A népi harci osztagok

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Az a nagy munka, amelyet a párt az ellenség hátában folyó harc szervezéséért végzett, a háború első percétől fogva lehetővé tette a partizánalakulatok széles körű tevékenységének kibontakozását.

A legnagyobb partizánerők a Moszkva felé előnyomuló „Közép” hadseregcsoport hátában tevékenykedtek. Minthogy az összetömörült ellenséges csapatok között találták magukat, szüntelen harcot folytattak. Tevékenységükre jellemzőek voltak az M. F. Smirev, a polgárháború egykori katonájának vezetése alatt álló belorusz partizánosztag akciói. Csupán 1941 augusztusában és szeptemberében az osztag huszonhét harcot vívott, melyekben mintegy 200 hitleristát semmisített meg, felgyújtott 14 ellenséges gépkocsit és 18 üzemanyagtartály-kocsit. Példátlan vakmerőségével tűnt ki az oktyabriji körzet belorusz partizánosztaga. Az osztag parancsnoka, T. P. Bumazskov, a kerületi pártbizottság titkára és helyettese, F. I. Pavlovszkij a szovjet partizánok között elsőként kapták meg a Szovjetunió Hőse címet.

Erélyes tevékenységet fejtettek ki a „Közép” hadseregcsoport hátában a szmolenszki, az orjoli, a moszkvai, a kurszki és a tulai terület partizánjai. A Moszkva alatti harcok idején a főváros környéki partizánok használhatatlanná tették a moszkvai terület ellenség által birtokolt részén a vasútvonalakat. A leningrádi partizánok már 1941 augusztusában ellenőrzésük alatt tartották az ellenség 4. páncéloshadseregének csaknem egész hadtápterületét. A Leningrád ellen támadó „Észak” hadseregcsoport parancsnoka kénytelen volt csapatainak egy részét a közlekedési utak védelmére kivonni az arcvonalból.

Súlyos körülmények között kényszerültek harcolni az ukrán partizánok. A terep sztyeppi jellege lényegesen megnehezítette műveleteiket, mindazonáltal erőteljes csapásokat mértek az ellenségre. A zsitomiri terület partizánjai csupán 1941 szeptemberében az ellenség 260 csapat- és teherszállító gépkocsiját semmisítették meg. Az Sz. A. Kovpak parancsnoksága alatt álló partizánosztag 1941 októberében a hidak sorát robbantotta fel a Szejm- és a Kleveny-folyón, úgyszintén levegőbe röpített két hidat a Putyivl-Rilszk közötti úton.

Az ellenség számottevő erőit vonták magukra a krími partizánok, nagy segítséget nyújtva ezzel az ostromzárral körülvett Szevasztopolnak. A Krímet megszálló 11. német hadsereg parancsnoka, Manstein ezt írta: „A partizánok reális veszéllyé váltak attól a pillanattól kezdve, amint birtokba vettük a Krímet (1941. október-november) … Amíg csak a Krímben voltam (1942 augusztusáig), nem tudtunk megbirkózni a partizánok részéről fenyegető veszedelemmel.”

Aktív harctevékenységet fejtettek ki a fiatal szovjetköztársaságok – Lettország, Litvánia, Észtország, Moldova partizánjai. A moldovai helyzetről szólva a román hadsereg vezérkari főnöke, Mazarin beismerte, hogy „csaknem valamennyi megszállt helyen a szovjetekkel együttérző helyi lakosság osztagai harcot folytatnak a román hadsereg ellen … Az osztagok megtámadják a csapatok hadtápját, lövik a katonai menetoszlopokat, megsemmisítik a kisebb katonai csoportokat. Mindez növeli csapataink amúgy is jelentős veszteségeit.”

