Kijev felszabadítása

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

VIII. fejezet / A szovjet hadsereg eléri a határokat

1. A „keleti fal” megrohamozása

Kijev felszabadítása

Az a hír, hogy a szovjet csapatok elérték a Dnyepert, az egész országot bejárta. Az újabb győzelmek a haza, a kommunista párt iránti mélységes büszkeség érzésével töltötték el a hátország dolgozóinak szívét.

A szovjet hadsereg sikerei a fasiszta hadsereg vezérkarát a végső rendszabályok megtételére kényszerítették. „Figyelembe véve a Keleten kialakult helyzetet – olvasható a hitlerista legfelsőbb parancsnokság hadinaplójában -, a már régebben kialakult elgondolásoknak megfelelően a főparancsnokság törzse szeptember 15-én kelt jelentésében rámutatott, hogy a keleti arcvonalnak segítséget kell nyújtani, és e célból kockázatot kell vállalni más hadszínterek rovására.” Ennek megfelelően elhatározták, hogy kiürítik Dél-Itáliát és visszavonulnak északra, az Appenninekbe. Az olaszországi arcvonalon levő páncéloshadosztályokat gyalogoshadosztályokkal cserélték fel, és elhatározták, hogy az olaszországi teljes értékű hadosztályok helyett a Dnyepernél szétvert csapatokat irányítják az Appenninekbe. Az olaszországi arcvonal meggyengülése lehetővé tette az angol-amerikai csapatoknak, hogy akadály nélkül nyomuljanak előre Olaszország központi körzetei felé.

A szovjet-német arcvonalon elszenvedett óriási veszteségek ellenére az ellenség 1943 szeptember végén még számottevő erőt képviselt. 239 hadosztály és 13 dandár működött Keleten, vagyis a hitlerista hadsereg főerői.

A német fasiszta hadvezetés úgy tervezte, hogy helyreállítja a Dnyeper menti védelmet, s megtartja a jobbparti Ukrajna és a Krím legfontosabb gazdasági körzeteit. Jól tudta, hogy innét a szovjet hadsereg számára megnyílik az út Lengyelországba, a Kárpátok és a Balkán felé. Csapatainak zömét továbbra is Ukrajnában tartotta. 1943 október elején itt védekezett a „Dél” hadseregcsoport és az „A” hadseregcsoport egy része, amelyek mintegy 80 hadosztályt, ezen belül 18 páncélos- és gépesített hadosztályt tettek ki.

Még szeptember végén, október elején a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása direktívát adott ki valamennyi front számára, hogy döntő célú támadást indítsanak az egész szovjet-német arcvonalon.

Az északnyugati irányban a szovjet csapatoknak szét kellett zúzniuk az ellenség északi csoportosítását, és meg kellett akadályozniuk, hogy az visszavonulhasson Dvinszk, Riga felé. A Nyugati Irány csapatai feladatul kapták, hogy érjék el a Vilnius-Minszk-Szluck-Szlucs-folyó arcvonalat. A délnyugati irányban ki kellett jutni a Mogiljov-Podolszkij-Ribnyica-Herszon terepszakaszra. Az itt tevékenykedő frontoknak megparancsolták, hogy semmisítsék meg az ellenségnek a Dnyeper bal partján levő összes hídfőit. Az Észak-kaukázusi Front csapatainak a Fekete-tengeri Flottával és az Azovi Katonai Flottillával együtt hídfőállásokat kellett birtokba venniük a Kercs-félszigeten, és meg kellett teremteniük a Krím felszabadításának feltételeit. A fő erőkifejtést most is a délnyugati hadászati irányban összpontosították. Itt kellett szétzúzni az ellenségnek a Dnyeper és a Molocsnaja-folyókra épült védelmét, kibővíteni a Dnyeper jobb partján elfoglalt hídfőállásokat, és kedvező körülményeket kellett teremteni a jobbparti Ukrajna teljes felszabadítására irányuló további támadás kifejlesztéséhez.

Meg kell mondani, hogy ezeket a feladatokat nem sikerült 1943-ban maradéktalanul teljesíteni. Sokat közülük 1944-ben oldottak meg.

