényegében kicsinyített kórházi ambulanciát visz ki a baleset színhelyére, ahol a sérülteket a szokásos elsősegélynyújtáson túlmenő ellátásban részesíthetik. A rohamkocsiszolgálatnál vezették be először az ultrarövidhullámú rádióberendezés használatát. Rádión keresztül a mentőautó állandóan érintkezést tarthat fenn a központtal, ami lehetővé teszi a mentési munka jobb megszervezését, a gyorsabb segélynyújtást, a gépkocsik tökéletesebb kihasználását.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!