A „dnyeperi Sztálingrád” – 1

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

2. A szovjet hadsereg eléri a határokat

A „dnyeperi Sztálingrád”

Beköszöntött az 1944. év. Az újév éjszakáján M. I. Kalinyin, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke üdvözlő szavakat intézett a dolgozókhoz és a katonákhoz. Kijelentette, hogy a szovjet hadsereg nagy sikereket ért el a német fasiszta hódítók elleni harcban. De az ellenség még erős. Célunk és hő vágyunk az, hogy teljesen megtisztítsuk földünket a fasiszta rablóktól.

Németországban is megvonták az év mérlegét. A hazugságokon kívül a fasiszta főkolomposok semmit sem tudtak mondani a népüknek. Karácsony éjszakáján Goebbels biztosította a német népet: „higgyen fegyvereink közeli győzelmében”. A lakosság erkölcsi szellemének megőrzése végett a hitlerista propaganda a tények meghamisításához folyamodott. „A sztálingrádi eset – írta december 30-án a »Völkischer Beobachter« – nem a német gyengülés kezdetének jele volt, hanem nyomós ösztönzés, hogy a német nép eltökélje magát a megalkuvást nem ismerő »totális háború« folytatására.” A távozó év utolsó napján a nácik felhívást intéztek az egész Németországhoz: „Rendíthetetlenül – harcos elszántsággal – a kétségtelen győzelemért.”

Ámde már kevesen figyeltek oda a Németország politikai és katonai vezetői szájából elhangzó hangzatos szavakra, ünnepélyes kijelentésekre. Már a katonák sem nagyon hittek a „rugalmas védelemről”, „az arcvonalak kiegyenesítéséről” szóló goebbelsi propagandaszólamoknak. Minden német számára világossá vált, hogy a hadseregnek azért kellett visszavonulnia a keleti arcvonalon, mert Németország gyengül, a szovjetországnak és fegyveres erőinek potenciálja pedig növekszik.

1943 végén a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása kiegészítette a szovjet hadsereg 1943-1944. évi további téli támadásának tervét. Azt a feladatot állította a Leningrádi, a Volhovi és a 2. Balti Front elé, hogy zúzzák szét az „Észak” hadseregcsoport főerőit, vessék vissza az ellenséget Leningrádtól, foglalják el a Narva-Pszkov-Valga-Velikaja-folyó terepszakaszt, és teremtsék meg a balti szovjetköztársaságok felszabadításának feltételeit. A terv szerint nyugati irányban az 1. Balti és a Nyugati Front támadásával a Vityebszk és Orsa térségében levő ellenséget kellett megsemmisíteni, s ki kellett jutni a Polock-Lepel-Mogiljov terepszakaszra.

A Belorusz Front csapatai azt a parancsot kapták, hogy Bobrujszk irányában támadva közelebbi feladatként semmisítsék meg az ellenség Bobrujszk körzetében levő csoportosítását, érjék el a Ptyics-folyó vonalát, és fejlesszék ki a Minszk elleni csapást. A délnyugati irányban a támadást az 1., 2., 3. és 4. Ukrán Front erőinek kellett továbbfejleszteniük, szétzúzniuk a „Dél” és az „A” hadseregcsoportot, fel kellett szabadítaniuk a jobbparti Ukrajnát és a Krímet, s meg kellett teremteniük a feltételeket ahhoz, hogy a szovjet csapatok kijussanak a déli államhatárokhoz.

1944 elejére a jobbparti Ukrajnában a szovjet csapatok állományában 2 365 000 ember, 28 847 löveg és aknavető, 2037 harckocsi és rohamlöveg, valamint 2367 repülőgép volt. A „Dél” és az „A” német hadseregcsoport 1 760 000 katonát és tisztet, 16 840 löveget és aknavetőt, 2200 harckocsit és rohamlöveget, valamint 1462 repülőgépet számlált.

December 24-én az 1. Ukrán Front lendült támadásba. Január 15-ig katonái Zsitomir és Bergyicsev körzetében súlyos vereséget mértek az ellenség 1. és 4. páncéloshadseregére, s 80-200 kilométert törtek előre. Még mélyebben beékelődtek a Kanyev körzetében védekező hitlerista magasabbegységek közé.