1943. október elejére a szovjet hadsereg működő frontjainak állományában 65 összfegyvernemi, két harckocsi- és tizenhárom légi hadsereg volt. A főhadiszállás tartalékát öt összfegyvernemi és három harckocsihadsereg alkotta. A szovjet katonai repülőerők számban felülmúlták a fasiszta légierőt, és szilárdan kezükben tartották a légi uralmat.

Október folyamán elkeseredett harcok folytak a Dnyeper jobb partján elfoglalt hídfőállások megtartásáért és kiszélesítéséért.

Az ukrajnai harcokban valamennyi fegyvernem részt vett. Példátlan önfeláldozást tanúsítottak a műszaki csapatok és alegységek. Az előretolt egységekkel együtt támadva, az ellenséges tűzben tutajokat és kompokat építettek, irányították az átkelést a Dnyeperen. A tüzérség közvetlen irányzású tűzzel támogatta a folyón átkelő csapatokat. A katonai repülőerők erőteljes csapásokat mértek az ellenség hátába és közlekedési útjaira. A honi légvédelmi csapatok alakulatai fedezték az átkelést, a közlekedési csomópontokat, a fronthadtáp fontosabb objektumait. Az ellenség hátában a partizánok harcoltak.

Az ellenség megértette, hogy ha a szovjet magasabbegységek sikert érnek el a kijevi irányban, akkor a német csapatok egész déli csoportosítása veszélybe kerül, és megnyílnak az utak a szovjet hadsereg előtt délnyugat felé.

A „Keleti fal” megszilárdítására a Wehrmacht parancsnoksága ekkor Nyugat-Európából három páncélos- és három gyalogoshadosztályt, valamint nagyszámú menet-pótalakulatokat dobott át.

Még 1943. szeptember 29-én a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása új feladatot állított a Voronyezsi Front elé¹: erőit a kijevi irányban összpontosítva, a Központi Front balszárny-csapataival együttműködve, semmisítse meg a Kijev körzetében található ellenséges csoportosítást, és szabadítsa fel Ukrajna fővárosát.

¹ 1943. október 20-án a Központi, a Voronyezsi, a Sztyeppei, a Délnyugati és a Déli Front új elnevezést kapott: e frontok sorrendben Belorusz, illetve 1., 2., 3. és 4. Ukrán Fronttá lettek.*

1. F. Vatutyin tábornok, a front parancsnoka úgy határozott, hogy a főcsapást Kijevtől délre Velikij Bukrin körzetéből, a kisegítő csapást pedig a Kijevtől északra elterülő ljutyezsi hídfőből méri. A Voronyezsi Front csapásmérő csoportosítása, amely a bukrini hídfőben összpontosult, októberben kétszer is megkísérelte a támadást, ámde a német védelmet nem sikerült rögtön áttörnie.

Október 25-én késő éjszaka a legfelsőbb főparancsnok direktívát írt alá, melynek értelmében áthelyezték a támadási terepszakaszt: az ellenség kijevi csoportosítására a ljutyezsi hídfőből kellett erős csapást mérni, északnyugatról megkerülve Kijevet. A Voronyezsi Front törzse, élén Sz. P. Ivanov tábornok törzsfőnökkel, azonnal hozzálátott a ljutyezsi körzetben levő csapatok átcsoportosítási grafikonjának elkészítéséhez. Az átcsoportosítás általános irányítását a frontparancsnok helyettese, A. A. Grecsko tábornok végezte.

A még viszonylag fiatal, negyvenéves tábornok igen gazdag törzsbeli és parancsnoki tapasztalatokkal rendelkezett. 1919-ben a Vörös Hadseregben harcolt, 1936-ban elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát, majd 1941-ben a Vezérkari Akadémiát. Grecsko 1928-ban lépett be a pártba. A Nagy Honvédő Háború elején hadosztályparancsnok volt, majd hadtest- és hadseregparancsnok. Nagyszerű elméleti felkészültsége, jó szervezőképessége, a törzsszolgálat ragyogó ismerete képessé tették rá Grecsko tábornokot, hogy sikeresen birkózzék meg a számára kijelölt feladattal.