A moszkvai csata idején és a szovjet hadsereg azt követő 1941-1942-es általános téli támadása során, a háború alatt először, a partizánok széleskörűen együttműködtek a szovjet csapatokkal. A kemény tél nehéz viszonyai között a szmolenszki partizánok 1942. január közepén a znamenszki kerület 40 faluját és nagyközségét szabadították fel. A felszabadított területre szovjet légideszant-egységeket dobtak le, és a partizánokkal vállvetve az ellenséges helyőrségek egész sorát semmisítették meg. Február közepén a partizánok elfoglalták Dorogobuzs városát és környékét, ahová aztán az ellenség hátában portyázó 1. gárda lovashadtest egységei hatoltak be. A szmolenszki partizánok szintén elfoglalták Glinka, Znamjonka és Vszhodi járási központokat, nagy segítséget nyújtva a szovjet csapatoknak Jelnya és Szuhinyicsi felszabadításához, átvágták a Vjazma-Brjanszk-Szmolenszk-Szuhinyicsi vasútvonalat s a műutak és talajutak egész sorát. A légideszant- és lovasegységekkel együtt dezorganizálták a „Közép” hadseregcsoport fő összeköttetési vonalát – a Szmolenszk-Vjazma közti műutat és vasútvonalat. A hitleristák kénytelenek voltak nagy erőket bevetni a szmolenszki partizánok ellen, többek közt két páncéloshadosztályt.

A kalinyini partizánok segítséget nyújtottak a szovjet hadsereg egységeinek, hogy kiűzzék az ellenséget Nyelidovo városából. 1942. január 18-ára virradó éjszaka a 2. leningrádi partizándandár N. G. Vasziljev parancsnokkal és Sz. A. Orlovoj komisszárral az élén az Északnyugati Front haditanácsa által kitűzött feladatnak megfelelően négy nap alatt több mint 100 kilométer utat téve meg, megtámadta a kalinyini terület Holm városának ellenséges helyőrségét. Nyolcórás harcban több mint 400 hitleristát pusztítottak el, megsemmisítettek 70 gépkocsit, két rádióállomást és hírközpontot.

A szovjet hadsereg első nagy sikerein fellelkesülve a partizánok fokozták csapásaikat a megszállókra Ukrajnában, Lettországban, Litvániában, Észtországban – az ellenség által megszállt egész szovjet területen.

A partizánmozgalom egyik legkiemelkedőbb eredménye az ellenség hátában olyan hatalmas területek, főleg Belorusszia és az Orosz Föderáció erdős területeinek a felszabadítása volt, amelyeket a nép partizánvidéknek nevezett. Kiterjedésük felülmúlta Dánia, Hollandia és Belgium együttes területét. A „führer hadseregének ragyogó sikereiről” fecsegő Goebbels riadtan írja naplójában: „A partizánok részéről fenyegető veszély hétről hétre nő … A partizánok korlátlanul uralkodnak a megszállt Oroszország nagy kiterjedésű területein …”

A partizánvidékeken nyíltan dolgoztak a párt- és Komszomol-szervezetek, kerületi végrehajtó bizottságok, a községi szovjetek, visszaállították a kolhozokat, megnyitották az iskolákat, a kórházakat, a klubokat. A lakosság itt a szovjet élet formái szerint élt. Aktívan segítve az egész ország gondján, baján. Feltöltötte a partizánok és a szovjet hadsereg portyázó egységeinek sorait, élelemmel és ruházattal látta el őket. Az ostromgyűrűbe zárt és éhező Leningrád soha nem felejti el azt a 223 fogatból álló „vörös szállítmányt”, amellyel a partizánok és a felszabadított körzetek kolhozistái az arcvonalon át élelmiszerrel látták el a várost.

A partizánvidékek a partizánerők hatalmas bázisai voltak. A szovjet hátországból érkeztek ide a fegyverek, a lőszerek és a felszerelés. Innét indultak el a partizánok diverziós akciókra, mélyen az ellenség hátországa elleni portyákra. A partizánvidékekre sok ukrán partizán-magasabbegység támaszkodott, ezeken a területeken edződtek a harcra a lett, a litván és az észt partizánok.