Január 5-re virradóra megindították támadásukat a kirovográdi irányban a 2. Ukrán Front csapatai is. A lövész-magasabbegységek és a harckocsik váratlan csapással, valamint a csatarepülőgépek aktív támogatásával szétverték a 8. német hadsereget, és 40-50 kilométerre vetették vissza nyugat felé a Dnyepertől. Január 8-án a szovjet csapatok benyomultak Kirovográdba. Az arcvonalba való beékelődésük a kirovográdi irányban veszéllyel fenyegette a Kanyev és Krivoj Rog körzetében tartózkodó német csapatok szárnyát.

A támadás során az 1. és a 2. Ukrán Front csapatai nagy sikereket értek el, ám a szárnyakat a Dnyepertől nyugatra nem tudták összezárni. Az ellenségnek sikerült Korszuny-Sevcsenkovszkij körzetében egy nagyobb kiterjedésű kiszögellést megtartania, ahol kilenc gyalogos- és egy páncéloshadosztály, valamint egy gépesített dandár elkeseredetten védekezett. E csoportosítás megsemmisítése elsőrendű jelentőségű volt, minthogy veszélyeztette az 1. és a 2. Ukrán Front szárnyát, és akadályozta tevékenységüket. Január 12-én a főhadiszállás megparancsolta az 1. és a 2. Ukrán Front csapatainak, hogy zárják körül és semmisítsék meg a kiszögellésben levő ellenséges csapatokat.

Január 25-én a 2. Ukrán Front főerői – az A. I. Rizsov tábornok vezette 4. gárdahadsereg és az I. V. Galanyin tábornok parancsnoksága alatt álló 53. hadsereg – támadásba mentek át. Valamivel később az áttörésbe bevetették P. A. Rotmisztrov tábornok 5. gárda harckocsihadseregét.

Január 26-án Kijevtől délre kibontakozott az 1. Ukrán Front csapatainak támadása. A front csapásmérő csoportját az F. F. Zsmacsenko tábornok vezette 40. hadsereg és az Sz. G. Trofimenko tábornok vezetése alatt álló 27. hadsereg erői, valamint A. G. Kravcsenko tábornok újonnan alakult 6. harckocsihadserege alkotta.

Az erős védelemre berendezkedett ellenség szívósan ellenállt. A két szovjet front csapatai előtt más arcvonalszakaszokról átdobott hadosztályok tűntek fel. Elkeseredett harc bontakozott ki. Leküzdve a hitleristák heves rohamait, I. G. Lazarev tábornok 20. harckocsihadtestének egységei már január 28-án este kijutottak Zvenyigorodka körzetébe. Még aznap a 6. harckocsihadsereg gyorsanmozgó osztaga M. I. Szaveljev tábornok parancsnoksága alatt az ellenkező oldalról betört Zvenyigorodkába. Az acélgyűrű bezárult. Több mint 10 hadosztály, mintegy 80 000 ember, körülbelül 1600 löveg és aknavető, valamint 270 harckocsi és rohamlöveg került bekerítésbe.

Az ellenség elkeseredett kísérleteket tett, hogy kitörjön a bekerítésből. Súlyos, véres harcok folytak. A hitlerista hadvezetés légi úton próbálta a bekerített csapatok utánpótlását megoldani, de a szovjet parancsnokság légi ostromzárat szervezett. A német repülőgépekkel Sz. A. Kraszovszkij tábornok 2. légi hadseregének és Sz. K. Gorjunov tábornok 5. légi hadseregének repülői bocsátkoztak harcba, valamint a légvédelmi tüzérség. A bekerítettek helyzete egyre reménytelenebbé vált. Terjedtek köztük a betegségek, nőtt az elhalálozások száma, a katonák egyre csüggedtebbé váltak. A bekerített csapatok erkölcsi szellemének fenntartására a fasiszta propaganda újra meg újra felolvastatta az egységek és alegységek előtt Hitler táviratát, amelyet a bekerített csapatok parancsnokához, Stemmermann tábornokhoz intézett: „Mint a sziklára építhetnek rám. Kiszabadítjuk önöket a katlanból. De addig tartsanak ki az utolsó töltényig.”

Február 8-án a szovjet parancsnokság ultimátumot intézett a körülzárt csoportosítás parancsnokságához, és megadásra szólította fel. Az ellenség azonban elutasította ezt az emberséges javaslatot. Elérkezett a döntő cselekvés ideje. A szovjet csapatok meghiúsították a hitleristák minden kísérletét, hogy kívülről mérjenek csapásokat. A bekerítetteknek sem sikerült kitörniük a katlanból.

Hitler ekkor parancsban azt követelte a katonáktól, hogy amennyiben szovjet fogság fenyegetné őket, kövessenek el öngyilkosságot. A hitlerista parancsnokság elrendelte, hogy a súlyosan sebesült katonákat lőjék agyon a harcmezőn.