1943. október végén és november elején rendkívül szoros határidő (7-9 nap) alatt megtörtént a csapatok bonyolult átcsoportosítása a front balszárnyáról a jobbszárnyra. A bukrini hídfőből észak felé vonultak a 3. gárda harckocsihadsereg, a 23. lövész-, a 7. tüzérhadtest és sok más csapatok oszlopai. Az átcsoportosítás során a csapatok 130-200 kilométeres menetet hajtottak végre az arcvonal mentén, háromszor keltek át nagy folyókon (kétszer a Dnyeperen, egyszer pedig a Gyesznán). Az időjárás esősre fordult, nem volt elég szállítóeszköz. A feszes terv és a nehéz körülmények ellenére az átcsoportosítás időben és az ellenség elől rejtve történt meg.

A kijevi ütközet küszöbén változás történt a ljutyezsi hídfőt tartó 38. hadsereg vezetésében. A hadsereg parancsnokává K. Sz. Moszkalenko tábornokot nevezték ki. Tapasztalt hadvezér volt. Részt vett a polgárháborúban. Amikor a Nagy Honvédő Háború kitört, az egyik gépesített páncéltörődandár parancsnoka volt, majd hadtestparancsnok lett, 1942 februárjától pedig egymást követően több hadsereg csapatait vezényelte. Amikor a 38. hadsereg élére került, már gazdag tapasztalatokat szerzett a sztálingrádi ütközetben, a felső-doni és a harkovi támadás során, a kurszki csatában, a balparti Ukrajnában lefolyt támadásnál és Dnyeperen való erőszakos átkelésnél.

E hadsereg haditanácsának tagjává kinevezték A. A. Jepisev tábornokot, a pártpolitikai munkában nagy tapasztalatokkal rendelkező politikai vezetőt.

November 3-án hatalmas tüzérségi előkészítés és repülőcsapások után megindult a front főerőinek támadása Kijevtől északra. Ez az újabb csapás váratlanul érte az ellenséget. A 38. hadsereg csapatai már a harcok első napjaiban áttörték az ellenség védelmét a ljutyezsi hídfő előtt. Ettől északra sikerrel fejlesztették ki támadásukat I. D. Csernyahovszkij tábornok 60. hadseregének csapatai.

Az egész ellenséges védelem mielőbbi áttörése és Ukrajna fővárosának birtokba vétele érdekében a frontparancsnok a főcsapás irányában ütközetbe vetette a 3. gárda harckocsihadsereget, majd pedig V. K. Baranov tábornok 1. gárda lovashadtestét.

A november 6-ra virradó éjszaka a harcok Kijev északi peremén bontakoztak ki, azután pedig a város központjába helyeződtek át. Az N. P. Andrejev százados parancsnoksága alatt álló 4. önálló gépkocsizó lövészszázad felderítő csoportja, leküzdve az ellenség tüzét, elsőként tűzte ki az UK(b)P Központi Bizottsága épületére a győzelmi lobogót. A gyalogosok segítségére siettek A. G. Kravcsenko tábornok 5. gárda harckocsihadtestének harckocsizói. D. A. Csumacsenko százados harckocsizászlóalja a város központjában egyesült a gyalogosokkal.

Valamivel a felderítők előtt behatoltak Kijevbe G. P. Szamorukov alhadnagy parancsnoksága alatt a 180. lövészhadosztály géppisztolyosai, és ők festették az első felírásokat a Krescsatyik házaira. Egyidejűleg A. G. Kozuto százados harmadik zászlóaljának harcosai kitűzték a zászlót az USZSZK népbiztosi tanácsának épületére. November 6-ra virradóra a szovjet csapatok befejezték a Kijevet védő hitlerista magasabbegységek szétzúzását, és rohammal bevették a várost. Az utcai harcokban a szovjet hazafiak mellett kitüntették magukat a L. Svoboda ezredes parancsnoksága alatt álló 1. Önálló Csehszlovák Dandár katonái is. Elfoglalták a pályaudvart, és november 6-án reggelre kijutottak a Dnyeperhez.