A partizánvidékek mellett kiterjedt partizánövezetekben a partizánok szakadatlan harccselekményeket folytattak. A hódítók hatalma itt merőben viszonylagos volt. A hitleristák ezekben az övezetekben csak azokat a településeket tartották a kezükben, ahol erős helyőrségeik voltak.

A partizánalakulatok tevékenységének nagyméretű kibontakozása már a háború kezdetén, mind nagyobb félelemmel töltötte el a területrablókat. A Német Szárazföldi Csapatok Főparancsnoksága már 1941. október végén kibocsátotta „A partizánok elleni harc alapelvei”-t. 1942 augusztusában Hitler utasítást adott „a keleti partizánmozgalom elfojtására”. Ez nyíltan kimondja, hogy a megszállt szovjet területen kialakult partizánmozgalom „az arcvonal ellátását és az ország gazdasági kiaknázását komolyan veszélyezteti”. Hitler azt követelte, hogy „a tél kezdetéig lényegében szét kell zúzni a partizánosztagokat, s ezzel pacifikálni kell Keletet az arcvonalak mögött, hogy döntően ne akadályozhassa a Wehrmacht harctevékenységét”. A partizánmozgalom elleni harc megszervezésére a hitleristák külön beosztást is szerveztek: „a keleti partizánerők elfojtását irányító főparancsnokságot”.

Mindent megpróbáltak: a hazug propagandát, a provokációt, ügynökök beépítését a partizánosztagokba. Különös figyelmet fordítottak arra, hogy a lakosságot szembefordítsák a partizánokkal. Erre a célra álpartizánosztagokat létesítettek, amelyek rablással foglalkoztak. A hitleristák ügynökeiket különleges iskolákban speciális tantárgyként arra oktatták, hogy milyen fogásokkal haragíthatják a lakosságot a partizánokra. A partizánok azonban leleplezték az ellenség minden fondorlatát. Ezért a hitleristák kénytelenek voltak arra helyezni a súlyt, hogy megtorló expedíciókat vessenek be, s evégett nemcsak különleges alakulatokat alkalmaztak, hanem arcvonalbeli egységeket, páncélosokat, tüzérséget és repülőket is. Ámde ezek a büntető expedíciók, amelyekhez egyre nagyobb csapatokra és technikára volt szükség, képtelenek voltak megakadályozni a partizánalakulatok gyarapodását, s ezek rendületlenül fokozták csapásaikat az ellenségre.

Amikor az ellenség előnyomult Sztálingrádhoz és a Kaukázus felé, a partizánokra mind bonyolultabb feladatok vártak. Az ellenség minél nagyobb erőit kellett magukra vonniuk, a legnagyobb mértékben akadályozniuk kellett az ellenséges hadtáp munkáját, főként pedig meg kellett hiúsítaniuk azokat a szállítmányokat, amelyek személyi utánpótlást, lőszert és haditechnikát vittek az ellenséges csapatokhoz. Erről a feladatról szólva a „Pravda” 1942. augusztus 13-i vezércikkében a többi között ezt írta: „A fasiszták harckocsi- vagy gyalogezrede – komoly erő a harcmezőn. A harckocsi- vagy gyalogezredet azonban, amíg vasúti szerelvényen, pőrekocsin vagy vagonokban szállítják az arcvonalra, néhány emberből álló partizáncsoport is képes megsemmisíteni. A partizánok feladata, hogy a kártékony férget, mielőtt az lemászik a szerelvényről, a szerelvénnyel együtt megsemmisítsék.”

A partizánok tettel válaszoltak a párt felhívására. Az OSZFSZK és Belorusszia központi területeinek partizánosztagai bátran rajtaütöttek az ellenség számára olyan fontos vasútállomásokon, mint Szlavnoje, Prigorje stb., felrobbantották a Gyeszna-, a Ptyics-, a Drissza-folyók erősen őrzött hídjait.