Február 17-én a bekerített csoportosítás megszűnt létezni, két nap múlva pedig befejeződött az ellenség erdőkben és vízmosásokban elrejtőzött, szétszórt csoportjainak a megsemmisítése.

A harcok során a fasiszták 55 000 katonát és tisztet vesztettek, több mint 18 000-en fogságba estek. A szovjet csapatok nagy mennyiségű harci technikát és fegyverzetet zsákmányoltak.

A hitlerista klikk gondosan eltitkolta a népe előtt a dnyeperi katasztrófát. Azt a hírt terjesztették, hogy a bekerített csapatok állítólag áttörtek a sajátjaikhoz. Ezt a verziót szenvedélyesen védelmezte a „Dél” hadseregcsoport egykori parancsnoka, Manstein is. Az „Elvesztett győzelmek” című könyvében kijelenti, hogy mindössze 40 000 embert kerítettek be, s közülük 30-32 000-en kijutottak a katlanból.

A német hadvezetés effajta megnyilatkozásainak oka egészen nyilvánvaló: el akarja hárítani magától a felelősséget, amely a német katonák és tisztek tízezreinek céltalan pusztulásáért terheli.

A szovjet nép nagy örömmel fogadta az újabb győzelem hírét, amely betetőzte a bekerített ellenség megsemmisítését. A sikeres hadművelet eredményeképpen az ellenséget végleg visszavetették a Dnyepertől a folyó középső folyásvidékén. Megnyílt az út a szovjet katonák előtt a Déli-Bug és a Dnyeszter felé.

A korszuny-sevcsenkovszkiji hadművelet mint a szovjet hadművészet egyik legragyogóbb példája került be a Nagy Honvédő Háború történetébe. Megmutatta, hogyan kell nagy ellenséges csoportot bekeríteni és megsemmisíteni. Ebben a hadműveletben, amelyik az egyik legbonyolultabb haditevékenységi forma volt, a szovjet hadvezetés kimagasló példáját nyújtotta a lövész-, a harckocsi-, a műszaki csapatok és a légierő jól megszervezett együttműködésének.

Miközben Korszuny-Sevesenkovszkij alatt folyt a harc, az 1. Ukrán Front jobbszárny-csapatai a január 27. és február 11. közti időszakban a rovnói-lucki irányban indítottak támadást. Mintegy 60-100 kilométert nyomultak előre nyugat felé, birtokba vették Rovno, Luck, Sepetovka körzetét, és átkarolták a „Dél” hadseregcsoport északi szárnyát.

Alighogy elhangzottak a közép-dnyeperi győzelmet üdvözlő díszlövések, amikor a 3. és a 4. Ukrán Front csapatai újabb csapást mértek a hitleristákra a Dnyeper jobb partjának déli szakaszán. A szovjet katonák megindították a rohamot a nyikopoli hídfőállás ellen. Február 8-án felszabadították Nyikopolt és megsemmisítették a hitleristák nyikopoli hídfőjét. A Dnyeper bal partját teljesen megtisztították az ellenségtől. Nyikopol bevétele után a 3. Ukrán Front magasabbegységei Krivoj Rogra mértek csapást, és február 22-én felszabadították a várost.

A szovjet csapatok harctevékenysége a jobbparti Ukrajnában nehéz helyzetben folyt. A tavaszi sáros időszak korlátozta a manőverezést, igencsak megnehezítette a csapatok mozgását, használhatatlanná tette a repülőterek nagy részét. Az utak járhatatlanná váltak a gépkocsik számára. Ezért a harcosok és az őket segítő helyi lakosok tucatnyi kilométereken át kezükben vitték a lőszert. Valamennyi magasabbegységben a lovas és ökrös vontatáshoz folyamodtak. A hadsereg- és frontparancsnokok kénytelenek voltak hátrahagyni a gépkocsijukat, és lóra ültek. A csapatok zavartalan utánpótlása végett az üzemanyag és lőszer egy részét repülőgépekkel szállították.