A front haditanácsa megkülönböztetett figyelemmel és gondossággal viseltetett a csehszlovák dandár iránt, és igyekezett kímélni a katonáit. Csupán Svoboda ezredes állhatatos kérésére és közbenjárására döntöttek úgy, hogy harcba vetik a dandárt. A támadás küszöbén a dandárparancsnok ezekkel a szavakkal fordult a személyi állományhoz: „Úgy harcoljatok Kijevért, mintha Prágáért és Bratislaváért harcolnátok!” A csehszlovák katonák becsülettel teljesítették ezt a parancsot.

Derekasan részt vett a Kijev körzetében levő hídfőállásért vívott küzdelemben és a város felszabadításában a kijevi hadtest-légvédelmi körzet is, amelynek parancsnoka N. K. Vaszilkov tábornok volt.

November 6-án a moszkvai tüzérségi díszsortűz döreje hírül adta a szovjet népnek Kijev felszabadítását. Ukrajna fővárosa 778 napig volt a hitlerista megszállók igájában. Ezekben a sötét napokban a városban több mint 195 000 embert kínoztak meg, lőttek agyon vagy pusztítottak el a gázkamrákban. Több mint 100 000 embert, főként fiatalokat, a fasiszták németországi kényszermunkára hajtottak el. A város, amelynek a háború előtt 900 000 lakosa volt, most körülbelül 180 000 lelket számlált. A német fasiszta megszállók csaknem teljesen lerombolták és kirabolták Kijevet.

A párt és a kormány nagyra értékelte a Kijev felszabadításában részt vevő szovjet katonák hősiességét. Helytállásáért 65 egység és magasabbegység elnyerte a megtisztelő „Kijevi” nevet. Csupán október 12-e és november 7-e között mintegy 17 500 katonát tüntettek ki rendjelekkel és érdemérmekkel. Majdnem 700-an voltak, akik a Dnyeperen való átkelés és Ukrajna fővárosának felszabadítása közben olyan vitézül harcoltak, hogy elnyerték a Szovjetunió Hőse címet. Kijev hősiességét Hős Várossá nyilvánítása örökre emlékezetessé teszi.

A szovjet állam nagyra értékelte az 1. önálló Csehszlovák Dandár katonáinak harci hőstetteit is. Az alakulatot a Szuvorov-rend 2. fokozatával, a dandár parancsnokát és 138 katonáját pedig rendjelekkel és érdemérmekkel tüntették ki. Három különösen kiváló Harcos megkapta a Szovjetunió Hőse címet.

Kijev felszabadítása után a szovjet csapatok folytatták az ellenség üldözését. I. I. Jakubovszkij ezredes 91. önálló harckocsidandára más egységekkel együttműködve november 7-én felszabadította Fasztovot, a jelentős vasúti csomópontot. Jakubovszkijt és még kilenc katonát és tisztet a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. November 12-én a szovjet csapatok kiverték az ellenséget Zsitomirból.

A német fasiszta hadvezetés sietve hozzálátott erőinek átcsoportosításához, főképpen Nyugat-Európából Kornyin körzetébe és a Zsitomirtól délre eső térségbe. Még mindig nem adta fel a reményt, hogy erős páncélos csoportosításának csapásaival felszámolhatja a dnyeperi hídfőállást, és újra birtokba veheti Kijevet. November 15-én a hitlerista csapatok ellentámadásba mentek át, de az 1. Ukrán Front csapatainak szívós ellenállásába ütköztek. Heves védelmi ütközetekben sikerült az ellenséget elvéreztetni és megállítani.