E műveletek többségét nagy hozzáértéssel hajtották végre. Íme, hogy robbantották fel a Polock és Dvinszk közti vasútvonalon a Drissza-folyó fölötti 110 méter hosszú vasúti hidat. 1942. augusztus 4-én hajnalban a „Szovjet Belorussziáért” nevű partizándandár 320 harcosból álló osztaga váratlanul rajtaütött a hídőrségen. Az osztag tevékenységét két 45 milliméteres löveg és géppuskák tüze támogatta. Eközben a robbantócsoport egy 400 kilogramm robbanóanyaggal megrakott tutajt úsztatott a híd alá. A hidat a levegőbe röpítették. Tizenhat napra megbénították rajta a forgalmat. Mikor aztán a hitleristáknak sikerült a hidat részben helyreállítaniuk, a korábbi hatvan helyett csak napi nyolc szerelvényt bocsáthattak rajta át.

Az ellenség közlekedési vonalain folyó harcba a partizánok főerőit vonták be. Az osztagokban megszervezték a robbantás oktatását, romboló csoportokat létesítettek. Ám nem volt elég a robbantóanyag, így hát az ellenség raktáraiból zsákmányolták, fel nem robbant repülőbombákból, gránátokból és aknalövedékekből szerelték ki.

A partizánakciók egyre sokasodtak a közlekedési útvonalakon. 1942 júliusában a partizánok, az ellenség adatai szerint, 460 rajtaütést hajtottak végre a vasútvonalak ellen és 224 ellenséges vasúti szerelvényt semmisítettek meg, szeptemberben pedig 724 rajtaütéssel 342 szerelvényt. Igencsak erősödtek a partizánok csapásai az ellenség gépkocsiszállítmányai ellen is. Havonta lesből ezer csapatszállító és tehergépkocsit robbantottak fel és semmisítettek meg.

Mindez igen nagy segítség volt az arcvonalnak. Számos ellenséges vasúti szerelvény és gépkocsioszlop, amely tartalékokat, technikai eszközöket, lőszert, üzemanyagot és élelmet szállított Sztálingrádhoz és a Kaukázusba, nagy késedelemmel jutott csak el rendeltetési helyére, gyakran erősen megfogyatkozva, sőt jelentős részük el sem jutott az arcvonalra.

A partizánok harctevékenységének igen hatásos formája volt az ellenség mély hátországában folytatott nagyszámú portya. 1942 januárjától áprilisáig Belorusszia területének több száz kilométerét portyázta végig a Minszk területi partizánosztag, amelynek parancsnoka a tapasztalt V Z. Korzs, a polgárháború és a spanyolországi fasiszták ellen viselt háború egykori katonája volt. A leningrádi területen egy 22 fős partizánosztag portyázott, amelynek tagjai zömükben a Leningrádi Testnevelési Főiskola diákjai voltak. Élükön a főiskola tanszékvezetője, D. F. Koszicin, továbbá A. J. Kalnyen alezredes és V. D. Saposnyikov, a főiskola diákja állt. 1942 áprilisáig az osztag 24 rajtaütést hajtott végre repülőterek ellen, kisiklatott 23 vasúti szerelvényt, harcképtelenné tett 18 harckocsit és 2 repülőgépet, 143 tehergépkocsit és 84 személyautót; 97 géppuskát, 800 puskát, 7 löveget zsákmányoltak és átadtak a helyi partizánoknak, nagyszámú ellenséges katonát és tisztet semmisítettek meg. A hitleristák az osztagot „Fekete halálnak” nevezték el.

A partizánmozgalom vezetőinek 1942. augusztus-szeptemberi moszkvai tanácskozásán elhatározták, hogy még mélyebb portyázásokat végeznek az ellenség hadtápterületén. Legsikeresebbek 1942-ben és 1943 elején azoknak a partizán-magasabbegységeknek és osztagoknak a portyái voltak, amelyek Sz. A. Kovpak, M. I. Naumov, A. N. Szaburov, G. M. Linykov, A. K. Flegontov, V. V. Razumov, A. I. Strahov, D. N. Medvegyev és mások parancsnoksága alatt folytak.