A szovjet csapatok januári-februári támadását hatalmas hadászati siker koronázta. Szétverték az ellenséget Zsitomir, Kirovográd, Korszuny-Sevesenkovszkij, Rovno és Luck, Nyikopol és Krivoj Rog alatt. A szovjet csapatok a hitleristák 10 hadosztályát és egy dandárát semmisítették meg, 23 hadosztály pedig elvesztette állományának csaknem a felét. Az ellenséget 80-350 kilométerre visszavetették a Dnyepertől. A Dnyeper jobb partján nagy kiterjedésű körzetek szabadultak fel. A szovjet hadsereg kedvező terepszakaszokat szállt meg, ahonnét újabb csapásokat mérhetett.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

III. FEJEZET

Elvettük az antant katonáit

— —

Ellenséges erők forgatagában

1918. november 11-én reggel a compiégne-i erdőben, Párizstól északkeletre, a kevéssé ismert Rethondes vasútállomáson a német parancsnokság képviselői beszálltak Foch marsallnak, az antant-seregek főparancsnokának vezérkari szalonkocsijába, hogy aláírják a fegyverszüneti feltételeket. Letelt a hetvenkét óra, amelyet a győztesek a németeknek a gyötrő gondolkodásra adtak, s úgy látszott, hogy beköszöntött a várva várt béke első órája. Nyugat-Európa harcmezőin elhallgattak a fegyverek. A katonák elhagyták a végsőkig megunt lövészárkokat.

Milliók hittek a béke beköszöntésében. Ám ebben az időben egy maroknyi politikus gazdáinak, az imperialista monopóliumoknak akaratát képviselve újabb nagy háború terveit vitatta meg. Céljuk az volt, hogy végre leszámoljanak Szovjet-Oroszországgal, a bolsevikokkal és a tőkésországok határain belül fenyegető „vörös veszedelemmel”. Az imperialisták erőfeszítései arra irányultak, hogy a nyugaton felszabadult antant-seregek bevetésével kiterjesszék az oroszországi intervenció frontját, odahaza pedig elfojtsák munkásaik forradalmi mozgalmát. Az antantországok munkásai ugyanis torkig voltak a háborúval, és csalódottan fogadták a számukra semmi jót nem hozó imperialista békét.

„Az imperialisták egymással voltak elfoglalva. És most az egyik csoportosulást elseperte az angol—francia—amerikai csoport. Ezek fő feladatuknak azt tekintik, hogy megfojtsák a világbolsevizmust, megfojtsák fő sejtjét, az Oroszországi Szovjet Köztársaságot”¹ Lenin Művei. 28. köt. 158. old.* — így értékelte Lenin az1918 végén kialakult helyzetet.

A compiégne-i fegyverszünet megkötése után az antant hozzálátott az oroszországi intervenció kiterjesztésére irányuló terveinek végrehajtásához. Ezúttal a szovjetország déli része állt az antant-tervek középpontjában. A világháború befejezése után a Fekete-tenger hozzáférhetővé vált az antant hadihajói számára. A szövetséges hajók csapatokat és hadfelszerelést szállíthattak Dél-Ukrajnába, a Krímbe, a Fekete-tenger kaukázusi partvidékére.

Lenin már 1918. október 22-én, az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság, a moszkvai szovjet, az üzemi bizottságok és a szakszervezetek együttes ülésén kifejtette, hogy az antanthatalmak északi és keleti balsikereik folytán kénytelenek lesznek erőfeszítéseiket elsősorban arra összpontosítani, hogy „délről támadjanak Oroszországra vagy a Dardanellák felől, vagy a Fekete-tenger felől, vagy szárazföldi úton Bulgárián és Románián keresztül”². Ugyanott, 113. old.*

Ez a támadási irány az északihoz és a keletihez képest több fontos előnyt biztosított az ellenségnek. Délről mintegy „főbejárat” nyílt a szovjetország központi vidékei felé. Az intervenciósok úgy tervezték, hogy elfoglalják Ukrajnát, s ezzel megfosztják a szovjetköztársaságot legfontosabb ipari és nyersanyagbázisától, majd a támadást tovább fejlesztve, hamarosan birtokba veszik Moszkvát. Elképzelésük szerint a kedvező közlekedési utak lehetővé tették volna a csapatok zavartalan ellátását. Tetejébe délen jelentős belső ellenforradalmi erők is működtek: Krasznov és Gyenyikin serege, valamint a petljuristák.

Mekkora erőt képviseltek ezek az alakulatok 1918 őszén?

Krasznov kozák seregének létszáma több mint 50 000 fő volt. Ereje lovasságában rejlett. Gyenyikin „önkéntes hadserege” létszámban valamivel elmaradt Krasznov csapatai mögött, de csaknem teljes egészében tisztekből állt, kiváló képzettségével és mintaszerű fegyelmével tűnt ki. Krasznov és Gyenyikin seregét a doni, a kubányi és a tyereki módos kozákság támogatta; ez a kozákság volt állandó utánpótlási forrásuk is.