December végére a Dnyeper jobb partján, Kijev térségében mintegy 150 kilométer mély és 500 kilométer szélességű hídfő alakult ki, amely a továbbiakban a jobbparti Ukrajnában levő hitlerista csapatokra mért hatalmas csapások kiindulási körzete lett.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

 

Az első győzelmek

Hív a szocialista haza!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

4

Megkezdődött a partizánsereg hősies menetelése a dél-uráli hegyekben. Több kilométer hosszú menetoszlopban vonult Bljuher serege. Egymást követték a kozák lovasok hagyományos egyenruhájukban, széles sáv a buggyos nadrágjukon, kard az oldalukon. Mentek a gyalogos munkások, puskával felfegyverkezve, ki katonai zubbonyban és ellenzős sapkában, ki zakóban és sportsapkában, gyaloglás közben szétvált és zsineggel, szíjjal átkötött csizmában, cipőben. Taposták az utat a szegényparasztok, háziszőttes ruházatban és bocskorban. A harcosok és a parancsnokok között akadt orosz, ukrán, tatár, baskír, mari és még sokféle nemzetiségű. S velük együtt meneteltek az internacionalista osztagok: magyarok, németek, osztrákok, kínaiak. Középütt hatalmas hadtáp-oszlop: a legkülönbözőbb szekerek, tarantászok, kocsik, bricskák, hintók, sőt, még egy személygépkocsi is, amelyet két ló vontatott. Mindez nagy zajjal haladt előre. A szekerek hihetetlenül nyikorogtak, gőzölögtek a tengelysúrlódástól — nem volt mivel megkenni a kerekeket, nem volt sem kátrány, sem kocsikenőcs. Néha mézet használtak helyette, de ebből sem volt elég, s általában csak szűkös élelmiszeradagokat oszthattak. A hadtáp-oszlop közepén vonult az egészségügyi részleg. A kocsikon szalmán feküdtek a sebesültek, akiket nem gézzel kötöztek (géz nem volt), hanem főleg ingekből hasított vászoncsíkokkal.

A seregben mindennel takarékoskodtak, a kenyérrel csak úgy, mint a lőszerrel. Különösen rosszul álltak tölténnyel. Minden egyes töltényt úgy számon tartottak, mintha színaranyból lett volna. Az első ütközetig egymástól kéregették kölcsön a töltényeket, majd az ellenségtől szereztek szuronnyal a mindennapos kemény összecsapásokban. A vörösalakulatokat szorosan nyomon követték a fehérkozák századok, s az utat nemegyszer ellenséges oldalvédek állták el. A csapat mindenfelől körülvéve, a fehérgárdista rajtaütéseket visszaverve, az ellenséges biztosítóőrsöket elsöpörve haladt előre az uráli hegyi utakon. Sok partizánsereggel ellentétben nem volt sem csüggedés, sem pánik, sem fegyelmezetlenség.

A csapat gerincét orosz munkások alkották, akik a kíméletlen osztályharcok bonyolult, hosszú útját járták végig, szilárdak, a szovjethatalomhoz hűek voltak, s maguk köre tömörítették a szegényparasztokat és az Oroszországban tartózkodó külföldi dolgozókat. Mindannyiukat egyesítette a közös osztályérdek. A sereg a proletár nemzetköziség, a népek közötti nagy barátság eszméjének eleven megtestesítője volt. A külföldi munkások és parasztok fegyvert fogtak a szovjethatalomért, mivel benne látták a zálogát annak, hogy a világ dolgozói megszabadulnak a kapitalizmus bilincseitől. A sereg ereje abban rejlett, hogy élén olyan bolsevikok álltak, akik nem ismertek félelmet a harcban. A kommunisták egybekovácsolták, fellelkesítették a sereget, hőstettekre serkentették a harcosokat.

Bljuher serege, miután útközben újabb alakulatokkal egészült ki és leküzdötte az ellenség elkeseredett ellenállását, augusztus végére Ufa körzetébe érkezett, és a várostól keletre, Iglino állomás mellett gyülekezett. Ekkor a seregnek már mintegy 10 000 harcosa volt, fegyverzetéhez több mint 100 géppuska és 13 tábori ágyú tartozott. A fehérgárdisták nagy erőket vontak össze, és elhatározták, hogy harcra késztetik Bljuheréket. A partizánok is készültek az ütközetre. A kommunisták minden ezrednél és osztagnál taggyűlést tartottak, és elbeszélgettek a harcosokkal a küszöbönálló ütközet fontosságáról.