A portyázó magasabbegységek hatalmas csapásokat mértek az ellenségnek a fronttól távol eső közlekedési vonalaira. Az egyik ilyen csapást 1942. december 5-én éjszaka Sz. A. Kovpak magasabbegysége mérte. Ennek a műveletnek az volt a célja, hogy megzavarja a „Szárni kreszt” néven ismert nagy vasúti csomópont működését. Ennek során öt vasúti hidat robbantottak fel. Ezt a csomópontot, amely a Németországból Sztálingrádhoz vezető egyik legrövidebb útvonalon feküdt, csaknem két hétre sikerült kikapcsolni a forgalomból.

Amikor pedig a szovjet csapatok megkezdték nagyarányú sztálingrádi ellentámadásukat, a partizánok a közlekedési utakra mért csapásaikkal, az ellenséges helyőrségek és katonai objektumok elleni rajtaütéseikkel lényegesen megnehezítették az ellenséges csapatok szervezett visszavonulását, rákényszerítették őket, hogy otthagyják harci technikai, szállító eszközeiket, fegyvereiket és lőszereiket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Óriási győzelmeket arattunk”

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

3

A VIII. kongresszus egyik legfőbb kérdése a katonai helyzet volt. A Központi Bizottság beszámolójában Lenin hangsúlyozta, milyen hatalmas nehézségeket küzdött le a párt, amikor megteremtette — a történelem folyamán először — a proletárállam hadseregét, az új típusú hadsereget. Vlagyimir Iljics rámutatott arra, hogy a Vörös Hadsereg megszervezése merőben új feladat volt, amely azelőtt még elméletileg sem vetődött fel.

„Egyik kísérletet a másik után hajtottuk végre — mondotta Lenin —, megpróbálkoztunk azzal, hogy önkéntes hadsereget hozzunk létre, tapogatózva haladtunk előre, keresgéltünk, próbálgattuk, milyen úton-módon lehet a feladatot az adott körülmények között megoldani. A feladat azonban világos volt. A szocialista köztársaság fegyveres védelme nélkül nem lehettünk meg. Az uralkodó osztály sohasem adja át hatalmát az elnyomott osztálynak. De az elnyomott osztálynak tettekkel kell bebizonyítania, hogy nemcsak meg tudja dönteni a kizsákmányolókat, hanem szervezkedni is tud az önvédelemre, hogy mindent fel tud tenni egy lapra.”²⁴ Ugyanott, 146. old.*

A párt célul tűzte ki a reguláris, szigorúan központosított és fegyelmezett Vörös Hadsereg megszervezését. De ezzel az irányvonallal szembeszállt a kongresszuson a „katonai ellenzék”. Álláspontja annak a „baloldali kommunizmusnak” az utóhangja volt, amelyet a párt még a VII. kongresszuson, a breszti békéről folyó viták idején szétzúzott. A „katonai ellenzékhez” emellett olyan pártmunkások is csatlakoztak, akik azelőtt soha, semmilyen kérdésben nem fordultak szembe a párt irányvonalával. Ezúttal a katonai hatóságok és különösen Trockij ténykedései miatt érzett elégedetlenség vitte őket az ellenzékiek táborába.