Az intervenciósok nagy reményeket fűztek az ukrán burzsoá nacionalistákhoz; úgy tervezték, hogy segítségükkel hatalmas ellenforradalmi hadsereget alakítanak. Az antant-imperialistákat rendkívül aggasztotta az ukrajnai szovjethatalom helyreállításának perspektívája. Ezzel kapcsolatban Sharp, az Egyesült Államok franciaországi nagykövete a következőket írta Lansingnak 1918. november 25-én: „A bolsevik csapatok különösen Ukrajna északi határát fenyegetik, s ez később az Ukrajna és a Don közötti összeköttetés megszakadásához vezethet. Ha ez a veszély valóra válik, a Donyec-medence szénlelőhelyei és kohászati üzemei, valamint jelentős katonai raktárak a bolsevikok kezére jutnak, s ennek következtében egész Ukrajna a bolsevikok ellenőrzése alá kerülhet.” Sharp hangsúlyozta táviratában, hogy ennek elkerülése végett — a szövetséges diplomaták véleménye szerint — „haladéktalanul szövetséges csapatokat kell vezényelni Ogyesszába … és azonnal meg kell kezdeni Kijev és Harkov megszállását”³. FRUS 1918. Russia. II. köt. 699—700. old.*

November 12-én, vagyis már a compiégne-i fegyverszünet megkötésének másnapján a szövetséges parancsnokság főhadiszállásán értekezletet tartottak az orosz kérdésről.

Az értekezleten a következőket határozták el: megerősítik a szovjetország keleti részén a szövetséges seregek pozícióit, meggyorsítják a Petrográd irányában északról és a Kaspi-tenger vidékén a Volga irányában indított hadműveleteket, nagyarányú intervenciót kezdenek Oroszország déli részén egyszerre két irányban — a Fekete-tengeren és Románián keresztül. Az értekezleten hozott határozat nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a dél-oroszországi hadműveletek során „együtt kell működni … a Krasznov és Gyenyikin tábornok parancsnoksága alatt már egyesített csapatokkal”. Az antant parancsnoksága úgy tervezte, hogy ezeknek a hadműveleteknek a végrehajtását részben Berthelot tábornok hadseregére bízza, amelynek egységeit Románia felől kellett volna támadásra indítani Kijev irányába, részben a szövetséges csapatoknak arra a csoportjára, amely a keleten és Palesztinában állomásozó antant-seregek kötelékébe tartozott. Ezt a csoportot Ogyessza körzetében kellett volna partra szállítani.

Foch marsall az 1918. november 20-án Clemenceau-nak írt levelében megjelölte e terv fő feladatait: „Ennek az intervenciónak a következő hadicéljai vannak:

1. Kijev és Harkov elfoglalásával fedezni akarjuk Ukrajnát az Oroszország központi területein szervezett bolsevik erők támadásaival szemben.
2. Ennek megvalósításával az a célkitűzésünk, hogy fenntartsuk Ukrajnában a rendet, és hozzáfogjunk az ottani fegyveres erők megszervezéséhez.
3. Biztosítani akarjuk az összeköttetést és az együttműködést: keleten Krasznov és Gyenyikin alakulataival, északnyugaton a lengyel haderőkkel és az északon harcoló orosz bolsevikellenes alakulatokkal.”⁴A polgárháború története. 1 köt. 61—62. old.*

A dél-oroszországi nagyszabású intervencióra készülő antant-kormányok tájékoztatták a fehérgárdista parancsnokságot a szövetséges csapatok küszöbönálló partraszállásáról. 1918. november 16-án az önkéntes hadseregnek az antant-csapatok parancsnokságához beosztott katonai megbízottja, Scserbacsov tábornok azt írta Gyenyikinnek, hogy a szövetségesek 12 hadosztályt szándékoznak bevetni Dél- Oroszország megszállására. Scserbacsov hangsúlyozta, hogy Ogyesszába, a szövetségesek fő támaszpontjára óriási mennyiségű különféle hadfelszerelési anyagot szállítanak: fegyvert, lőszert, harckocsikat, ruházatot, vasúti közlekedési eszközöket, repülőgépeket, élelmiszert stb.