Augusztus 29-én megkezdődött a csata. Mindkét fél elkeseredetten küzdött. A szovjet harcosok számos hőstettet vittek végheg. Így például Kaltimanovo falu mellett egy vörös géppuskás, a szibériai Jefim Krucsinyin fedezte osztagának visszavonulását. A fehérgárdista csatárláncok sokáig nem tudtak felemelkedni, Krucsinyin géppuskája valósággal a földhöz szegezte őket. De fogytán volt a töltény, s a géppuskás hátraküldte beosztottját segítségért. Ő a géppuskánál maradt, és tovább tüzelt. Ekkor hirtelen elhallgatott a géppuska: megszorult a töltény. Az ellenség azonnal kihasználta a helyzetet, és körülzárta a bátor géppuskást. Krucsinyinnak nem sikerült megjavítania fegyverét. Egyre szorosabbá zárult körülötte a fehérgárdista gyűrű. De amint a fehérek rávetették magukat, Krucsinyin felugrott, megragadott egy kézigránátot, és futásnak eredt. A fehérek először a géppuskához rohantak, s a kézigránát azon nyomban közéjük repült. A robbanástól sokan elpusztultak és megsebesültek. A felbőszült fehérgárdisták szuronnyal támadtak Krucsinyinra. A géppuskás hősi halált halt, de megtette kötelességét: feltartóztatta a fehérek előretörését. A partizánok csakhamar ismét támadásba mentek át, és visszavetették az ellenséget.

A szovjet alakulatok Iglino állomás elfoglalása után észak felé nyomultak előre. Át kellett kelniük az Ufa folyón — ez pedig nem volt könnyű. Bljuher egy Krasznij Jar falu határában fekvő partrészt jelölt ki az átkelésre. A folyó mély, s ezen a helyen mintegy 200 méter széles volt. Gyorsan hidat kellett verni, de ehhez fára volt szükség, s ez nem termett a környéken. Ekkor lebontás céljára pajtákat és lakhatatlan házakat vásároltak a baskíroktól. A falu lakói szívesen segítettek a partizánoknak. Huszonnégy óra alatt elkészült a híd, s már megindult az átkelés, amikor nagy fehérgárdista csapat bukkant elő. A küzdelem sorsát a vöröskozákok döntötték el, akik tömör lavinaként törtek be az ellenség soraiba.

„… Noha az ellenállás heves volt, megvertük a fehéreket. Kétszáz foglyot ejtettünk. A többieket lekaszaboltuk, illetve a folyóba fojtottuk. Zsákmányunk három ágyú és hat géppuska. A veszteségek megállapítása folyamatban van”²⁶ A dél-uráli hegyekben. (A polgárháború részvevőinek visszaemlékezései.) Moszkva 1958. 164. old. (oroszul).* — jelentette augusztus 3-án Bljuhernek Iván Kasirin, a verhnye-uralszki egység parancsnoka.

Az átkelésen túl voltak. A híd lángolva égett; felgyújtották, hogy akadályozzák az üldözést. Az egységek észak felé haladtak tovább. Szeptember közepén Bljuher serege másfélezer kilométeres út után, sok-sok harc árán elérte Kungur körzetét, és egyesült a keleti front 3. szovjet hadseregének kötelékeivel.

Az eseményről Bljuher szeptember 13-án az alábbi táviratban tett jelentést:

„A Népbiztosok Tanácsának, Moszkva. Az OK(b)P Területi Bizottságának, Perm. A 3. hadsereg parancsnokának.

Üdvözlöm Önöket a dél-uráli csapatok kötelékébe tartozó verhnye-uralszki ezred, belorecki ezred, 1. uráli lövészezred, arhangelszki ezred, bogojavlenszki ezred, 17. uráli lövészezred, Sztyepan Razinról elnevezett 1. orenburgi kozák ezred, verhnye-uralszki kozák ezred, önálló lovasszázadok és tüzérosztály nevében.