Ezek a „katonai ellenzékhez” tartozó pártmunkások és katonai beosztottak jogosan bírálták Trockijnak, a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács akkori elnökének a tevékenységét. Trockij hajbókolt a burzsoá szakemberek, a cári hadsereg volt tisztjei, tábornokai és tengernagyai előtt, akiket a szovjethatalom bevont a Vörös Hadsereg munkájába. A párt Központi Bizottsága nemegyszer rámutatott arra, hogy a régi katonai szakemberek csak úgy használhatók fel, ha a katonai biztosok és a politikai szervek lankadatlanul ellenőrzik őket. Hiszen korántsem valamennyi katonai szakember szolgálta becsületesen a szovjethatalmat. Akadtak köztük szép számban hétpróbás ellenforradalmárok is, akik csak a kedvező alkalomra vártak, hogy átszökjenek az ellenséghez. Trockij viszont olyan állapotokat igyekezett teremteni, amelyek elzárták a katonai szakembereket mindennemű ellenőrzéstől, s gyakran a nyilvánvaló árulókat is védelmébe vette. Emellett tüntető megvetéssel viseltetett a proletárszármazású parancsnokokkal szemben, figyelmen kívül hagyta a katonai biztosok és a politikai szervek véleményét. Előfordult, hogy parancsára becsületes vörösparancsnokokat és politikai beosztottakat lőttek agyon. A felelős parancsnoki posztokra Trockij saját talpnyalóit csempészte be, akik magatartásukkal szégyent hoztak a hadseregre. A Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács gyakran közömbösséget tanúsított a front szükségletei iránt, nem gondoskodott kellően tartalékokról és utánpótlásról. Mindez súlyos elferdítése volt annak a politikának, amelyet a párt a katonai kérdésben folytatott.

A „katonai ellenzék” képviselői a kongresszus többségével együtt helyesen tették, hogy határozottan elítélték Trockij ténykedéseit. De a „katonai ellenzék” egyszersmind mélységesen téves nézeteket is hangoztatott. Így például az ellenzék tagjai felszólalásaikban védelmezték a partizán módszerek hadseregbeli maradványait, állást foglaltak a régi katonai szakemberek bárminemű felhasználásával és a katonai vasfegyelemmel szemben. Nem ismerték el, hogy következetes centralizmusra van szükség a fegyveres erők irányításában, s igazságtalan, indokolatlan követeléseket támasztottak a Központi Bizottsággal szemben. Általában a „katonai ellenzék” szembeszállt az erős, reguláris, fegyelmezett Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg megteremtésének irányvonalával. Az ellenzékiek azokat a választott parancsnokok vezetése alatt álló félpartizán-osztagokat tartották eszményüknek, amelyek 1918 első felében működtek.

Lenin szenvedélyes beszédben szállt szembe a „katonai ellenzék” káros, a pártot a helyes útról eltérítő nézeteivel. Élesen és határozottan kifejtette, hogy vasfegyelem nélkül nincs erős hadsereg. „Most — mondotta Lenin — a reguláris hadseregnek kell előtérben lennie.”²⁵ Lenin Művei. XXIV. köt. 3. kiadás. 749. old. (oroszul).* Vlagyimir Iljics kíméletlen harcot hirdetett a partizán módszerek maradványai ellen, és rámutatott annak szükségességére, hogy a katonai szakembereket bevonják a Vörös Hadsereg szervezésébe.

Kongresszusi felszólalásában Lenin kitartóan hangoztatta, hogy a régi, burzsoá szakemberek bevonása mind gazdasági, mind katonai téren fontos és szükséges. „A kapitalista kultúra öröksége nélkül — mondotta — nem építhetjük fel a szocializmust. Nem építhetjük másból a kommunizmust, mint abból, amit a kapitalizmus hagyott ránk.”²⁶ Lenin Művei. 29. köt. 150. old.* A párt és a szovjethatalom feladata rákényszeríteni a burzsoá szakembereket, hogy a proletariátus soraiban haladjanak, bármennyire is ellenükre van ez a megoldás.

Lenin nagy figyelmet szentelt a hadseregbeli pártirányítás kérdésének, fontosnak tartotta, hogy a proletármag, a katonai biztosok, a pártpolitikai apparátus és a hadseregbeli kommunista sejtek nagyobb szerephez jussanak a szovjet haderő nevelésében, kiképzésében és harckészségének fokozásában. Rámutatott arra, hogy a párt Központi Bizottsága rendszeresen irányítja a katonai hatóságokat, s a katonai szervező munka kérdései a szó szoros értelmében minden egyes ülésének napirendjén szerepelnek. Nem volt olyan stratégiai kérdés, amelyben a Központi Bizottság ne alakította volna ki véleményét, és ne szerzett volna ennek érvényt a gyakorlatban.