Az antant az orosz burzsoáziát használta fel arra a célra, hogy a „törvényesség” látszatát kölcsönözze az intervenciónak. 1918 végén a szövetségesek és az oroszországi ellenforradalom képviselői értekezletet tartottak Iasiban. A fehérgárdisták (az Ideiglenes Kormány volt miniszterei és a különböző ellenforradalmi burzsoá-földesúri szervezetek tagjai) szíves örömest összetákoltak egy „felhívást” az antant-országokhoz, kérve, hogy a szövetséges hatalmak küldjenek csapatokat Oroszországba.

Így hát megtartották az illemszabályokat. Oroszország  „képviselői” segítséget kértek, s az antant kegyesen hozzájárult kérésük teljesítéséhez. Hogy a „felhívást” aláíró személyek nem képviselték Oroszország népét? Hogy ők éppoly ellenségei voltak ennek a népnek, mint a nemzetközi imperializmus? Ez mellékes volt. Az antantnak csupán az volt a fontos, hogy az imperialisták ily módon félrevezethessék országaik közvéleményét, és fölöttébb „nemes” cselekedetnek tüntethessék fel újabb bűnüket.

November 23-án az „Ernest Renan” nevű francia és a „Liverpool” nevű brit cirkáló egy hajóraj kíséretében befutott a novorosszijszki kikötőbe, néhány nap múlva az intervenciósok már partra szálltak Szevasztopolban és Ogyesszában, s 1919 februárjáig elfoglalták Herszont és Nyikolajevet. Az első időben összesen 6000 francia, 2000 görög és 4000 lengyel katona szállt partra, de csakhamar jelentős mértékben megnőtt az intervenciós csapatok létszáma — csupán Ogyessza körzetében elérte a 40—45 000 főt.⁵ Lásd W. H. Chamberlin: The Russian Revolution 1917—1921. II. köt. New York 1935, 165. old.* Az alighogy kiűzött német megszállókat tehát az antant fegyveres erői váltották fel.

Krasznov és Gyenyikin törzsénél megjelentek a szövetséges katonai missziók. Legfőbb céljuk az volt, hogy előkészítsék a déli fehérgárdistákat a külföldi csapatokkal karöltve indítandó támadásra. „Februárban megindultak az angol hadianyag-szállítások — jegyzi meg emlékirataiban Gyenyikin. — Attól kezdve ritkán szenvedtünk hiányt hadifelszerelésben.”⁶ A. I. Gyenyikin: Adalékok az orosz felkelés, történetéhez. IV. köt. Berlin 1925. 86. old.*

A petljurista direktóriumhoz külön francia missziót vezényeltek valamennyi szövetséges hatalom nevében. A Vinnyicában folytatott tárgyalások eredményeként a direktórium uzsoraszerződést kötött Franciaországgal. Ez utóbbi vállalta, hogy segíti a petljuristákat egy 300 000 főnyi hadsereg megalakításában, a direktórium pedig hozzájárult, hogy Ukrajna francia védnökségi terület legyen, „A direktórium — így szólt a megállapodás — Franciaország pártfogása alá helyezi magát, és arra kéri Franciaország képviselőit, vállalják Ukrajna kormányzását katonai, diplomáciai, politikai, pénzügyi, gazdasági és igazságügyi vonatkozásban mindaddig, amíg a bolsevikok elleni háború tart …”⁷ Az Ukrán Szociálforradalmár Párt vezetőségi tagjainak pere. (Gyorsírási jegyzőkönyv) — Az Ukrajnai Rendkívüli Bizottság Kiadója. Harkov 1921. 264. old.* A francia imperialisták megkapták 50 évre az ukrán vasutakat, továbbá a fekete-tengeri vámjövedelmet, a gabonafölösleget és a széntermelés háromnegyedét.

Az antant képviselőinek sürgetésére a Gyenyikin-sereg parancsnoksága és az ukrán direktórium egyezményt kötött egymással arról, hogy egységfrontot alkot a háborúban a szovjethatalommal szemben és — mint az egyezmény kifejti — „a bolsevikok elleni hadműveletek az antant által kinevezett egységes parancsnokság irányításával mennek végbe”.⁸ Pravda, 1919 március 7.*

A déli kikötőkben ezalatt folytatódott a külföldi csapatok partraszállása. Létszámuk 1919 elejére már elérte a 130 000-et. A nyugat-európai országokban és a Balkánon pedig újabb csapattestek készültek a partraszállásra.

Az antant csapatai jól fel voltak szerelve, nagy erejű tüzérséggel, valamint tankokkal és repülőgépekkel érkeztek. A Fekete-tenger teljesen a szövetséges hatalmak haditengerészeti erőinek ellenőrzése alatt állott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!