Üdvözlöm az Önök személyében az Oroszországi Munkás-Paraszt Szovjetköztársaságot és dicső vörösseregeit.

Miután példa nélkül álló másfélezer kilométeres menetet hajtottunk végre az uráli hegyekben és a kozák-fehérgárdista felkelés által érintett területen, alakulattá fejlődtünk, és megvertük az ellenséget, ideérkeztünk, hogy uráli csapatainkkal szoros egységben tovább harcoljunk az ellenforradalom ellen. Szilárdan hisszük, hogy nincs messze az a nap, amikor az Urál fölött a kommunizmus vörös zászlaja fog lengeni.

Bljuher,

a dél-uráli csapatok parancsnoka”²⁷ Krasznaja Zvezda, 1957. augusztus 10.*

Négy nap múlva, szeptember 18-án, a bolsevikok uráli területi bizottsága már jelentést tett Leninnek a dél-uráli osztagok portyázásáról. A dél-uráli csapatok és a 3. hadsereg egyesülésével nagy csapás érte a fehérgárdistákat és az intervenciósokat. Szeptember 15-én Harris irkutszki amerikai főkonzul táviratban számolt be külügyminiszterének azokról az újabb nehézségekről, amelyek a dél-uráli bolsevik csapatok érkezése folytán keletkeztek. Hangsúlyozta, hogy a csapatok jól szervezettek, és kitűnően tudnak manőverezni; néhány napja északra indultak, most pedig Krasznoufimszk felé tartanak, hogy ott gyalogsági és tüzérségi lövedéket vételezzenek. Ezekkel az erőkkel szemben az intervenciósoknak arrafelé nem voltak megbízható csapataik.

1918. szeptember 30-án az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság a Vörös Zászló Érdemrenddel tüntette ki Bljuhert. Ő volt a szovjet katonai rendjel első kitüntetettje.

A dél-uráli ezredek rövid pihenő után beolvadtak a 3. hadseregbe, a szovjethatalom szilárd harcosaival növelték a hadsereg állományát.

A 3. hadsereg arcvonalán csakhamar (1918 szeptember-októberben) véres harcok indultak meg Nyizsnyij Tagil és Kusva körzetében. Az ellenség számbeli fölényben volt. A vöröskatonák — többségükben uráli munkások, akik önként léptek a Vörös Hadseregbe — hősiesen védték az uráli bánya- és iparvidéket. Ovszjannyikov, a kamenszkiji üzem munkása, a Vörös Sasok nevű kommunista parasztezred zászlóvivője októberben a Laja állomás melletti harcokban élete kockáztatásával megmentette az ezred zászlaját. Súlyosan megsebesült, de amikor a fehérgárdisták megkerülték a szovjet állásokat, Ovszjannyikov utolsó erejét összeszedve teste köré csavarta a zászlót, és eltakarta zubbonyával. Amikor a harc elcsendesedett, súlyosan vérezve eljutott az ezredéhez. Hőstettéért a szovjethatalom a Vörös Zászló Érdemrenddel tüntette ki Ovszjannyikovot.

S ez az eset nem volt egyedülálló. A katonák tömegestől vittek véghez hőstetteket.

Golikov, a Vörös Sasok ezred politikai munkatársa a következőképpen számolt be naplójában a Kin állomás körzetében harcoló egyik ezred haditetteiről:

„Azokról a harci sikerekről szeretnék írni, amelyeket a kamislovi ezred az Októberi Forradalom évfordulóján elért. Ebben az ezredben mindnyájunknak vannak barátai és ismerősei. Örömmel halljuk, amikor azt mondják: »Derék fiúk vagytok, kamisloviak!«

A parancsnokság kihasználta azt a körülményt, hogy a Vörös Sasok ezred megvetette lábát a barancsinszkiji üzem és Laja mellett, s a kamisloviakat a szomszéd hadosztály segítésére vetette be; ez a hadosztály nehéz helyzetben volt, a fehérek visszavonulásra késztették Liszva felé.