A kongresszus határozatában összegezte a hadseregszervezés több mint egyéves tapasztalatait, s jóváhagyta a lenini irányvonalat a katonai kérdésben. Meghatározta a Vörös Hadsereg történelmi hivatását és szerepét, a Vörös Hadseregnek mint új típusú hadseregnek jellegét és sajátosságait, a hadsereg szervezésének és irányításának alapelveit, a katonák nevelésével kapcsolatos feladatokat, a hadsereg kommunista szervezeteinek helyét és szerepét.

A kongresszus különös megelégedéssel állapította meg, hogy a Vörös Hadsereg, amely a külföldi intervenció és a polgárháború rendkívül súlyos körülményei között alakult meg, a gyakorlatban bebizonyította, hogy erős és tapasztalt ellenségre is vereséget tud mérni, s határozottan visszautasította azt a próbálkozást, hogy egyesek szembeállítsák a partizánosztagokat a reguláris centralizált hadsereggel.

A határozat rámutat arra, hogy a proletariátus az államhatalom birtokában lehetőséget nyert fegyveres erőinek tervszerű kiépítésére. A Vörös Hadsereg csak úgy érheti el a legkisebb veszteséggel a legnagyobb eredményeket, ha egységes központ által, egy akarattal irányított, egységes, összeforrott szervezetet alkot. „A partizánkodást mint katonai programot hirdetni — mondja a kongresszusi határozat — ugyanazt jelenti, mint a nagyiparról a kézműiparra való visszatérést tanácsolni.”²⁷ Az SZKP kongresszusainak, konferenciáinak és központi bizottsági plénumainak határozatai. I, rész. 503. old.*

A kongresszus állást foglalt a reguláris hadsereg megerősítése és a katonai szakértők további bevonása mellett. De egyszersmind elítélte a Trockij vezette katonai hatóságokat, amiért felelőtlenül bevonták a volt tiszteket a hadseregbe anélkül, hogy gondosan ellenőrizték volna megbízhatóságukat, s vakon bíztak a katonai szakértőkben.

A kongresszus a munkás- és parasztszármazású vörösparancsnokok képzésének megjavítására is rendszabályokat jelölt meg. A párt célul tűzte ki az új parancsnoki kádereket képző katonai tanintézetek számának növelését.

A kongresszusi határozat kimondta, hogy a legszigorúbban érvényesíteni kell a kizárólag dolgozókra szorítkozó osztálymozgósítás elvét. A Vörös Hadseregbe csak dolgozókat szabad behívni; az osztályidegen elemek külön munkazászlóaljakban teljesítsenek szolgálatot. A kongresszus határozottan elítélte a Trockij vezette katonai szerveket, amiért semmibe vették az osztályok szerinti kiválasztás elvét.

A kongresszus nagy figyelmet szentelt a hadseregbeli pártmunka megszervezésének. Hangsúlyozta a hadseregben működő kommunista sejtek fontos szerepét, és szükségesnek tartotta, hogy még jobban növeljék a sejtek tekintélyét a vöröskatonák körében. Arra kell ügyelnünk — mutat rá a határozat —, „hogy vélt jogokat és kiváltságokat hajhászó állhatatlan elemek ne kerülhessenek be a sejtekbe. A kommunista sejtek iránti tisztelet annál nagyobb és annál megrendíthetetlenebb lesz, mennél világosabban megérti minden katona, és saját tapasztalatai alapján is meggyőződik arról, hogy a kommunista sejthez való tartozás nem biztosít a katonának semmiféle külön jogot, hanem csak kötelezettséget ró rá, azt, hogy a lehető legönfeláldozóbb és legbátrabb harcos legyen.”²⁸ Ugyanott, 507. old.*

A kongresszus felhatalmazta a Központi Bizottságot, hogy szervezze meg a kommunisták tervszerű elosztását a haditengerészet és a hadsereg egységeiben.

A csapatoknál végzendő politikai munka helyes megszervezése céljából szükség volt a politikai szervek tevékenységének gyökeres megjavítására. A kongresszus rámutatott arra, hogy a politikai káderek zömét a közvetlenül a fronton működő egységeknél kell összpontosítani.