A kamislovi ezred (amelynek parancsnoka Bronyiszlav Svelnyisz, a járási végrehajtó bizottság volt titkára) észrevétlenül elérte az üzemet, heves küzdelem után kiverte onnan és tovább űzte az ellenséget, s elfoglalta Kin állomást. Az ütközet november 8-án és 9-én zajlott le. A kamislovi ezred két nap alatt több mint háromszáz katonát, két ezredest és kilenc más tisztet ejtett foglyul.

A foglyokat keskeny vágányú vasúton Kusvába szállították. Amíg a szerelvény állt, beszélgettem velük. Jól öltözöttek, mindannyiukon jó minőségű köpeny, egyforma kucsma, rénszarvasbőr csizma. Többségük fiatal; nemrég hívták be őket Sadrinszk, Kamislov, Irbit, Tyumeny környékéről és részben Szibériából. Idősebb ember viszonylag kevés volt.

De az idősebbek és a fiatalok egyforma benyomást keltenek. Megrémített, megfélemlített, tudatlan emberek. Ha megkérdezzük tőlük: »Miért harcoltok?«, mindnyájan ugyanazt válaszolják: »Nem önszántunkból«, »Kényszerítettek minket«, »Hadkötelesek vagyunk«. A foglyok inkább sajnálatot ébresztettek bennem, mint haragot. A fehérek kihasználják a tudatlanságot és az elmaradottságot. Ha az ember foglyul ejtett katonákkal beszél, nemegyszer hallhatja, hogy felvételüket kérik a Vörös Hadseregbe. Bízom benne, hogy sok fogoly becsülettel fog harcolni a szovjethatalomért.

Tegnap a kamisloviak Kinből visszatértek Kusvába. Örömmel fogadtuk az elvtársakat, a nagy győzelem után.

Az ezred katonái mesélnek a harcokról, hőseikről. De mint ilyenkor mindig, az örömbe üröm is vegyül. A győzelmet nem egykönnyen érték el. Az ezred sok dicső harcost és parancsnokot vesztett el.”²⁸ F. I. Golikov: A Vörös Sasok. (Az 1918—1923-as évek naplójegyzeteiből.) Moszkva 1959. 81—83. old. (oroszul).*

A permi szakaszon orosz testvéreikkel vállvetve hősiesen küzdöttek a kínai zászlóalj harcosai Zseng Fu-cseng vezényletével, valamint a főleg magyarokból álló nemzetközi zászlóalj katonái, Münnich Ferenc parancsnoksága alatt. Sokan áldozták közülük életüket a világ dolgozóinak szabadságáért.

Az elkeseredett harcok legfőbb terhét a kommunisták vállalták. Nemhiába volt gyakran hallható abban az időben a harcmezőn az a vezényszó, amely a világ egyetlen hadseregének szolgálati szabályzatában sem szerepelt: „Kommunisták, előre!” S erre a vezényszóra az orosz, az ukrán, a belorusz és más szovjet-oroszországi népek legjobb fiai vetették magukat a küzdelembe. Külsőleg semmiben sem különböztek a többiektől. Golyóktól átlyuggatott, ócska köpenyt viseltek, lábukon csizma helyett többnyire csak lábszártekercs, fejükön élénk, vörös csillaggal ellátott sapka, kérges kezükben puska. De micsoda erő lakozott bennük! Amikor felhangzott kiáltásuk: „A szovjethatalomért! Előre!” — akkor a vöröskatonák százai és ezrei indultak rohamra, s jaj volt az ellenségnek! Hervadhatatlan dicsőséget szereztek az uráli bolsevikok, akik ott küzdöttek az első sorokban. Az uráli pártszervezet 1918 nyarától 1919 elejéig 10 000 kommunistát vesztett a szovjethatalomért vívott csatákban.

A 3. hadsereg szeptember-októberi heves harcaival jelentős fehérgárdista és cseh erőket kötött le, s ezzel nagy segítséget nyújtott a keleti front többi hadseregének.

Az első győzelmek, amelyeket a Vörös Hadsereg a keleti fronton 1918 nyarán elért, a többi harci szakaszon is éreztették hatásukat. A szovjetköztársaság védelme egyre szilárdabb lett.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!