A kongresszus újra meg újra hangsúlyozta a katonai biztosok sajátos szerepét. A katonai biztosok a kommunista párt képviselői a hadseregben, a párt szellemének, fegyelmének, szilárdságának és bátorságának hordozói. Munkájuk — szögezte le a kongresszus — csak abban az esetben vezethet kellő eredményre, ha a kommunista sejtek közvetlen támogatását élvezik.

A kongresszus határozatában megszüntette a Katonai Biztosok Összoroszországi Irodáját. Helyette megalakult a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács Politikai Osztálya, élen a Központi Bizottság egyik tagjával, akit a Forradalmi Katonai Tanács tagjának jogkörével ruháztak fel.

Az OK(b)P VIII. kongresszusa tehát kidolgozta egy olyan tömegméretű, szigorúan centralizált, a proletárfegyelem szellemétől áthatott hadsereg kiépítésének világos programját, amely jól szervezett politikai irányítással és utánpótlási rendszerrel, valamint hatalmas mennyiségű hadianyag-tartalékkal rendelkezik. Csakis ilyen hadsereg győzhette le a külső és a belső ellenforradalom egyesült erőit.

Ugyancsak rendkívül fontosak voltak a párt- és államépítést érintő kongresszusi határozatok, amelyek arra irányultak, hogy növeljék a párt vezető szerepét a szovjetekben.

A kongresszus a leghatározottabban elítélte a Szapronov—Oszinszkij csoport mensevik nézeteit. Ez a csoport szembefordult a Kommunista Pártnak a proletárdiktatúra rendszerében betöltött vezető szerepével. A kongresszus világosan meghatározta a párt és a szovjetek közti kölcsönös viszonyt. A szovjetek jobb irányításának biztosítására a kongresszus határozatban mondta ki, hogy az összes szovjetszervezetben pártfunkciókat kell alakítani, hogy a párt ezeken keresztül irányíthassa az állami szervek tevékenységét. A kongresszus azonban óva intett attól, hogy a szovjetszerveket megpróbálják felcserélni a pártszervekkel. „A pártnak — mondja a kongresszusi határozat — a szovjetszerveken keresztül, a szovjetalkotmány keretében kell megvalósítania a határozatait. A párt arra törekszik, hogy irányítsa a szovjetek tevékenységét, de nem arra, hogy helyettesítse őket.”²⁹ Ugyanott, 519. old.*

A kongresszus előírta a kommunista szovjettagoknak, hogy rendszeresen számoljanak be választóiknak. A szovjetapparátusban dolgozó párttagokat pedig arra kötelezte, hogy végezzenek pártmunkát, lépjenek be a szakszervezetbe, s aktívan vegyenek részt tevékenységében.

Az új párttagok nagymérvű beáramlására való tekintettel a kongresszus határozatot hozott a párt szociális összetételének megjavításáról, mivel a párt számszerű növekedése semmiképpen sem járhatott összetételének romlásával. A szervezeti kérdésről hozott kongresszusi határozat kimondta, hogy a pártnak szélesre kell tárnia kapuit a munkás- és a parasztifjúság előtt, de egyúttal állandó figyelemmel kell kísérnie a szociális összetételében végbemenő változásokat. A nem munkás és nem paraszt jelentkezők felvételét tüzetes vizsgálatnak kell megelőznie. A kongresszus elhatározta az egész tagság felülvizsgálatát azzal a céllal, hogy megtisztítsa a pártot a különböző idegen elemektől, akik befurakodtak soraiba, amióta kormánypárt lett. Ez volt az első tisztogatás a pártban.

A VIII. kongresszus hatalmas mérföldkő volt a Szovjetunió Kommunista Pártjának történetében. A kongresszusi határozatok megerősítették a szovjet államot, a munkásosztály és a parasztság szövetségét. Lenin irányításával a párt új győzelmek felé vezette az országot.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!